Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi húsz meg tizenkettő? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
Tisztelt Lelkiatya! Segitene abban, hogy hogyan imádkozam a rózsafüzért? Leirná nekem ezt pontosan?
Sajnos ebben nem vagyok kellően járatos. Ezen a téren mástól kell tanácsot kérnie.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Maga szerint hogyan lehet felkészülni egy hosszútávú kapcsolatra, ami teljes mértékben keresztényi, erkölcsös, és a szeretet/szerelem a legfontosabb? Miket kell magamban elrendeznem, hogy készen álljak Istennek tetsző módon szeretni a másik felet?
Az alapelv a következő: az én boldogságom az, hogy szerethetem. Az a célom, hogy szeretetemmel őt boldoggá tegyem. És végig ennek az elvnek kell érvényesülnie. A boldog házasságnak ez a titka, hogy az ember nem a saját boldogságát keresi benne, hanem a másikét próbálja megadni. Nyilván fontos, hogy ez kölcsönös legyen. De mégsem állhatok elő azzal az elvárással, hogy én akkor teszek így, ha te is így teszel velem. Tehát feltétel nélkül a másik boldogságát akarom, keresem. Ha esetleg még nem is ismeri azt, akivel szeretné összekötni az életét, csak belső fölkészülésre kérdez rá, akkor is ehhöz kell igazítania a lelkét: kialakítani azt az önzetlenséget, amely alapja lehet ennek az egészséges és Istennek tetsző kapcsolatnak. Túl ezen a fent említett alapelven még sok fontos szempontot szedhetnénk össze, de ezen a fórumon nincs erre lehetőség. Már csak azért is, mert más a férfinak és más a nőnek a fölkészülése, hozzáállása. . Ami még elengedhetetlenül fontos, az az Istenbe vetett bizalom. Tökéletes kapcsolat, tökéletes ember nincsen. Tehát egészen biztosan lesznek kudarcok, feszült, nehéz helyzetek. Ez elkerülhetetlen. De ezeket nem is annyira elkerülni, mint inkább jól kezelni, hasznosan földolgozni kell. Ehhöz mindenképpen szükség van az isteni segítségre és arra a bizalomra, amely elengedhetetlen annak érdekében, hogy az isteni segítséget képesek legyünk befogadni.
Kedves Atya! Férjem súlyos betegségét végig kisérve, imádkozva - vele együtt- a betegek kenetével ellátva halt meg otthonunkban. Nagyon vártam, hogy a túlvilágról bármi módon majd tudatja, hogy ott van. Mivel egyedül voltam a halálakor, nyugodtan és békésen elengedtem, mert tudtam, hogy már itt az ideje. el kell mennie. Mégis több hónapig vártam, hogy bármi módon "üzen" majd nekem. Ez nem történt meg. Ezért nagyon csalódott voltam. A hitem is egy kissé megingott, mert az élet sok küzdése, szenvedése egy pillanat alatt semmivé vált, ennyi volt. A hitem azt gondoltam, hogy szikla szilárd és semmi sem kezdheti ki. Sem betegség (sőt ebben az esetben óriási segítség volt), sem a halál. De mégis ez egy sarkalatos pont lett, nincs túlvilág? Nincs mennyország? Ha nincs, akkor mi a reményünk? Mindennap olvasom a bibliát és keresem az igazi választ erre. Mi az igazi reményünk? Jézus föltámadt, Lázárt is feltámasztotta Jézus, és az özvegyasszony fiát, Jairus lányát. Mi velünk mi lesz?
Az teljesen természetes, magától értetődő, hogy föltámadunk, hogy a földi halál után az örök élet vár ránk. Ezt Jézus teljesen világosan kinyilatkoztatta, ehhöz nem fér semmi kétség. Arról azonban sehol nem adott ígéretet, hogy az oda átkerülők majd jeleket, üzeneteket küldenek nekünk. Van erre példa, kétségtelen, de ezek hitelessége legtöbbször nem is ellenőrizhető, s nem is szükséges különösebben vizsgálgatni ezt. Van, akinek megadatik ez a megerősítés, van, akinél nem tapasztalható ilyesmi. A hitünk nyilván nem ezen múlik. Azt sejtem, hogy az Ön esetében az erős érzelmi kötődés miatt remélte, hogy kap majd visszajelzést elhunyt társától, s mivel ez nem érkezett, ezért érez ilyen nagy csalódást. Ismétlem, a hitét ne ettől tegye függővé, nem ezen múlik. Ugyanakkor bátorítom egy merész dologra. Ha ez Önnek ennyire fontos, kérje magától az Úrtól, hogy kapjon ebben a dologban valami megerősítést. Ha ezt imádságban hittel kéri, bizonyos vagyok abban, hogy az Úr meg is hallgatja ezt a kérését. De ne szabjon feltételeket, hogy ez hogyan történjék, hogy ez a megerősítés a férje személyéhöz kötődjék vagy hasonló. Bízza ezt is teljesen az Úrra! És ne a férjével keresse, várja a kapcsolatot, hanem az Istennel, a föltámadt Krisztussal. Odaát is az Ő kezében vannak a dolgok, s mi csak engedelmeskedünk neki itt is, ott is. (Ott, persze, sokkal könnyebb, magától adódó az engedelmesség:-).
Kedves Lelkiatya! Egy olyan Liturgián voltam, ahol a szertartás előtti tíz-tizenöt percben a kántor végigvezetett a dallamokon, vagyis az énekeket ilyen átabotában elődúdolgatta, vele együtt a "közönség". Majd rögtön kezdődött is a szertartás, ami alatt ő teátrális karnagyi mozdulatokat tett a hívek felé, jelezvén, hogy na, most kell belépni. Lehangoló és bosszantó volt ez a leplezetlen exhibicionizmus. Sose láttam még ilyet. Egyrészt nem szeretném a szent énekeket a templomtérben a Liturgia előtt gyors tempóban, töredékeiben eldúdolni, nem énekkari próbára jöttem! Másrészt, ha a Szent Liturgián való részvétel kiváltságos helyzetében lehetek, akkor az Atyára és az ikonokra szeretnék figyelni, végképp nem egy hadonászó kántorra. Rendben van ez így?
Főként ortodoxoknál lehet ez szokásban, s inkább olyan környezetben, ahol a hívek nem vagy kevéssé ismerik a szertartást, a dallamokat. Görögkatolikusoknál is előfordul, hogy a Liturgia vagy más szertartás előtt énekpróbát tartunk. Én nem látok ebben semmi rosszat. Amikor elkezdtük újra énekelni a Miatyánkot többféle dallamon, akkor láttam rá példát, hogy a kántor előtte elpróbálta a jelenlévőkkel, megismertette a dallamot, elgyakoroltatta. Lehet, hogy furcsának hat, hogy az imádság előtt az imádságot elpróbáljuk, de nem ez a cél, hanem az, hogy a gyakorlás által az imádság gördülékenyebb legyen. A szerzeteseknél, de más helyeken is természetes gyakorlat az énekpróba a szertartás előtt. Igaz, hogy nem közvetlenül előtte és nem a templomban. Mivel azonban a hívek közössége nehezen hozható össze külön erre a célra, ezért szokták ezt választani, hogy a vasárnapi Liturgia előtt van egy kis énekgyakorlás. A másik tényező, a szertartás közbeni énekvezetés sem idegen a keleti szertartástól. Néhol egészen sokat segít, ha az énekvezető nem csak a hangjával, de a testtartásával, gesztusaival is irányítja a közös éneket. Ez nem szükségszerűen teátrális. Lehet nagyon alázatosan végezni, de azért kétségtelenül kell némi határozottság is ahhoz, hogy egy nagyobb csoportot, a hívek közösségét vezetni tudja. Tehát nem a dolog gyakorlata a rossz, inkább annak kivitelezése, személyes megvalósítása lehetett sikerületlen.
Kedves Lelkiatya! Ha egy szerzes nővér örökfogadalmas volt és elhagyja a rendet azt egyszerűen megteheti vagy ennek van valami eljárása?Úgy tudom a nővérek bár örökfogadalmat tesznek,de őket nem szentelelik fel.Az örökfogadalomnak is van súlya ami kihat az egész életre? Mélyen megrendített,hogy a nővérekhez ahova azelőtt lelkigyakorlatra jártam tavaly az egyik nővér kilépett a rendből.Ő már örökfogadalmas nővér volt.Néhány éve tett örökfogadalmat.12éve nővérként élt és számomra ez felfoghattalan volt.Néhány éve Medjugorjéban is összefutottam vele a Jelenések hegyén meg a templom körüli téren is és akkor mondta ő szeret minden évbe ide visszajárni megköszönni Istennek a hivatását és hogy elhívta,hogy őt szolgálja.Ezt tanúságként az ottani keresztény rádiónak is elmondta akkor.Utoljára amikor lelkigyakorlaton voltam a rendjükben vele beszélgettem legtöbbet és számos jó útmutatást és tanácsot kaptam tőle,úgy éreztem Isten szólt általa és működött általa.Sajnos több nővér is elhagyta mostanában az ő rendjüket.Közülük jó néhány még jelölt vagy novicia volt,de volt aki már 3-4 alkalommal ideiglenes fogadalmat is tett.Nem is lenne kedvem már menni hozzájuk.Sajnos ezek a dolgok kicsit elvették a hitelességét az egésznek.Tudom nem általánosíthatok.Ez most egyfajta hitbeli próbatétel is. Válaszát előre is köszönöm!
Az mindig nagy fájdalom, amikor egy szerzetes elhagyja a rendet. Én úgy értékelem, mint a házasságban a válást. Azzal a különbséggel, hogy amikor tönkremegy egy házasság, akkor egészen bizonyos, hogy mindkét fél hibás, kisebb vagy nagyobb mértékben. A szerzetesi eljegyzettség megszakításának oka azonban egészen biztosan nem az Úr Istenben keresendő, hanem az illető szerzetes hűtlenségének az eredménye. Nyilván megvan ennek a jogi folyamata, de az már csak kényszeredett lepapírozása a fájó valóságnak. S természetesen azt is célozza, hogy a rendjét hűtlenül elhagyó szerzetes is tudjon normális, kiengesztelődött életet élni. Az Egyház azzal is irgalmas, aki nem volt elég erős, hogy kitartson hivatásában. Teljesen megértem, hogy ez mélyen megrendíti Önt. A hitét, Istenhöz ragaszkodását azonban nem kell elveszítenie emiatt. Inkább még jobban erősödjék meg abban, hogy mennyire irgalmas a mi Istenünk. Ezt az Ön által említett személyt is fölhasználta kegyelmének közvetítésére, holott már előre tudta, hogy nem lesz végig kitartó. De amíg az ő szerzetesi közösségében volt, addig gazdagon elhalmozta kegyelmével. Erre tekintsen inkább, és ne az emberi gyarlóságra, amely le tudja rontani az Isten művét, de csak ideiglenesen. Mindig Istené az utolsó szó, mindig az ő kezében van a történelem és az egyéni életutak sorsa. Ezért kell őbenne bíznunk a végsőkig, még ha meg is tapasztaljuk az emberi állhatatlanságot másokban vagy akár önmagunkban.
Kedves Lelkiatya! Felülemelkedhet-e keresztény hitünk a nemzeti ellentéteken? Lehet-e erősebb a nemzeti öntudatunknál? S ha a Kárpát-medencében az egység forrásává lehetne, akkor Európát is nem pont ez a keresztény összetartozás menthetné meg egyedül? Mit tehetünk ezért? Mikor Felvidéken egy római katolikus templomban szlovákul hallottam a híveket imádkozni a szentmisén, szívükben alázattal és odaadással, akkor megrendültem, miért a sok acsarkodás..hisz ők is, mi is ugyanúgy ugyanazt az Úr Jézust keressük és imádjuk. Válaszát köszönve: Zsóka
Kedves Zsóka! Nagyon fontos, hogy keresztény hitünk fölülemelkedjék a nemzeti ellentéteken. Bár a nemzettudat önmagában szintén keresztény érték, de ha ellenséges érzületeket gerjeszt, akkor annak inkább megcsúfolása. Nyilvánvaló, hogy elsősorban keresztények vagyunk és másodsorban magyarok - ha már sorrendet kell fölállítani. Hiszen elsősorban Isten gyermekei vagyunk, s csak másodsorban Árpád fiai, Szent István hűtlen utódai. Akkor vagyok Krisztushoz hű, hiteles keresztény, ha a másik nemzetbeli embertársamat is tudom, legalábbis megpróbálom szeretni.
DJK! A metropólia létrejöttével mely területeken kapott (nagyobb) önállóságot és döntési jogkört? Megnőtt-e a befolyása, döntési jogköre a MKPK-n belül?
Az MKPK-n belül nem, de azon kívül igen. Bár az is számottevő változás, hogy ma már a Katolikus Püspöki Karban három személy képviseli a görögkatolikus egyházunkat. A rítuskülönbségből fakadóan eddig is megvolt a saját önállósága, ez nem változott. Aprónak tűnő, de nem jelentéktelen különbség, hogy saját másodfokú bírósága van, legalábbis a szufragánus egyházmegyék számára (amelyeknek másodfokú bírósága főegyházmegye). Jelentős változás még, hogy saját püspöki karral is rendelkezik, melynek elnevezése azonban a keleti szóhasználat alapján: Hierarchák Tanácsa. Ennek négy tagja van, mivel a nyugalmazott püspök is jelen van a tanácskozásokon. Természetesen ezeken csak a magyar görögkatolikus egyházra vonatkozó döntéseket hoznak. Jelentős változás még, hogy a MKPK-hoz hasonlóan a Metropóliának is vannak közös intézményei, amelyek a három egyházmegye közös fenntartásában működnek. A különböző tárgyalásokon a Metropóliának saját küldötte van, amely, természetesen elsősorban a görögkatolikus egyházat képviseli. Ez a megnövekedett jogkör nem csak Magyarországon érvényes, hanem az egyetemes egyházban is. Ennek eredménye az is, hogy a metropolita hivatalból tagja a püspöki szinódusnak. Biztosan több egyéb pont is van, amelyek jelzik a megnövekedett szerepét a magyar görögkatolikusságnak, de hirtelen ezek jutottak eszembe.
Kedves lelkiatya! Miért nem tetszik az embereknek ha durván megmondom a magamét hogy hagyjon békén?
Azért, mert durván mondja. Ha valamit el akarunk érni a másik embernél, akkor nagy körültekintéssel kell megválasztani annak idejét és módját, hogy a szavaim valóban elérjenek a füléig, de inkább a szívéig. Amikor indulatból mondunk valamit, akkor annak legkisebb esélye sincsen, hogy célt ér. Ugyanis ilyenkor az indulatból fakadó szavak valójában csak a saját feszültségünk levezetésére szolgál, nem pedig a másik megváltoztatásának célját szolgálja. Ahhoz, mint mondtam, sokkal nagyobb körültekintésre, figyelemre, együttérzésre van szükség.
Kedves Lelkiatya! Mikor tartanak majd Városmissziót és evangelizásást azaz nyitást a Krisztust nemismerők felé is a Hierarcha atyák .Látom Szombathelyen és Kaposváron a lelkes evangelizációk szervezését..Bizony jól leset látni ahogy megszólítják a keresőket. Görögkatolikus templomaink lassan kiürülnek míg az aktív missziós lelkületú egyházmegyék plébániák épületei megtelnek.Egy jó Zsinat lehet átalakítaná ezt a passzivitást mindnyiáunkban :laikusokban is Beszélne erről a megfelelő helyen és időben kedves lelkiatya a Krsiztus GK nyájáért felelúsökkel? Köszönettel és imával János
Kedves János! Köszönjük aggódó szavait. Minden bizonnyal az egyházi vezetők is olvassák e sorokat. De biztos vagyok abban, hogy ők legalább annyira törekszenek arra, hogy minél több embert elérjünk, megszólítsunk, meghívjunk és Krisztushoz vezessünk. A városmisszió is egyik eszköze lehet ennek a megszólításnak, de kétségtelenül nem annyira a Keleti Egyház eszköztárába való. Nem elég csak az utcán megszólítani az embereket és hívogatni a templomba. Ha utána a templomban nem találja meg azt, amire behívtuk, akkor hamarosan odébbáll a megszólított. Templomainknak és közösségeinknek kell olyan lelki tűzhellyé válniok, hogy oda akármilyen indíttatásból is betér valaki, akkor már azt érezze, hogy szinte a mennyben van. Ezen dolgozunk, dolgoznak a lelkiatyák. Hogy nem elég hatékonysággal, ezt is belátom. Egy jó zsinat minden bizonnyal sokunkat megmozgatna. Kaptunk is már jelzést az egyházi vezetőinktől, hogy érdemes erre készülni. Hála Istennek! Hiszen a jó zsinat éppen attól jó, hogy alaposan elő van készítve, mindenki készül rá. Amíg el nem jön ennek az ideje, addig is érdemes lelkileg készülni rá. Vagyis növelni saját ima- és lelkiéletünkben a buzgóságot, hogy mire odaérünk, mi magunk készületleneknek ne bizonyuljunk.
Dicsőség, A következő lenne a kérdésem: Egy kis faluban élek, párommal nem vagyunk megházasodva. Két gyermekünket neveljük, ők is görög katolikusok. Édesapám halálakor szentgyónás után a szent áldozatot is magamhoz vettem, mely a helyi hithez igencsak értő testvérben felháborodást váltott ki, mondván hogy én aki bűnben élek, számomra nem szolgáltatható ki a szent áldozat. Valóban az atya nem is feloldozást kért, csupán hogy kérjek valamit a Jóistentől magam és családom számára. Kérdésem tehát, valóban akkora bűn az én életem Isten előtt, hogy még a gyilkosnak is jár a feloldozás, de számomra nincs bocsánat az Egyház szerint? Igaz az eset óta nem keresem a templomi találkozást, hiszek, de magamban, egyedül Istennel .
Hát, ha a bűnben élőknek nem volna szabad kiszolgáltatni a Szent Áldozatot, akkor senki sem mehetne áldozni. Hiszen mindnyájan bűnösök vagyunk, ki-ki a maga mértékében. De összehasonlítani ezeket egyáltalán nem lehet: ki a bűnösebb, a másik jobban vagy kevésbé, mint én. Ezek balga gondolatok, ezekre nem is érdemes odafigyelni, akár az én agyamból pattannak ki, akár máséból hullanak rám. Hogy a rendezetlen házastársi kapcsolatban élők miért nem gyónhatnak, áldozhatnak, az nem a bűnös mivoltukkal van összefüggésben. Az megy a templomba gyónni, áldozni, aki az Egyház közösségébe akar tartozni. Amikor a pap feloldoz valakit, akkor kinyilvánítja azt, hogy bár előtte vétkezett, de azért közösségben van az Egyházzal, ennek megpecsételése jeléül és ennek megerősítéséül pedig a gyónás után az Eucharisztiában, az egység Szentségében is részesülhet. Az Egyház és Isten közösségének fontos része a megáldott házasság. Ha valaki az egység egyik jelét, az Eucharisztiát magához szeretné venni, akkor miért zárja ki az életéből ezt a másik nagyon fontos szentséget, a házasságot? Vajon mi az oka, hogy nem rendezik a házasságot? Nem lehetséges? Egészen biztosan így van? Ezt mindenképpen meg kell beszélnie a pappal. Sok esetben láttam arra példát, hogy az illető azt hitte, nem járulhat szentségekhöz, s ezért távol is maradt, holott aránylag könnyen lehetett rendezni Isten színe előtt az életállapotát. Tehát mindenképpen érdemes megvizsgálni, szakértővel átbeszélni az életük helyzetét, hátha van rá megoldás. Az is elgondolkodtató, hogy - ha jól értem - egy hívő társa jegyezte meg, hogy a bűnös állapota miatt nem mehet áldozni. De hát, érdemes egyes emberek véleményéhöz, értékítéletéhöz igazítani az imaéletemet, az Isten-kapcsolatomat? Még ha egy pap mondott volna ilyen kemény ítéletet, akkor is mérlegelni kell a szavait, de egy valaki a hívek közül "szól be", lehet arra adni? Érdemes? Lám, egyáltalán nem, hiszen az Ön életében is igen súlyos következményei lettek ennek a "véletlen" beszólásnak. Ezt ne hagyja. Igen is - ha úgy tetszik, dacból - menjen el a templomba, igenis, Önnek ott a helye (talán ki is hagyták?). Az Isten és az Egyház számára Ön éppen olyan fontos, mint, mondjuk, az az illető, aki a bűnös állapotát firtatta. Szép, ha magában imádkozik, de kevés. Erősítse föl az Isten-kapcsolatát azzal, hogy fölerősíti a lelkét és újra elmegy a templomba. Egyáltalán ne törődjék azzal, hogy ki mit mond! Beszélje meg a pappal, hogy Ön áldozhat-e vagy sem, hogy ez a helyzet hogyan orvosolható. De annyi bizonyos, hogy az Úr Önt is mérhetetlen módon szereti, és Önnek akarja ajándékozni önmagát. Ennek a módját pedig ő meg is fogja találni, csak az Önök együttműködése szükséges hozzá. Ezt akkor is meg tudja tenni, ha történetesen mégsem gyónhat, mégsem áldozhat. De az Istennek semmi sem lehetetlen. Legegyszerűbb módja ennek az egyesülésnek az Eucharisztia, de nem az egyetlen. Bízzon abban, hogy az Úr megtalálja az Ön szívéhöz vezető utat is. S nem csak külön, az otthonában, csöndes magányában. Az is fontos, de még fontosabb az Egyházhoz való tartozás. Erősen javaslom, hogy újra lásson hozzá, és próbálja meg egyenesbe tenni, helyére igazítani lelkében ezt a kérdést. Imádkozzék az Önt megszóló testvérért, majd pedig azért, hogy az Istennel való kapcsolata - s persze, a házastársával való is - mihamarabb rendeződjék!
Dicsőség Jézuskrisztusnak! Tisztelt lelki atya! Görögkatolikus hívő vagyok. Kritikát, miként fogalmazzunk olyan személy irányába akit tisztelünk, nagyrabecsülök, de nem akarom meg sérteni mondanivalómmal.
Akit őszintén tisztelünk, attól nem félünk. Akit szeretünk, azzal őszinték vagyunk. Először is azt kell mérlegelni, hogy mi a szándékom ezzel a kritikus megjegyzéssel. Változtatni akarok az illetőn? Az ő javát keresem ezzel, vagy magamat akarom megvédeni ilyen módon? Ezt az indítóokot mindenképpen tisztázni kell, fontos hogy tisztában legyek a magam álláspontjával. Ez a világos látás egyben erőt is ad. Valójában akkor van értelme az ilyen megszólalásnak, ha van remény a változásra. Ha tudatosítottam magamban, hogy ezt érdemes megtenni, akkor éppen az illető iránti tiszteletem és szeretetem vegyen rá arra, hogy meg is szólítsam őt. Előtte fontos imádkozni, hogy legyen ereje a dologhoz, illetve legyen meg a kellő bölcsessége is, hogy hogyan is csinálja. Hagyatkozzék Isten Szentlelkére! Ezzel az imával adja át magát Istennek, ő pedig megajándékozza magát a saját erejével. Pontosabban szólva az történik, hogy ezzel a hívő önátadással megnyitja magát arra, hogy be tudja fogadni ezt az isteni erőt. Biztatom, bátorítom, hogy ne habozzék megtenni ezt a lépést. Ezzel az önlegyőzéssel nem csak az illetőn fog tudni segíteni, hanem saját maga is nagy lépést tesz előre a személyiségének érlelésében.
Kedves Lelkiatya. Azt szeretném kérdezni, hogyan lehet megbocsátani valalinek, akitől folyamatosan rettegünk? Rettegésben tart? Minden naposak a konfrontációk akaratom ellenére? Anyósomról van szó, aki apósom halála után teljesen a fiára telepedett, nem hagy minket élni. Sajnos elég agresszív kötekedő. Hol megfélemlíti a férjemet, hol lekenyerezi. Engem is minden nap bánt. Imádkozok, szereznék megbocsátani, de minden nap újabb sebet okoz.
Első lépés, hogy igyekezzék megérteni az anyósa helyzetét, belső világát. Minden bizonnyal ő is rettenetesen szenved attól, hogy ilyen. Lehet, hogy nem a tudatosság szintjén, de legbelül egészen bizonyosan. Ugyanis, aki nem tud szeretni, annak a lelkében békétlenség van, ezt vetíti ki másokra, hogy úgy mondjam, ezzel árulja el önmagát, belső világát. Ha sikerül megérteni minél mélyebben és minél részletesebben az anyósa viselkedésének az indítóokait, akkor sokkal higgadtabban tudna arra rátekinteni, amikor éppen "helyzet van". Mindez pedig hozzá segíti egyfajta külső szemlélői állásponthoz. Ez a másik fontos nagy lépés: maradjon kívül az eseményen, kívülről tudja szemlélni ezeket a fájó eseményeket, a lelke maradjon ki belőle. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy amikor kapja a bántást, szúrást, kisebb nagyobb sebeket, akkor nyomban tudatosodik Önben, hogy ez miért is jött ki így belőle, Tudatosabban, higgadtabban tekint rá arra, amit tapasztal. Ez lehetővé tegye, hogy mintegy kívül maradjon a dolgokon. Ha ezt sikerül megtennie, akkor is fáj minden rossz lépés, de a fájdalmon felülemelkedik, az nem húzza le, nem gerjeszt ellenséges érzelmeket, indulatokat. Ilyen esetekben ez a fajta védelmi mechanizmus nem csak önvédelem, hanem sokkal több: megóv a szeretetlenségtől is. Ami ehhöz hozzásegíti, ami elengedhetetlen, hogy éppen akkor imádkozzék az anyósáért, amikor bántást kap tőle. Ez a lehetetlen szeretetnek az útja. Emberi erővel ugyanis lehetetlen az, amit a kérdésében megfogalmaz, hogy szeresse azt, akitől retteg. Azt nem is lehet. De ne rettegés legyen a lelkében, hanem szánalom. Persze, megértő és nem lenéző szánalom. Foglalkozzék ezzel, imádkozzék, hogy ez sikerüljön, s meg fogja látni a lehetetlent, hogy mégis sikerül.
Kedves Lelkiatya! Nem tudom, hogy hallott-e az aacheni "bolondmiséről", amiről Barsi Balázs atya is elmondta a véleményét (http://katolikusvalasz.blog.hu/2018/02/07/_bolondmise_utan_barsi_balazs_atya_az_egyhazszakadas_vegbement). Valóban ki kell közösíteni ilyen esetben a bolondmisét tartó papot, illetve a püspökét az Egyházból?
Nem tudom. Mivel azonban a kiközösítés nem a mi feladatunk, ezért nem is szükséges, hogy erre a kérdésre megtaláljuk a választ. Ennek a borzasztó esetnek, vagy inkább jelenségnek sokkal súlyosabb üzenete van, mint maga a puszta tény, hogy beállt-e az önmagától való kiközösítés, vagy azt a pápának még ki kell jelentenie. Számomra az az egyik legfontosabb tanulság, hogy már kis lépéseknél is nagyon oda kell figyelni, hogy milyen irányban fejlődik az egyházunk. Ha csak lehet, ennek az irányába egy tapodtat se tegyünk.
Tisztelt Lelkiatya! Nem teljesen világos egy dolog az Eucharisztiával kapcsolatban. Jézus ugyebár az utolsó vacsorán alapította meg ezt a szentséget. A kérdésem az volna, hogy hogyan lehetséges ez, mikor a keresztrefeszítés, feltámadás akkor még meg sem történt? Hogyan jeleníthette meg az utolsó vacsorán a saját feltámadott testét, ha akkor még mindez meg sem történt? Remélem, érthetően fogalmaztam, köszönöm a válaszát!
Mivel a válasz meghaladja képességeimet, ezért egy teológus barátomat kértem meg, hogy segítsen. Ezt írta: Ha nagyon tömören akarnánk válaszolni, elég lenne annyit mondani: Istennél nincsen idő, vagyis az ő mindenhatóságával átlépi az idők és terek határait. A kérdés azonban valóban érdekes problémát vet föl. Semmiképpen nem mondhatjuk, hogy az utolsó vagy titkos vacsora az első Szentmise vagy Szent Liturgia lett volna. Nem volt az. Egy egyszeri és megismételhetetlen esemény volt. A teológiában úgy mondják: prófétai jel. A prófétai jel nem egy üres gesztus. Amikor a próféta valami különleges cselekedetre szánta el magát az ószövetségi időkben, akkor a tette nemcsak előre jelzett valamit, nem egy intő jel vagy példa volt, hanem a prófétai tett által meg is kezdődött a megjövendölt történés valóra válása. A prófétai tett mintegy megindította a folyamatot. Amikor Jeremiás összetöri a cserépedényt, és azt mondja, így töri majd össze az Úr Izrael népét és Jeruzsálem városát, akkor azzal el is kezdődik mindaz, amit jövendölt. Ilyen prófétai jel volt a zsidó nép utolsó egyiptomi vacsorája, az első pászkavacsora. Aki evett a pászkából, az már meg is menekült, azt nem bántotta az öldöklő angyal, és átment a Vörös tengeren. Jézus a testét és vérét adta az apostoloknak, jelezve, hogy az ő bűneikért és az ő üdvösségükért, helyettük hal meg a kereszten. Ezzel a tettével valóban meg is kezdődött az ő üdvözítő kínszenvedése. Nem véletlen, hogy a latin liturgia sokáig egyetlen eucharisztikus imájában vagyis a Római Kánonban ősrégi hagyomány alapján (már Szent Ambrus is így idézi), jövő időben állnak az alapítási szavak igéi: ??amely majd értetek adatik.? ??ki fog ontatni??. Hogy milyen testet adott Jézus az ő tanítványainak? Nyilvánvalóan ugyanazt a testet, mégsem ugyanolyan formában. Nem mondhatjuk, hogy a feltámadott test formájában, mert kenyér és bor színe alatt adta. Nem mondhatjuk, hogy ugyanaz a test volt a jászolban, amely a sírból előjött, és amelyet mi magunkhoz veszünk. Ugyanaz a Krisztus, de nem ugyanaz a test. Jézus teste sokféle formában volt és van jelen a világban. Az első évezredben például az Egyházra nézve alkalmazták az atyák azt, hogy az Krisztus valóságos teste, s az Eucharisztiára mondták, hogy Corpus Mysticum ? titokzatos test. Ma éppen a fordítottjához vagyunk szokva. Krisztus egészen valóságosan van jelen emberi testében mind a föltámadás előtt, mind a föltámadás után, az Eucharisztiában éppúgy, mint az Egyházban, természetesen más-más módon.
Tisztelt Lelkiatya! Hogyan tudom hatekony modon legyőzni a kiserteseimet? Szinte minden nap imádkozok. Ekkir erő tölt el és jo érzés. De utána jön a sátán ami nem hagy békén es bűnbe esek. Hogyan tudnék hathatósabban ellenállni ezeknek a kísértéseknek?
Tartson ki az imában hűségesen! Lehet, hogy egy bizonyos időnek el kell telnie ahhoz, hogy a sok bukás, kísértésekben való vergődés közben megedződjék, megerősödjön abban, hogy minden körülmények között bízik az Istenben, mer és tud fölállni. Semmiképp sem keseredjen el a sorozatos kudarcok miatt. Ha az imában talál megnyugvást, ez világos jele annak, hogy Ön a kegyelem állapotában él, és ez a kegyelem nem csak az adott pillanatban ad Önnek segítséget, hanem lassan, folyamatosan átalakítja az Ön lelkét, gondolkodását, hosszú távon megerősíti az akaratát. Igaz, nem arra válaszoltam, amit kérdezett, de fontosnak tartottam ezzel kezdeni. A különböző kísértéseknek megvan a maga ellenszere. Amely, persze, sohasem csodapirula, hanem inkább terápia, amely a fent említett folyamatot segíti. Általános eszköznek azonban az atyák a Szentírást javasolják. A kísértés idején vegyünk elő a Szentírásból valamilyen szöveget, rövid mondatot, amelyet forgatva, gyakran ismételgetve mint egy karddal elűzhetjük a gonosz támadását. Ez a kiválasztott szentírási mondat is lehet célirányos, az adott kísértésre vonatkozó. Jézus is ezt használta a pusztában való megkísértése idején, mindig egy-egy találó szentírási mondattal válaszolt. De itt is lehetnek általános, hogy úgy mondjam, mindenre jó mondatok: Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen! (Mk 9,24) Szeretlek Uram, én erősségem. (Zsolt 17,1) Vagy egyszerűen maga a Jézus-ima: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!
    ... 4 5 6 7 8 
9
  10 11 12 13 14 ...    
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016