Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tíz meg tizenhat? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Az egyik kérdezőnek - aki ún. szentjózsefi házasságban él - azt válaszolta, hogy idézem: "Annyira, hogy még érvénytelen is a házasság, ha egyáltalán nem létesült közöttük testi egyesülés, jogi kifejezéssel: nem történt "elhálás". " Ezek szerint Szűz Mária és Szent József házassága érvénytelen volna? Üdvözlettel László
Természetesen. De nemigen mondhatjuk, hogy csupán az "elhálás" hiánya miatt. Kapcsolatuknak ezt a részét tiszteletből nem szoktuk feszegetni. Nyilvánvaló, hogy nem volt közöttük házastársi kapcsolat, hiszen a hagyomány Máriát egyértelműen szűznek tartja a szülés előtt, alatt és utána is. Erre utal az Istenszülő ikonokon a három csillag Mária homlokán és két vállán. De nem is házasodtak össze, mivel Józsefet mindig csak Mária jegyesének mondjuk. József pedig nyilvánvalóan csak nevelőapja Jézusnak. Mindazonáltal az "érvénytelenség" kifejezést sem alkalmazhatjuk kettejükre, hiszen az egy jóval későbbi, keresztény jogi fogalom.
Kedves Lelkiatya! Érdekes, amint párhuzamba hozza a pápa hallgatását Jézus vádlói előtti szótlanságával. Azóta Viganó érsek újabb nyílt levelet adott közre, amiben erre a képre is kitér... Ez az érvelés nem meggyőzőbb a "mártír hallgatás" logikájánál?
Mint korábbi válaszomban is írtam: én nem tudom megmondani, hogy ennyire nehéz helyzetben mit kell tennie a pápának. S hozzátettem, hogy nem is érdemes azon töprengeni, hogy milyen tanácsot adjunk neki. Mindig csak részleteket ismerünk és látunk, s azok alapján aligha lehet megtalálni és kimondani a teljes igazságot. A múltkori válaszomban arra is fölhívtam a figyelmet, hogy a bejelentés időzítése - ami, persze, szintén csak az ügy egyik részlete - számomra egyértelműen azt igazolja, hogy itt nem nagy igazságkeresés és őszinte tényfeltárás a cél, hanem az emberek megzavarása, a lényegről, az igazi krisztusi üzenetről való figyelem elterelése. Hangsúlyozom, pusztán a bejelentésnek a gyönyörű világtalálkozóra való időzítése miatt gondolom ezt. A másik megfontolásom, hogy eleve furcsa, ha egy magas rangú egyházi vezető a sajtónyilvánosság eszközét használja arra, hogy az igazát bizonyítsa. A sajtó, mindnyájan jól tudjuk, nagyon sokszor torzít, ferdít, hazugságokat terjeszt, s ami a legveszedelmesebb, manipulálni tudja nagy tömegek véleményét. (Van sajtóorgánum, amely nem ezt teszi, de igen kevés!) Lehet azt gondolni, hogy szegény bíboros atya már nem talált mást, mert mindig elhallgattatták, s ezért volt kénytelen ezt az eszközt választani, de az biztos, hogy ez is éppen annyira árulkodó. Mint jól tudhatta, ezzel a lépésével az egész világot teleszórja a vádakkal, amelyek őt igazolni látszanak - szép érveléseket is használ - az egyház legfőbb vezetőjét pedig bemocskolják. Sehogyan sem találok mentséget az ilyen egyházat támadó, híveket hitükben gyengítő magatartásra. Minden bizonnyal a főpapok körében is történnek súlyos vétségek, felelőtlenségek, tévedések, a nehéz helyzetek rosszul kezelése, stb. Ezt a magatartást sem tudom védeni, de hála Istennek, nem is feladatom. Minthogy egyikünknek sem az. Ha már minden áron bűnöket akarunk látni, akkor nézegessük inkább a magunkét. Arra fordítsunk figyelmet és energiát, hogy az egyháznak azon a részén, amit mi képviselünk, minél kevésbé legyen jelen a bűn. Ennek az esetnek számomra leginkább ez a tanulsága.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Tisztelt Lelkiatya! Az elmúlt időben egy beszélgetés révén, az egyik ismerősöm azt álította, hogy II.János Pál pápa a közelkeleti látogattása alatti találkozóján az egyik iszlám imámmal azt álította - azt mondta, hogy a mohamedánok, zsidók és a keresztények ugyan azt az Istent imádják. Igaz minnyájan egy Istent imádnak de tudomásom szerint a mohamedánok képe az Istenről eléggé eltér a mi keresztény felfogásunktól, mert a mi Istenünk már mint a keresztényeké rendkívül jóságos, végtelenül szerető, és szavakkal kifejezhetetlen, hogy mennyire irgalmas és mág sorolhatnám a jó tulajdonságait viszont za Allach bosszuáló, a muzulmán kötnyezetből kikerült mohamedánnak kötelező "MINDENÁRON" terjeszteni a hitét. Szerintem ez összeegyezhetetlen a keresztények Isten képével. Arra lennék kíváncsi, hogy az ismerősöm álítása valós e vagy csak egy fajta megyarázkodása az ő úgynevezet ekomenikus keresztény világnézetének. Mostanáig nemsikerült rákutatnom arra, hogy valójában mondott e ilyet a pápa. Hozzá teszem nehezen tudom elképzelni. Válaszat előre is nagyon szépen köszönöm. Mély tisztelettel - Dicsőség Jézus Krisztusnak! István
Kedves István! Önnek igaza van abban, hogy a muzulmán hit szerinti Isten-kép nagyon eltér a keresztény tanítástól. Az egyik leglényegesebb különbség, hogy ők nem ismerik a Szentháromságot, amelynek titkát mi is csak a kinyilatkoztatásból ismerhettük meg. Ráadásul bennünket azzal vádolnak, hogy mi három istent imádunk, ami eleve képtelenség, s arról árulkodik, hogy egyáltalán nem értik a mi Isten-képünket. Egy kedves történetet mesélt el egyszer Barsi Balázs atya. Az egyik hittanosa azzal állt elő, hogy ő tudja, miért nem lehet több Isten, csak egy. ??? "Mert nem férnének el" - mondta. A gyermeki elme már fölfogta, hogy Isten nem lehet csak egyetlenegy, az Abszolútum, a Teremtő. Ahogy a Biblia mondja is több helyen "Rajtam kívül nincsen más Isten." (pl. Iz 45,5.6.18.21) Ez azt is jelenti, hogy mindaz, aki az egy Istent imádja, bárhogy is nevezi, bármilyen elképzelése van róla, az ugyanazt az egyetlen élő Istent imádja, hisz mást nem is lehet. Azt nem tudom, hogy Ferenc pápa erről hol s mikor nyilatkozott, de ha azt mondta, hogy a muzulmánok ugyanazt az Istent imádják, mint mi, keresztények, akkor ezzel csak egy egyszerű és nyilvánvaló tényt mondott ki, nincsen benne semmi különös. Még azt is érdemes ennek kapcsán meggondolni, hogy nyilvánvalóan a kinyilatkoztatás alapján sokkal többet megtudhatunk Istenről, sokkal közelebb kerülhetünk hozzá, mint a nem keresztény vallások tanítása vagy filozófiai bölcselkedés útján, de azért tudunk kell, hogy egyikünk Isten-képe sem lehet sohasem teljes és tökéletes.
Krisztusban szeretett Lelkiatya! Miért kéri Jézus több esetben is, hogy akit meggyógyított ne beszéljen erről? Ehhez hasonlóan mikor felismerik, hogy Ő a Messiás, akkor is ezt kéri. Lehet, hogy arra utal ezzel, hogy a gyógyítás és lelki belátás mindig az adott személynek, közösségnek szól? Válaszát köszönve: Kinga
Kedves Kinga! Jézusnak az egyes személyekhez való odafordulása természetesen nagyon fontos. Ám a hallgatásra vonatkozó kérések hátterében egyéb szempontok is állnak. Az egyik ilyen szempont az óvatosság. Jézus nem szeretné, ha egyfajta csodadoktornak vagy földi értelemben vett szupersztárnak tekintenék. A Messiás megnevezést illetően fontos tudatosítani, hogy abban az időben a köznép a Messiást politikai szabadítónak gondolta, aki Izrael országát és a zsidó népet megszabadítja az idegen elnyomóktól, és dicsőséges földi uralmat valósít meg (vö. Lk 24,21). Jézus nem így értelmezte saját Messiás-voltát, ám tudta, hogy az emberek körében egyelőre fennáll a félreértés veszélye. A hallgatási kérések persze csak időlegesek, s csupán Jézus haláláig és feltámadásáig érvényesek ( vö. Mk 9,9: "ne mondják el senkinek, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból"). A feltámadás után már nemcsak szabad, hanem kötelező is Jézusról mint Messiásról és Isten Fiáról beszélni. Addig azonban óvatosnak kell lenni. Egyfelől: csak aki Jézus életét és tevékenységét a maga egészében látja, képes arra, hogy minden egyoldalúságtól mentesen szóljon Jézusról. Másfelől: Jézus kereszthalála és feltámadása után már nem kell félni Jézus messiásságának politikai értelemben vett félreértésétől.
Kedves Lelkiatya! Felekezetem szerint protestáns vagyok, de az elmúlt öt évben egyre közelebb kerültem a Katolikus Egyházhoz. Úgy érzem, hogy katolizálnom kellene, de többen azt a tanácsot adták, hogy maradjak protestáns és tartsak ki a felekezetem mellett. A Lelkiatya mit tanácsol? Valóban nem lenne helyes, ha áttérnék a Katolikus Egyházba?
Az biztos, hogy ne kapkodja el. Kitartóan keresse Krisztust! Ővele akarjon minél mélyebb egységre találni! Van, aki úgy találta meg az útját, hogy megmaradt a protestáns egyházban, van, aki úgy, hogy katolizált. Én nem tudom, hogy Önnek mi az Istentől szándékolt életútja. Azt kell keresnie. Ehhöz minél mélyebb lelki- és imaéletet alakítson ki, s ha csak lehet, keressen magának egy megbízható lelki vezetőt, akivel töprengéseit megoszthatja. Ha hűségesen kitart ebben az elmélyülésre irányuló törekvésében, akkor lassan ki fog rajzolódni, hogy mit is vár Öntől az Isten. Addig pedig legyen türelmes. Járjon el mindkét felekezet szertartásaira, s szépen ki fog alakulni, hogy hol van a helye. Ezt kívülről senki sem fogja tudni megmondani Önnek.
Kedves Lelkiatya! Szeretem a barátomat, ő is engem (nagyon), ezért a legjobbat szeretnénk egymásnak. Tudjuk, hogyha el szeretnénk jutni a házassághoz, akkor még hosszú ideig, évekig ki kell tartanunk egymás mellett tisztaságban. Ám a nagy szeretet közepette kérdések merültek fel bennünk, hogy hogyan és mi módon szerethetjük egymást, meddig mehetünk el. Leültünk megbeszélni a dolgokat, az "Emeljük fel szívünket" imakönyv segítségével, azonban hamar nehézségekbe ütköztünk a fogalmak terén. Először is arra lennék kíváncsi, hogy mit jelent az, hogy szemérmetlen. Mi az, amire nem ajánlott gondolni, milyenek pontosan az a vágy és érzés, ami szemérmetlennek számít? És mit jelent az, hogy szemérmetlen szándékkal érintem magamat vagy mást? A barátom úgy érzi, hogy mikor engem érint, nem szemérmetlen szándékkal teszi, hanem a szeretet vezérli. Arra a következtetésre jutottunk, hogy biztosan a nemi szervek érintésére vonatkozik ez, a kérdésünk ugyanakkor az, hogy bűn-e érinteni azt ruhán keresztül, ha ezáltal a másiknak jó érzést, örömet okozunk? Merthát ugye az sem számít bűnnek a másikat a teste különféle, más pontjain simítjuk ruhán keresztül vagy anélkül. Azt is tudom, hogy a kedvesemnek kevésbé izgalmas az, ha én "csak" ruhán keresztül érintem őt. ... Még egy kérdésem lenne, hogy mi pontosan a paráznaság és hogy mit jelent az, hogy parázna tettet követek el magammal vagy mással. Azért kérem a lelki atya tanácsát, mert mindketten Istennek tetsző életet szeretnék élni és senkit meg nem botránkoztatni, hosszan kitartani egymás mellett és nem túlságosan sietni, egymást meg nem "unni". Szeretnénk, hogy jól bírja a kapcsolatunk az előttünk álló éveket, ehhez kérjük kegyelmed áldását és imádságát!
Mindenképpen dicséretes az a szándék, hogy a szerelmüket tisztán szeretnék megélni. S nem csak dicséretes, hanem végtelenül fontos is annak érdekében, hogy majd a házasságukat is tisztán élhessék meg. A szemérmetlenség nem minden helyzetben ugyanazt jelenti. Hiszen eleve egészen más ugyanaz a mozdulat azok számára, akik már házasságban élnek, vagyis Isten áldásával összekötötték az életüket, a testüket is, és azok számára, akik még csak készülnek a házasságra, és még nem kötötték össze az életüket, a testüket. Önmagunknak érzéki örömet okozni helytelen. Önző módon saját örömömre használom azt, ami szép ajándék annak kifejezésére, hogy a másik szeret engem. Túl azon, hogy ez önző magatartás, veszélyeket is hordoz. Mert a kielégülés örömét kínálva azt mégsem adja meg, csak ahhoz hasonlót, s ezáltal ördögi körbe vonva egyre fokozódó ugyanakkor csillapíthatatlan vágyat kelt föl az emberben. Ebből az ördögi körből aztán nagyon nehéz szabadulni. Ezt jó elkerülni mindjárt az elején azzal, hogy az ember nem gerjeszt magában ilyen érzéki örömet. Ez jelenti azt, hogy szemérmetlen szándékkal érinti valaki a saját testét. Ez tehát mindig kerülendő. Valójában ez kerülendő a házasság előtti párkapcsolatban is. Ott még erőteljesebben lép föl a meg nem állítható követelő erő, és sajnos sok esetben még a tisztaságra törekvő fiatalok is egy ponton túl elbuknak, mert már nem tudnak úrrá lenni rajta. Az ettől való tartózkodás azonban nem jelenti azt, hogy ne ölelhetnék, ne csókolhatnák meg egymást a szerelmes fiatalok. Ez nagyon szép kifejezője az egymás iránti szeretetüknek. S amikor a kapcsolatban előre haladnak - semmiképpen sem az elején! -, akkor kitapasztalják azt, hogy mi okoz örömet a másiknak. Nagyon sok ilyen gesztus van, az emberi testen nagyon sok ilyen terület, amelynek érintése, simogatása oly kedves örömet okoz. Viszont a nemi szerv és annak közvetlen környéke illetve a női mell is olyan terület, amely bizony elindítja azt a gerjedelmet, amelyet már nagyon nehéz megállítani. Az ember egész egyszerűen érzi azt, hogy mikor indul be a testi érzékiség, amely már nem egyszerűen egymás iránti szeretet kifejezése, hanem a test követelésének engedés. Ez már veszélyes útszakasz, eddig nem érdemes elmerészkedni. Majd gyönyörűen fog ez működni a házastársi kapcsolatban. Ha ebből előre kóstolgatnak, akkor a későbbi tiszta házassági kapcsolatuktól lopják el azt. Mint mondtam, a nemi szervet a ruhán keresztül sem szabad érinteni, kivált nem anélkül. A férfi magömlése ugyanolyan természetes tisztulási folyamat, mint a nők havi vérzése, csak nem annyira kiszámíthatóan ciklikus. Önbecsapás azt mondani, hogy ezt a folyamatot bármilyen módon segíteni kell. A paráznaság tehát a házasságon kívül az érzéki örömök fölgerjesztése bármilyen módon. Ennek, persze, vannak fokozatai, de érdemes már a legkisebb mozdulatokat is elkerülni, hogy ne kerüljön az ember a paráznaság örvényébe. A házasságon belül semmi nem paráznaság, ami a másik örömét akarja szolgálni, ott minden érzékiségre törekvő mozdulat lehet szép, áldásos. Ott az nagyon fontos, hogy a fölgerjedt érzéki örömben egyik fél se váljon önzővé, erőszakossá, hanem mindig a másik örömének keresése, kielégítése legyen a cél.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Azt szeretném megérdeklődni, kedves Lelkiatya, hogy az egyházunk mennyire preferálja a tetoválásokat. Van-e vele kritériuma motívumtól függetlenül? Mi lenne az? Más jelentősége van-e ennek a hozzáállásnak, hogyha a személy a hit továbbadására érzi az elhivatottságát? Válaszát előre is nagyon köszönöm!
Jaj, egyáltalán nem. Ez egy olyan értelmetlen divat, amilyen talán még nem is volt eddig a föld kerekén. Legalábbis Európában bizonyosan nem. Amíg csak a szemet szájat kellett kifesteni, az könnyen lemosható volt. A köröm festése - most már a lábon is - jóval tartósabb, meg a hajfestés is, de mégis olyan bolondéria, amely helyrehozható. A lehetetlen hajköltemények is, legyen bármilyen abszurd (még néhány éve is megrökönyödtünk volna azokon a kakastaréjokon, amilyet ma már tisztes úriemberek és úrhölgyek is csináltatnak maguknak), de legyen, ezek, ha elkezd az ember kicsit visszafogottabban gondolkodni, vagy épp azért, mert megint kiment a divatból, nos, ezek mind helyrehozhatók. De a bőr mindenféle összefirkálásának eredményét évtizedeken át lesz kénytelen viselni az ember. Bár úgy tudom, jó pénzért eltávolíthatók. Szóval, kedves fiatal barátom, ez a divatnak egy újabb fortélya, amellyel bebolondítják az embereket. S amely nem tudom, hogyan fog majd elmúlni, de hogy nem érdemes fölülni rá, az egészen bizonyos. Ezek után már csak önbecsapás, ha az ember azt mondja, hogy keresztény gondolkodása nyomán valamilyen hitvalló jelet szeretne a bőrére karcoltatni. Nem. A hitvalló magatartás az, hogy nem hódolunk ezeknek a divatoknak, hanem józan élettel és visszafogott magatartással éljük az életünket. Javaslom, hogy ami pénzt erre a keresztény tetoválásra szánt volna, azt inkább adja oda a szegényeknek.
Kedves Lelkiatya! Mi a véleménye Monsignor Viganó vallomásáról? Mi katolikusok, nagyon bízunk a pápa ártatlanságában. Miért nem áll ki egy ilyen váddal szemben? Ha jogtalanok a vádak, miért nem tiltja el a Szentatya a volt nunciust engedetlenség miatt a nyilvános szerepléstől és püspöki szolgálattól, valamint kötelezi őt életre szóló bűnbánatra? Miért védte az amerikai püspöki kar jelentős része, amelynek tagjai jól ismerik Viganó érseket, azt az álláspontot, amit a vatikáni diplomata képvisel, miszerint meg kellene nyitni a McCarrick dossziét? Ha valóban kiskorúak molesztálása a vád, miért nem adják át a hatóságoknak az öreg "homokos" exbíborost? Iszonyatosan nagy a titkolózás a Vatikánban... Kérem a Lelkiatyát, hogy imádkozzon Péter székéért, a Szentatyáért és a szentséges és szeplőtelen Katolikus Egyházért a mi Urunkhoz, hogy tisztítsa meg Jegyesét az aljas, homoszexuális, pénzhajhász, számító és alattomos főpapoktól, akik bűnszervezetben, egymást fedezve követik el mocskosságaikat! Adjon az Úr szentéletű püspököket, akik megvédik az Egyházat a romlás kovászától!
Ne feledjük, Krisztus is hallgatott vádlói előtt. Hogy mit kell tennie efféle helyzetben a Szentatyának, fogalmam sincs. De nem is érdemes azon töprengeni, hogy milyen tanácsot adjunk neki. Mint oly sokszor, minden bizonnyal most is megadja neki a Szentlélek, hogy mit kell mondania. Ezt is megígérte egyébként az Úr (Mk 13,11). Félni tehát nem kell. Krisztus fenntartja egyházát annak ellenére, hogy olyan bűnösökre is bízta, mint én magam vagyok, vagy más hasonló hitvány ember. De az imaszándékba legalább annyira vegyük bele az egyházunkat támadó személyeket is. Én nem ismerem ezt a Viganó-esetet, de nem is érdekel, nem néztem utána egyetlen részletének sem, hogy mik történtek. Azt érzékeltem, hogy egy pontosan időzített bomba volt, amellyel egész egyszerűen a családok Dublinban rendezett világtalálkozóját akarták tönkretenni, annak értékeiről a világ figyelmét teljesen más irányba terelni. Egyértelmű tehát számomra, hogy akik most nagy leleplezőként tüntetik föl magukat az igazság föltárása ürügyén, pontosak azok az Egyház legfőbb ellenségei, és nem a mindenféle bűnöket korábban elkövető személyek. Nekem ez a véleményem.
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni, hogy bűn zárkózottnak, introvertáltnak lenni?
Szó sincs róla! Egy adottság nem lehet bűn. Nem vagyunk egyformák, s nem is szabad ezt elvárnunk egymástól. A zárkózottság is lehet jó. Az ilyen ember lehet mélyebben gondolkodó, másokat kevésbé bántó, kevésbé megítélő. Csöndes szavával megfontoltabban tud tanácsokat adni. Sorolhatnánk még az ebből fakadó értékeket. Arra kell figyelni, hogy az ilyen típusú ember ne legyen önző, másoktól elforduló, mások fájdalmaival szemben közömbös. A zárkózottság mélyebb imaéletet, lelki életet is eredményezhet. Ennek érdekében pedig arra kell törekedni, hogy a befelé fordulás ne elszigeteltté tegyen, hanem Istenhez ragaszkodóvá. Magába fordulva, odabent fedezze föl a szívében lakó Istent!
Kedves Lelkiatya ! Mi a véleménye arról, amikor a pályázatok megvalósítása, ami nem egészében függ össze az egyházközség életével , s ráadásul helyileg is távol van a parókiától , mondhatnám, hogy a helyi hívek elhanyagolásával jár. Biztos van értelme a megvalósításának, de a misék nem megszokott időben vannak,s a hívek nem mindig nézik az effajta lelkipásztorkodást jó szemmel. A liturgia igazi élménye nincs jelen az atya által végzett misékben. Egyhangú, monoton jelzővel illettném. Sok ima kimarad, a beszéd viszont hosszú . Sokan kezdenek eltávolodni, mert az addig megszokott liturgikus értékeket nem tapasztalják meg. Sajnos színvonalban lefelé tartunk. Hol vannak a hithű atyák ?! Sajnos egyre többen odaát !!! (Szomorkodó hívő)
Mit is mondhatnék? Együtt szomorkodom Önnel. De nem lehet az utolsó szó a szomorúságé. Hittel kell imádkoznunk egymásért, amikor hitben vagy buzgóságban fogyatkozást látunk. Kivált a papjainkért kell imádkoznunk. S ha ezt hittel tesszük, akkor annak meg is lesz a gyümölcse. Nem tudom, igaz-e az a régi mondás, hogy olyan a papunk, amilyet megérdemlünk. Sokszor nem csak a papon múlik, hogy milyenek a hívek, de a híveken is múlik, hogy milyen a papjuk, Fogjanak össze és imádkozzanak a parókusukért/plébánosukért!
DJK! Tisztelt Lelkiatya! Lehet, hogy ezzel a kérdéssel nem is kellene nekem foglalkozni, hiszen mindennek megvannak a maga szabályai, előírásai. Mégis gyakran foglalkoztat a gondolat, hogy - a paphiány ellenére - sok esetben iskolai tanulmányaikat befejezett, házas görögkatolikus fiatalemberek áldozópappá szentelése egyre inkább kitolódik. 28-30-39 éves kor körül diakonussá, majd egy vagy több év múlva szentelődnek föl áldozópappá. Ismeretségi körömben is 5 fő tanulmányvégzett, házas kispap dolgozik kisegítőként vagy hitoktatóként. Sajnos a környezetemben is vannak üres parókiák, a szentliturgiákat különböző időpontokban tartják helyettesítő papok. A templombajárók száma csökken az ismert okok miatt, ha nincs pásztor szétszéled a nyáj. Ambiciózus, energikus, magasan képzett kispapok fölszentelésével erősödhetne kicsiny görögkatolikus egyházunk. Ismeretségi körömben is többször szóba kerül, hogy üres parókiákon várják a fiatal papokat. Miért húzódik el a fölszentelésük? Bocsánatot kérek, nincs jogom és nem is szeretnék általam ismeretlen dolgokban "okoskodni", de szeretettel várom válaszát! Tisztelettel: PTeodóra
Kedves Teodóra! A Keleti Egyházakra vonatkozó kánoni előírás a következőt tartalmazza: "A papságra szánt személyek érdekében a nagyszemináriumi tanulmányok a 345. kán. fenntartásával filozófiai és teológiai kurzusokat öleljenek fel, amelyek akár egymás után, akár egymás mellett [is] elvégezhetők; ezek a tanulmányok legalább hat teljes évet vegyenek igénybe, mégpedig úgy, hogy a filozófiai tárgyaknak szentelt idő két teljes évnek, a teológiai tanulmányoké pedig négy teljes évnek feleljen meg." (348. kán. ? 1. §.) Tehát egyházunk legalább hat éves képzést ír elő annak érdekében, hogy a papszentelés előtt a lehetőségekhez mérten a legjobb képzést adjuk a jövendőbeli lelkipásztoroknak. A szövegben említett 345. kánon pedig így hangzik: "A növendékek képzése a nagyszemináriumban váljék teljessé, pótolva mindazt, ami esetleg a kisszeminárium saját képzéséből az egyes esetekben kimaradt, lelki, szellemi és lelkipásztori nevelésüket pedig úgy összehangolva, hogy Krisztus szolgáivá, korunk világának fényévé és sójává váljanak az Egyház körében." (345. kán.) Tehát adott esetben még a szeminárium előtt szükséges lehet egyéb pótlást is beiktatni a képzésükbe. Ha meggondoljuk, hogy a korábbi évtizedekben, amikor még kötelező volt a sorkatonai szolgálat, akkor a szemináriumot a növendékek többnyire 20 éves korukban kezdték el, akkor kiszámíthatjuk, hogy akkor sem részesültek a papszentelés kitüntető kegyelmében 25-26 éves kornál hamarabb. Elméletileg ez ma sincsen másként. Ma a nagyszeminárium elkezdése előtt egy év előkészítő képzésben vesznek részt a fiatalok, amelyet nem a Kódex, hanem a legfrissebben kiadott Optatam Totius pápai dokumentum ír elő. Nyilván abból a tapasztalatból fakadóan, hogy a papnövendékeknek mindenképpen jót tesz egy szellemi, kulturális, közösségi, de mindenekelőtt lelki előképzés mielőtt a kemény filozófiai tanulmányokat megkezdik. Továbbá a mi magyar görögkatolikus egyházunk gyakorlata szerint a második filozófiai tanulmányi év után egy évet kell eltölteniök a világi életben, úgynevezett szociális tapasztalatszerzés céljából. Ezek után következik 3 év teológiai képzés (persze, sok minden egyéb tárggyal kiegészítve), amelynek végeztével - ha minden szükséges tanulmányi feltételt teljesítettek, s egyéb személyi feltételek is adottak - már diakónusi szentelésben is részesülhetnek a jelöltek. Ha összeszámoljuk, ebben a rendben akár már 25 évesen is diakónussá szentelődhet valaki. Egy éves diakónusi szolgálat után - amit szintén előír az egyházi törvénykönyv (353. kán.) - 26 évesen pap lehet az illető. Mindez pusztán az évek szoros számolása, s csupán azért szorítkoztam rá, hogy így próbáljam kimutatni, e tekintetben nincs nagy változás a múlthoz képest. Viszont a fiatalok fölkészültségében, érettségében sajnos igen nagy változások vannak. Ez talán legkevésbé az egészséges családokból, megfontolt hivatással rendelkező fiatalembereknél jelentkezik, de a mai fiatalokra nagyon is jellemző tünet, s ki kell mondani, a papnövendékek sem teljesen kivételek alóla. Befejezésül még idemásolom az említett 353. kánont is, amely szintén alátámasztja a fentebb írottakat. "A részleges jog szabályai szerint legyenek gyakorlatok és próbák, amelyek főként a lelkipásztori nevelés megerősítéséhez járulnak hozzá, mint például a szociális vagy szeretetszolgálat, a hitoktatás, különösen pedig a lelkipásztori gyakorlóidő a filozófiai teológiai képzés folyamán és a diakónusi gyakorlóidő az áldozópappá szentelés előtt." (353. kán.)
Vajon jó keresztény vagyok-e, ha hiszem Istent, de nem bízom a földi helytartóiban. ... beleláttam az egyház életébe. Láttam árulásokat, ellehetetlenítéseket... Ma... is meg van győződve, hogy "Ügynökként egyházát szolgálta". A fivérem... megbocsátott, én nem tudok. Fizetem az egyház adót, tartom az ünnepeket, de templomukat nem, hanem a lengyelek templomát látogatom. Régóta kikívánkozott ez. Sajnálom, és őszinte véleményét várom.
Azt sohasem mondhatjuk magunkról, hogy jó keresztények vagyunk. Az vagy farizeusi magatartás vagy tudatlanságból fakadó tévedés lenne. Mindig kell törekedni arra, hogy egyre jobb kereszténnyé váljunk, vagyis egyre közelebb kerüljünk Krisztushoz, tettben és gondolkodásban egyaránt. Amit leírt, amire utalt - biztosan észrevette, hogy leveléből kihagytam bizonyos részeket a személyesség elfedése végett - az nagyon szomorú. Az egyes ember életében és az egész egyházunk szempontjából is. Nem tudom védeni az illetőt, aki csaknem gyógyíthatatlan sebeket ejtett az Ön lelkében, hiszen nem ismerem őt sem a körülményeket. Amit Ön, az Önök családja átélt a kommunista rezsim alatt, az nyilván súlyos megpróbáltatást jelentett, mégis törekednünk kell a megbocsátásra. Erre Jézus nagyon gyakran fölhívja a figyelmünket. Viszont mindenképpen jól teszi, hogy igyekszik legyőzni az emberi ellenérzéseket, s nem hagyja, hogy ez az Istennel való kapcsolatát is mérgezze. Azt javaslom, járjon továbbra is abba a templomba, ahol lelkének megnyugvást talál. S ha lehet, imádkozzék olykor azért a személyért, akivel ilyen nehéz kiengesztelődnie. Ha tud érte imádkozni, az már jele annak, hogy ha érzelmei terén nem is tud megbocsátani, de az akarata szerint törekszik rá. Ezt a törekvését meg fogja áldani a mindenható és végtelenül irgalmas Isten.
Tisztelt Lelkiatya! Meg lehet oldani, hogy a lelkiatya-fórum kérdéseiből tartalomjegyzéket vagy témajegyzéket készítsenek? Köszönöm! Dicsőítés Jézus Krisztusnak!
Nem rossz gondolat. Köszönjük a fölvetést. Viszont témák szerint így is lehet benne böngészni, hiszen az oldal szókeresője a lelkiatyai válaszokra is vonatkozik. Így, ha valamely téma közelebbről érdekli, akkor az oldal keresőjébe beírva a megfelelő hívószót, ha volt vele kapcsolatban válasz, azt előkeresi Önnek a honlapunk.
Kedves Lelkiatya! Most olvastam, hogy a rágózással kapcsolatban tettek fel egy kérdést. Jómagam is helytelennek tartom a templomban való rágózást, azonban vannak esetek, amikor "talán" nem számít bűnnek. Ha pl. nincs lehetőség szentmise előtt fogat mosni (mert mondjuk nem otthonról megyünk a templomba), és emiatt kellemetlen az ember lehelete, ebben az esetben is bűn a rágózás? Nyilván ne csámcsogjon és ne kérőddzön vele, de ha csak simán valaki a szájában tartja, vagy a nyelvével a fogához ragasztja, az is bűn lenne? Többször tapasztaltam már, hogy aki épp mellettem ült, nagyon kellemetlen szájszaga volt, s ezt akkor lehetett érezni, amikor imádkozott és énekelt. Lelkiatya mit gondol erről? Köszönöm szépen a válaszát!
Szerintem nem írtam, hogy bűn volna, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Viszont az Ön gondolataira válaszolva mégis azt mondom, a szentmise előtti fogmosást mégsem pótolja a rágógumi. Mondjuk, nincs is előírva ilyen morális kötelezettség. Meg aztán a másik ember kellemetlen szájszagának több oka is lehet, s nem mindet orvosolja a rágógumi. Ezért ne is várjuk el hittestvérünktől. Jobb, ha elviseljük egymást, s elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen. Örüljünk, hogy eljött a templomba. S hogy milyen módon jött, szép ruhában vagy hitványban, tisztán vagy gondozatlanul, az egyáltalán ne legyen fontos. Leginkább ezt tudom hangsúlyozni a fölvetett kérdés kapcsán.
Dicsőség Istennek ! Kedves Lelkiatya ! Tanuljuk, hogy minden ember Isten képmására van teremtve. De nem tudom pontosan,mit is jelent az istenképmásiság. Halványan rémlik, hogy azt tanultam erről, hogy nekünk is van szabad akaratunk és tudunk szeretni. Igy van ez vagy valamit nem tudok ? Köszönöm, ha időt szán a válasz adásra. Szeretettel: Anna
Kedves Anna! Előbb néhány gondolatot írok válaszul, de aztán még szabatosabb választ talál e sorok végén. Az istenképiség az ember létét és lényegét érinti, tehát nem járulékos igazság, hanem éppen ellenkezőleg, felfoghatatlan tartalommal és jelentőséggel bír. Nüsszai Gergely lenyűgöző módon fogalmazza meg: Miben áll az ember nagysága? Nem a világegyetemmel való hasonlóságában, hanem természetünk szerint a Teremtő képére alkotott létben. Az ember az Istentől származik, azonban nem pusztán mint egy műve, hanem mint képmása: ő nem a semmiből lesz, hanem mindenekelőtt Istentől. A kapcsolat oka Isten végtelen és határtalan szeretete, mely nem kényszeríti az isteni akaratot, hanem eléri, hogy az ingyenes és ajándékozó módon jelenjék meg teremtményei között. Az emberben van valami közös Teremtőjével ? fenntartva természetesen a kettejük közötti lényegi és egzisztenciális különbséget ?, ami megadja neki az ő sajátos nagyságát és a teremtett rendben való kitüntetett helyét. Az emberben meg kell valósulnia Isten örök akaratának, amely az ember téves döntésétől, a bűntől megsebződhet, de mindig ott marad. Azaz Isten szemében az ember igaz természete pontosan az, hogy képére teremtetett, arra hívatott, hogy hozzá hasonlóvá váljon, azaz egyesüljön Teremtőjével. Így tehát az ember mindig változásban, mozgásban, fejlődésben lévő képmás. Vladimir Lossky így foglalja össze: ?Az Isten képére és hasonlatosságára való teremtés utal az isteniben való részesedés, a Vele való közösség elgondolására. Az ember ? Istenhez kapcsolódó létének köszönhetően ? rendelkezik azzal a dinamikus képességgel, hogy megvalósítsa rendeltetését, hogy Istenhez hasonlóvá váljon. Az elején jelzett kimerítőbb választ pedig a Katekizmusban találja meg. Egy egész fejezet foglalkozik az istenképiséggel: https://archiv.katolikus.hu/kek/kek01699.html#N4
    ... 196 197 198 199 200 
201
  202 203 204 205 206 ...