Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi hat meg tizenkettő? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya!
Van egy barátom, akivel nagyon fontos, életalakító beszélgetésekbe szoktunk keveredni. Ő is hívő, de kezd elbizonytalanodni a hitében. Azt mondja: ami régebben annyira természetes volt számára, az most elveszni látszik. Jár misékre, olvassa a bibliát. Emellett átbeszéltünk majdnem minden ésszel felfogható érvet. Aquinói Szent Tamás érveinek kivesézésétől kezdve, az emberbe elültetett ?Isten alakú? űr miértjétől sorra, szinte mindent átbeszéltünk. Sem érzelmi, sem értelmi téren nem tudtam olyat mondani neki, amivel a kételkedéseit enyhíthettem volna. Mondtam neki: a hit Isten ajándéka, de ezzel már tisztában volt. Imádkozik érte. Úgy vettem észre, hogy valami kézzel foghatót akar. Azt mondta, nem azért, mert az egyszerűbb utat akarja, hanem mert annyira kifáradt már a küzdelemben. Mintha csodára várna. Elmondtam neki a szegény Lázár történetéből: ?ha valaki a holtak közül jönne vissza, annak sem hinnének? esetet, de azt mondta nála ez másként van. Ő akar hinni, de valamiért bizonytalan. Beszélgettünk a Szent János-féle lelki szárazságról is, de neki nem csak az imádság megy nehezen, nemcsak a lelki élmények híján van, hanem magába az Isten létébe vetett hite kérdőjeleződött meg, mindamellett, hogy küzd. Azt mondja, ha részese lenne egyszer egy csodának, vagy csak bizonyságot szerezne egynek a megkérdőjelezhetetlen hitelességéről, akkor a mérleg nyelve végleg eldőlne a hite irányába. Mondtam, hogy valószínűleg ez sem oldaná a kétségeit, szerinte viszont áttörné a bizonytalanságát. Három év alatt rengeteg atyát felkeresett. Tudnék mondani valamit neki, hogy segítsem? Vagy hagyjam telni az időt, és imádkozzak érte?
Előre is köszönöm a segítséget!
tams.ele@gmail.com
A hitért való küzdelem nem vész kárba, sohasem hiábavaló. A már eddig megtett út csaknem biztosítéka annak, hogy ez az illető rá fog találni Istenre. Meg is fogja kapni a csodát, amit kér. Mert abban a pillanatban, amikor rátalált, az csoda lesz számára. Utána már nem lesz szükséges további megerősítő látványos eseményre.
Ne adja föl a reményt! Kicsit ez az Ön hitének is a próbája. Az idő, egyébként mindig nekünk dolgozik. A hitünk által válik gyógyítóvá az idő. Türelemmel várni és imádkozni! Az sem kizárt, hogy szegény barátja egy időre még jobban eltávolodik, de aztán jönni fog a nagy kanyar... Én is imádkozom érte.
˝MIt jelent az, hogy ˝a keruboknál tiszteltebb és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb vagy˝ ?
Igen ősi költői kifejezés ez, melyet, vélhetően, Szír Szent Efrém (4. század) használt először az Istenszülő tiszteletére. A liturgikus használatba a VIII. században kerülhetett be, himnuszszerző (Maiumai) Szent Kozma költeményében, melyet a nagyszombati utrenyében (IX. óda) ma is éneklünk. Legtöbben azonban a ?Valóban méltó?? kezdetű istenszülő-énekből ismerik. Ennek a himnusznak az eredete pedig a IX. századra nyúlik vissza, amikor Athosz hegyén egy szerzetes látomásában ezt az éneket hallotta a mennyből. Azóta csaknem minden Szent Liturgiában énekeljük, amikor megemlékezünk Krisztus áldozatáról, és fölsoroljuk azokat, akik ebből részesülnek: ?Kiváltképpen legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső Királynőnkről?? Hogy mit is jelent, azt már nem is olyan könnyű megválaszolni. Költői kép, mely mélyebben kifejezi az igazságot, mint az a fogalom, melyet pusztán az értelem használ. Máriát, az egyszerű zsidó leányt Isten kiválasztotta arra, hogy Fiának szülőanyja legyen. Így az ő méhében fogant, az ő testéből táplálkozva vált emberré az Isten. Ez olyan rendkívüli kiválasztottság, ezzel oly magasra emelte őt, hogy nem csak áldottabb minden asszonynál, de minden teremtett lénynél is, beleértve az angyalokat is. Még náluk is nagyobb tisztelet illeti meg, még náluk is dicsőségesebb. Éppen Szent Fia miatt, Isten kegyelme által. Amikor tehát így szólítjuk őt immár állandósult jelzővel, akkor voltaképp az Isten rendkívüli kegyelmét, fölfoghatatlanul csodálatos ajándékát köszöntjük benne.
Nemsokára itt a böjti időszak. Mit jelent a böjt tulajdonképpen, és hogyan kell böjtölni? A naptárban húshagyó, vajhagyó napok vannak, ám valahol olvastam, hogy nem feltétlenül az ételről való lemondásról szól, hanem meg lehet fosztani magunkat egy szenvedélytől akár, a lemondás a lényeg, igaz ez? Hogyan kell böjtölni, ha szigorúan akarom tartani a böjtöt, és ha kevésbé szigorúan? Milyen lelki vagy testi előnyökkel jár számomra a böjt?
A böjt első értelmezésben a lelki magatartás, hogy az ételtől való tartózkodás által a testet is bekapcsolom a lelki törekvésembe. Ha le tudok mondani valamiről, akkor én vagyok az úr a testem fölött s nem fordítva. Ugyanis sokszor észre sem vesszük, de bizony a testünk uralkodik rajtunk, engedünk követeléseinek, parancsol nekünk. A bűn miatt sajnos túlságosan testiek vagyunk, nem pedig lelkiek (1Kor 3,1). Pedig arra kell törekednünk, hogy lelkiekké váljunk, s ehhez segít minket, ha uralkodunk a testünkön. A szent nagyböjt gyönyörű lehetőség arra, hogy minél inkább lelkiekké váljunk.
Ne féljünk tehát a böjttől. Nem szabad túlzásba vinni, az igaz, de az "innenzés" is téves magatartás. Érdemes megbeszélni a lelkiatyával azt, hogy milyen böjti fölajánlást teszünk, s akkor mind a két végletet elkerülhetjük. Lehet ételről, italról, kávéról, édességról lemondani, de lehet másról is: cigaretta, tévé, internet, számítógépes játék s hasonlók. Ám nagyon fontos, hogy ennek mindig lelki tartalma legyen! Mindig Istenért tegyük. Mindig legyen tudatos, hogy Istenért ajánlom föl.
A húshagyó vasárnap azt jelzi, hogy akkortól kezdve nem eszünk húst, a vajhagyó vasárnaptól pedig nem eszünk tejes, tojásos ételeket. Régebben ezt sokkal többen megtartották, mint ma, amikor, sajnos, átalakultak az étkezési szokásaink. De hátha évek múltán is többen fogják megtartani, mint ma...
Lehet viszont egészen apróságokat is fölajánlani. Mindent szívesen fogad tőlünk Urunk, csak ne legyünk szűkkeblűek, szűkmarkúak (Lk 6,38).
Az utolsó kérdés kicsit rosszul fogalmazódott. Nem a magam hasznát, előnyeit keresem. Ez jellemzően evilági gondolkodás. Inkább azt keresem, hogy mit adhatok vissza az Úrnak mindazokért, amiket nekem adott (Zsolt 114/116/,12).
Kedves Lelkiatya!

Római katolikus vagyok, de számomra a görög katolikus liturgia nagyon kedves, jó ideje görög liturgiákon veszek részt vasárnaponként.

Azt hiszem, hogy nem nagy dolog, de nem tudom, hogy vessek keresztet? Többször láttam már a liturgiákon, hogy aki római katolikusként van jelen, "rómaiul" vet keresztet. Azonban án általában görög katolikus módra szoktam keresztet vetni. Nem tudom, hogy ez így helyes-e?
Szerintem vessen bátran keresztet "rómaiul". Mint ahogyan a görögkatolikus ember "görögül" vet keresztet, ha elmegy római katolikus templomba. Semleges helyen hogyan vessen keresztet? Például református templomban? Vagy akár a buszon, amikor elhalad egy templom előtt? Az semmiképp se legyen fontos, hogy "Ki mit gondol rólam?" A testünk imája egyedül Istennek szól, és nem a körülöttünk állóknak. Tehát, ahogy jobban esik. De legjobb, ha mindenki a maga nyelvén.
Hová kerülnek földi létük után azok, akik nem üdvözülnek? A pokolba? Mi a pokol? (Gondolom nem üstben főnek az emberek, a patás ördög uralma alatt, hisz ott már testünk sincs.) Mi lesz velünk egyáltalán halálunk után? Purgatórium, tisztítótűz? Mi végre? Egyfajta ítélkezés, bűneink sorravétele, vagy az csak majd a föltámadáskor? Vagy egyből a Mennyországba, ahol Szent Péter fogadja az érkezőket? A Mennyországot hogyan kell elképzelni? Valóságos hely, vagy földön túli képzeletünk világa? Találkozhatunk-e elhunyt szeretteinkkel? Hogyan kell elképzelni az egészet, ami halálunk után következik?

Köszönöm előre is Lelkiatya szíves válaszát!
Nem kell, nem érdemes elképzelni, mert úgysem sikerül. Amit mi erről gondolunk, az csak az értelmünk szüleménye. Elgyönyörködhetünk benne, vagy épp szörnyülködhetünk, ha az általunk elképzelt pokolra gondolunk, de ettől nem jutunk előbbre. Egyszer valaki csak a számára kérdezett rá: Uram, ugye, kevesen üdvözülnek? (Lk 13, 23) De Jézus elfordult ettől a kérdéstől és azt mondta: Igyekezzetek bejutni a szűk kapun! Ennyi az, amit odaátról tudnunk kell: ami abból a mi életünkre vonatkozik.
Kedves történeteket szoktunk mondani a mennyországról, ahol angyalok vannak, Szent Péter a kapuban, az Szűzanya az ablakban - amin keresztül beengedi azokat, akiket Péter az ajtón nem enged be... s hasonlók. Lehet, hogy mint tanmesék, segítenek egy s mást megérteni az Isten titkaiból, de nem egyebek, mint mesék.
"Odaát" nicsen idő, nincsen hely. Fogalmunk sincs arról, hogy mi van odaát. Isten lesz mindenben minden (1Kor 15,28) - ezt tudjuk. Ami itt a legnagyobb boldogságot jelenti az ember számára: az Isten közelsége, a vele való egyesülés - ezt hozta el Krisztus - az ott maradéktalanul beteljesülve adatik meg. Nem lesz öröm, ami hiányozna. Valaki azt kérdezte egyszer: "Ott nem ihatok meg egy pohár sört? Én úgy szeretem a sört." Hogy lesz-e ott sör, azt nem tudom, de annak az öröme bizonyosan nem fog hiányozni.
Poklot nem teremtett a Teremtő. Azt az ember magának alkotja azzal, ha elutasítja ezt a végtelen boldogságot, mely az Isten közelsége, az Istennel való egyesülés. Végtelen magány, végtelen szeretetlenség - ez a pokol. De hát, az így van már itt, a földi életben is, ha valaki elutasítja Istent és az Ő szeretetét.
Kedves Lelkiatya!

A szakdolgozatomat a görög katolikusok, és a pravoszlávok közötti törésvonalról írom Ukrajnában. Kérem segítsen nekem a vallástörténeti részében, hogy mit is kell tudni erről a két vallásról!Illetve, hol találhatok ehhez szakirodalmat, vagy személyi segítséget!
Előre is köszönöm szépen
Noémi
Kedves Noémi!
Kérdésére kimerítő feleletet adni ezen a helyen nehéz volna. Sokat megtudhat erről az izgalmas témáról a Hittudományi Főiskolánk tudományos folyóirata, az Athanasiana cikkeiből. Ezeken kívül ajánlhatok még néhány könyvet a magyar nyelvűek közül, amelyekből szintén sokat meríthet:
TIMKÓ IMRE: Keleti kereszténység, keleti egyházak, Budapest, 1971.
PIRIGYI ISTVÁN: A magyarországi görög katolikusok története, Nyíregyháza 1990.
ONASCH, KONRAD. ? CIPIN, V., Az orosz ortodox egyház története, (Ecclesia Sancta 4), Budapest 1999.
Jó munkát, szellemi, lelki gazdagodást kívánok a kutatáshoz!
Kedves Lelkiatya!

Szeretnék néhány gondolatot megosztani Önnel, de nem vagyok rendszeres ˝irogató˝,ezért elnézését kérem, ha a soraim zavarosak és nem tisztán követhetőek. (Egy kicsit úgy érzem,hogy nem egészen tudom mindig pontosan használni a fogalmakat sem,de igyekszem.)
Szóval ma hősiesen végigtanultam a napot, és este mindenféle vegyes gondolat ide-oda csapongott bennem. Az egyik egy teljesen triviális félgondolat volt,de vissza-vissza tért, és akkor megpróbáltam tovább görgetni.
Ez sült ki belőle:
˝Azt hiszem képtelen vagyok bűn nélkül élni.˝-innen indultam.
Persze ez nem meglepő csak ember vagyok.Ez lehetne elkeserítő is, de valójában Isten ezzel együtt szeret, és (mint mindennek)akkor a hibáinknak is az Ő ˝beleegyezésével˝ kell megtörténnie.(?)Ha ez így van, akkor nem feltétlenül kell ˝válságnak˝ tekintenünk az esendőségünket, mert egyben lehetőség is, amely értünk következik/következhet be olyan céllal, hogy ha csak egy hangyányit is, de ˝tökéletesedhessünk˝ és közelebb kerülhessünk küzdelmeinken keresztül a következetes Jézus-követő életformához, aminek összes mozdulatunkban ott kellene lüktetnie ˝ritmust adva˝ mindennek, amit teszünk.(?)
A hibalehetőségeinket talán ajándékként is felfoghatnám, ha úgy értelmezem, hogy Isten képes még a mi eredendő bűneinket is jósággá formálni,- pont azokat, amelyek miatt tulajdonképpen kereszthalálra/áldozatra kényszerült(vagy isteni jóságból-kegyelemből vállalta vagy mindkettő)- ha ehhez elszánt szívvel mi is ˝hozzá járulunk˝.(?)
De ez( részben a krisztusi szeretetben való ˝tökéletesedés˝ és a jóért való küzdelem fel nem adása) számomra néha szélmalomharcnak tűnik, mert újra és újra ugyanazokat a fordulatokat élem meg ugyanazokkal az ismétlődő hibás reakciókkal, amelyeket már korábbi hasonló szituációk kapcsán tanusítottam.(Igazából sokszor gyűlölöm a hibáimat,mert esetenként tehetetlennek érzem magam velük szemben, habár nem akarom elfogadni, hogy erősebbek nálam...Mondjuk ebben a pillanatban az jutott még eszembe, hogy nálam lehet, hogy jobban dominálnak olykor, de Istennél semmilyen körülmények között nem lesznek erősebbek, és ha Benne bízva az Ő segítségért és útmutatásáért imádkozom, akkor a többségük talán legyőzhetővé válik még az én számomra is.)
Talán-nyílván nem végső megoldás ,de mindenféleképpen- jó nyugvópont lehet sok ember számára a gyónás. Viszont azon gondolkodom, hogyha Valaki több alkalommal vallja meg a visszatérő hibáit és gyengeségeit ˝az Egyház emberi arcának˝, akkor hogyan érhető el, milyen lelki készüléssel(márha ez egyáltalán körülírható) az, hogy ne sekélyesedjen rutin szerű felsorolássá a bűnbánat? A gyónással azt is vállalja, arra is ˝kötelezi magát˝ az ember, hogy az addigi bűneit soha többé nem követi el? Ezt úgy értem, hogy a gyónás pillanatában az emberek hiszik, remélik, és határozott meggyőződésük, hogy többet nem kerülnek ugyanabba a zsákutcába? (Ez lehet, hogy megmosolyogtató dilemma sokak számára, az én lelki életemben ez egy eligazításra váró kérdés,mert ugyan el tudnám képzelni, hogy valakinek igen a válasza, de én ennek nem tudnék megfelelni.Többekközött azért sem, mert ha ezt valaki meg meri ígérni (és itt az ígéreten nem a mai devalválódott meggondolatlan szavakat értem), akkor egy bizonyos idő elteltével bűntelenné kellene válnia, viszont a bűntelenség tökéletesség is, és az ember számára lehetetlen. És azt hiszem, ha ezt valaki mégis vállalná, akkor egyszerű emberi korlátokba ütközne rövidesen, mert -szerintem- eleve olyat ígérne meg, ami meghaladja az emberi erőt,kitartást és hitet.

Köszönöm, hogy leírhattam.

Tisztelettel, :)
Kedves :)!
Töprengései olvastán Jézus szavai jutottak eszembe: "Nem vagy messze Isten országától" (Mk 12,34). Sok ponton jól meglátja a lényeget, megtalálja a helyes irányt.
Kezdjük a végéről. Jó érzékkel veszi észre, hogy mennyire helytelene az a ma még több helyütt élő gyakorlat, hogy a szentgyónást végén a föloldozást kérő imában ezt mondják: "Erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem." Ilyet nem volna szabad fogadni, hiszen bizonyos, hogy nem tudjuk betartani. Sokkal jobb, ha azt mondjuk: "Erősen fogadom, hogy a bűnt és az arra vezető alkalmat kerülöm." Ez már tartható, és elszánt akarattal meg is kell tartani ezt a törekvést. Be kell azonban látnunk, hogy "nincs ember, aki él és ne vétkeznék" (1Kir 8,46). Még Szent Pál is szenvedett ettől: "Nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem amit gyűlölök, a rosszat"(Róm 7,15). Valóban, a bűn erősebb nálam. Ha ezt nem látom be, ha ingujjat fölgyűrve mégis én akarom legyőzni, akkor csakugyan szélmalomharc lesz a lelkiélet. Nem a bűnnel kell viaskodni. Évszázadokon, évezredeken át ettől szenvedett az emberiség, hogy érezte, alulmarad. Ezért jött el Krisztus, és egyedül Ő szabadíthat meg. Ő a lelkiélet iránya. Őfeléje kell törekedni, Őt kell követni, Őt kell imádva szeretni. A rossz nem egyéb, mint a jó hiánya. A bűn nem más, mint az isteni kegyelem nélkülözése. Éppen ezt kapjuk meg a szentgyónásban. Amely ilyenformán nem csupán a lelkünk nagymosása, hanem merítés a kegyelem forrásából. Ezért érdemes gyakran, rendszeresen élni vele. Akkor igazán építkezés a lelkiélet, nem pusztán vánszorgás egyik gyónástól a másikig.
Természetesen a bűnt gyűlölni kell, hiszen a legátkosabb dolog az életünkben: eltávolít, elszakít Istentől, de embertársainktól is. De a bűnöst nem szabad gyűlölni, még akkor sem, ha én magam vagyok az. Azért mondom ezt, mert sokszor becsapjuk magunkat, s nem vesszük észre, hogy voltaképp a hiúságunk miatt haragszunk a bűneinkre. Jobbak szeretnénk lenni, és szégyelljük önmagunk, és - titkon - mások előtt is, hogy nem sikerül. Igenis, el kell fogadni bűnös önmagunkat. Ez az első lépés, mely nélkül nincsen tovább haladás. Minél inkább belátom bűnösségemet, annál jobban látom, hogy mennyire rászorulok az Isten kegyelmére, s annál nagyobb kiáltással kérem is Őt erre. Ezen az úton tudok előrejutni a kegyelmi életben. A bűneim láttán, tehát, nem elkeseredem, hanem annál nagyobb hittel és bizalommal fordulok az irgalmas Istenhez. Ezért mondjuk oly sokszor a liturgiában: Uram, irgalmazz! Egy keleti mondás szerint kilenc kudarc kilenc próbálkozást is jelent. Isten a szívünket nézi és nem a tehetetlenségünket.
Éppen ezért helyes meglátás az is, hogy a gyöngeségeink egyben lehetőséget is hordoznak. "Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik" (Róm 8,28). Igen, még a bűneik is, mert bűnbánatra indítja, még jobban az Istenhez köti.
Persze, mindez nem hitelesíti a bűnt. "Vétkezzünk tehát, mert... a kegyelemben élünk? Isten mentsen!(Róm 6,15) Egy szemernyit sem alkudhatunk meg a bűnnel. De tudni kell, hogy nem mi győzzük le, hanem a bennünk élő Krisztus. Ezért kell törekedni minél krisztusibb életre. Nem csupán a cselekedetinek másolása által, hanem, hogy egyre élőbb és mélyebb egységben éljünk vele. Ehhez is hozzásegít a rendszeres szentgyónás, de hát minden egyes imádságunk is, melyben segítségül hívjuk az Ő szent nevét.
Dicsőség Áldás és Tisztelet Urunknak Jézus Krisztusnak! "Mindenki szemében gyűlöletesek lesztek a nevemért." A mai világban mindenütt ezt halják és tapasztalják az Isten Országa után vágyakozók. Mindenütt ezt hallani: "Fölkelnek a föld királyai, összeesküsznek nagyjai az Úr ellen és Fölkentje ellen: Bilncsüket törjük le magunkról, igájukat rázzuk le nyakunkról"! Budapesten, Brüsszelben,Mindenütt ez a jelszó. Meddig várunk még a közös imádsággal és engeszteléssel. Egy Róm. Kat. Testvér Ferenc
Egy percet se várjunk! Már ma, már most el kell kezdeni az imát - aki még nem tette meg - a világért, Európáért, Magyarországért, a sokszor tévelygő vezetőkért, az önző vágyaktól elvakított pénzemberekért! De a jószándékúakért is, hisz, hála Isten, ilyen is van közöttük. Ne lankadjunk imádkozni a hajléktalanokért, a félrevezetett, és testi és szellemi nyomorba sülyesztett szegényekért!
Szörnyű nagy jogtalanság uralkodik a világban. Imádkozzunk azokért, akik szenvednek ettől: akár azért mert okozzák (lelki nyomor), akár azért, mert elszenvedik (testi-szellemi nyomor)!
S legfőként saját bűneink miatt könyörögjünk és engeszteljünk, mert mi magunk is a felelősek között vagyunk!
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Görög katolikus vagyok, a férjem koreai származású. Ő eredetileg buddhista, a kereszténységet pedig erre próbálja átültetni. A Szentháromságot úgy képzeli, mint Isten 3 megjelenési formája, Krisztus = Isten ember képében, a Szentlélek pedig azonos a távol-keleti chi-vel, azzal az "energiával", ami a világmindenséget működteti, mozgatja, mindenben jelen van, életet ad az élőknek. Téves-e ez a felfogás, vagy elfogadható?
A buddhista istenképben is fölfedezhető a háromság. Nem véletlen, hogy aki ebben nőtt fel, az megpróbálja ennek alapján értelmezni. A Szentháromság azonban nem 3 megjelenési formája az Istennek. Nem három álarc, három ruha, három fölvett szerep. Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, s nem csak emberi képben megjelenő Isten. A Szentlélek pedig valóságos személy, éppen úgy, mint az Atya és a Fiú, nem pedig csupán személytelen energia. A három isteni Személy, Atya, Fiú és Szentlélek lényegében, istenségében egy. Olyan titokkal állunk szemben, amelyet az emberi értelem képtelen befogadni. (Épp ez jelzi azt is, hogy nem lehet emberi találmány, hisz az elme olyat nem tud kitalálni, amit nem képes fölfogni.) Dicséretes a törekvés, ha valaki szeretné az értelmével megragadni a hit titkát. Ez sokat segít, ám be kell látni, hogy egy ponton túl az értelem nem hatolhat. Ezt a pontot csak a hit lépheti át. Ez a hit a legmagasabb emberi képesség, mert képes átemelni a transzcendens világba.
Miért acsarkodnak a keresztény egyházak az ősi magyar (pogány?) világkép ellen? Attól, hogy templomba járok, nem tisztelhetem az őseimet? Igaz magyar ember szívében nem férhet meg mindkét világkép békességben?
Talán nem acsarkodni akarnak a keresztény egyházak, csak arról beszélni, hogy az ősi magyar világkép még bármilyen mély emberi bölcsességet, színes gazdagságot rejtett is, töredekése és kezdetleges volt. Azóta már, hogy Krisztus tanított minket, sokkal többet tudunk. Krisztus megkeresztelte az ősi emberi tudást, és olyan magasságba emelte, amire az mindig is vágyott. Az ősi vallások Krisztusban találták meg értelmüket. Ujjonganak, hogy beteljesült, amit hirdettek. Az, persze, nagy baj,hogy mai kultúránk sokszor megfeledkezik arról, amit az őseink tudtak. Nem szabad a gyökereket megtagadni. De leragadni bennük, azt sem szabad. Természetesen megfér mind a kettő egymás mellett, ha megtalálják a helyüket: az ősi világkép az emberi kultúra indulása, a keresztény világkép annak beteljesülése.
Kedves Lelkiatya!

Szabad-e kérni Istentől bármit is saját részünkre? A Szentírás szerint csak kérnünk kell, és kapunk... DE mi honnan tudhatjuk, hogy Istennek mi velünk a célja? Nem ellenkezik-e azzal, amit mi magunknak szeretnénk kérni. Nem bölcsebb dolog-e csak annyit kérni mindig, hogy "Legyen meg a Te akaratod"?
Jézus bíztat minket: "Kérjetek és adatik nektek." "Mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek."
Jézusnak ez a tanácsa főként az imádkozás cselekedetére vonatkozik, és sokkal kevésbe a kérésnek tárgyára. Nem az a lényeg, hogy mit kérünk,hanem,hogy egyáltalán kérjünk - és megköszönjük, hogy belássuk: "minden jó adomány és minden tökéletes adomány felülről van".
Az imádságban nem szabad önző vágyaink kielégítését kérni. Voltaképp a legföbbet kellene csak kérni, az üdvösséget: "Uram, irgalmazz!" Ugyanakkor szabad csip-csup dolgokkal is előállni, ha ez növeli gyermeki hitünket. Csak mindig hozzá kell tenni: "Legyen meg a Te akaratod!" Vagy, ahogy Jézus is imádkozott: "Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te." Ez jelenti az Ő nevében való imádságot.
Tisztelt Lelkiatya! Szeretek templomba járni, megnyugtat, kizárom a külvilágot, és csak Istenre és magamra tudok figyelni. Szeretném ezt megmutatni a barátaimnak, a rokonaimnak, de szerintem úgy érzik, hogy "meg akarom téríteni" őket. Hogyan lehet mégis a többieket Krisztus útjára terelni?
Az ember késztetést érez arra, hogy a megtapasztalt békét és boldogságot tovább adja mádoknak is. Voltaképpen ez a missziós lelkület.
Már az is rendkívüli erő, ha az ember nem szégyelli, nem rejtegeti a Krisztushoz tartozását. Nem baj,ha tudják rólam, hogy nekem ez mindennél fontosabb. Kérkedni, azonban nem érdemes vele. Az még nem missziós magatartás. Talán legjobb akkor beszélni róla, Őróla, amikor megkérdeznek erről. Amikor látva az életemet, fölteszik a kérdést: Te miért élsz így? Ekkor már van hitele is a szavaimnak. Másrészt ekkor van meg a nyitottság a másik emberben,hogy amit mondok, azt be is fogadja. Különben lyukat beszélhetnék a hasába, nem viszem előre egy tapodtat sem. Meg kell várni az alkalmas pillanatot, hogy beszélhessek
Kedves Lelkiatya!

Szeretném megkérdezni, hogy a temetéshez szorosan hozzá tartozik-e az előző napi virrasztás? Illetve szeretném megtudni a virrasztás, a temetés és a harangozás költségeit. Mi van olyankor ha az elhunyt hozzátartozója nem tud nagy összeget fizetni a temetésért, de az egyház adó minden évben rendszeresen fizetve volt? Dicsértessék!
Szép szokás volt, hogy a megholt mellett ott maradtak egészen addig, amíg el nem hantolták a holttestet. Ezalatt pedig imádkoztak. Ez az eredete a halottvirrasztásnak. Ma már ez egészen átalakult, s ennek rövid maradványa az a szertartás, amit többnyire a temetés előestéjén, vagy valamikor alkalmas időben elvégeznek. E nélkül is el lehet temetni a halottat, de ennél többet is lehet imádkozni érte. Tudomásom szerint a virrasztásnak nincsen külön díja. A temetésnek igen, azt a Magyar Püspöki Kar határozta meg: 15.000,- Ft. Ebből az összegből viszont nem csak a pap kap, hanem hivatalosan a kántor, a harangozó és a templom is. Valljuk meg, általában egy temetés horribilis összegéhez képest ez a 15 ezer forint elenyésző töredék. Holott épp ez kapcsolódik a lényeghez, a többi csupán világnak szóló sallang. (Az esküvőnél is az Egyháznak juttatott összeg kevesebb, mint amit akárcsak egyedül a menyasszonyi ruhára költenek. Méltatlan ez így.)
Ugyanakkor mindig figyelembe kell venni az adott család körülményeit, s ha valóban szegények, ez nem lehet akadálya, hogy szerettüknek ugyanolyan szép temetésben legyen része, mint akár leggazdagabb embernek.
Kedves Lelkiatya!

Miért muszáj gyónni papnak, nem elég-e, kevesebb-e, ha közvetlenül Istennek "gyónjuk meg" a bűneinket (mint a reformátusok), kell-e a pap közbenjáró, "postás"? A legtöbb görög pap úgysem ad tanácsot, hanem elintézi pl. 2 miatyánkkal és 3 üdvözléggyel.
Valószínű, könnyebb volna emberi közvetítő nélkül félrevonulva csöndesen megbeszélni a bűneinket az Úr Jézussal, de hát Ő maga rendelte így: Jn 20,22-23. A bűnnel nem csak Jézussal való kapcsolatunkat sértjük, hanem az Ő titokzatos testén, az Egyházon is sebet ejtünk. A papban az Egyház emberi arcát kell látnunk. Rajta keresztül válik igazán emberivé a mi bűnbánatunk és istenivé a mi bűnbocsánatunk. A szentgyónásban újra élő tagjaivá válunk Krisztus Testének, az Egyháznak. A pap tehát nem "postás", hanem tanú. Az nagy kár, ha ez a tanú nem tud többet mondani az Isten irgalmas szeretetéről. Jó volna, ha a görög papok lelki tanáccsal is kiegészítenék a gyóntatást, hogy ezzel minél könnyebbé, minél vonzóbbá tegyék az egyébként valóban nem könnyű bűnbánattartást.
Mit jelent tisztelni a szüleinket? Köteles vagyok mindent elmondani még 18 éves korom után is? Hol van a határ?
Szüleinktől kaptuk az életet. Vagyis a legtöbbet, amit ember kaphat. Ezért rendelte úgy az Életadó, hogy tisztelnünk kell őket. Ez a nekik járó tisztelet független attól, hogy ők hogyan élnek, hogyan viselkednek. Természetesen az szívünkbe van írva szüleink tisztelete, mert bár isteni parancsot is kaptunk rá, de ez a legelső és legtermészetesebb emberi érzelem, hogy a gyermek szereti szüleit, fölnéz rá.
A felnőtt ember már nem ilyen egyszerű, hiszen lassan meglátja a szülei hibáit, gyengeségeit is. Ez azonban nem homályosíthatja el a nekik járó tiszteletet, szeretetet. Ez az egyre tisztábban látás magával hozza a felelősség növekedését is. Minél bölcsebben gondolkodik a felnőtté vált ember, annál világosabban látja, hogy mit kell még megbeszélnie a szüleivel és miben kell egyedül döntenei. Ez a váltás nem könnyű sem a gyermeknek, sem a szülőnek, de a személyiség érlelődésének elengedhetetlen része.
    ... 191 192 193 194 195 196 197 198 199 
200
  201   
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016