Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi kettő meg tizenkettő? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
DJK! A Jóisten akkor is szeret minket amikor mi nem érdemeljük meg?
Természetesen. Valójában minden esetben, minden helyzetben érdemtelenül szeret minket az Isten. Ezt akkor érzékeljük leginkább, amikor mi magunk is átéljük, valamelyest átlátjuk saját bűnösségünket. De ez a legnagyobb, a leghatalmasabb hír, hogy az Isten akkor is szeret, akkor is lehetőséget ad arra, hogy befogadjuk az Ő szeretetét, amikor erre a legméltatlanabbnak érezzük magunkat.
Kedves Lelkiatya! Beer Miklós nem csak tervez írni a Pápának, hanem állítólag - egy váci egyházmegyés pap szerint - már választ is kapott a Kúriától, hogy egyelőre nem kerül erre sor. A Lelkiatyq az új hivatások születésére nem látja megoldásnak a választható cölibátust, de mi a helyzet a már felszentelt papok hitehagyásával? Arra sem lehet megoldás? Azt mondják, hogy a papok néhány százaléka válik csak aposztatává, akik nagyrészt a kapuzárási pánik előtti időszakban vetik le a reverendát. Ez azonban, mivel egyre nagyobb az idős papok aránya és egyre kisebb a fiatal papoké, nem helyes viszonyítási alap, ugyanis ez a szám az idős papok halálozásával egyre inkább nőni fog, akár 10-15%-ra is emelkedhet, ami már nem elhanyagolható. Számukra milyen megoldást ajánl az Egyház? Hogy tudja távol tartani Őket attól, hogy egy egyedülálló (horribile dictu, házas) nő csábításának engedjenek? Ami pedig az Egyház hanyatlásának okait illeti (jólét, kényelem, szórakozás hajszolása), nem lehetséges, hogy az Egyház nem tud kellő sebességgel reagálni az eseményekre? A Lelkiatya is azt mondja, hogy az Egyházat a "változás, megújulásra való készség, nyitottság élteti" (Ecclesia est semper reformanda). Nem lehet, hogy a válság oka leginkább abban rejlik, hogy a rohamos társadalmi változásokra nem tud kellő sebességgel válaszolni? Érdekes megfigyelni azt is, hogy az Egyház ott virágzik napjainkban, ahol ez a "fejlődés" kisebb mértékű, vagyis a "lemaradottabb" földrészeken. Úgy tűnik, mintha Nyugat szerepe az lenne, hogy az itt felmerülő problémákat megoldják addigra, mire azok a "lemaradottabb" régiókban is gondot jelentenének. Ezt lehet az egyházi struktúrára kenni, hogy túlságosan kiterjedt az intézményrendszere, de pont az intézményrendszernek kellene alkalmazkodnia a világhoz, nem a tanításnak... A mai rohamosan változó világban igazán kevésnek tűnik az, hogy ötven évvel ezelőtt volt egy egyetemes zsinat... A jelen hívek nagy részének már túlságosan távoli ez. A püspöki szinódusok is csak kimondják a problémát, a kezelés hosszú évtizedeket várat magára, amíg újabb, még ennél is komolyabb problémák merülnek fel (lásd, mire érzékelte az Egyház, hogy a válás globális társadalmi problémává vált, a homo-lobbi és a gener-ideológia is felütötte a fejét, még azelőtt, hogy NAPJAINK családjainak válságára tényleges megoldást nyújtott volna). Szomorúan tapasztalom ezeket. Azt, hogy az Egyház válságban van, nem lehet a világra fogni, az Egyháznak kell megoldást találnia arra, hogy híveit, akik a VILÁGBAN ÉLNEK, annyira átjárja a tanítás, hogy hamarabb legyenek vértanúk, minthogy hitükből bármit is elhagyjanak. Nem hiszem el, hogy az Egyháznak ne sugallná a Szentlélek azt, hogy tudja megszólítani a XXI. század gyermekeit. A megszólítás valószínűleg azonban süket fülekre lel az Egyházon belül, mert az elöljárók félnek a változástól. Erről már Ferenc pápa is beszélt szomorúan, hogy a Vatikán reformja igen nagy ellenállásba ütközik a püspökök részéről. Manapság egy keresztény embernek meg kell hasonlania: amikor a világban tevékenykedik, teljesen más ritmust kell felvennie, mint amikor az Egyházban betöltött szerepének próbál eleget tenni. Nem őrli ez fel a híveket és a szolgálati papságot? "Véleményem szerint például az egyház hanyatlásának egyik legfőbb oka a mérhetetlen jólét, a kényelem, a szórakozás eszeveszett túlhangsúlyozása. "
Nyilván ma éppen úgy feladata az Egyháznak, mint bármikor máskor, hogy megszólítsa az embereket, és közvetítse nekik Krisztus szeretetét, a megváltást. A jólét, a kényelem, a fékeveszett szórakozás azonban süketté és vakká teszi az emberek jó részét. Nem fél az Egyház a változástól - még ha vannak is emberek, akikre jellemző az effajta félelem - hanem óvakodnia kell attól, hogy a világnak ezt az eszeveszett rohamát kövesse. Meg kell adni a megfelelő választ, de nem kell félni a csendtől sem. A csendben mélyebb és igazabb válaszok születnek, mint a hajszolt élet forgatagában. Erre törekszik az Egyház. Ez lehet az útja annak is, amit Ön mond, hogy a Lélek ilyen körülmények között is tud hatni, előre vinni. Ehhöz nagy hit kell. Ugyanakkor hitfogyatkozásnak is tanúi vagyunk. Talán annyi tehetünk, hogy nem a pápa és a püspökök helyett akarjuk megváltoztatni az Egyházat, hanem a magunk helyén, a magunk körén belül. Arra mindig, minden körülmények között van lehetőség.
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni, hogy mi a véleménye az Egyháznak Somfai Béla jezsuita atya bioetikai témákkal (családtervezés, mesterséges megtermékenyítés, magzatelhajtás) kapcsolatos tanításáról? Az echo tv-n egy hölgy arról beszélt, hogy Somfai atya buzdította arra, hogy belemenjenek a lombikprogramba (https://www.youtube.com/watch?v=BTwhrvGmIrA). Hogy illeszkedik ez bele az Egyház tanításába?
Igen nehéz, pontosabban nem is lehet erről véleményt mondani. Hogy kinek mit lát fontosnak mondani egy lelkiatya, ezt kívülről képtelenség megítélni. Más kérdés, hogy erről általában legjobb hallgatni, mert az ilyen lelkiatyai tanácsok egyedül a megszólítottnak szólnak, s arról ország-világ előtt beszámolni nem szerencsés. Kivált nem érvet kovácsolni belőle ilyen nyílt vitában. Egyáltalán nem biztos, hogy az illető atya egy másik személynek egy másik helyzetben ugyanezt a tanácsot adta volna. Ez akkor neki szólt és nem másnak. Ebből bioetikai elveket leszűrni nem lehet, nem arra való.
Kedves Lelkiatya! Azt hiszem nem a legjobb helyre címezem a kérésemet, de egyszer már sikerrel eljutott a Szerkesztőséghez: nagyon hasznos a Szt. Liturgia hangos kiegészítése a kottával együtt, de jó lenne, ha az aktualitás előtt legalább egy nappal felkerülne a honlapra, hogy a kevésbé gyakorlott kántorok is felkészülhessenek belőle a másnapi liturgiára legtöbbször így van, de elég gyakran csúszik és a reggeli liturgia előtt már nincs idő átnézni, ill. áthallgatni és esetleg begyakorolni, ha csak később érhető el). Köszönöm. Borbála
Kedves Borbála! Köszönjük szépen a jelzést. Továbbítom a kérését, s reméljük, sikerül is teljesíteni.
Tisztelt Lelkiatya! Halgattam egy előadást a youtube-on és azóta is a fejemben jár az előadó gondolata. Feltette a kérdést hogy hova lett az egyház ereje? Az első századokban az apostolok halottakat támasztottak fel ördögöket űztek csak úgy spontán(Mindenfajta vizsgálat és engedély nélkül) betegeket gyógyítottak meg. Ez ma miért nincs így? Talán azért mert a Szentlélek szerepe háttérbe szorult? A karizmatikus gyülekezetekbe nincs szinte üres hely és tele van fiatalokkal, a történelmi egyházaknál ez miért nincs így? Mi van ott ami itt nincs? Vagy megint csak arról van szó hogy nem hívjuk hathatósan segítségül a Szentlelket, mint az egyház éltető erejét? Mert ugye ott nagyon más a zene a hangulat( ami nekem annak ellenére hogy 17 éves vagyok nem igazán tetszik) Emiatt mennek oda talán annyian. Válaszát előre is köszönöm!
A zene és hangulat nem helyettesíti, még kevésbé nem produkálja a Szentlélek jelenlétét. Ezt semmiképp sem szabad összekeverni az Egyház erejével. Ott van az Egyház ereje, ahol hit van, ahol elkötelezettség, elszántság, Isten és emberek iránti szeretet van. Ezek sokkal fontosabbak, mint a jó zene. Persze, ez utóbbi is fontos, itt még jobban megmutatkozik, hogy igényességre törekszünk-e vagy sem. Az ősegyházban számtalan csoda történt, az Isten így erősítette meg az üldözés közepette is növekvő egyházat. Azt nem mondom, hogy ma erre nem volna szükség, mégis a mai világban egészen más dolgok azok, amelyek elvezetik a kereső embereket a hit igazságára. De azt is be kell látnunk, hogy ma hitfogyatkozást élünk meg, Sokkal erősebb hitre volna szükségünk, mint amit ma a keresztények megélnek. Remélem, egyszersmind felszólítást is kiolvasunk ebből, hogy vissza kell erősítenünk a hitünket.
DJK! Kedves Lelkiatya, a megjelenéssel kapcsolatban lenne néhány kérdésem. Az 1 Kor 11:14 igeverset kérem magyarázza el nekem. Férfiaknak szabad hosszú/hosszabb hajat növeszteniük? Ez az igevers pontosan mit jelent? Férfi vagyok, és tetszenek azok a hajviseletek, melyekben felül hosszabb stílusban van meghagyva a haj hossza. Szabad keresztény férfinak ilyen hosszabb hajviseletet hordania? Valamint tudom, hogy nem szabad túl nagy figyelmet fordítanunk az öltözködésre, megjelenésre, viszont nekem elég kiforrt stílusom van az öltözködés terén. Úgy gondolom, hogy a saját stílusomnak megfelelő öltözködés a személyiségem része, melyet az Úrtól kaptam. Azzal, hogy a nekem tetsző viseltetet hordom, ezt az egyedi, Istentől kapott stílust bontakoztatom ki. Természetesen nem költök vagyonokat ruhákra, valamint nem halmozok fel óriási mennyiségeket. Önnek mi a véleménye erről? Egyébként ennek hasznos aspektusa is van, a régebbi jó állípotú ruháimat, amiket már nem hordok, fel tudom ajánlani jótékony célra.Tudom, egyáltalán nem fontos kérdések, ezeknél sokkal de sokkal fontosabbak is vannak, viszont kíváncsi vagyok a véleményére. Köszönöm szépen.
Szent Pál apostol ezen a helyen egyszerű gyakorlati eligazítást ad a hétköznapi életre illetve még inkább az istentisztelet rendjére. Nem lehet ebből mindent szó szerint alkalmazni. A szellemet, a lelki tanítást kell mindig keresni a Szentírás szövegében, s ennek alapján megtalálni, hogy Isten nekem személy szerint most mit üzen ezen keresztül. Ahogy mondja is, nem szerencsés, ha az ember a külső megjelenésére túl sok figyelmet fordít. A tisztaság, igényesség az emberi méltóságunkhoz tartozik, illetve ezzel megtiszteljük a többi embert is, akikkel találkozunk, de ha hiúságot kelt a lelkünkben, akkor ez azt jelzi, hogy túlzásba estünk. Ettől mindenképpen óvakodni kell. Az öltözködésben kialakított saját stílussal is vigyázni kell. Lássuk be, ezt is jelentősen befolyásolja a divat. Szinte sosem tudom magamat ettől függetleníteni. Márpedig ez azt is jelenti, hogy a "saját" stílus is voltaképpen a divatnak valamely áramlata, melyet - megint csak azt mondom - nem érdemes túl nagy gonddal követni. Inkább azt mondom, legyen minél szabadabb ezektől. Se túl sok pénzt, se túl sok időt ne áldozzon a külső megjelenésére. Amit erre szánna, időt, pénzt, azt fordítsa inkább lelki dolgokra, jobban jár vele.
Dicsőség Jézus Krisztusban ! Kedves Atya ! Úgy tudom,hogy a lombikbébi program hivő keresztények részére tiltott,mert a megtermékenyült petesejtekből nem mindegyiket ültetik be. A kevésbé életképesnek látszót vagy megsemmisitik vagy lefagyasztják, esetleges későbbi használatra. Ez= gyilkossággal. Van aki azt állítja,hogy ez megengedett,mások azt,hogy az orvosi technika megváltozott már. Egy vitában úgy érvelt valaki mellette,hogy ez a lehetőség Isten ajándéka a tudomány által,mert mi Isten képmása vagyunk mint emberi teremtmények. ???? Én ezt a nézetet hamisnak tartom. Ez a hitelvek kiforgatása,hogy az emberi helytelen szándék megvalósulhasson. Föltették a kérdést,hogy akkor a betegséget miért gyógyítjuk,miért használjuk a tudományt ha itt nem lehet. Nem tudok érvelni, de én elvetem. Akettő nekem nem ugyanaz. Kérek tanítást!Köszönettel - Anna
Kedves Anna! A kettő valóban nem ugyanaz. A tudomány valóban Isten ajándéka, de nyilvánvaló példákat tudunk hozni arra, hogy az ember ezzel a tudománnyal rossz célokat valósít meg, például a fegyverkezés terén. De éppen az Ön által említett kérdéskör is ilyen. Ezzel a tudományos eredménnyel olyan pontra jutott az ember, amelyet már nem tud kezelni. Létrehoz emberi lényeket, de azokkal nem tud mit kezdeni, lefagyasztja vagy megsemmisíti őket. Ezért hívja föl az Egyház a figyelmet arra, hogy ennél sokkal körültekintőbben kell a saját tudásunkat kezelni, s mindig a Teremtő iránti alázattal szabad csak használni. Ez vonatkozik magára a kutatásra és annak eredményei felhasználására is.
Dicsőség Jézus Krisztusban ! Kedves Atya ! Az a kérdésem,hogy ha egy római katolikus atya észreveszi - és joggal -hogy a miseszövegben helytelen fordítás van,ő változtathat- e rajta.Ez közismert, de a papok többsége mégsem teszi, csak 2 "komoly" papot ismrek aki megtette. Vajon ehhez a püspök, vagy abíboros engedélye szükséges? Ezért az engedélyig kötelező az en gedelmesség ebben? Egy pap ismerősöm azzal érvelt,hogy a változtatás önkényeskedés, pedig ő is tudja,hogy hibás a szöveg és hitelvet érintő. A Szentirás fordítása egy vezető nővér szerint most van korrekció alatt. Én biztosan a jó változatot mondanám. Válaszát előre köszönöm Anna
Kedves Anna! A papnak kötelessége azt a szöveget imádkozni, amelyet a jóváhagyott liturgikus könyv előír. Nehezen tudom elképzelni, hogy helytelen volna a fordítás, ráadásul hitelvet érintő. De ehhöz nem értek, nem ismerem közelről ezeket a szövegeket. De azt is nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy az illető pap jobban tudja a fordítást, mint a püspökök, vagy az általuk fordításra kijelölt szakemberek. Ám, ha mégis ilyen előfordulna, akkor a papnak ezt a saját püspöke felé kell jeleznie, s tőle kérni tanácsot. Addig pedig nincs följogosítva arra, hogy a szövegen önkényesen változtasson.
Kedves Lelkiatya! Megdöbbenten olvastam, hogy egyes bíborosok dubiát fogalmaztak meg (https://www.churchmilitant.com/news/article/dubia-cardinals-publish-letter-requesting-meeting-with-pope) és korrigálni szeretnék Ferenc pápa tanítását az újraházasodott elváltak áldozásáról. A pápa nem válaszolt a kérdésekre, amiket a négy bíboros megfogalmazott. Sőt, a Szentatya méltatta (http://www.ncregister.com/blog/edward-pentin/pope-francis-thanks-maltese-bishops-for-amoris-laetitia-guidelines) a máltai püspökök útmutatóját az Amoris Laetitia 8. fejezetének értelmezéséhez, melyben ezt olvashatjuk: They stress ?If, as a result of the process of discernment, undertaken with ?humility, discretion and love for the Church and her teaching, in a sincere search for God?s will and a desire to make a more perfect response to it?, a separated or divorced person who is living in a new relationship manages, with an informed and enlightened conscience, to acknowledge and believe that he or she are at peace with God, he or she cannot be precluded from participating in the sacraments of Reconciliation and the Eucharist.? (http://en.radiovaticana.va/news/2017/02/27/maltese_bishops_call_for_mercy_and_discernment_for_divorced/1295433) "Békében vannak az Istennel..." Ezek a homályos szavak eretnek ízűek, és rendkívül szubjektivista-relativista színben tűntetik fel az erkölcsi törvényeket. A Lelkiatya mit gondol erről? Nem fog ez szakadáshoz vezetni az Egyházban?
Szeretném fölhívni a figyelmét arra, hogy az itt közölt írásában - talán önkéntelenül - ugyanolyan csúsztatásokat tesz, mint sok sajtóorgánum ebben a kérdésben, közöttük az Ön által idézettek is. Azt mondja, megdöbbenést keltett Önben, hogy egyes bíborosok dubiát (kétséget) fogalmaztak meg Ferenc pápa tanításával kapcsolatban. Ezt igazolandó olyan forrásra mutat, amely nem hozza ugyan a levelet, csak utal arra, hogy ez a levél megjelent valahol. A jelölt híradás pedig tovább egy másik sajtóforrást idéz, amely viszont híres arról, hogy féligazságokkal folyamatosan igyekszik zavart kelteni a Katolikus Egyházon belül, azt a látszatot keltve, hogy igen jól értesült különösen a vatikáni belügyek terén. Ez a forrás aztán egyetlen bíboros aláírásával hozza a portugál nyelvű levelet, amelyben utal más bíborosokra is. Furcsa hitelesítés, hogy levele elején megnevez még három bíborost, akiknek a nevében ír, de azok ezt a levelet nem írták alá. Emlékeztetem arra, hogy ugyanez a belügyek ismeretével dicsekvő sajtóorgánum a legutóbbi család szinódus ideje alatt hozott nyilvánosságra egy olyan levelet, amelyet állítólag 13 bíboros írt alá. A hír később kacsának bizonyult, de ennek a leleplezésnek már nem lett olyan nagy hírverése. Most a nyugalmazott bologna-i bíboros aláírásával megjelent levél sem található másutt, csak ennél a bennfentes hírközlőnél, illetve azokon a portálokon, amelyek innen átvették. Erre a levélre, Ön szerint a pápa nem válaszolt. Lehet, azért, mert ő nem olvassa ezt a bizonyos zavarkeltő web-felületet. Majd Ön azzal folytatja fölháborodását, hogy a "Szentatya méltatta" a máltai püspökök nyilatkozatát az Amoris Laetita-val kapcsolatban. Ezt is igazolni próbálja egy világháló címmel, amely azonban semmi mást nem közöl, mint azt, hogy Baldisseri bíboros "állítólag köszönő levelet küldött" Ferenc pápa nevében a máltai püspököknek. Ezt a levelet nem hozza, nem is ad meg címet, hogy hol található, viszont utána hosszan taglalja, hogy milyen képtelenségeket állítanak a máltai püspökök. Ezt idézi Ön is, teljesen kiragadva a valóban lelkipásztori indíttatású máltai iránymutatásból. Tegyük hozzá, azt mindössze két püspök írta ezt az iránymutatást a saját papjai számára. Ha valami szakadáshoz vezet az Egyházban, az ezen a téves és félinformációk szajkózásának az ostobasága. Nagyobb nyitottsággal és nagyobb alázattal kellene figyelnünk a pápai megnyilatkozásokra és az Egyház tanítására, s nem hagyni, hogy a világi sajtó (akárha egyházi köntösbe burkolózva is) elsötétítse gondolkodásunkat. Én ezt gondolom minderről.
DJK! Kedves Lelkiatya, lehet, hogy ez egy furcsa kérdés. A szentmise megkezdése előtt 3 óra böjtöt szoktam tartani az Úrért (tudom, hogy a szentségi böjt a Szentáldozás előtt csak 1 óra minimum). Viszont borzasztó rossz szokásom, amiről igyekszem leszokni, rágom a körmeim és az ujjaim. A szentmise előtt véletlenül, nem figyelve erre és ismét rágtam, le is nyeltem a bőrt. Utána jöttem rá, mi van, ha ez is ellene van a Szentségi böjtnek? A saját Szentáldozásom pillanata és a körömrágás között szinte percre pontosan de eltelt az 1 óra, viszont még így is félve mentem ki. Ön szerint a böjt az ilyen rossz szokásokra is kiterjed? Ettől függetlenül persze igyekszem leszokni erről. Elnézést kérek a furcsa kérdésért, köszönöm szépen.
A körömrágás, persze, rossz szokás, de semmi köze nincs az eucharisztikus böjthöz. Hadd mondjak egy másik szélsőséges példát. Előfordulhat - velem már előfordult, hogy az úton közlekedve egy apró bogár a szájamba repült, s önkéntelenül lenyeltem. Vajon egy ilyen apró baleset akadályozna abban, hogy részt vegyek az Eucharisztiában? Semmiképp sem. Így az Ön által említett eset sem tartozik bele. Dicsérem, azonban, hogy szeretne többet fölkínálni, mint ami kötelezőleg elő van írva. Ez bizonyára kedves az Úrnak. Bátorítom, hogy tartson is ki ebben a szokásában. De az tény, hogy ha ettől valami miatt el kell térnie, az ne akadályozza Önt a sokkal nagyobb és fontosabb dologban, a szentáldozásban!
Kedves Lelkiatya! Mit gondol arról, hogy Beer Miklós püspök levelet ír Ferenc pápának a nős férfiak pappá szentelésének bevezetéséről (http://szemlelek.blog.hu/2017/08/10/beer_miklos_nos_papok?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201708). Valóban ez lehet a megoldás a paphiányra? A nős papok, miközben Istenhez vezetik a népet, gyermekeikkel benépesíthetik a Katolikus Egyházat is, így megoldást jelentenének a kereszténység terjedésére is. Tudom, hogy az Egyház fél elindítani a változást, de nem maradhatunk a zárt ajtók mögött rettegve, ahogy az apostolok pünkösd előtt... Olvasgatva a Lelkiatya korábbi válaszait, láttam, hogy a hagyományt nevezi a legfőbb akadálynak a választható cölibátus kapcsán. Milyen konkrét problémákat lát Ön abban, hogy a rátermett, nős férfiak az oltár szolgálatára szenteljék az életüket? Ha jól tudom, az Egyház kezdetben összeegyeztethetetlennek tartotta a szerzetességet a papsággal, később mégis támogatta, hogy szerzetesek is elláthassanak papi szolgálatot. Miért merőben más átértékelni ezt, mint azt, hogy a kor megváltozott körülményei a papi életforma keleti modelljét igénylik? Félő, hogy a nyugati rítus emiatt egyre inkább háttérbe fog szorulni (Európában), míg a keleti katolikus egyházak egyre nagyobb szerephez fognak jutni. Nemrég láttam egy videót, melyben egy latin pap arról beszélt, hogy RELATÍV, hogy kevés vagy sok pap van (https://www.youtube.com/watch?v=KoB6nkUMkf0). Nem visszás egy ilyen hozzáállás? Egyre kevesebb a vallásukat gyakorló római katolikusok száma Európában, de ennél még drasztikusabban csökken a lelkipásztorok száma. Mi a RELATÍV ebben?
Ha jól értem, Beer Miklós atya még nem írt levelet a pápának, csak tervezi. Nyilván nagyon sok minden változik az Egyházban is, mint a világban. Éppen ez a változás, megújulásra való készség, nyitottság élteti. De megtartó állandóságokra is szükség van, különben az egyre gyorsabb változásokban teljesen elvész az irány meg a cél is. Az Egyházban, persze, ez sohasem történhet meg, hiszen ígéretet kaptunk arra, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta (Mt 16,18). Ez azonban nem jelenti azt, hogy bizonyos korokban, bizonyos területeken nem élhetne át hanyatlást, sőt, akár pusztulást is. Ma Európában ennek lehetünk a tanúi. Fájdalmas hanyatlást él meg a Katolikus Egyház, főként Nyugaton. Éppen ezért kevéssé gondolom, hogy a főként Nyugatról diktált erőteljes változások hoznának hiteles megújulást az egyházban. Hogy a papság és a családos életállapot között nincs ellentét, ezt gondolom, görögkatolikus körökben fölösleges hangsúlyozni, hisz magától értetődő. A papság és a hivatások hiánya azonban sokkal mélyebb gyökerekre vezethető vissza, semhogy egy-két egyházjogi lépéssel valami nagy változás remélhető lenne. Az a merőben emberi logika, hogy nős emberek is pappá szentelhetők lennének, csak számszerű megoldást kínálna, s ez aligha lenne alkalmas és hiteles megoldás a mai nagyon sokrétű hanyatlásra. Véleményem szerint például az egyház hanyatlásának egyik legfőbb oka a mérhetetlen jólét, a kényelem, a szórakozás eszeveszett túlhangsúlyozása. Ha ezeket a lélekgyilkos körülményeket nem változtatjuk meg, akkor a fiatalok hivatás iránti fogékonysága vajmi keveset fog változni. A megoldást, tehát sokkal mélyebben kell keresni.
Kedves Lelkiatya! Néhány napja olvastam itt az elvált emberek áldozásával kapcsolatos kérdést. Bár én személy szerint igazságtalannak tartom ezt a kirekesztést, de mivel gyakorló katolikus vagyok, így elfogadom. A kérdésem az lenne, hogy az újraházasodott emberek sorsa mi lesz? Hiszen az Egyház szerint az ilyen kapcsolat halálos bűn (emiatt nem áldozhatnak). Ha azonban ez a második (polgári) házasság egy szeretetteljes kapcsolat, amelyben minden házastársi erény megtalálható, a hűségtől kezdve az egymásért való lemondásig minden, emellett közös gyerekek is születtek, vagyis egy komplett új CSALÁD-ról beszélünk, ez esetben mi lesz a felek sorsa Isten szerint? Én nem gondolnám, hogy életük végén bármelyikük is megbánná azt a "bűnt", hogy évtizedekig együtt éltek szeretetben, emellett felneveltek 2-3 gyereket becsülettel. Nem akarom kisarkítani a kérdést, de akkor ez azt jelenti, hogy ez a fentebb említett házaspár elkárhozik? Köszönöm a válaszát!
Pedig ez a kérdés, annak ilyetén fölvetése nagyon erős sarkítás. Hogy ki üdvözül, s ki kárhozik el, az felette nagy titok. Ezt nem érdemes feszegetni. Az Egyház senkiről nem mondja ki, hogy biztosan elkárhozott, még Júdásról sem. Minden remény megvan arra, hogy az újraházasodottak is üdvözülnek. Sehol semmiféle egyházi megnyilvánulás nem állítja, utalást sem tesz rá, hogy emiatt az üdvösségük volna veszélyeztetve. Az, hogy valaki nem részesülhet az Eucharisztiában, az nem kirekesztés. Akkor volna kirekesztés, ha a szentáldozásban részesülők valamiféle belső csoportot alkotnának, akik "joggal" tartoznak oda, s akiknek meg erre joguk nincsen, azokat abból kizárják. Sajnos, van olyan katolikus ember, még pap is, aki így közelíti meg ezt a kérdést, s ebben a megközelítésben valóban úgy érezheti az újraházasodott ember, hogy őt ezek a bennfentesek kizárják a köreikből. Szögezzük le, hogy senki sem méltó az Eucharisztiára. Ez senkinek nem "jár", nem jussa, nem joga. Ingyenes ajándék, amelyben, ha valaki részesülhet, az ujjongó szívvel adjon hálát, aki viszont nem, az ne akarjon odatolakodni, hogy abból őneki is kell, hanem az előbbiekhez hasonló alázattal annak örvendezzék, amiben részesülhet, s azt a kegyelmet használja ki a tőle telhető legnagyobb odaadással, amit kaphat. Akárhogy is vesszük, az újraházasodottak mind egy nagyon szomorú élettapasztalat után vannak. Elkezdtek valami hatalmas dolgot, ami nem sikerült. Függetlenül attól, hogy mennyi felelősségük volt az első házasságuk rossz döntésében, ez nem törölhető ki nyomtalanul az életükből. Az Egyház feladata, hogy segítsen ezt a sebet a lehető legjobban kezelni, de meg nem történtté tenni nem tudja. (Az annuláció, a házasság érvénytelenségének a kimondása nem más, mint a vizsgálatok során annak kiderítése, hogy az első kapcsolat valójában nem is volt igazi házasság, a felek tehát szabad állapotúak a házasságkötésre, s ebben az esetben nem is újra házasodottakról kell beszélnünk.) Aki nem kaphat feloldozást, nem részesülhet az Eucharisztiában, az sok más módon kaphat kegyelmet, kapcsolódhat az Egyház közösségébe. Erre hívta fel a figyelmünket Ferenc pápa a legutóbbi szinódus kapcsán, hogy az ilyen életállapotban lévő emberek még nagyobb figyelmet érdemelnek, semmiképpen sem szabad kirekeszteni őket, nem szabad, hogy az egyházból kizártnak érezzék magukat. De ennek nem az az egyetlen lehetséges útja, hogy dacára a házasságuk Isten előtti rendezetlenségének, ők azért mégis gyónjanak, áldozzanak. Sok más módja van az Egyházban a kegyelemközvetítésnek, ezeket kell bőségesen használni.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Évek óta járok görög katolikus vecsernyére több, kevesebb rendszerességgel, de még mindig nem nagyon tudom magam benne kiismerni. Vannak alkalmak, amikor a 103. Zsoltárt követően a szolgálattevők még két másik zsoltárt is elmondanak, de többnyire nem. Van, amikor több szentírási olvasmány is elhangzik, de többnyire nem. Van, amikor a végén a nép azt mondja, hogy "Tedd erőssé Isten az igaz katolikus hitet örökkön-örökké!", de többnyire nem. Van görög katolikus zsolozsmáskönyvem, abban viszont nem szoktam megtalálni azokat a sztihirákat és előverses sztihirákat, amelyeket nagyon gyakran fénymásolt lapokon kiosztanak a főszékesegyházban, Debrecenben. Még szerencse, hogy a kántorok beütik az Énekeskönyv oldalszámát, így legalább az segít, bár ez időnként eltér attól, mint ami a könyvben van. Római katolikusként viszonylag hamar megtanultam zsolozsmázni. A tradicionális latin rítust is (van abból is nem hivatalos magyar fordítás); néhány rendi zsolozsmarítus változatot is (bencés, kármelita...), de a görög katolikus vecsernyét vezető nélkül nem tudnám végezni. Az utrenyét meg végképp nem. Nemcsak azért, mert nagyon kevés alkalommal voltam életemben utrenyén, hanem azért sem, mert ott aztán végképp "hiányos" az Énekeskönyv: a zsoltárokra csak utal (lásd a 25. oldalon). Évekkel ezelőtt volt egy kis közösségféleség, túlnyomórészt görög katolikusokból. Többen közülünk hallgatói voltak a nyíregyházi teológiának is. Én, aki előtte évekig jártam hasonló, de római rítusú zsolozsmáskörbe, kapva kaptam a meghíváson, mert mindig is szerettem zsolozsmázni. Nos, ebben a körben, a született görög katolikusok, teológushallgatók is komoly bajban voltak, amikor vezetni kellett volna a vecsernyét, mert ők sem tudták. Hol lehet laikus hívőként megtanulni a görög katolikus zsolozsmázást?
Erre leginkább a nyáron rendezett zsolozsmás-táborok a legalkalmasabbak. Igaz, ezeken nem a zsolozsmavégzés tanulása a cél, de ekkor oly bőségesen kapunk belőle, hogy sokszor "összeáll a kép", megértjük, mi mi után, mikor és miért következik. A rendje, rendszere valóban meglehetősen bonyolult, de azért a mostani kispapok csaknem mindegyike jól ismeri már ezeket. Legalábbis azt remélem. A nyáron a főegyházmegye liturgikus tanoktatást is szervezett (http://hd.gorogkatolikus.hu/Liturgikusenek-oktatas-2017-junius-08). Ha lesz rá igény, akkor ilyet a későbbiekben is érdemes meghirdetni. Viszont a gyakorlat teszi a mestert ebben az esetben is. Érdemes minél több alkalommal részt venni ezeken a szép szertartásokon (a vecsernyén és utrenyén kívül vannak még mások is!), s lassan sok mindent meg lehet tanulni, meg lehet érteni. Bár azt nem tudom, hogy van-e olyan személy, aki mindent tudna ezen a téren. De hát, nem csak a jó papra, a jó kántorra is lehet mondani, hogy holtig tanul....
Kedves Lelkiatya! Kevésbé lelki, mint inkább hittani kérdéssel fordulok Önhöz. Tudjuk, hogy a görög nyelvben legalább két szó használatos, ami "élet"-nek fordíttatik, mégpedig a "biosz" és a "dzóé". A "biosz" értelme még elég világos: egy szervezet önfenntartó és öngerjesztett cselekvésfolyamatát, tehát a biológiai értelemben vett életet jelenti. A "dzóé" értelme azonban már nem egészen az. A gyanúm vele kapcsolatban az - és javítson ki, ha tévednék -, hogy az életnek egy társadalmi szövetbe, személyek közötti valamilyen viszonyrendszerbe ágyazott megélését, emberi együttélést és együttműködést jelenthet magában a nyelvben. A kérdésem tehát mindenekelőtt az, hogy a "dzóé" főnév pontosan mit is jelent magában a görög nyelvben? Mit értettek alatta a keresztény hittani összefüggésen kívül a közgörögben és az ógörögben? Milyen értelemben használatos a ma élő görög nyelvben? Hogyan került ez a szó az örök élet és a föltámadt élet leírásába? Tehát pusztán nyelvi szempontból mit kaptunk Krisztustól, aki a sírban lévőknek életet ajándékozott (dzóin khariszamenósz)? Előre is hálásan köszönöm a fáradságát! Szeretettel: Tamás
Szent János evangéliumának a három legfontosabb fogalma között van a dzóé (élet), a fósz (világosság) és a pneuma (Lélek) mellett. A krisztusi élet Isten ajándéka, mint a világosság a világosságtól. Akiket Isten Lelke vezérel, akik újjászülettek vízből és Lélekből, akikre Isten kiárasztotta Fia lelkét, azok mind Isten fiai. Etzt jelenti az új élet, amely dzóé és nem biosz. Ádám élő lénnyé lett (biosz) a teremtésekor, Krisztus, az új Ádám pedig elevenítő Lélekké. Az örök élet, isteni élet (dzóé), fölötte áll a múlandó és feltételekhez kötött halandó életnek (biosz). Az Egyház tanítása szerint, maga az üdvösség ez, amelyet szeretet és öröm kísér. A keleti atyák nyelvén ez nem más, mint a theószisz, az isteni természetben való részesedés.
Kedves Lelkiatya! Van egy személy, aki jóval előttem jár a lelki életben és sokat segít nekem. Amikor megtudom vagy megsejtem, hogy szenved, imádkozni szeretnék érte, mert csak ezt tudom tenni érte. De ilyenkor elbizonytalanodok és nem tudom, hogyan is imádkozzak. Mert én azt kérném, hogy múljon el a szenvedése, vagy jobban legyen, de aggódok, hogy Isten esetleg a szenvedésen keresztül vezeti, ez a tisztulás, növekedés útja, és én akkor Isten akaratának az ellenkezőjét kérném a számára. Ilyenkor az istenképem téves, mert rossznak feltételezem Őt (vagyis hogy a szenvedésünket akarja), vagy csak egyszerűen még nem tartok ott a lelki életben, hogy megértsem, hogy a szenvedés jó lehet? Köszönöm a válaszát!
Nem kell attól tartanunk, hogy rosszul imádkozunk, rosszul fogalmazzuk meg a kéréseinket. Akkor rossz az imádság, ha nincs benne hit és bizalom, s még akkor, ha nincs benne kitartás. Jogos a gondolat, amit fölvetett, hogy mi esetleg nem tudjuk pontosan, hogy a másiknak mire van szüksége. Ennek ellenére nyugodtan kérhetjük azt, ami szerintünk hasznos a számára, csak mindig hozzá kell tennünk, amit Krisztus is hozzátett a maga imájához, amikor megvolt az esélye annak, hogy emberileg mást szeretne, mint az Atya. A Getszemáni kertben átélte a szenvedés minden poklát, és kérte az Atyát, hogy ha lehetséges, vegye el tőle a szenvedésnek ezt a kelyhét. De hozzátette: Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te (Mt 26,39). Ezt kell nekünk is tennünk. Megfogalmazni a kéréseinket, és hozzátenni: de legyen meg a te akaratod - mint ahogyan erre szintén Jézus tanított.
  1 2 
3
  4 5 6 7 8 9 10 11 ...    
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016