Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi hat meg nulla? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Kérdéseim: A tetoválás bün? Az öszulö haj festese bun? Kőszőnőm válaszát előre is.
Legalábbis értelmetlen mindkettő. Összefirkáljuk, összefestegetjük magunkat, mert nem akarjuk elfogadni azt, amit Isten nekünk a legnagyobb szeretettel adott. Nem javaslom, tehát egyiket sem.
Kedves Lelkiatya! Romai katolikus vagyok. Szeretnem tanacsat kerni abban, hogyan szabadulhatnek meg az aggalyos lelkiismerettol? Tobb, mint ot evtized kihagyas utan a kozelmultban ketszer gyontam lelkigyakorlat alkalmaval. Azt veszem eszre, hogy aggalyossagaim(pl. jeleg jo volt-e a bunmegvallas, nagy bun-e valami, .stb.)hasoloan jonnek elo, mint kamaszkoromban. Valaszat elore koszonom.
Érdekes jelenség, hogy az aggályosságra hajló természetű embereknél sokszor éppen a szentgyónás váltja ki az aggályok újra megjelenését. Éppen azért, mert az ember szeretne jól és alaposan gyónni, hogy egyáltalán ne maradjon bűn, ugyanakkor óhatatlanul ott marad a beteljesületlenség érzése, hiszen az ember sohasem tud tökéletes lenni, tökéleteset alkotni. Minden egyes szentgyónásunk is tökéletlen. Ennek tudatosításával kell mindig tartanunk a bűnbánatunkat. Annak eredménye, azaz a bűnbocsánat nem a bűnbánattartás tökéletességétől függ, hanem Isten kegyelmének köszönhető. Tudom, hogy ezek csupán észérvek, amelyek csak kismértékben hatnak a nem észérvekre alapozódó aggályosságra. Mégis, érdemes ezt a tényt, a magunk tökéletlenségét és Isten irgalmának végtelenségét napról napra tudatosítani. Ezen való elmélkedést, ezért való hálaadást tudom javasolni az egyébként alaptalan aggályosság orvoslására.
Kedves Lelkiatya! Már ma nagyon zaklatott vagyok. Holnap Anyák napja, ünnepi műsor a szent liturgia után. Mi 43 év házasságban nem kaptuk meg a gyermekáldás ajándékát. Férjem édesanyját már 10 éve eltemettük, az idén februárban az én édesanyám is elhunyt. Számomra már csak keserűség az Anyák napja. Számtalanszor imádkozom, hogy legyen meg a Te akaratod, mégis olyan sok szemrehányást, megaláztatást viseltem el gyermektelenségem miatt. Az életünket a jó Istenre bízzuk öregségünkben, betegségünkben. A testvérek egy másik kontinensen élnek, így támaszt ők nem tudnak nyújtani. Az én testvéremnek gyerekei és unokái vannak, ők nem érnek rá minket látogatni. Még egy telefonhívásra sem tudnak időt szakítani. Köszönöm Tisztelt Lelkiatya, hogy elolvassa soraimat és megerősít hitemben. Feltámadt Krisztus!
Kedves reménybeli édesanya, nagymama! Teljesen osztozom bánatukban, keserűségeikben. Azért is, hogy saját életállapotuk miatt bántásokat kaptak másoktól, de főként azért, hogy a család többi tagjától sem kapják meg azt a figyelmességet, szeretetet, amelyet megérdemelnének. Persze, azt is lehetne mondani, hogy ha lettek volna saját gyermekeik, akkor mennyivel más volna a helyzet, akkor bizonyára megkapnák. De ez csak találgatás. Hiszen, sajnos van rá példa, s ami talán az Ön helyzetüknél is szomorúbb, ha a saját gyermekekkel, unokákkal rendelkező idősek sem kapják meg a nekik járó figyelmességet, szeretetet. Aztán hozhatnánk még azoknak az embereknek a fájdalmait, akik meg egyáltalán nem kaptak életükben hűséges, szerető társat, vagy éppen kaptak társat, de egyáltalán nem hűségest, nem szeretőt. Istenem, mennyi fájdalom, keserűség van az emberi életben! Ugyanakkor, természetesen van öröm is, kicsi és nagy egyaránt. Érdekes jelenség, hogy az ember általában a saját fájdalmait látja legnehezebbnek, s a másikra úgy tekint, hogy neki milyen jó lehet. Ez azonban mindig félrevezető. Egyáltalán nem látunk bele a másik életébe, nem tudjuk, hogy neki mi a nehéz, mi a keserű. Ezért a legjobb, ha a saját életünkben megkeressük azokat, amiknek lehet örülni, azokat, amelyekkel minket gazdagított a Teremtő. A minap megható sorokat olvastam az egyik szerzetes tollából, akinek, természetesen szintén nincsenek gyermekei, de együtt örül az édesanyákkal és sok boldogságot kíván nekik. Azt javaslom, hogy készítsen mérleget, Ön mennyi mindent kapott a Jóistentől, ezekért adjon hálát. Utána pedig vegye számba a fájdalmait, hiányosságait is, és ezekért is adjon hálát, mert az Úr tudja, hogy miért alakította így az életüket, neki legyen dicsőség ezért (is)! Ha ezzel a kettős hálaadással tudja szemlélni az életét, akkor sem az Anyák napja, sem más családi tartalmú ünnep nem szomorúság forrása lesz a számára, hanem alkalom a hálaadásra és a másokért való imádságra.
Kedves Lelkiatya! Római katolikus gyermek lehet elsőáldozó ortodox templomban? Válaszát köszönöm szépen!
Inkább ne! Katolikus ember akkor járulhat szentségekhöz ortodox templomban, ha nincs lehetősége arra, hogy katolikus szertartáson vegyen részt. Föltételezem, hogy az elsőáldozás nem ilyen esemény. Az ortodoxoknál egyébként sincs ennek ünnepélyes gyakorlata. Inkább az a félő, hogy ha valakit ortodox körülmények között készítenek föl az első szentáldozására, ezzel már szándékoltan be is vezetik - mondjam így: átvezetik - az ortodox egyházba. Ez mindenképpen kerülendő!
Kedves Lelkiatya! Feltámadt Krisztus! A férjemtől már 8 éve elváltam. Azóta nem élek házaséletet, sem élettársam sincs. A házasságunk polgári tv.szerint érvénytelen. Kérdésem: 1. Részesülhetek-e szentáldozásban? 2. Gyermekem lehet-e elsőáldozó? 3. Aktívan részt vehetek-e olyan egyházi rendezvényeken, amelyen a lelkiatya kikötései olyanok, hogy: ne legyen elvált, vadházasságban élő, házasságon kívüli gyermeket nevelő személy a felolvasó például? Most, hogy közeledik az első szentáldozás ideje, az iskolai beíratások ideje, sok szülőnek problémát okoznak az ilyen élettársi kapcsolatok esete. Válaszát köszönöm.
Ha nincsen házasságon kívüli kapcsolata, akkor részesülhet szentségi föloldozásban, szentáldozásban, ebben semmi nem gátolja. Éljen is vele! Ha a gyermekét egyedül neveli istenfélő lelkülettel, akkor különösen is nagy megbecsülés illeti. Egyházi feladatokat azonban akkor vállalhat, ha mindezeken túl hitvalló, Krisztust követő életet él. Ennek megítélése azonban nem csak az Ön személyes meggyőződésén múlik. Sajnos, figyelembe kell venni az emberek véleményét is. Persze, az az egészséges helyzet, ha mi, keresztények, katolikusok nem ítélkezők vagyunk, hanem irgalmasok és elfogadók. Ha azonban az elvált embernek új élettársa van, akivel nem szentségi kötelékben él együtt, akkor nem részesülhet a szentségekben, hiszen nem Istentől megáldott életállapotban él. De az ilyen személyeknek is helyük van a egyházban, a parókiális és közösségi életben, ők is legyenek ott minden vasárnap az Eucharisztikus liturgián és más szertartásokon. Hiszen az Egyház által közvetített krisztusi kegyelmek őket is megilletik, őket is elérik, őket is erősítik. Sőt, életállapotuk miatt még nagyobb szükségük is van ezekre.
Kedves Lelkiatya! Az Újszövetségben több helyen szerepel, hogy Jézus eltűnt/elment/eltávozott a tömegből pl. miután meggyógyította a bethesdai vakot, amikor királlyá akarták tenni sőt akkor is, mikor követ ragadtak ellene (Jn 5,13; 6,15; 10,39). Ha elgondolom e jelenteket, úgy érzem, a Mestert mindannyiszor nagy tömeg vette körbe, amely hallgatta a tanítását és figyelte minden mozdulatát. Emberi ésszel nem érhető fel, hogy e tömeg szorításából hogyan tudott mégis kiszabadulni? Lehetséges-e, hogy ezen alkalmak Jézus hűségének próbatételei is voltak, melyeket emberi természete szerint kiállt és így az Atya megengedte, hogy isteni természete szerint csodás módon eltűnjön? Jelentheti ez azt is, hogy amikor döntéshelyzet elé kerülve életünket szabadakaratunkból Isten akaratának irányába helyezzük, akkor az emberi érdekek erejüket vesztik? Válaszát előre is szívből köszönöm.
Bevallom, ezen jelenetek olvastán nekem még sosem jutott eszembe, hogy ilyenkor Jézus valami csoda folytán tűnt volna el az emberek szeme elől. Azért is lehet ezt gondolni, mert ha ezeket is a csodák közé sorolnánk, bizonyára másutt is szerepelne erre utalás. Szerintem elegendő csak arra gondolni, hogy Jézus, a maga sugárzó személyiségénél fogva mindig ura volt ezeknek a helyzeteknek. Nem hagyta, hogy az események vagy az emberi indulatok magukkal sodorják. Mindig ő irányította az eseményeket. Még a Getszemáni kertben is, ahová dorongokkal, fegyverekkel vonultak ki érte, az egyszerű "Én vagyok" kijelentésével földre kényszerítette őket. Hagyta ugyan,hogy Júdás megcsókolja, de előre látta ennek is a következményét. Amikor arra volt szükség, akkor engedte, hogy ünnepeljék, más alkalommal azonban sem az ünneplést, sem az elfogatást nem hagyta. Tudta, mi lakik az emberben, hogy kinek mikor mire van szüksége. Ma is tudja.
Kedves Lelkiatya! Ha az ember gyászol és sír, annak ellenére hogy már letelt a gyász egyéves ideje, akkor hogy gondoljon az életre? Nagyon érzékeny vagyok és még mindig a sírás környékez több év után is, nehezen tudom elengedni az elhunytat. Azért "regenerálódom" ilyen lassan, mert nálunk a családban az érzések elfolytása a szokás, ami rám káros hatással van, így nem enyhül a fájdalom és nem gyógyul meg a lelkem, én nem tudok azonosulni a család ezen rossz szokásával, valószínűleg ők ezt hozták otthonról azért ilyenek. Válaszát Isten áldásával előre is köszönöm.
A gyász ideje nem mindenkinél egyforma, s természetesen nagy mértékben függ attól is, hogy kit kell gyászolnunk. Amire utal, annak valóban van jelentősége, nevezetesen, hogy hogyan kezeli a család az érzelmeit. Az elfojtás általában nem segít, persze, az érzelmek túlzott fölkorbácsolása sem tesz jót. Kell egy egészséges mértéktartás, de fontos, hogy legyen kifejeződése is a belső világunknak. Egyébként erre nagyon jók a zsoltárok. Van mindenféle zsoltár: örömre, bánatra, hálára, haragra, S valóban, ez a legjobb, ha a belső világunkat elsősorban az Úr Isten felé tárjuk föl. Ebben nagy segítséget nyújtanak a zsoltárok. (Kegytárgyboltunkban kapható hangos Zsoltárkönyv.) Ugyanakkor, nyilván, szükség van az emberi megnyilvánulásokra is. Sokat segít, ha van mellettünk együtt érző ember, kivált, aki ezt ki is tudja fejezni, akár öleléssel, együtt hallgatással, együtt töltött idővel, stb. Úgy sejtem, Önnek lelki, érzelmi gyógyulásra van szüksége. Nem biztos, hogy ez csak úgy, magától menni fog. Javaslom, hogy keressen föl szakembert, vagy még inkább egy lelki embert. Lényeg, hogy olyan megbízható embert találjon, akinek őszintén elmondhatja gondolatait, föltárhatja érzelmeit. Az életre, a továbbmenetelre csak ez után lehet jól gondolni. Amíg balzsamot nem talált a lelki bánatára, addig az előrelépés nagyon-nagyon nehéz, túlzottan sok energiát emészt föl, s az erre irányuló erőfeszítés nem is igazán hatékony. Keresse, tehát előbb a gyógyulást. Megteheti azt is, hogy elmegy szerzetesek közé néhány napra vagy egy hétre (vagy többre), és ott, velük együtt imádkozva kéri az Urat e sebének begyógyítására.
Kedves Lelkiatya! Vasárnap szeretnék meggyónni Máriapócson. Hogyan lehetséges ez? Misék előtt vagy után? Esetleg napkőzben is van rá lehetőség? Messziről érkezek, nem biztos, hogy a reggeli órákban sikerül odaérnem. Előre is köszönöm.
A Máriapócsi templomunkban szinte folyamatosan van szentgyónási lehetőség. A szertartások alatt mindig ül kint gyóntató atya. De ha más alkalommal érkezik valaki, bármelyik atyát megszólíthatja, és nyomban rendelkezésre áll. Ha esetleg elfoglaltsága van, akkor pedig szól a kijelölt gyóntató atyának és hamarosan jönni fog. Legyen áldott ez a szentgyónása!
Krisztus Föltámadt! Kedves Lelkiatya! Rómába egyedileg látogató zarándoknak van-e lehetősége ott magyar atyával találkoznia (akár római, akár görögkatolikussal) gyónás, lelkivezetés céljából? Segítségét köszönöm!
Igen, több magyarul is beszélő áldozópap él és dolgozik Rómában. A Santa Maria Maggiore templomban pedig van egy gyóntató, Meló Lajosnak atyának hívják. A gyóntatószékére ki van téve, hogy milyen nyelveken gyóntat, azok között szerepel a magyar nyelv is. A Szent Péter bazilikában szintén van olyan gyóntatófülke, amelyen a tábla jelzi, hogy magyarul is lehet gyónni. De Meló atya szinte minden nap rendelkezésre áll.
Kedves Lelkiatya! Ezúttal két kérdéskörben is szeretném a tanácsát kérni, bár úgy érzem ezek valamelyest össze is függenek. 1., Mi tesz alkalmassá arra, hogy Isten szeretetének közvetítői lehessünk? Lehet-e fejleszteni ezt a készséget? 2., A világ dolgai (családom, nemzetem sorsa) szükségképpen foglalkoztatnak, de szeretnék törekedni arra, hogy ez egyensúlyban maradjon az Úr indításaira való figyelemmel és nyitottsággal. Hogyan osztható meg helyesen e kettő aránya a szívünkben, az életünkben? Köszönöm a gondolatait.
1. Amikor követjük azt a szívünkből induló késztetést, hogy jót tegyünk, fontos, hogy éberen megmaradjunk Isten akaratának a keresésében. Az atyák sokszor figyelmeztetnek arra, hogy a jóra való törekvésünkbe könnyen belevegyül a bűn, gyakran anélkül, hogy észrevennénk. Legtöbbször a hiúság, de sokszor a számítás is vagy más önző érdek. Ez azért veszélyes, mert ha az ember nem figyel erre éberen, akkor azt hiszi, hogy mennyi jót tesz, közben már régen nem az Isten útját járja. Sajnos, sok ilyen tévelygő keresztény ember van. Ezért ahhoz, hogy Isten szeretetének hiteles közvetítői legyünk, elengedhetetlen ez az éber figyelem az Istenre. Nyilván, az imádságban. Abból mérhetjük le, hogy ezen az úton vagyunk-e, ha mindeközben növekszik a bűnbánatunk. Hiszen Istenre figyelve nem a saját jótetteinket látjuk magunk előtt, hanem Isten tetteit, amelyeket rajtunk keresztül, de közben a mi életünkben is cselekszik. Látva Isten jóságát, az ember egyre inkább érzi a maga méltatlanságát. Nem azt mondom, tehát, hogy Isten szeretetének közvetítőjeként egyre mélyebb bűnbánatban kell élnünk, hanem azt, hogy ez a bűnbánat az Istenre figyelésünk következménye lesz. Igen, természetesen, lehet fejleszteni ezt a képességünket. Hogy ehhöz gyakorlati tanácsot adjak, mindig ügyelni kell arra, hogy a tetteimbe minél kevesebb önzés vegyüljön, hogy minél gyakrabban járja át gondolkodásomat - és imádságomat - a hála. Hiszen mindent Istennek tulajdonítok. 2. Semmiképp sem szabad szembeállítani a világ dolgait és Isten dolgait. Mintha Isten mást akarna, mint amire a világnak szüksége van. Ezért téves még az a jó szándékú törekvés is, amely szeretné fölállítani a helyes arányt a kettő között. Mert ezzel kimondatlanul is azt valljuk, hogy vagy egyiket vagy másikat kell választani. Nem, a kettő egy. Amit esetleg mégis ketté kell választani, az az imádságra szánt idő. Kell, hogy legyen olyan idő is a napjaimban, amikor csak Istennel foglalkozom. Ennek arányát már valóban meg kell találni, s bátran mondom, annál jobb, minél több idő jut Istenre. Persze, ezt túlzásba is lehet vinni. Például rosszul teszi a családanya, ha a reggeli imájára hivatkozva elhanyagolja a gyermekei reggelijét. Az imádság egyensúlyát ki-ki maga kell, hogy megtalálja. De ebben sokat segíthet a lelki vezető. Mindenesetre fontos tudatosítani, hogy ami jó a gyermekeimnek, családomnak, munkatársaimnak, hazámnak, az jó az Istennek is, arra Ő is áldását adja. Ha tanácstalan vagyok, hogy mit is kell tennem, mi az Ő akarata, mi az igazi szükség, akkor vonuljak el egy kissé, akár csak pár percet is lépjek be a csöndbe. Hozzam meg imádság után a döntést, és bizalommal haladjak abba az irányba.
Kedves Lelkiatya! Jézus azt mondta, hogy imádkozzunk és ne fáradjunk bele (Lk 18,1?8), de vajon meddig szabad kérlelni az Urat például egy szerettünk gyógyulásáért? Meddig lehet zörgetni az ajtót úgy, hogy alázatom Isten akarata iránt mégis megmaradjon? Köszönöm tanácsát.
Az állhatatos imádság nem követelőzést jelent, hanem megingathatatlan bizalmat. A Jézus nevében való kérés pedig azt jelenti, hogy tudunk (iparkodunk) úgy imádkozni, ahogyan Ő. Életének legfájdalmasabb pillanatában, amikor nagyon szerette volna elkerülni a rá váró szenvedéseket, akkor is hozzá tudta tenni: de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te (Lk 22,42). Az állhatatos imádság közben az ember maga is változik, alakul, formálódik. Formálódik az Isten akaratára. Szabad és kell is sokat imádkozni, valamit nagyon-nagyon kérni, de mindig ezzel a kiegészítéssel. Így a hosszas, kitartó imádság során az is egyre többször hangzik el, hogy "legyen meg a Te akaratod". Az imádság eredménye tehát nem elsősorban az események befolyásolása, hanem saját magunk alakítása. Szabad kérni a gyógyulást, de közben nyitottnak kell lenni erre az alakulásra is.
Kedves Lelkiatya! Szeretném megtudni, hogy a József-házasság esetében elegendő, hogy a házastársak közösen megfogadják a házasélettől való tartózkodást, vagy van ennek valamilyen egyházilag kötött formája? Például egy pap előtt kell ezt meg tenni, írásban kell nyilatkozni, stb.? Feleségemmel mindketten a második házasságunkban élünk, két közös gyermeket nevelünk (első házasságunk (egyházi házasságok is voltak) mindkettőnknek kereszteletlen féllel kötődött és gyermekáldást nem hozott). Bár már megpróbáltuk egyházi házasságainkat rendezni, egyelőre csak az egyikünkét mondták ki semmisnek. Mivel már több mint hét éve (más okokból is kifolyólag) nem élhetünk házaséletet, és halottunk a József-házasság lehetőségéről, amelyben ismét járulhatnánk szentgyónásra és szentáldozáshoz, ezért érdeklődünk erről. Kedves válaszát előre is köszönöm! G. Balázs
Jó­zsef-há­zas­ság­nak azt a csa­lá­di ál­la­po­tot ne­vez­zük, ami­kor a há­zas­fe­lek kö­zös meg­egye­zés­sel le­mon­da­nak a ne­mi élet­ről. Ennek több oka is lehet. Ezek közül az egyik, ha egy­há­zi­lag nem ren­dez­he­tő a há­zas­sá­guk, mert va­la­me­lyi­k­ük­nek él az elő­ző há­zas­tár­sa, aki­vel szent­sé­gi há­zas­sá­got kö­tött an­nak ­ide­jén. Ha az így ren­dez­he­tet­len há­zas­ság­ban élők pl. gyer­me­ke­ik ne­ve­lé­se vagy egyéb fon­tos ok mi­att együtt kí­ván­nak ma­rad­ni, és vál­lal­ják az ún. Szent Jó­zsef-há­zas­sá­got, ér­vé­nye­sen részesülhetnek a szentségekben. A fogadalom letételének nincsen kötött kánonjogi formája, történhet lelkiismeretben vagy pap előtti fogadalomtétellel és áldással. Ami nagyon lényeges, ezt a Szentírás tanúsága is kiemeli (1Kor 7,5), hogy ez közös megállapodás legyen a két házasfél között. Ha pedig pappal is megbeszélik, akkor ez csak erősíti őket az elhatározásban való kitartásukban, de ez nem föltétel.
Kedves Lelkiatya! Én római katolikus vagyok, de néha-néha szeretek elmenni görögkatolikus liturgiára, mert van benne valami másfajta mélység, amit jó nekem olykor megtapasztalni. Ismerem is, tudom, hogy a szentségeink is közösek, elég sokat énekelni is tudok belőle, figyelem, hogy mikor kell felállni stb. :) talán nem tűnik ki, hogy nem vagyok odavaló, de keresztet vetni valahogy nekem csak "rómaiul" jön, fordítva nem áll rá a kezem, és automatikusan térdet hajtok érkezéskor és távozáskor, mert nem biztos, hogy a meghajlást túl autentikusan tudom végezni - azon gondolkodom néha, vajon ez nem bántó-e az illető közösségnek vagy nem illetlenség-e... Nem rótt meg eddig senki érte, nem azért kérdezem. Válaszát előre is köszönöm.
Minthogy mi, görögkatolikusok - általában - a római templomba is belépve meghajlunk és a magunk módján, három ujjal, jobb válltól kezdve vetünk keresztet, ezért azt tartom természetesnek, hogy a római katolikusok pedig a mi templomainkban szintén a maguk módján tegyék ugyanezeket. Az valóban keveredést okozna, ha az ember a környezetétől függően egyszer így, egyszer úgy vetné a keresztet. Tudok arról, hogy van, aki így tesz, de sok olyan római katolikust is láttam, aki térdet hajtva lép be a görögkatolikus templomba. Szerintem így van ez rendjén.
Szeretett Lelkiatya! Az lenne a kérdésem, hogy az Ószövetség törvényéből mi az ami az Újszövetséggel "átalakult", és mi az ami nem? Gondolok itt arra, hogy már nem a szombatot, hanem a vasárnapot ünnepeljük meg, ezt szenteljük az Úrnak és ezen a napon pihenünk. Valamint például már a tisztátalan ételek is "megtisztultak"? Gondolok itt arra, hogy már nem bűn pl. disznóhúst fogyasztani? Viszont az egyéb törvények, tízparancsolat pl. a keresztény hitünk része maradt. Pontosan az Ószövetséget tekintve mi az, ami "átalakult"? Köszönöm válaszát! Z
Krisztus szeretet parancsolatával az erkölcsi törvények nem csak maradtak, hanem teljessé váltak (Mt 5,17), míg a rituális és tisztasági törvények (pl. áldozatbemutatás módja, tiszta-tisztátalan eledelek és érintések megkülönböztetése) "átalakultak": a külső dolgok belső tartalmat kaptak. A Pentateuchusban található mózesi törvények az Ószövetség embere számára nyújtottak segítséget, míg Krisztus szeretete az Újszövetség népe számára nyújt segítséget, követendő példát. A lényeg nem a mit nem kell megtenni és miért nem kell megtenni, hanem az, hogy mit kellene, és mit tudunk ténylegesen megvalósítani Krisztust követve.
Kedves Lelkiatya! Mikor Isten különösen is megérint szetetetével akár egy figyelmességgel vagy egy elmével felfoghatatlan csodával, a szívet lángra lobbantva és magával ragadva, akkor vajon mikor szabad és kell beszélni róla másoknak? Vannak istenélmények, amelyek nekünk szólnak és vannak amelyek másokért is, hogy megerősődjenek a hitben a fájdalmak idején. De vajon melyik, melyik? Hogyan lehet megkülönböztetni? A papok és a szerzetesek oly sokszor e szeretet örömhírét adják át, de evangelizálni minden hívőnek feladata. Vajon hogyan és mikor adható tovább a Szentlélek lángja?
Ez egy nagyon jó kérdés! Persze, a többi is (:-)), csak ez különösen is mély réteget érint. Amit kapok Istentől, azt én kapom, vagy inkább rajtam keresztül más? Magam miatt kapom, vagy azért, hogy vele szolgáljak? A válasz, természetesen: is-is. De az első mindenképpen a személyes Isten-kapcsolat. Isten ajándékait mi magunk kapjuk, mondhatjuk: "csak úgy", szeretetből. Számító gondolkodásunk nehezen tudja ezt fölfogni, hogy Isten ingyen szeret minket, nem érdemeinkért és nem is célirányosan valami szándékolt céljának végrehajtásáért. Ez, tehát erre a kérdésre az első válasz: fogadjam el, merjem elfogadni, hogy amit kapok, azt irántam való szeretetéből, bőkezűségéből nekem adja, és nem másnak. Ezek után következhet, hogy én mit is kezdek ezzel az ajándékkal. Ha csak magamnak akarom megtartani, szorongatni, őrizgetni, akkor a szeretet dinamikája miatt ez az ajándék hamar megposhad, értékét veszti, végül el is enyészik. Ám itt marad a kérdés akkor is, hogy ha a nekem adott ajándékkal szolgálni szeretnék, másokat gazdagítani, azt hogyan? Erre nincs recept. Ráfael így oktatta Tobitot és a fiát Tóbiást: A király titkait meg kell őrizni. Isten tetteit azonban föl kell fedni és hirdetni kell (Tób 12,7). Talán az lehet a vezérelv, hogy sohasem hivalkodó céllal beszéljünk Isten ajándékaival. Ügyeljünk is rá, hogy ne is vegyüljön bele. Mert akkor valójában nem szolgálni akarunk, hanem dicsekedni. Ez mindenképp megrontja a jó célt. De van, amikor szabad, sőt, kell is beszélni Isten ajándékairól. Sajnos, inkább túl szemérmesek vagyunk ezen a téren. Pedig milyen sok erőt adhatnánk egymásnak azzal, ha nem csak az épp uralkodó divatról, a sporteredményekről, az árfolyamokról beszélgetnénk, hanem ezekről a sokkal lényegesebb, lelki dolgokról, az Isten nagy tetteiről. Ez jobbára hiányzik a keresztény közbeszédben is. Talán még az az elv is segíthet, hogy ne túl hamar akarjunk beszélni a kapott ajándékokról. Szent Bazil arra figyelmeztet, hogy a tyúk is, ha kotkodácsol, amikor tojt egy tojást, akkor jön a róka és elrabolja tőle. Tehát ne túl hamar hozakodjunk elő ezekkel, hanem akkor, amikor már jól megérlelődött bennünk, amikor már valóban sajátunkká vált, átelmélkedtük, átjárt bennünket, már, mint sajátunkról beszélhetünk róla. Ez a kérdéskör nagyon gazdag, csak néhány szempontot tudtam hozzáadni.
    ... 5 6 7 8 9 
10
  11 12 13 14 15 ...    
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016