Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi hét meg tizenkettő? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya ! Már hosszú évek óta folyik az a vita, hogy ha valaki súlyosan eszméletlen állapotban , a klikai halál állapotában van, illetve hetekig kómában, akkor hatalmas f-ényt lát és óriási megnyugvást, békét érzékel. A vallásos emberek úgy gondolják, hogy "odaát" jártak, majd felébrednek és úgy mondják, visszajöttek a mennyből a földre. Ezt én szamárságnak tartom és úgy gondolom, hogy ez valamiféle agyi állapot, amit mi laikusok nem értünk. Mint hivő gondolom, hogy aki ténylegesen meghal az nem jön vissza sehogyan sem, aki pedig azt hiszi, hogy "visszajött" az nem halt meg. Egyedül Lázár jött vissza a koráűbbi testi állapotában. Jézus pedig visszajött, de nem a korábbi testében, amikor közöttünk járt - bár láthatóan úgy nézett ki - hanem az ún. "dicsőséges testben" melyre nem von. a földi fizikai törvények. A halál titok, misztérium, nem tudhatunk semmit erről, ill. csak azt, hgoy aki a mennybe kerül ott nagy boldogság vár rá, ellenkező esetben pedig nagy lelki fájdalom. Sokan megszólnak ezért, hogy rosszul gondolom és ők igenis a túlvilágon voltak, stb. Rengeteg - szerintem hamis - könyv is jelenik meg a túlvilági sétákról. Önnek mi a véleménye erről ? Köszönet a válaszért !
Önnek igaza van. Amikor először megjelentek ezek a beszámolók, a Katolikus Egyház világos állásfoglalást adott arról, hogy ez nem a valóságos, így mondjuk: nem a teológiai halál, amelyre ezek az emberek eljutottak. Hogy mégis mivel magyarázható a kétségtelenül érdekes és elgondolkodtató jelenség, arról pedig nem adott állásfoglalást, mert nem a hittartalomnak része. Egyszerűen fogalmazva mindenki azt gondolhat erről, amit akar. Ennek ellenére ezek a beszámolók, és az ehhöz fűzött gondolatok megfontolásra érdemesek. Többnyire azoknak jelent megerősítést, akikben van bizonytalanság az élet utáni életről. Akinek erős, biztos hite van, az nem tulajdonít nagy jelentőséget ezeknek a jelenségeknek.
Krisztusban szeretett Lelkiatya! Vajon igaz-e ez a mondás: "Isten nem az alkalmasokat hívja el, hanem a meghívottakat teszi alkalmassá." Válaszát köszönve: Adél
Igen, így van, én is ezt tapasztalom. Ez főként azt jelenti, hogy ha valaki meghívást érez valamilyen feladatra, vagy életállapotra, akkor nem azt kell mérlegelnie, hogy ő arra képes-e, hanem azt, hogy valóban az Úr akarata ez, vagy nem. A többit pedig rá kell bízni a Mindenhatóra. A feladat vagy életállapot teljesítésének sikere nem a képességektől, hanem az Istenbe vetett bizalomtól fog függeni. Bizony, ha ezt fölismernék az emberek, sokkal többre volnának képesek, hisz Isten erejével végeznék feladataikat, élnék az életüket.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Lenne pár kérdésem a böjttel kapcsolatban. Ha megfogadom azt, hogy nem eszek semminemű édességet, de a szülinapom pont a Nagyböjt egyik napjára esik, akkor nagy baj-e az, ha eszek egy szelet tortát? Hétfői napra esik, de ha mondjuk vasárnap ünnepelnénk meg, akkor ehetek egy szeletet? A másik kérdésem pont az lenne, hogy mi a helyzet a vasárnappal, szabad-e böjtölni, illetve ha mégsem tartom be fogadalmam vasárnap, az baj-e? - Egy 16 éves
A böjt nagyon sokféle lehet. Nyugodtan úgy is meg lehet határozni, hogy nem eszik édességet egész nagyböjtben, de a születésnapja ez alól kivétel lesz. Akkor örvendezni fog a többiekkel, családtagokkal, barátokkal együtt. De úgy is tehet fogadalmat, hogy nagyböjtben nem eszik édességet, csak vasárnapokon. A születésnapi ünneplést pedig erre a napra teszi. Az mindenképpen rossz volna, hogy tesz egy fogadalmat az Úrnak, de aztán közben kifogásokat talál, hogy mégis miért nem tartja meg. Ezért érdemes előre végiggondolni. Egyébként a vasárnapi kivételeknek lehet az is veszélye (tapasztalatból mondom ;-), hogy az ember hét közben arra vár, hogy majd vasárnap jól bezabál. Ezt mindenképp kerülni kell. Ennek ellenére ősi gyakorlat, hogy a vasárnap mindig enyhébb. Például valaki egész nagyböjtben csak kenyeret és vizet fogyaszt, de vasárnap teát is. Vagy éppen egész nagyböjtben a napi kávéjához 3 szem cukor helyett csak kettőt tesz, de vasárnap mégis hármat. Mondom, sokféle lehet. Csak amit fogadunk, az legyen tőlünk telhetően odaadó, ne kicsinyes, szűkkeblű, számítgató! És még egy: tudatosan az Úrnak ajánljuk föl, amit tudunk. Mindig tegyük hozzá: "Neked, Uram." Vagy: "Szeretlek, Uram, fogadd el ezt a csekélységet!"
Tisztelt Lelkiatya! Múlt héten észrevettem, hogy a legjobb barátomnak vágások vannak mindkét karján. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ő tette, mégám szándékosan. Megpróbáltam beszélni vele róla, de nem akarta elmondani, hogy mi bántja, én viszont nem akartam túlságosan eröltetni, különben félő, hogy már egyáltalán nem beszélne velem. Megkérdeztem, hogy akkor hogyan tudnék segíteni és azt mondta, hogy csak legyek teljesen normális, mert azzal már sokat segítek. Mikor először kérdeztem a sebhelyeiről, csak mosolygott és azt mondta, hogy a macskája megkarmolta. Nem tudom, mi tévő legyek, vagy hogyan tudnék neki segíteni, mert ő láthatólag nem akarja, hogy bárki is segítsen. Nem is akarom elképzelni, hogy ennek milyen súlyos következményei lehetnek és azt sem akarom, hogy ezzel egyedül keljen megküzdenie. Mit tehetnék, azon kívűl, hogy imádkozok érte?
Lehet, hogy meglepődik, de én is azt mondom, amit ez a barátja: csak legyen teljesen normális vele. Erre van leginkább szükség. Az bizonyos, hogy jól esik neki, ha törődnek vele, ha van, akivel beszélgethet - még nem is föltétlen a mély lelki gondjairól -, egyáltalán, akivel együtt lehet. Ha ilyen módon kap kellő hatást, akkor lassan kiemelkedik a lehúzó, befelé fordító gondolatainak a köréből. Persze, ebben a "normális" viselkedésben őszinte szeretet, őszinte érdeklődés legyen. Legtöbb ember azért szenved, s idővel szenved el személyi sérüléseket, mert nem mer önmaga lenni, s a környezete sem természetes, hanem elvárásoknak próbál megfelelni. Ez megnyomorítja az embert. Ebben a természetességben legyen ott a tudatos érdeklődés, az akarattal is irányított önzetlen szeretet a másik felé. Erre van tehát szüksége, erre az őszinte, nem megjátszott szeretetre. Ha hiányzik ez a természetes, őszinte szeretet, akkor ez a szeretethiány is a szakadék felé sodorhatja. De lehet, rosszat tenne neki a másik véglet is, ha most a vágások miatt nagy lelkizésekbe kezdenének. Ha elkezdené faggatni, hogy mi az oka, mit érez, mit tegyenek érte, stb. Minden bizonnyal ő is szégyelli, valószínű, nem szeretne róla beszélni, s ennek erőltetése megint rosszabb hatást keltene. A természetes szeretetközegben hátha előhozza ő maga, hogy mi bántja, s ha meg nem, lehet, azért, hogy el is felejtse ezeket a rossz emlékeket. Ezeket a sebeket pedig nem kell föltétlen fölszaggatni. Úgyhogy, marad a "normális" szeretet. Biztos, hogy ez a legjobb.
Kedves Lelkiatya! A vihar lecsendesítése kapcsán kérdezem: vajon az Úr Jézus arra is utalhatott, hogy csak az tud csendet teremteni maga kőrül, aki meglelte már az isteni szív csendjét? Érthetjük ezt a csendet békeként is? Lehet, hogy valaki olyan mély benső békére jusson Istenben, hogy még ha háborog is a világ körötte, ő mégis aludni tud, mint ott és akkor Jézus Urunk? A Jézus-imának is ez a végső célja? Válaszát köszönve: Csenge
Kedves Csenge! Maga a vihar lecsendesítése nagyon mély és gazdag tartalmú jelenet. Éppen lehet a Jézus-imára is alkalmazni, de meglehetősen átvitt értelemben. De amit mond ezzel kapcsolatban, az természetesen igaz. Jézus csendje nem egyszerűen hangtalanság, hanem végtelenül mély béke, megnyugvás. S annyira mély, hogy a felszíni viharok nem is érintik. Úgy gondolom, ekkora békére csak nagyon nagy aszkéta atyák juthatnak el, de azért nekünk is törekednünk kell rá. A Jézus-ima pedig valóban nagy segítség lehet abban, hogy az ember minél mélyebben megtalálja saját lelkében ezt a békét.
Kedves Lelkiatya! Nekem az lenne a kérdésem,hogy református vagy evangélikus lelkipásztornak lehet-e katolikus felesége,ha a nő nem akarna áttérni?Vagy van-e lylenkor átjárható út ha mondjuk egy lelkipásztor és katolikus nő szeret egymásba úgy hogy a lelkipásztor megmaradhasson a hivatalánál a nőnek pedig ne kelljen vallást váltania?Csak érdeklődésként tettem fel a kérdést.Ezen elgondolkodtam a napokban egy ökumenikus ima óra kapcsán,ahol több egyház is képviseltette magát.Válaszát előre is köszönöm!
Ismerek olyan házaspárt, ahol a férfi protestáns lelkipásztor, a felesége pedig buzgó katolikus asszony, a gyermekek pedig a nemek szerint követik a szüleik vallását. Nagy munkásai így együtt az ökumenének. Ez azonban eléggé ritka kivétel. Az illető házaspár Svájcban él, a feleség francia. Ott talán ez könnyebb is. Ha tőlem kérnének tanácsot, semmiképp sem javasolnám a fiataloknak az ilyen házasságkötést. Magyarországon ez aligha volna elképzelhető. Az egész környezet szinte követelné, hogy a lelkész házastársának és gyermekeinek ugyanaz legyen a vallása, mint a lelkésznek. A mi gyakorlatunkat is tudom mondani. Görögkatolikus papnak nem lehet protestáns felesége. Csak akkor házasodhatnak össze, ha az illető leány katolizál. De ezt sem parancsra vagy a szerelem miatt csupán. Friss megtérő vagy áttérő sem lehet felesége görögkatolikus papnak. Az idő próbájával kell igazolni, hogy nem csupán a férje vagy annak hivatása, hanem valóban saját meggyőződése miatt vált katolikussá. A rítusbeli azonosság meg azért fontos, hogy az egész életüket, amelyet át- meg átjár az egyház gyakorlata, ennek az egyházi gyakorlatnak megfelelően tudják élni. S ez nyilván nem a külsőségekre vonatkozik csupán, hanem a görögkatolikus egyház szellemiségére, egész lelkiségére.
Tisztelt Lelkiatya! Meséltem már Önnek arról, hogy mennyire frusztrál engem ez a panaszkodás, negativizmus ami a világban van, főleg itt a környezetemben. De őszintén és komolyan mondom, hogy én ezt már nem bírom, nem tudom mit csináljak, szedjek nyugtatót, vagy meneküljek el? Egyszerűen nem bírom már hallgatni ezt a sok sipítozást, panaszkodást. Senki nem képes semmire, meg se próbálja, hagyja hogy lehúzza a mocsár. Miért miért miért? Oké hogy ő meg se próbálja, de legalább hagyja békén azt aki szeretné megpróbálni. Én felemelkedni szeretnék, nem elsüllyedni a sárban. Olyan nagy baj ez? Naív lennék? Pedig én tudom mit csinálom és mit szeretnék. De mások húznak lefele. Mármint a legtöbb ember. De ilyen szinten hogy ha esik az a baj, ha meleg van az a baj. Én meg elfogadom amilyen idő van (nyilván én is jobban szeretem a napsütést) és csinálom a dolgom. El se hiszi Atyám, de tényleg olyan szintre jutottam, hogy nem bírom ezt, és a sok butaságot amiket az emberek összehordanak, meg olyan rosszindulatúak sokan. Nem bírom. Nem tudom mi tévő legyek? Ilyen gyenge idegzetű lennék? T: H.
Kedves T: H.! E segélykiáltásszerű üzenet alapján nehezen tudom megmondani, hogy mit tegyen, merre lépjen. De mindenképpen megerősítem, hogy jó az irányultsága, a törekvése. Ebben mindenképpen ki kell tartania. Már eleve azért adjon hálát, hogy a Teremtő Önnek ilyen gondolkodást adott. Igen, mindig többre kell törekedni, mindig észre kell venni a jót, a lehetőséget, az okot az örömre, a hálára. Megértem, hogy ezt nagyon nehéz olyan környezetben is megtartani, ahol erre másoktól nem kapunk megerősítést. De biztos vagyok abban, hogy van az Ön környezetében is olyan ember, aki hasonlóan gondolkodik, vagy legalábbis szeretne. Ezért bátorítom, hogy vállalja bátran ezt a szemléletet. Még ha naivnak, gyermetegnek tartják is ezért. Ha megszólalásaiban ezt a szemléletet képviseli, akkor ez mindenképpen hat másokra is. Ha szemrehányásként fejezi ki, akkor csak az ellenkezőjét váltja ki, ezt már bizonyára megtapasztalta. Ugyanakkor azt is javaslom, hogy legtöbbször inkább hallgasson, tartsa magában ezt a jóra törekvést, csöndesen élje meg, s néha, ha mégis valami kis remény nyílik a befogadásra, akkor fejezze ki, hogy ezt Ön bizakodóan látja. Ha csöndesen, de kitartóan képviseli ezt a szemléletet, akkor Önnek is könnyebb megmaradni benne, s másokra is nagyobb hatással lehet. Javaslom még, hogy menjen el egy szerzetes házba néhány napra, mártózzék meg az intenzív imádságban, vagy vegyen részt egy lelkigyakorlaton. Szükséges a lelki töltődés is ahhoz, hogy az ember meg tudjon maradni Jézus útján.
Kedves Lelkiatya! Munkahelyi problémában kérnék tanácsot. 2 éve megkaptam azt az állást, amiről mindig is áhítoztam. Nagyon szeretem a munkakört, élvezem minden percét. A főnököm régebben szerelmes volt belém, de én sosem őbelé és nem is bíztattam. Amióta eljegyeztek, pokol minden napom, a főnököm ott rúg belém, ahol tud. Beszélni nem tudok vele, rendkívül buta és szerintem elmebeteg ember, gonosz és dühöng. A múlt héten úgy összevesztünk, hogy elmondtam neki, ha továbbra is bánt vagy megvonja a fizetésem, elmondok az ő feletteseinek minden mocsokságot, amit eddig művelt. Mindemellett rajongok a munkakörömért és jó is vagyok benne. De minden nap ellehetetleníti az életem az az ember. Lelkiatya szerint mi erre a megoldás? Felmondás, munkaügyi bíróság vagy tartsak ki mindenáron? Köszönöm a választ!
Nem könnyű helyzet. Úgy sejtem, meglehetősen összetett ez az állapot, ami így kialakult. E néhány tényező ismerete alapján aligha mondhatok felelősen jó tanácsokat. Néhány alapelvet tudok csupán hangsúlyozni. Ha szereti a munkáját, jó volna megmaradni abban, kár volna elmenekülni egy-egy nehéz tényező miatt. Ne féljen a főnökétől! Nyugodtan és őszintén lépjen föl vele szemben. Nem kell fenyegetőzni, sem jelenetet rendezni. Egyszerűen szembesítse a jogtalansággal. Ha ez nem hoz eredményt, ne vonakodjék följebb folyamodni. Arra is ügyeljen, hogy ez a szeretett, de most nehezen viselt munkakör ne legyen rossz hatással a jegyesével való kapcsolatra sem. A munkaügyi bírósághoz akkor érdemes fordulni, ha valóban bizonyíthatóan jogtalanság történt, és nem mutatkozik más orvoslása a helyzetnek. De ha így van, akkor meg ne féljen megtenni azt a lépést sem. Csak higgadtan, belső békével érdemes lépni, cselekedni. Erre törekedjék. Ha jó lelkiismerettel végzi ezt a munkáját, akkor nem is lesz ez olyan lehetetlen. Persze, mindehhez kérje a Mindenható segítségét is!
Tisztelt Lelkiatya! Olykor feltör bennem a halálfélelem, s mintha az önérzetem attól rettegne, hogy akkor majd végérvényesen megsemmisül. Pillanatra átélem ezt a rettegést, de aztán elengedem s egy darabig nyugton hagyja a lelkemet ez a kísértés, de aztán újra kínoz. Végleleges gyógyírt erre eddig sehogyan sem találtam. A napokban felmerült bennem, hogy milyen jó lehet szerzetesnek lenni, mert a rendi életmód alkalmat arra, hogy nap mint nap győzedelmeskedjünk az önérzetünkön és Istennek engedjünk át életünk irányítását s ezzel talán a bennük lévő természetes halálfélelem rettegéssé válása is felülmúlható. Vajon így van ez? Könnyebb elengedni a földi életet is annak, aki szerzetes? S hogy követhetik ebben őket a világi hívek? Válaszát köszönve: Zsóka
Kedves Zsóka! E jelenség, amelyet leír minden bizonnyal valami jóval korábbi, talán gyermekkorában átélt traumának, vagy szenvedés sorozatnak az eredménye. Lehet, nem volna haszontalan ennek a végére járni. Akár saját magában, esetleg egy lelkivezető segítségével fölidézve a múltat, akár egy pszichológus szakemberrel. Mindenesetre az jó, ha már úgy fogalmaz, hogy ez kísértés, amely időről időre megjelenik. Igen, ez kísértés, amelyet nem szabad hagynia eluralkodnia. Persze, az sem teljesen biztos, hogy az életében valaha is végérvényesen szabadulni tud tőle. Mindnyájunknak vannak sebei, melyeket hordozunk, melyekkel küzdenünk kell. De ne féljen ettől sem. Óriási jelentősége van annak, amit Szent Pál ír: Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik (Róm 8,28). A szerzetesi élet ebben sokat segít, mert már az örökéletben él. Elszakad az evilági élettől, és tekintetét az eljövendőre függeszti. Így nem rémüldözik sem a nehezen viselhető jelen helyzet, sem a nem látható jövő miatt. Ez, szerintem, nem annyira legyőzött önérzet miatt van, hanem e végtelen távlat miatt, amit a világról lemondott ember megélhet. A világban élő hívek abban követhetik őket, hogy ők is igyekeznek magukat függetleníteni a világtól, s nem azok elvárásaihoz, divatdiktátoraihoz igazodnak, hanem minél inkább törekszenek arra, hogy a belső hangot, az Isten szavát kövessék. S persze, nem csak a lemondások, hanem minden cselekedetük által arra törekszenek, hogy minél inkább Istennek kedves életet éljenek.
Kedves Lelkiatya! Hogyan szabad értelmezni Jézus e szavait: "Bizony, mondom nektek, hogy az emberek fiainak minden bűnt megbocsátanak, és minden káromlást, bárhogyan is káromkodnak. De aki a Szentlelket káromolja, az soha nem nyer bocsánatot, azt örökös bűn terheli.? (Mk 3, 22-30). Szó szerint kell ezt érteni? Ez a kijelentés a három isteni személy közül "csak" a Szentlélekre érvényes? Sajnos volt, hogy jelenlétemben a Szentlelket káromolták és mélységesen elszomorodott szívem erre az Isten káromlásra, de csak annyit mondtam az Úrnak magamban, amit Jézus tanított nekünk: Kérlek Atyám, bocsáss meg neki, nem tudja mit cselekszik. De ez az evangéliumi rész elbizonytalanított, lehet olyan, hogy Isten nem tud megbocsátani, ha Őt magát a Szentháromságban káromolják? Tanácsát előre is szívből köszönöm: Virág
Kedves Virág! Ez valóban megint nem könnyen érthető rész a Szentírásban. Ha jobban megnézzük a szövegnek a környezetét, akkor érthetjük meg, hogy miről is van itt szó. A Szent Márk által lejegyzett szövegre utal, de ugyanezt megtaláljuk Szent Máténál is kicsit bővebb formában: Mt 12, 22-33. (Szent Lukácsnál csak egészen röviden, az a rész önmagában kevésbé segít ennek megértésében.) Mindkét esetben arról van szó, hogy Jézus meggyógyít egy beteg embert, és a nyilvánvaló csoda láttán a farizeusok azt mondják, az ördöggel paktál, Belzebub segítségével művel csodát. Jézus nyilvánvalóan tudja, hogy ő csakis a Szentlélek segítségével teheti, amit tesz, és ezt a hívő, de legalábbis nyitott lelkű csodálkozó emberek nem is vonják kétségbe. Mégis vannak, akik a Lélek művére azt mondják, ez az ördög műve. Ez azért durva! S nem is az a baj, hogy méltatlan dolgot mondanak vagy gondolnak a Szentlélekről, hanem mert emiatt a bezártságuk miatt az Isten sem tud rajtuk segíteni. Látják a csodát, látják a Lélek művét, s azt az ördögnek tulajdonítják. Így remény sincsen a megtérésre. Ez az, ami nem bocsáttatik meg soha, mert nem is kérnek bocsánatot. Ezt úgy hívják: megátalkodottság. Ez a Szentlélek elleni bűn. Azonban mihelyt valaki ráébred lelkének e betegségére, és szeretne kigyógyulni belőle, azaz megtérni, bűnbánatot tartani, akkor nyomban eltűnik a Szentlélek elleni bűn, a megátalkodottság, és az Isten őt is éppen úgy magához öleli, mint minden más bűnöst.
Dicsőség! Ki volt a hajdúdorogi megyéspüspök, akinek a segédpüspöke volt a vértanúhalált halt Romzsa Tódor? Miklós :)
Az nem mondható, hogy Romzsa Tódor a hajdúdoroginak segédpüspöke lett volna. Ilyen helyzet nem volt. Viszont Sztojka Sándor munkácsi püspök halála után Dudás Miklós a munkácsi egyházmegye kormányzója volt. Ő szentelte fel Romzsa Tódort püspökké, és adta át neki az egyházmegyét, amikor a front elérte Kárpátalját.
Kedves Lelkiatya! Hogy lehet Önnek úgy írni, hogy más azt ne lássa?
Ha a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre ír, azt egyedül csak én olvasom, s az Ön címére tudom írni a választ.
Kedves Lelkiatya ! Részt szoktam venni a facebookos német katolikus fórumon. Döbbenten látom, hogy mennyire eltorzult a szemléletük a homoszex. kérdésben. Legutóbb az volt a vita tárgya, hogy kaphatnak- e áldást az ilyen párok.Van aki azt mondja az "jár" még nekik is. Én kettébontanám. Egyenként, mint embernek igen, de mint párnak, vagy ún. esküvőn NEM.Sőt én természetesen nem is esketném őket, mert ilyen házasság nincs. Arra gondolok, hogy a mise után minden résztvevő,még ha éppen bűnös is, kaphat áldást. Nem tudom jól spekulálok- e. Másik. Vallásos csoportban beszélgettünk és egy állatorvos előhozta, hogy vajon az ő kedves kutyáit is láthatja- e a túlvilágon. Szerintem nem, de nem tudom, vajon az állatok - mert nem lelkek - odajutnak- e ?Én csak egyet tudok, hogy ott boldogság vár ránk, ha megérdemeltük és ez igy lesz akkor is, ha kedves állatunk nem lesz velünk. Köszönöm előre az atya válaszát.
Nagyon helyesen gondolja. Egyenként mindenki kaphat áldást, sőt, akár közösségben többen is, akár homokosok is, csak azt kell világossá tenni, hogy azt a bűnt, amit még a Biblia is "ocsmányságnak" nevez, ez az áldás még véletlenül se akarja hitelesíteni, illetve, aki kapja, az se gondolja így. Mivel az állatoknak nincsen lelkük, ezért azok ott nem lesznek úgy, mint itt, körülöttünk. Viszont mégsem kell attól félni, hogy majd ott hiányozni fognak nekünk. Ez csak földi kivetítésünk, mert a mennyországot nem tudjuk másként elképzelni, mint egy nagyon nagy utazást, de aminek a végén mégis valami olyasmi vár, mint amit itt élünk. Persze, éppen ezért olyan nagyon biztos válaszokat sem adhatunk, hogy ott mi lesz és mi nem. Annyit mégis bizton állíthatunk, hogy mindaz az öröm, ami itt megvan, például a kiskutya ajnározása, az ott is meglesz, mégpedig végtelenül hatványozott mértékben.
Kedves Lelkiatya. Vallását gyakorló, fiatal férjes asszony vagyok. Pár éve egy súlyos hormonális betegséget állapítottak meg nálam (Súlyos inzulinbetegség, amely már az életemet fenyegette és súlyos egyéb hormonzavar, hormonhiány) Hormonpótló gyógyszer kell szednem, mert a szervezetem nem termel már elegendő hormont, pedig még fiatal vagyok. Nagyon nehezen fogadtam el ezt az állapotot, mert rengeteg tünetem volt, a munkámat sem tudtam ellátni, szinte megszűntem nőnek is lenni. (eszméletvesztés, kopaszodás, súlyos ekcéma, 13kg fogyás, nőgyógyászati ti panaszok, pánikbetegség.) Mára ez nornalizálódott, a hajam is kinőtt. Az orvos azt mondta, hogy valószinüleg egész életemben kell szednem a gyógyszert. A gyógyszer szedése mellett azonban nem tudok teherbe esni. Mi ezt az állapotot a férjemmel elfogadtuk, beletörödtünk. A gyógyszerek abbahagyásával nem szívesen kísérletezgetnék, nem akarom, hogy kiújuljon a betegségem. Ha hónapokra táppénzre kell mennem, elveszítem az állásomat is. Sajnos egyre több, főleg vallásos társaságban szó szerint megszólnak minket, hogy miért nincs gyermekünk. Nagyon kínos magyarázkodni, úgy gondolom, az egészségi állapotom csak rám tartozik tartozik. Ha mégis elmondom, akkor azt a választ kapom, hogy kibúvót keresek, ne legyek önző, hagyjam abba a gyógyszert, meghalni úgysem fogok, milyen vallásos vagyok, a pokolba fogok kerülni, vegyük igénybe a lombikot,csak az a jó keresztény, akinek gyereke van, stb... Ehhez hasonló megjegyzést kapok. Ezek nagyon fájnak nekem, és súlyos bűntudatot okoznak. Már arra is gondoltam, hogy nem gyakorlom a vallásomat többet,egy ilyen ember imáját úgysem hallgatja meg a Jóisten, semmi jó cselekedetem sem számít. Lelkiatyának mi a véleménye? Tényleg halálos bűnt követek el és semmi keresnivalóm a templomban?
Istenem! Mekkora butaságokat mondanak keresztények! Valóban senkire nem tartozik, hogy kinek van gyermeke, kinek nincs. Ebben nagyon sok tapintatlanságot követünk el. Persze, hogy örülnénk, ha sok gyermek lenne a családokban. Erre vonatkoznak a buzdítások. Ezeket csöndesen el kell viselniök azoknak, akiknek valami miatt nem lehet gyermekük. Vélhetően ők is egyetértenek abban, hogy jó a nagy család, de hát nem mindenkinek adatik meg. Az nagyon szeretetellenes, Krisztus-ellenes magatartás, amikor valaki erősködik, erőlködik, hogy "de miért nincs gyerek?" Kivált, ha még szemrehányást is tesz emiatt. Az ilyeneket erős szívvel, belső békével el kell engedni a fülünk mellett. Nincs mit tenni, nincs mit magyarázni. Ön azonban legyen nyugodt afelől, hogy az Istennek így kedves az életük. Nagyon sokat jelent az, hogy ezt a nehéz, sok szenvedéssel járó helyzetet, elfogadták. Maradjanak is meg ebben a békében. Az Úr más módon fogja megajándékozni Önöket.
Kedves Lelkiatya! Érdeklődni szeretnék, hogy mi az egyház véleménye a ThetaHealing -ről. Nem találtam a netten, az Egyház szemszögéből álláspontot erről. Köszönöm válaszát! Imre Balázs
Kedves Balázs! Ez egy a számtalan módszer közül, amely valami módon a vallást és az Isten jelenlétét próbálja meg pótolni. Ha még nem jelent meg eddig katolikus oldalon vélemény erről a módszerről, akkor ez most az első. Kerülje el messzire! Az sem kizárt, hogy eredményeket tud elérni, mint általában minden hasonló igérvény, de hosszú távon semmi jót nem lehet remélni ezektől az öngyógyító, önmegváltó módszerektől. Az alaptétel ott hibázik, hogy azt hiszi, helyes tanulási módszerrel, eddig nem használt tudati képességekkel ki lehet küszöbölni a hibát, a gyarlóságot, a bűnt az életünkből. Ezektől csak Krisztus tud megszabadítani, megváltani, semmi és senki más. Távlatában pedig azt próbálják ezek a módszerek elhitetni, hogy nincs szükség Krisztus megváltására. Még ha kereszténynek tartják is magukat. Ezért nem szabad, nem érdemes a részeredmények miatt belemenni. Ha ugyanannyi időt szán egy jó lelkigyakorlatra, sokkal többet ér vele.
    ... 7 8 9 10 11 
12
  13 14 15 16 17 ...    
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016