Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi nyolc meg tizennégy? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
Ide írhatja a kérdését...Kedves Lelkiatya! Ismét köszönöm válaszát! Amit az egyik legnehezebb dolognak tartok, az a megbocsátás. Több olyan ember is van a környezetemben, akik 20-30 éve tartanak folyamatosan haragot, egyes embereket "végleg" kizártak az életükből. Én jelenleg úgy érzem, hogy azért is tudok nagyon nehezen megbocsátani, mert nekem se bocsátottak meg mások. Akivel tartják a haragot, nem nyer bocsánatot, az maga is haragtartóvá válik. Ha nekem megbocsátanának, én is sokkal könnyebben tudnék másoknak megbocsátani. Ez az ami a legjobban gyötőr és az évek előre haladtával egyre rosszabb a helyzet és úgy érzem, hogy Isten végleg elhagyott. Pár éve hallottam olyan prédikációt, hogy Isten az embereken keresztül közelít felénk, másokon keresztül kaphatunk Tőle üzenetet. Ez esetben-szerintem-a papok személye különösen fontos, évekig úgy éreztem, hogy a lelkiatyám különös erővel képviseli és hozza közelembe Krisztust. Lehet, hogy naív elképzelés volt? Most már ott tartok, hogy nem nagyon van bizodalmam az emberekhez és Istenben sem nagyon bízom. Gyakran érzem azt, hogy Istentől sem kapok bocsánatot és a Pokolban előkészített hely van a számomra. Ezért vagyok reménytelenül elkeseredve. Nem tudom, hogy mi lesz...
Üdvözlettel ismét: Mariann
Hogy mi lesz, Mariann? Az, amiben bízik.
Kétségtelen, nincs könnyű helyzetben, ha a körülötte élők hordozzák, szinte sugározzák a haragtartást, a meg nem bocsátást. Így nehezebb, az bizonyos, de nem lehetetlen. Mihelyst fölismerte, hogy ez nem jó irány, máris van esélye másként cselekedni.
Valóban nagyon nehéz dolog a megbocsátás. De semmiképp sem tehetem attól függővé, hogy velem hogyan bánnak. Épp ebben áll a krisztusi fölszólítás, hogy mi lépjünk először a megbocsátás felé. Pontosabban az első lépést már az Úr megtette, nekünk csak folytatnunk kell mások felé. Teljesen függetlenül attól, hogy tőlük mit kapunk. Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmat érdemeltek... (Mt 5,46)
Fontos azonban tudni, hogy az Úr nem az érzelmeinket kéri számon. Azon valóban roppant nehéz változtatni, csak nagyon hosszú úton, közvetve lehetséges. De az egyébként is inkább kísérője a kitartó magatartásunknak.
Azt tanácsolom, imádkozzék azokért, akiknek nem tud megbocsátani. Minden nap, rendszeresen. Ha ezt megteszi, máris sikerült legyőznie egy óriási gátat, amely elválasztja ezektől a személyektől. És ez a kitartó ima lassan az Ön lelkületét is gyógyítani fogja. Hisz éppen emiatt szenved. Miért is hordozná magában ezt a haragtartást, ha éppen ez betegíti meg a lelkét? Semmiképp se várja tehát, hogy a nehezen szerethetők változzanak. Akkor sohasem indul meg a gyógyulás, és mint helyesen érzi, ennek vége valóban a teljes elsülyedés. Ne várja meg!
Ha bízik az Isten mindenható erejében, ha bízik az Ő végtelen szeretetében, akkor igenis el fog jutni oda, Hozzá, az Ő Szeretetéhez. Képes lesz jobban szeretni, mint amennyire ma emberi erővel képes.
Mit jelent és mit nem jelent megváltottnak lenni?
Krisztus megtestesülésével, halálával és föltámadásával megváltott minden embert. Mindenkit! Meg vagyunk váltva! Ez nem jelenti azt, hogy biztosítva van az üdvösségünk, de azt igen, hogy enélkül sohasem juthatnánk az Atyához. Megváltásával Krisztus megnyitotta az utat Isten és az ember között. Emberségünket fölemelte az isteni létbe.
A szabadakarati döntésünket azonban, természetesen, ez az isteni ajándék nem vette el. Továbbra is mindegyikünk személyes döntésétől függ, hogy él-e ezzel az ajándékkal, együtt akar-e működni vele. Aki igen, az bizonyosan tud is vele élni. Aki a mennyországba akar jutni, az bizonyoson oda is fog jutni. Ezt a lehetőséget adta meg a megváltottság.
Ám nem csak a szabadakaratot nem vette el tőlünk a megváltottság ajándéka, hanem a küzdelmet sem. Aki a mennybe akar jutni, az oda is fog, de sok nehézség, szenvedés árán. Nem vette el tőlünk a megváltás az áteredő bűn következményét, a rosszrahajló természetünket, az elhomályosult értelmünket. Ha elvette volna, akkor nem kellene küzdenünk vele. Viszont megadta a győzelem lehetőségét. Olyan isteni erővel ruházott föl bennünket, amelynek segítségével valóban győzni tudunk egyrész önmagunk, rosszrahajló természetünk felett, másrészt a nálunk sokkal erősebb és hatalmasabb gonosz szellemi erők felett.
Mitől függ, hogy külön vagy egybe írják azt, hogy görög katolikus?
Érdekes módon az idők során ez változott, változik. A század eleji írásokban csaknem mindenütt egybeírva találjuk. A '70-es évektől egyre gyakrabban írták külön. Az utóbbi években megint többször látjuk egybeírva. Mindkettő mellett vannak érvek, mind a kettő helyes.
Kedves Lelkiatya!
Nagyon köszönöm bátorító válaszát! Valamit hozzá kell tennem az előző levelemhez...

Üdvözlettel: Mariann
Kedves Mariann!
Azt a gondolatot nagyon támogatom, hogy tegye rendszeresebbé a szentgyónását. Ha megteheti, gyónjék meg havonta egyszer. Ez a rendszeresség sokat segít a lelki építkezésben. Lehet esetleg havonta kétszer is, sőt, vannak, akik minden héten gyónnak. (Ennél gyakrabbi nem javasolt.) A heti, kéthetenkénti is igen összeszedett lelkiéletet föltételez. Papoknál, szerzeteseknél szokásos inkább. Ha valaki havonta gyónik, az megteheti, hogy minden Szent Liturgián megáldozik, akár naponta is. Így rendszeressé válik, épülővé és épületessé a lelkiélete, az Istennel való kapcsolata.
Föltétlenül javaslom, hogy keressen lelkivezetőt. Ez esetben igazán nem indokolt, hogy korábbi vezetőjével tartsa a kapcsolatot. Zavarodást eredményezhet, ha egyikük ezt a másikuk esetleg mást tanácsol.
Ha megbántotta szóban vagy levélben, tanácslom, ugyanolyan módon kérjen tőle bocsánatot. A többi őrajta múlik. Idővel, ha valóban lelkiember, akkor semmi neheztelés nem marad benne. Nem javaslom, hogy ennél több energiát fordítson arra, hogy megbizonyosodjék, valóban megbocsátott-e az illető. Ezt a többi kapcsolatával kapcsolatban is mondom. Imádkozzék azokért, akik nem tudtak még megbocsátani, de ne essen kétségbe vagy túlságos szomorúságba emiatt. Segítse az Úr!
Kedves Atyám!

Véleménye szerint, hogyan lehetne összeegyeztetni görög katolikus egyházunk spirituális hagyományát és a katolikus karizmatikus spirituális tapasztalatát. Mint aki a papi hivatás gondolatát forgatom a fejemben és a szívemben, nagy szükségem lenne megnyugtató válaszra. Sosem "voltam oda" a liturgikus szertartásokért, papként pedig nagyon fontos lenne ez. A karizmatikus imaformák és összejövetelek szabadsága és gyümölcsöző mivolta pedig kétségessé teszi előttem a szigorú liturgikus keretek szükségességét és hasznát. Mi lehet a megoldás? A katolikus Egyház tanításának igazságáról többszörösen meg vagyok győződve, a keleti keresztény spirituális örökség értékeivel is - nagyjából - tisztában vagyok, szertartásaink értékét viszont nem tudom eléggé becsülni. Mitévő legyek?

Válaszát köszönöm:

Tamás
Kedves Tamás!
Mindenekelőtt nagyon köszönöm Önnek ezt a kérdést. Bizonyára másokat is, nem csak a papságra készülő fiatalembereket foglalkoztat az említett kétféle lelkiség viszonya, kapcsolata.
A liturgia olyan, mint a nyelv. Aki ismeri ezt a nyelvet, az érti, tud rajta beszélni, érti, amit mondanak neki, aki nem ismeri, annak hottentotta.
Vagy egy másik hasonlat szerint a liturgia olyan, mint egy tánc. Aki ismeri a lépéseit, szabályait, az tud táncolni, aki meg nem, az ülve marad a terem szélén.
E kép szerint az un. "karizmatikus" megnyilatkozás olyan, mint a szabad tánc: szól a zene, és mindenki úgy ugrál rá, ahogyan jólesik neki. Ha pedig a nyelvhez hasonlítjuk, olyan mint amikor valaki maga talál ki szavakat. Mások nemigen értik, csak úgy nagyjából. Ezért a társalgás is felületes marad. Aki még nem táncolt néptáncot, annak számára idegenül hat, és jobban érzi magát az egyéni kifejezésmódban. Aki viszont ismeri és szereti a néptáncot, vagy a klasszikus táncot, annak már elégtelennek és semmitmondónak tűnik az az ugra-bugra, amit a diszkóban csinálnak.
A liturgiánk hihetetlenül ősi nyelv. S nem idegen nyelv. Olyan, mint a néptánc, az ember vérében van, vele született, de ki kell belőle hozni. Ehhez sok tanulás szükséges. Az anyanyelvünk is akkor válik alkalmas kifejező eszközzé, ha sokat használjuk. De érdemes művelni, hozzá tanulni, hogy minél választékosabban, minél mélyebb tartalommal tudjuk használni. Nem lehet azt mondani, tehát, hogy ez a mai ember számára érthetetlen. Csak nem foglalkozott vele, idegennek tűnt neki, és nem vette a fáradságot, hogy megbarátkozzék vele. Pedig ez az Isten nyelve! A liturgia a kinyilatkoztatott isteni szóból nőtt ki. Minden részletében bibliai indíttatású, szellemében az egyház romlatlan tanítását hordozza. A liturgiában tehát Isten szavaival imádkozunk, melyet a szentek évezredes gyakorlata még inkább megszentelt. Ehhez képest a magunk készítette imák, bármennyire át tudják járni az érzelemeinket, csak sekélyesek és színtelenek.
Remélem, nem bántom meg, Tamás, ezekkel a szavakkal. Nem rossz a "karizmatikus" imádság, de a liturgikus ima sokkal mélyebb, tartalmasabb, az egyház tanítását tartalmazza és mentes minden szubjektivitástól. (Azért használom az idézőjelet, mert a liturgikus ima még sokkal karizmatikusabb, vagyis a Lélek ajándéka, csak a "karizmatikus" ma már lefoglalt szónak tűnik az egyéni kifejezésű csoportos vagy egyéni imamódra.)
Érdemes, tehát, tanulmányozni, minél jobban megismerni a liturgiánkat, hogy használni tudjuk és minél jobban megismerjük. (Ez a római katolikusokra is éppen úgy áll, hiszen nekik is nagyon szép a liturgiájuk.) Idővel bizonyosan beletanul majd ebbe is. Arra kérem csupán, ne utasítsa el azon nyomban. Mint ahogyan balgaság volna lenézni egy idegen nyelvet csak azért, mert nekem az hottentotta.
Ide írhatja a kérdését...Kedves Lelkiatya! Ne haragudjon, én vagyok megint. A múltkor azzal a problémával fordultam Önhöz, hogy "démoni hatást" érzek, mikor a lelkiatyámmal beszélek(röviden ez volt a lényeg, ezt most azért írom le, hogy emlékeztessem arra, hogy mi volt a probléma, majd nyugodtan húzza ki ezeket a felesleges sorokat), akit 15 éve ismerek. Ön azt tanácsolta, hogyszakítsam meg vele a kapcsolatot és menjek el nyugodtan húsvét előtt egy ismeretlen paphoz gyónni. Én akkor elmentem-megfogadtam a tanácsát, szertartásokra is máshová mentem, nem találkoztam az említett "lelkivezetővel", akivel még sikerült jól össze is vesznem. Nem tud nekem megbocsátani, ez lehet az egyik baj.
A mostani problémám a következő: elmentem Húsvétkor a szertartásokra, sokat imádkoztam, böjtöltem is, igyekeztem mindent betartani, gyóntam, áldoztam stb. De valami miatt a Húsvétnak nem tudtam úgy örülni, mint korábban. Kétségbeesés, keserűség, fájdalom gyötört. Hatalmába kerített a hitetlenség is, elkezdtem kételkedni a feltámadásban. Mi van, ha a valóságban mégsem támadt fel? Ha a tanítványok tényleg ellopták a holttestét? Azóta is olyan a lelkiállapotom, tele fájdalommal és keserűséggel, úgy érzem, hogy végleg el vagyok keseredve és rajtam már semmi sem segíthet. Még az öngyilkosság gondolata is megfordult (fordul) többszőr a fejemben. Soha nem éreztem ennyire reménytelennek,keserűnek az életet, mint most. Szinte minden este imádkozom a rózsafűzért, szeretnék hinni. Felmerült bennem az a kérdés is, hogy most Húsvétkor szentségtörő módon áldoztam, mert ennyire meggyengült a hitem. Mitévő legyek egy ilyen helyzetben? (Gondoltam arra is, hogy otthagyom az Egyházat, mert úgy érzem, hogy hiába imádkozom, a helyzet és az emberek nem változnak. Anyámnak van egy 80 éves bátyja /közel 20 év köztük a korkülönbség/, aki azzal tömi a fejemet, hogy barátság és szeretet valójában nem léteznek, csak érdekkapcsolat és alá-fölé rendeltség van, semmi más. higyek neki mert 80 év alatt sokat megélt, megjárta Recsket és Márianosztrát is az ötvenes években.Pesszimista világkép az biztos.) Én is kezdem azt érezni, hogy nincs barátság, ez is közrejátszhat a lelkiállapotomban, de legjobban a "hitetlenség" zavar.
Válaszát előre is köszönöm! Mariann
Kedves Mariann!
Mindenekelőtt fogadja dicséretemet azért a bátorságért,hogy követte tanácsomat, és szakított korábbi vezetőjével. Ha emiatt megneheztelt Önre, ne bánkódjék miatta. Azért is hangsúlyozom ezt, mert bár nem említette, nem kizárt, hogy bizonyos bűntudata is van emiatt. Ne legyen! Higgye el, nagyon helyesen cselekedett, hogy Húsvétkor elment gyónni és áldozni. A Föltámadás kegyelmei oly hatalmasok, hogy ha még nem is sikerült volna teljes bánatot tartania, de törekedett rá, ez bőségesen elegendő, hogy az Úristen az ő végtelen szeretetével kiemelje Önt a bűn sötétségéből.
Azóta is gyötri a szomorúság, sőt, kísérti a hitetlenség? Ez bizonyosan egyfajta lelki támadás, mint a többi más említett rossz gondolat. Éppen ezért nem is szabad hinni ezeknek a gondolatoknak. Világosan látni kell, hogy kísértés, a rosszra vezet, nem érdemes követni, sőt erőnek erejével el kell fordulni ezektől.
Ha a családjában is efféle gondolatokat kap, az bizony még megnehezíti a helyzetét. Kérem, tekintse sokat szenvedett nagybátyját úgy, mint akit megpróbált az élet, de akinek a gondolkodását nem kívánja követni. A pesszimista világkép nem csak hogy szenvedést okoz, de valósággal eltávolít Istentől.
Tanácsom, hogy gyónjék újra és újra, legalább havonta egyszer, esetleg kétszer. (Többször ne!) Bízzon, és várja az Isten gyógyító kegyelmét. Ezzel együtt jól teszi, ha fölkeres egy keresztény pszichológust, aki esetleg közvetlenebb tanácsokat is tud adni Önnek.
Sok kegyelmet! Ne adja fel! A küzdelmei nem vesznek kárba!
Kedves Atya!
Mérhetetlenül fáj, hogy lisztérzékeny gyermekem nem álddozhat két szín alatt, mert az előírás az, hogy BÚZA lisztből készülhet csak a proszfora.
Érdekes, hogy létezik gluténmentes ostya, és a közelünkben lévő római kat. pap meg csak azzal áldoztatná meg gyermekünket.
Nagyon rossz érzés, többgenerációs görögcsalád sarjaként megélni ezt.
Most lesz még elsőáldozó, de mi lesz kamaszkorban?
Tényleg csak a búzaliszt elfogadható?
Annyi mindenről kell lemondania egy lisztérzékenynek, még a két szín alatt áldozásról is?? Biztos Jézus is így gondolkodna? Az én lelkiismeretem nem ugyanazt a választ adja, mint a görög katolikus egyház képviselője.
Egy szomorú Anyuka
Kedves Szomorú Anyuka!
Vígasztalódjék! Sok más család is van a görögkatolikusok között, akiknél szintén van lisztérzékeny gyermek. Lehet készíteni proszforát is, nem csak ostyát a gluténmentes lisztből. Ezt vagy Ön készíthetné el - megtanulva a proszforakészítés módját és a hozzávaló imákat - vagy megbeszélve a parókussal az a személy, aki a proszforát szokta készíteni. A tisztelendő úrnak csak csöppet nagyon figyelemmel kell lennie arra, hogy gyermeke ebből részesüljön. Nálunk, görögkatolikusoknál, egyébként az is megoldás, hogy szintén egy szín alatt áldozik, de a szent vérből kap az, aki lisztérzékeny. Ez kevésbé föltűnő, és könnyebben megvalósítható. Természetesen mindenképp meg kell ezt beszélnie a parókussal, aki bizonyára segítségére lesz. Ha tanácstalan volna, akkor javaslom neki, hogy keressen olyan lelkipásztort, akinek van már tapasztalata ilyen esetben.
Nincs tehát oka a szomorkodásra.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Föltámadt Krisztus!

Tisztelendő Atya!

Kissé bonyolult,és nem mindennapi élethelyzetben szeretnék tanácsot kérni.
Nemrégiben megismerkedtem egy kedves,szimpatikus fiatalemberrel,akivel úgy érzem szívesen összekötném az életemet.Jelen pillanatban nehézséget jelent a munkahelyem szempontjából (ami egyházi intézmény),hogy kedvesem elvált.
Életkorunk szerint (35 éves nő és 40 éves férfi) mindketten gyermekre vágyunk,teljes családi életre,mivel ezeddig számunkra ez nem adatott meg. Egyikünknek sincs gyermeke (az elvált félnek sem!). Ebből kiindulva azt szeretnénk megkérdezni,hogy az egyház szabályai szerint,milyen lehetőségeink vannak,lennének arra,hogy Isten előtt is megvalljuk szerelmünket egy teljes család reményében. A párom korábbi esküvője Római Katólikus szertartás szerint történt, én Görög Katólikus vagyok.
Napjainkban sajnos egyre több ilyen esettel találkozunk,valószínűleg ez a probléma másokat is érint. Mi azonban arra törekszünk,hogy úgy oldjuk meg a problémát,hogy ne forduljunk el az egyháztól.Ez mindkettőnknek nagyon fontos!
Bízunk reménytadó válaszába!-ami boldogságunkat kiteljesítheti.
Köszönettel egy bizakodó szerelmes pár


Kedveseim!
Valóban, nagyon-nagyon nehéz ez a kérdés. Isten a megmondhatója, mi a teendő ilyen helyzetben.
Tehát, Tőle kell megkérdezni, és teljesen Őrá hagyatkozni. Az új ismerőse, ha nem szabad állapotú, akkor semmiképp sem lehet az Öné. Ez világos. Egyszer már elkötelezte magát valakinek, arra kérte az Isten áldását, melyet Ő meg is pecsételt a házasság szentségével. Ha megromlott a kapcsolata a feleségével, ez még semmiképp sem jogosítja föl őt, hogy más, új kapcsolatot létesítsen. Abban az esetben, ha ismerősének a házassága kezdettől fogva rossz volt, ha túl fiatalon, felelőtlenül kötötték össze az életüket, vagy esetleg valami más ok miatt arra lehet gondolni, hogy ez a házasságkötés mégsem volt érvényes, akkor érdemes az Egyház által megvizsgáltatni ezt az akkori házasságkötést. Ennek nem túl bonyolult módja van, melyben az illetékes parókus, ill. plébános biztosan segítséget nyújt. Ha az Egyház alapos vizsgálat után kimondja, hogy ez a házasság nem megromlott, hanem kezdettől fogva érvénytelen volt, akkor ez mutathatja meg az Egyház fejének, Krisztusnak az akaratát, hogy Önök mégis egymáséi lehetnek.
Ugyanakkor nem szabad elsietni semmit. Mint jelezte, nemrégiben találkoztak. Mindenképpen hagyniok kell időt arra, hogy jobban megismerjék egymást - és az Isten akaratát. Ilyen helyzetben az ember könnyen be tudja csapni önmagát, s már nagyon vágyván egy társra, túl könnyen fölismerni véli a másikban azt, aki keres. Holott még inkább csak azt látja benne, akit önkéntelenül kivetített rá. Nyilván nem biztos, hogy ez az Önök esete is, csupán jelzem a veszélyt. Semmi esetre sem szabad elhagyni az Isten útját! Akkor nem is remélhetjük, hogy meghalljuk, megtaláljuk az akaratát. Például féltő szeretettel óva intem, hogy testi kapcsolatot létesítsenek egymással. Nem pusztán azért, mert ez házasságtörés, (mindaddig, amíg nem bizonyította az Egyház,hogy mégsem volt érvényes az első házaság), s ezzel súlyos bűnt vennének magukra, hanem, mert ezáltal kapcsolatuk is óhatatlanul megromlik, elvesztik annak lehetőségét, hogy igazán megismerhessék egymást. Hiszen a vágyva vágyott testi kapcsolat szenvedélye annyira erős, hogy hosszú időre el tud nyomni sok más, fontosabb elemét a kapcsolatnak.
Arra kérem, azt tanácsolom, őrizze tisztán a lelkét, keresse, fürkéssze tovább Isten akaratát. S ha valóban ő az a férfi, akit az Úr Önnek szánt, akkor ez az isteni akarat meg fog mutatkozni a megfelelő egyházi vizsgálat eredményében is. Sok kegyelmet és örömet adjon az Úr!
Excellenciás Püspök Atya!

Hamarosan pályaválasztás előtt állok, és erősen foglalkozom a papság hivatásával. Azonban ezekről ismereteim sajnos nem megfelelőek, így Önhöz fordulok ez ügyben. Amit szeretnék tudni az az, hogy hogyan működik a felvételi a szemináriumra? Annyit tudok, hogy írásbeli, és szóbeli része van, de sajnos többet nem. Pl. mikor történik a vizsgára való behívó, hány napra rá van a szóbeli, és mi alapján történik a felvételi. Sajnos környezetem, iskolám nem tette lehetővé a jó tanulmányi eredményeket számomra, de hitemben megingathatatlan vagyok, és elkötelezettséget érzek a papság iránt. A kevésbé jó tanulmányi eredmények nagy hátrányt jelentenek a felvételi során? Hallottam továbbá, hogy a a 0. évet ezen túl nem Vácott, hanem a fővárosban kell majd tölteni, igaz- e hír? Mi határozza meg azt, hogy egy évben hány tanuló kerül felvételre, egyáltalán van-e létszám maximalizálás? Illetve pl. idén és az elmúlt években mekkora volt a jelentkezések aránya?

Válaszait köszönöm Atya!
A Szemináriumba való jelentkezést személyesen a Megyéspüspöknek kell
címezni, melyhez fontos iratok (érettségi bizonyítvány, keresztlevél,
szülők templomi házassági igazolása, stb.) szükségesek, ami kiegészül a
Hittudományi Főiskola jelentkezési lapjával, hiszen a teológiai
tanulmányokat az államilag elismert rendszerben a Főiskolán végzik a
papnövendékek. (Az Egyházmegyei Hivatal szívesen segít ezen iratok összegyűjtésében.)
A felvételi június utolsó napjaiban van, mely egy háromnapos
együttlét keretében történik: írásbeli vizsga, egészségügyi felmérés, majd
a végén a szóbeli elbeszélgetés (ezeknek az anyagát is szívesen
elküldi a püspöki hivatal).
A felvételi előtt nyilván szükséges és fontos az alapos felkészülés, a megfelelő hittani, liturgikus ismeretek fölelevenítése, ill. egy általános műveltségi szint elérése. Ezeket ötvözi a hitbeli elkötelezettség, melyek szépen kiegészíthetik egymást! Az elmúlt években tapasztalható volt egyfajta "túljelentkezés", ez azonban nem jelent létszámkorlátot.
A legfontosabb az Úristennel való személyes kapcsolat, annak belső vizsgálata, hogy oda tudom-e adni az életemet egészen az Isten és az emberek szolgálatára. Persze, ugyanebben segít a szemináriumban eltöltött 6-7 év is.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Dicsőség Jézus Krisztusnak!

Kedves Atya!
Érdekes témát feszeget a Fórum rovat, mármint a papi cölibátus kérdését.
Pár gondolatot írtam a témához, amire remélem lesznek hozzászólások, én azért mégis szeretném megkérdezni Atya véleményét, hogy a rk. egyház egykori "szakemberei" miért alkották eme nemes törvényt???
Talán egyik Szentség kizárja a másikat??? (Egyházi rend+házasság). Nem Jézus alapította mindkettőt??? Jézus megtiltotta valaha, valahol is, hogy a kettő együtt "nem jár" na és mélyen tisztelt és általam nagyon szeretett gk. testvéreimnek hogyan lehetséges egyszerre felvenni a keresztség és bérmálás szentségét? ami persze nem baj, nincs benne semmi probléma...
szóval furcsa dolog ez!
kötni egy szentség felvételét emberek alkotta törvényhez..

szívesen kommunikálnék Atyával-e témában.

imádságos szeretettel:

András
Kedves András! A két szentség, természetesen nem zárja ki egymást. Nem érdemes erről az oldalról megközelíteni. A különböző egyházakban különböző hagyományok, sőt különböző lelki és teológiai hangsúlyok és irányzatok alakultak ki. Az, hogy a római katolikus egyházban a IX. századtól kötelező lett a papság számára a cölibátus, egy sajátos egyházi hagyomány. Nyilván jogerőre is emelkedett. Ezzel együtt sok más, a római katolikus egyház sajátjának tekinthető dolog is kialakult. Más rítusú és más felekezetű egyházban pedig mások. Ám nem szabad ezeket külön, egymástől elszigetelten értelmezni. Ma sok támadás éri a katolikus egyházat a cölibátus intézménye miatt. Mégpedig azért, mert mai világunk elveszítette az érzékét a szentség iránt. Ha pusztán szociológiai, vagy pszichológiai értelemben közelítjük meg a kérdést, akkor valóban értetlenül állunk e sok száz éves hagyománnyal szemben. A cölibátust nem lehet megérteni, csak Istenért lángoló szeretettel. Természetesen vállalni sem lehet másként. Meglátásom szerint, ha egyszeriben eltörölnék a cölibátust a római katolikus egyházban, ez súlyosan megrázná a hitéletet és a lelkiéletet. Nem az a helyes irány, ha az Egyház alakul a világhoz, enged követeléseinek, alkalmazkodik az emberek fölfogásához, hanem ha mindezek megszentelésére törekszik. Ez roppant nehéz munka manapság. Mégis ebben az irányban látom a megoldás lehetőségét. Az is a különböző, történelmileg kialakult egyházi hagyománynak tekinthető, hogy a bizánci szertartásuak egyszerre szolgáltatják ki az iniciációs szentségeket, vagyis a keresztséget, bérmálást, eukharisztiát. Ennek mai változata hazánkban - amely jobban hasonlít a római katolikusokéhoz - hogy a gyermeket a kereszteléssel együtt meg is bérmálják. Ma még idegennek tűnik az, hogy mindjárt meg is áldoztassák. De ez sok más sajátossággal is összfügg, melyeket nem lehet pusztán egyszerű rendelkezésekkel megváltoztatni. Összességében kell látni és kezelni ezeket.
Ide írhatja a kérdését...Kedves Lelkiatya!
Most csak egy rövid kérdés: milyen könyveket-itt elsősorban lelki olvasmányokra gondolok-és mely Biblia-részleteket tud ajánlani a szentgyónásra való otthoni felkészüléshez? Most nincs időm lelkigyakorlatra menni, legfeljebb 1-2 órás lelkigyakorlatos beszédet van módomban meghallgatni itt a környéken.
Válaszát hálásan köszönöm! M
Anselm Grün Hétköznapok lelkigyakorlata c. könyve, ill. szinte minden
írása a fent említett szerzőnek.
Szentírási elmélkedésként a Boldogságok sorát javaslom vagy a Miatyánkot.
Ide írhatja a kérdését... A hodászi hírben láttam Farkas Flóriánt. Nagyon remélem, hogy nem az egyház meghívottja volt a sikkasztásért elítélt fideszes roma képviselő, aki csak az elnöki kegyelemnek köszönhetően nem ül börtönben!
Én is.
Kedves Atyám!

Lám, még a megszólításban sem vagyok biztos. Édesanyám Hajdúdorogon született, magam is görögkatolikus vagyok. Nem vagyok templomba járó ember, de amikor tehetem, bemegyek, s foházkodom az Úrhoz, Máriához. Munkám során (újságíró vagyok) eljutottam már a hodászi görögkatolikus templomba, s a máriapócsi Bazikába is, az utóbbiba időnként fohászkodó emberként is.
Újszülött gyermek örökbefogadását várjuk az állami rendszerben, hivatalos papírok birtokában. Ez három év várakozást jelentett, már bármikor megtörténhet velünk a csoda. Azért riportjaim során nagy nyomorral, szomorú gyermeki sorsokkal is találkozom. Időnként megfogalmazódik bennem, hogy nehéz sorú: nagyszülőkre maradt, sokadik gyermek, szociális ellehetetlenülés fenyegetésében élő nagyobb, öt-nyolc éves gyermeket is örökbe fogadnánk. Természetesen körbejárva a kérdést, és teljesen hivatalosan. Önökhöz sok panasz eljut, vajon érdemes-e nekem ezen az úton elindulnom, támpontot, tanácsot, információt kérnem a görögkatolikus egyházon belül? És kihez forduljak?

Elnézést, ha meglepő a kérdés, de ez lehetséges út-e a számunkra mindaz amit felvetettem?

Üdvözli: Varga Attila

Tisztelt Varga Attila!

Most csak azt tudom tanácsolni, hogy várakozzék bizalommal az Isten ajándékozta gyermekre, aki éppen sorra fog kerülni. Sok házaspár éli meg ezeket a nehéz éveket, és kitartásuk, s főként Istenbe vetett bizalmuk gyümölcseként éppen a kellő időben megérkezik a gyermek.
Ugyanakkor örömmel jelezhetem, hogy tudomásom szerint már folynak a tárgyalások arról, hogy a görögkatolikus egyháznak is legyen saját gyermekvédelmi hálózata. Tehát, akár azt is megteheti, hogy amikor alkalom adódik rá, ott is bejelentkezik, mint gyermeket örökbefogadni kívánó szülő. Csak most még ez korai lehet. Nem tudom, hol tartanak e téren a tárgyalások, s mikor teljesül be ez a szép terv.
Legfőbb tanácsom azonban, hogy imádkozzanak együtt a feleségével, hogy fölismerhessék Isten akaratát a maguk életében, és el tudják fogadni a keresztet és az áldást egyaránt.
Kedves Lelkiatya! Nyáron 2 alkalommal vettem részt gk papi temetésen, és nagyon megtetszett: nagyon mély értelmű liturgikus szövegek, szép énekek stb. Az iránt érdeklődnék, hogy nyomtatott formában ezt hol tudnám beszerezni? Nagyon megköszönném ha segítene ebben.
Valóban gyönyörűek ezek a szövegek, valóságos teológiai tanítást adnak azon felül, hogy csodálatosan gyógyítják a gyásztól szenvedő lelket. Nyíregyházán, az Örökségünk kiadónál vásárolhatók olyan liturgikus könyvek, amelyekben ez szerepel. Egyelőre - tudomásom szerint másutt nem elérhető. Talán püspökség megújul könyv- és kegytárgyboltjában is.
Kedves Lelkiatya!
Latin szertartású vagyok és Budapesten végeztem a teológiát 8 évvel ezelött. Voltak közöttünk gk. kispapok is, velünk együtt ültek az egyháztörténelem órán. Nem emlékszem, hogy a négy félév alatt hallottam volna ott az unióról akármit is. Pláne nem az okairól és a körülményeiröl - nem hogy több véleményt elöadva - de még a " római hivatalos verziót" sem. Azután késöbb hallottam, hogy az unió után az egri püspökség és vezetése olyan megalázóan bánt uniált papokkal és híveikkel, ahogyan állatokkal sem nagyon szokás. (Lehet, hogy ez az állítás túlzás, a forrást nem tudom.) Szerintem nem lehet célunk, hogy a múlt különféle eseményei mellett leragadjunk, de azok értö és mindenek elött közös feltárása sokat segíthene a jövö szempontjából. Ezt az igazságérzet mondatja velem, nem a háttér ismerete. Lelki atya szerint elérkezett ennek az ideje? És ha nem, miért nem? Esetleg már el is kezdödött a "közös" múlt feldolgozása, csak én nem tudok róla? köszönöm
Fontos feladatunk, hogy föltárjuk a múltat. Ez egyrészt tudományos feladat, amely a történészeket illeti. Hála Istennek, elindult az a folyamat, amely érzelmektől mentesen próbálja felszínre hozni a dokumentumokat és azok értelmezését annak érdekében, hogy a múltunk eseményeit minél jobban, minél világosabban megismerhessük. Számos történelmi konferencia volt már a közelmúltban, és ismereteim szerint a centenáriumi előkészületeknek is fontos része a múlt minél mélyebb föltárása. Van azonban e feladatnak lelki része is. Szembesülni a föltárt múlttal mindnyájunk feladata. Megismerni és megérteni a gyökereinket azért kötelességünk, hogy értő módon tudjuk építeni a jelent és a jövőt. Ez már nem tudományos történelmi feladat, hanem minden érintett személy lelki munkája.
    ... 204 205 206 207 208 209 
210
  211 212 213 214   
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016