Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi nulla meg tizenhárom? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya!
Mekkora jelentöseget kell tulajdonitanunk az almainknak? Lehetseges,hogy egy almunkkal kapunk valaszt eletünk egy fontos kerdesere? Az, hogy mit almodik az ember, összefügg a napi esemenyekkel, a kerdesekkel amik foglalkoztatnak minket. Akkor hat az alom csak agyunk szülemenye vagy lehetseges, hogy Isten ilyen uton üzen nekünk valamit?
Az álmaink saját agyunk termékei. Összegyűjti mindazokat az emlékeket, élményeket, amelyek értek minket, azokat is, melyek esetleg nem is jutottak el a tudatunkig. Azokat a félelmeket, vágyakat, melyeket lehet, hogy ismerünk, lehet, hogy nem. Szerepet kapnak még az öröklött tulajdonságaink is és még ezeken kívül sok minden más is, amelyeket sajátos keverékben állít össze az agyunk olyan állapotban, amikor egyáltalán nem vagyunk képesek azt irányítani. Egyébként sokkal többet álmodunk, mint amiről tudunk. Többnyire csak arra emlékezünk, ami fölébredésünk előtti állapotban még éppen ott marad. Túl nagy jelentőséget nem érdemes tulajdonítani ezeknek, legföljebb annyit, hogy önmagunkról tudhatunk meg általuk bizonyos dolgokat. Persze, az önismeretnek sokkal fontosabb eszközei is vannak, mint az álmok. Jóllehet, bizonyos esetekben a szakértő segíthet kibontani a belső, elfojtott világunkat az álmok föltárása által.
Igaz, ugyanakkor az is, hogy Isten meglátogathat bennünket az álmainkon keresztül. A Bibliában sok olyan esettel találkozunk, amikor álmon keresztül kap utasítást az ember. Ezt ma sem zárhatjuk ki. Isten nagyon sokféleképpen szólhat hozzánk. Ennek csak egyike az álom, de ébren, imádság közben sokkal nagyobb esélye van annak, hogy meghalljuk az Ő szavát. Talán ezért is kapunk annyit bíztatást az imádságra és inkább a virrasztásra, mint az alvásra.
Kedves Lelkiatya!

Amiről most írni szándékozom, az valójában az egyik barátnőm problémája, de én sajnos nem tudok rá megfelelő választ, ezért ideírom. A barátnőm évekkel ezelőtt rendszeresen imádkozott rózsafűzért (amúgy görög!)és úgy érezte, hogy kifejezetten jó a kapcsolata a Szűzanyával. Utána történt egy kisebb eltávolodás és egy ideig nem imádkozott rózsafűzért. Később súlyos problémák merültek fel az életében és igért egy egész rózsafűzért Máriának, de ezt nem imádkozta el. Teltek-múltak az évek és most úgy érzi, hogy már hiába kéri az Istenszülő közbenjárását, nem tud vele újra kapcsolatba lépni. Úgy érzi-és erről meg van győződve-hogy az Istenszülő megharagudott rá és elhagyta őt, amiért nem teljesítette korábbi igéretét. Azóta nem képes rózsafűzért imádkozni és nem képes az Istenszülővel kapcsolatba lépni. Mi eről a véleménye? Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Máriát hogyan lehetne kiengesztelni?
Üdvözlettel és a multkori válaszát is köszönve: Xénia
Kedves Xénia!
Hamar ki kell igazítanom. Nem lehet kiengesztelni Máriát, mert nincs miért kiengesztelni. Nem haragszik, nem sértődik meg. Ez teljesen emberi gondolkodás a részünkről, hogy gyarló emberi tulajdonságokkal ruházzuk föl. Gyakran a Jóistenről is hasonlóan téves gondolataink vannak. Nem régen szóltam az Istennek bemutatandó áldozatokról. Még az ószövetség népében is jelen volt ez a túlzottan ember formájú istenkép. A próféták tanítása világos figyelmeztetés, hogy Isten szeretetet akar és nem kiengesztelő áldozatokat.
Ha úgy érezzük, tartozásunk van Isten felé, vagy az Istenszülő felé, ez pusztán a mi lelkünkben, a mi lelkiismeretünkben van jelen. Szeretném nyugtatni a kedves barátnőjét, s kérem, továbbítsa neki ezt a jó hírt, hogy semmivel sem tartozik Máriának. Alighanem sokat változott az élete, a gondolkodása, és nem tud már olyan ártatlanul és bizalommal hinni és Istenre tekinteni. Ezt a gyermeki hitet kell újra megtalálnia. Soha nem kérünk hiába. Azt tanácsolom, ne hagyjon föl az imádsággal. Végezze szépen a napi imáit a lehető legnagyobb buzgósággal és kitartással, és várjon türelmesen. Ha hosszú ideig volt távol az Istenszülőtől, akkor nem csoda, hogy nem azonnal talál vissza hozzá. Magának a léleknek van szüksége időre ahhoz, hogy visszataláljon. Ha elegendő idő telt már el, akkor egyszer csak magától megnyílik újra a lelke. Addig tartson ki a nehéznek tűnő imában, s mondom, várakozzék bizalommal. Az Isten kegyelme újra hamarosan meglátogatja. Persze, ha közben gyakran elmegy imádkozni Máriapócsra, akkor még hamarabb fog meggyógyulni a lelke.
Kedves Lelkiatya!

Mit jelent az, hogy "bűnökben fogant engem anyám"? Anyám a házasság szentségében fogant engem. Mit jelent az, hogy "istenfélelemmel közeledjetek"? Félünk az Istentől? Vagy kellene? Mit jelent: "Mert ha kedvelnéd, bizonyára áldozatot adtam volna, de az égőáldozatokban nem gyönyörködöl."?

Köszönöm válaszát előre is!
Milyen fontos kérdéseket tett föl! Megpróbálok válaszolni.
?Bűnökben fogant engem anyám.? ? Nem csak Önt, mindnyájunkat. Születésünktől, fogantatásunktól fogva meg vagyunk pecsételve az áteredő bűntől. Mint ahogyan Ádám már a saját képére nemzett utódjának ezt a megromlott emberi természetet adta tovább (Ter 5,3), ugyanúgy száll minden emberre az első engedetlenségnek ez a hatása. Természetesen közvetlenül mindnyájan a minket nemző és világra hozó szüleinktől kapjuk ezt a megromlott emberi természetet. Ezt jelenti: ?bűnökben fogant engem anyám?. Az áteredő bűnről Szent Pál így beszél: Nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem amit nem akarok, a rosszat?. S föl is kiált: ?Ki szabadíthat meg e halálra szánt testtől? De hála Istennek Jézus Krisztus által! (Róm 7,21.24.25). Annak fölismerése tehát, hogy a természetemben jelen van a bűn, a hívő ember számára azt is jelenti, hogy ettől egyedül Jézus Krisztus szabadíthat meg. Ebben áll a megváltás. Ez egy lényeges pontja a hitünknek.
?Istenfélelemmel közeledjetek!? ? A ?félelemről? szólva magyar nyelv nehezen fejezi ki azt a különbséget, amelyre a görög nyelv két külön szót alkalmaz. Szt. János azt írja: ?A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet? Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet? (1Jn 4,18). Itt a ?fobosz? szó szerepel, amely rettegést, riadalmat jelent. Ebből származik a magyarban a sokszor használt ?fóbia? kifejezés. A Biblia nyelve azonban és a keresztény hit ismer egy másik félelmet: ez az ?euszebia? ? tisztelet, megilletődés, főhajtás, megbecsülés . A zsoltáros így tanít: ?Az álnok ember szívét gonoszság uralja, szeme előtt nincs istenfélelem? (Zsolt 36,2). A gőgös ember nem akarja elismerni, hogy fölötte egy egészen más hatalom áll. Ez szerető és szeretetnivaló hatalom, amelyet ismerni, elismerni kell, és nem rettegni tőle. Akkor tudja elhelyezni az ember saját magát ebben a világban, ha egyetlen pillanatra sem feledkezik meg erről a függésről, arról, hogy nem a magunk urai vagyunk, hanem Isten gyermekei. Szt. Pál így mutatkozik be: ?Pál, Isten szolgája és Jézus Krisztus apostola ? hogy az Isten választottait a hitre és az igazság megismerésére vezesse, az istenfélelem révén és az örök élet reményében? (Tit 1,1). Isten igazi megismerése és elérése lehetetlen e nélkül a helyes istenfélelem nélkül.
?Ha kedvelnéd, bizonyára áldozatot adtam volna, de az égőáldozatokban nem gyönyörködöl??
Ez a sor érdekes módon világít rá arra, hogy már az ószövetségi ember is érezte, hogy a naponta ismételt áldozatok nem elégségesek arra, hogy az Isten kegyeit megnyerje vele, hogy a bűneitől megtisztuljon. A zsidó nép vallásos kötelessége volt, hogy rendszeresen marhát, bárányt vagy galambot áldozzon föl és égessen el a templom oltárán. A próféták azonban úja és újra figyelmeztették őket, hogy ez még nem elegendő, hogy Isten többet kér. Isten az egész embert kéri, a szívünk fölajánlását. Ezt nem helyettesítheti semmiféle állatáldozat. Ozeás próféta által így beszél az Úr: ?Nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égőáldozat, hanem az Isten ismerete? (Oz 6,6). Nem az égőáldozatokban gyönyörködik tehát az Úr, hanem azok az áldozatok kedvesek neki, amelyek a szeretetünket igazolják. A szeretetünket Őfelé és embertársaink felé.
Sok panasz érkezett mostanában az egyik egyházközségből.
Kedves E.-né és Társai!
Köszönöm, hogy írtak ezekről a nehéz dolgokról. Kérem, továbbra is imádkozzanak a papjukért. Én is ezt teszem. A panaszokat rendre továbbítottam az illetékeseknek. Biztosan hamarosan fognak lépni az ügyben.
Kedves lelkiatya!
Én is figyelemmel kísértem a Máriapócsi bazilika megáldását ott a helyszínen később azM1-en.Sajnálatos,hogy a szép dallamainkat a női énekkarból bizony igen csúnyán elrontották.Nem oda illett a hangszínük.Ha már ott volt Dr Bubnó Tamás,és bizonyosan próbáltak is,nem lehetett volna finoman elutasítani az oda nem illő hangú egyént?
A válaszok jobb lenne,ha gyakrabban jelennének meg,mert aki figyelemmel kíséri aezt a rovatot,néha annyi válasz jön,hogy alig lehet elolvasni.Ahogy érkeznek a kérdések,ne kelljen több napot,vagy hetet várni a válaszra.Köszönettel:Mária
Kedves Mária! Mindenekelőtt bocsánatot kérek, hogy nem tudok nyomban válaszolni a föltett kérdésekre. Iparkodom ugyan, s e kérése olvastán még jobban fogok igyekezni. Az elektronikus fölvétel sajnos valóban eléggé rosszul sikerült. Két kórus is énekelt, és a hangosítás nem tudott egységes hangzást összehozni. Tudomásom szerint csupa jó hangú zenész vett részt az énekkarokban. Ha mégis volt nem odaillő hang, a gazdáját, bizony, jobb lett volna erre figyelmeztetni. Nem tudom. Ott, Máriapócson, mindenesetre nagyon szépnek tűnt a Liturgia.
Kedves Lelkiatya!
Nem régen értesültem, hogy október 10-én a szomszédos munkácsi egyházmegye püspöke, Milan Sasik archimandritát avat, és ezzel - ahogy a hírben áll - tudatosan visszatér a XVII-XVIII-ik századi hagyományhoz. A munkácsi hagyomány, ha jól tudom, lényegében megegyezik a magyarországival. Lehetséges viszont, hogy eme hagyomány újjáélesztése az ortodox többségü Ukrajnának "szól" és Magyarországon csak újabb értetlenkedést szülne - ahogyan több ezen a fórumon elhangzó az utóbbi években elharapódzó "ortodoxosodást" panaszoló megjegyzés is bizonyítja? Válaszát köszönöm.
A bizánci rítusban az archimandriták a püspökéhez hasonló koronát ? inkább úgy mondják: mitrát ? viselnek. Kicsiny különbség, hogy nincsen kereszt a tetején, és a szertartás közben gyakrabban kell levenniük, mint a püspöknek. Ilyen személyek a mi egyházunkban is vannak, korábban is voltak. Talán nem nevezték őket archimandritának. Megfigyelhető, hogy az egész Kárpát-medencében élő görögkatolikus egyházban egyre több dologban visszatérnek a régebbi hagyományokhoz. Róma is erre buzdít bennünket, keleti szertartású katolikusokat. Erről jelent meg egy szép írása II. János Pál pápának a Görögkatolikus Szemle Füzetek sorozatban: Kelet Világossága, és hamarosan megjelenik egy másik: Liturgikus Instrukció címmel, amit a Szent István kiadó fog kiadni.
Létezik-e olyan variáció, hogy valaki csak egyházi házasságban él?
Régen ez elképzelhetetlen lett volna. Csak akkor köthettek egyházi házasságot, ha már megvolt a polgári kötés. Ezt ma már nem követeli meg az állam. Az Egyház nem írja elő a polgári kötést. Ugyanakkor számolni kell a polgári következményeivel is. Van ország, például Szlovákia, ahol az egyházi házasságot is elfogadják polgári köteléknek. Ez önmagában szép dolog, de nem kis hivatali ügyintézést követel meg a papoktól. Ma Magyarországon lehet egyházi házasságot kötni polgári házasságkötés nélkül.
Kedves Lelkiatya!
Szeretném tanácsát kérni az ügyben, hogy mit lehet tenni abban az esetben ha egy egyházközség hívei nem jönnek ki jól papjukkal,ennek oka, hogy a pap ide érkezve felborította az itt meglévő rendet!? Abban az esetben sem tudjuk mi hívek a megoldást amikor jó tanácsokkal próbáljuk visszaállítai megszokott rendünket ám ezeket a pap figyelembe sem veszi.
Előre is köszönöm válaszát.
Tisztelettel:
Petrovics János
Kedves Petrovics János!
Ez, bizony nagyon nehéz helyzet. Első és legfontosabb teendő az imádság. Természetesen ezért a papjukért. Egyébként is fontos kötelességünk, hogy lelkiatyáinkért imádkozzunk, de ha nehéz helyzet alakult ki, sok félreértés, akkor különösen is fontos az imádság érte. Nem szabad hagyni, hogy a széthúzás szelleme megkísértsen, főként, hogy eluralkodjék rajtunk. Nagy bizalommal kell tekinteni a jövőbe. Ez az igazi hit, ha a reménytelenség ellenére is remélünk. A Zsidókhoz írt levélben ezt olvassuk: A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka (11,1). Ha semmi remény nem mutatkozik is arra, hogy egyszer együtt tudnak működni az Isten ügyének munkálásában, akkor is hittel kell imádkozni érte, és bízni, hogy ez be is következik. Ezt kérem Öntől, és ha többek nevében beszél, akkor ez a tanácsom az ő számukra is. Bízzanak és reméljenek, hogy parókusuk a Szentlélek vezetésével megtalálja a helyes döntéseket. Valószínű, hogy nem a régi rendet kell visszasírni, hanem építeni a jövőt. Amely, természetesen csak a meglévőre alapozódhat, butaságot követ el, aki azt elveti, de hangsúlyozom, a Mindenható rendkívüli csodákra képes. Kérjék Őt, ha kilátástalan a helyzet. De ne a saját elképzelésükhöz ragaszkodjanak, hanem, hogy legyen meg az Ő akarata.
E szöveg helyére írhatja a lelkiatyának szánt kérdését...
Tisztelt Atya!
Hogyan lehet olyan pap a kispapok elöljárója,aki saját maga bevallása szerint
nem szereti a kispapokat/előző rektor, I.I./
Továbbá, van-e pszichologiáböl képesitése,ill. miért nem viszik őt és a többit ilyen vizsgálatra, mert másoknál valahogy nagyon tudják még a nemlétező problémát is.EZ lenne a felebaráti szeretet?
Kedves Aggódó Testvérem!
Attól tartok, valamire céloz, amelyet nem teljesen értek meg. Bocsásson meg. A kérdéseire viszont a következőket tudom válaszolni.
A Szemináriumunk elöljárói közül többnek is van magas pszichológiai és pedagógiai végzettsége. Annak idején ők is átestek pszichológiai vizsgálaton, mint a mostani kispapok mindegyike is. Hogy milyen eredménnyel, azt, természetesen nem tudhatom. Mindenesetre bizonyos vagyok abban, minden jel arra mutat, hogy érett és felelős szeretettel nevelik a kispapjainkat. Én efelől teljesen nyugodt vagyok.
Kedves Lelkiatya!

Közeledve a 40. évemhez, rendszeres Biblia- és különböző egyházi irodalmak olvasása, elmélkedések után szeretnék megkeresztelkedni.
Számomra aki nem kötődöm egyik Keresztény Egyházhoz sem nagyon zavarba ejtő, hogy milyen sok van.
Sokat olvasgattam a hitvallásokat, de aligha lehetek annyira bölcs, hogy eldöntsem kinek van igaza, hogy hol is lehetnék "jó helyen".
Miként lehet választani?
Válaszát előre is köszönöm.

Zoltán
Van egy kedves legenda. Amikor Vlagyimir fejedelem vallást akart választani népe számára, akkor elküldte a követeit különböző országokba, hogy számoljanak be, melyikben milyen vallást követnek. Amikor a követek visszajöttek Bizáncból, akkor azt mesélték el, hogy amikor beléptek a templomba és elkezdődött a liturgia, akkor hirtelen nem tudták, már a mennyben vannak-e vagy még a földön. Ezért aztán Vlagyimir nagyherceg a bizánci vallást választotta.
No, nem azt tanácsolom, hogy ehhez hasonlóan válasszon magának vallást, mégis érdekes és beszédes ez a történet. Kicsit komolyabbra fordítom a szót.
Kedves Zoltán! Nagyon fontos, hogy rátaláljon az Istenre. Hogy vele személyes kapcsolatra leljen. Az a tanácsom, imádkozzék ezért. Még nem ismeri az Istent, de szólítsa meg bátran, és kérje, hogy nyilatkoztassa ki magát Önnek, mutassa meg magát, mutassa meg az akaratát, hogy mit kell tennie az életben. Ha ezt kitartóan teszi, meglátja, csodálatos eredménye lesz.
Másik tanácsom, hogy járjon el különböző templomokba. Higgye el, nem mást hirdet a görögkatolikus, a római katolikus, az ortodox, a protestáns egyház. Csak más-más nyelven, más-más megfogalmazásban. Azt kell megtalálni, hogy Önnek hol a helye. Mindenképp abban az egyházban keresztelkedjék meg, amelynek a közösségében ott is tud maradni. Fontos még a személyes találkozás is. A vallás nem személytelen. Ahol talál olyan atyát, lelki vezetőt, aki föl tudja Önt készíteni a keresztségre, amellett maradjon, s őt kérje, hogy vezesse be a közösségébe. A közösséghez tartozás is nagyon fontos része az Istennel való közösségünknek.
Imádkozom Önért, hogy megtalálja Istent és az Ő közösségét.
Kedves Lelkiatya!

Nemrég halt meg egy ismerősöm, aki korán sem volt vallásosnak mondható. Hajaj! Mégis szeretettel gondolok rá, és vágyat érzek arra, hogy imádkozzam érte. Vajon van-e értelme azért imádkozni, hogy a Mennyországba kerüljön? Esetleg ő maga kéri ezt tőlem? Vagy ahol most ő van, nem kérhet már ilyesmit az élőktől? Egyébként milyen létállapotban, azaz életkorban vannak a megholtak? Például ott anyukám két éves kislánya vagyok-e, vagy én magam vagyok egy boldog családanya? Mármint ha a mennyországba kerülök. Vagy pedig csak a tudatunkban fog létezni az összes szerettünk, és egyébként egész valónkkal beleolvadunk a szüntelen istendicséretbe?
Köszönettel, az érdeklődő
Nagyon bízom abban, hogy mind a ketten odakerülünk, és odaát majd elbeszélgethetünk ezekről. Most ugyanis még roppant csekélyke tudásunk van az odaátról. A Kinyilatkoztatás ugyanis nem tájékoztatást ad a részletekről, hanem az Isten ismeretét nyújtja, de azt is egyedül azért, hogy elvezessen általa a Vele való egyesülésre, vagyis az üdvösségre. Minthogy ott minden a legtökéletesebb, úgy lehet elképzelni, hogy akik odakerülnek, személyiségük legtökéletesebb formájában vannak. De mégsem valami örökifjúként vagy éppen, akinek úgy tetszik, bölcs aggastyánként - nekem, személy szerint ez az ideálom -, hanem egy számunkra teljesen elképzelhetetlen módon. Ahogyan a földbe vetett mag sem tudja, milyen lesz majd telt kalászt hozó búzaszálként vagy éppen érett termésektől roskadozó gyümölcsfaként, éppenígy nekünk sincsen még elképzelésünk sem, hogy miféle tökéletességben lesz ott részünk. Ami a beolvadást illeti, arról is lehet annyi bizonyosságunk, hogy megmaradunk annak, akik vagyunk. A személyiségünk nem oldódik föl, mint vízcsepp a tengerben. Személyesen leszünk jelen, nem személytelenül. Remélem, akkor majd személyesen tudunk beszélgetni ezekről a dolgokról. Az ismerőséről is kérdezett. Természetesen nagyon sokat jelent, ha imádkozik érte. Az imádságunkkal nagyon sokat segíthetünk a már elhunyt testvéreinken. Hogy hogyan is számítódik be, erről megintcsak sekélyes találgatásaink vannak, nem érdemes firtatni. Például ott már nincsen idő, nincs előbb vagy utóbb. Nincs várakozás, büntetésletöltés vagy ilyesmi. Ezért is nemigen tudunk semmit sem elképzelni az odaátról, mivel a mi gondolkodásunk alapvetően az időhöz kötött. Amikor valaki a mennyország részleteiről faggatta Jézust, nevezetesen, hogy hányan vannak ott, sokan, vagy kevesen, akkor csupán annyit válaszolt: Törekedjetek bejutni oda (Lk 13,23-24). Hát, törekedjünk!
Ide írhatja a kérdését... Tegyük jobbá az egyházunkat, mert a 21. században nem természetes az egyház jelenléte az emberek életében, csak a tökéletesen tiszta egyházak és a tiszta szívű, imádságos és alázatos lelkületű papok mehetnek át a rostán. Az országunk vezetőjétől elvárjuk, hogy az országban rendet tegyen, egyházunk vezetőjétől elvárjuk, hogy az egyházban rendet tegyen. A papi szolgálatra nem érett kispapokat hagyja diakónusnak addig amíg el nem érik a papsághoz kellő lelki szintet. Hogy ez egy év vagy öt, ez csak a kispapon múlik. A papi szolgálattal visszaélő papokat pedig ne féljen oda helyezni, ahol fejlődhetnek lelkileg. Nem kitolásból, éppen a pap lelki üdvözsége érdekében. Ha ezt nem teszi meg, olyan lesz, mint a politikában az a miniszterelnök, aki hagyta az országát elsüllyedni, mert nem mert keménynek lenni amikor kellett volna, nem mert hozzányúlni senkihez, nem mert tenni semmit. Nézzen körül az egyházban, vegye sorra papjait, gondolkodjon el mindről csak néhány percet. Kezdetnek elég volna, ha kiválasztaná a tíz "legrosszabbat", és velük kezdene valamit. Tegyük jobbá az egyházunkat! Én csak imádkozni tudok érte, de azt meg is teszem rendületlenül. K. László
Kedves László!
Köszönöm szépen, hogy imádkozik az Egyházért. Én is ezt teszem, amennyire csak tőlem telik. Itt pedig közzéteszem a javaslatait, bízva abban, hogy az illetékesek elgondolkodnak rajta.
Kedves lelkiatya! Valaki írta, hogy nem tud felnézni a paróchusára, és olvastam a válaszát is. Nem biztos, hogy igazam van, de ráismerünk a mi papunkra. A luxusautóktól kezdve (audi, mercédesz) minden illik rá...
Továbbítottam az illetékeseknek.
Irtsd ki, ami gonosz, körödből (MTörv 17,7)
Kedves Lelkiatya! Egy olyan problémával fordulok Önhöz, amit nagyon szégyellek, de úgy gondolom, hogy ezzel több hozzám hasonló fiatal küzködik. Valójában röviden arról van szó, hogy állandóan vissza-visszatérnek az öngyilkossági gondolataim (nem nagyon merek elmenni gyónni emiatt, s úgy érzem, hogy nincs értelme). Le vagyok törve már több éve, idönként van az életemben egy-egy rövidebb periodus mikor megfeledkezem erről és viszonylag jól érzem magam, de ez nagyon rövid idő. esténként-nem minden este, hanem mikor sikerül-próbálok rózsafűzért imádkozni. (Sajnos évekkel ezelőtt az egyik nagyon jó barátnőm is ezzel küszködött, elimádkozott napi 10 rózsafűzért is, mégis öngyilkos lett a végén. Senki és semmi nem tudta megmenteni. Úgy érzem, hogy az életem értelmetlen, teljesen felesleges vagyok, még a segítségem se kell senkinek. (Egy pár hajléktalan elfogadna tőlem pénzt, de azt sajnos nem tudok adni, mivel több éve munkanélküli vagyok, hiába tanultam és szenvedtem több éven át, most semmi eredmény. Közösség sincs a templomban ahová járok, a papok nem nagyon állnak szóba a hívekkel, nincs közvetlen kapcsolat. A szentélybe meg nem akarok bemászni, hogy azon keresztül elkapjam őket a sekrestyében, különben nem jönnek amúgy ki. Lehet, hogy pár éven belül rám is hajléktalan sors vár, mivel nem tudom többé fizetni a lakásom számláit és kénytelen leszek eladni mindent, majd keserűségemben elinni vagy szétosztogatni a rokonaim között. Az elmúlt években vállaltam önkéntes (ingyen) munkát, de már ebből elég, mert nekem is meg kell vennem a tejet a boltban, s ezt senki nem akarja megérteni. Rokonaim is csak akkor jönnek ha kell valami, egyébként mindenki fütyül rám. Mondtam, hogy több éve elhatároztam, hogy meghalok, ha nem rögtön akkor szépen lassan. Hogy tudnék megszabadulni ettől a lelki fájdalomtól és keserűségtől? (a lelkiatyámat nem akarom beavatni a gondolataimba, mert ő beteges és az életéért harcol.) Nincsenek igaz barátaim, a régi csoporttársaim már nem is köszönnek ha meglátnak az utcán és még sorolhatnám. Ez egy nagyon elkeserítő világ és úgy döntöttem, hogy nem akarok itt tovább élni. modták, hogy egy olyan korban élünk, amikor a gyengék elpusztulnak, akit nem tudnak a multik "kizsigerelni" az elpusztul. Az egyik rossz rendszer után itt a másik rossz és nincs ebből kiút. A kereszténység is már csak egy látszatvallássá degradálódott ellentétben az iszlámmal, mely egyre erősebb...
Kedves Fiatal Testvérem!
Mindenek előtt biztosítani szeretném, hogy igazán nincsen semmi szégyelni valója ezen a nehézségén. Éppen azért is, miként írja, mert ezen a téren sok sorstársa van a mai világban.
Az pedig, hogy nem mondja el a lelkiatyjának, kifejezetten rossz gondolat, mondhatom, egyenesen az ellenségtől jön. Semmilyen gondolatot nem érdemes, nem szabad rejtegetni a lelkiatya elől. Ezzel saját magunkat zárjuk be, és valóban nem látszik kiút, nem mutatkozik megoldás. Ez tehát az első és legfontosabb dolog, hogy beszéljen róla. Nem azért látszik kilátástalannak a helyzete, mert az is, hanem mert nem beszél róla, s ezért tűnik annak.
Természetesen egyszerű és könnyen megvalósítható megoldást én sem tudok, meg a lelkiatyja sem, de néhány fontos szempontra érdemes odafigyelni.
Az öngyilkossági gondolat - miként bizonyos gondolatok elrejtése - a sátántól származik. Nincs helye az életünkben. Kezelje ekként! Ha jelentkezik, mint a legalattomosabb kísértő támadást verje vissza. Egyszerűen azzal, hogy nem veszi komolyan. Köszönti illendően: "Szervusz, öngyilkossági gondolat! Már megint itt vagy? Nem sok keresni valód van itt, úgyhogy rövid úton távozhatsz."

Ne vélje, hogy gúnyolódom vagy tréfálkozom. De ez egy nagyon egyszerű módja annak, hogy a fölösleges gondolatoktól megszabaduljunk. Ránézünk, és utána elfordulunk tőle. Ha ránézés nélkül fordulunk el, akkor bevalljuk, hogy félünk tőle, hogy uralkodik rajtunk. Az nem igazi elfordulás, az csak homokba dugott fej.
No, most, persze, van itt más gond is, nem csupán az öngyilkossági gondolat. Ez pusztán következménye a kilátástalan helyzetének. S valóban sok fiatal szenved ma ettől.
Ez egyrészt a világ betegsége, hogy elembertelenedett a munkamegosztás, és a nagyobb haszon végett gépekkel dolgoztatunk, embertársainkkal pedig nem törődünk.
Másrészt - ha nem haragszik meg - az Ön hitének a betegsége. S veszélyes dolog, mert az ember élete a hite szerint alakul. Az imádság akkor segít,ha hittel mondjuk, nem akkor, ha nagyon sokat.
Mindenekelőtt azt javaslom, kérjen hitet önmaga számára. Ettől még nem lesz állása, fizetése, de megváltozik a látása. A sötétben botorkáló ember úgy érzi, elveszett a rengetegben, pedig lehet, hogy karnyújtásnyira van tőle a nyiladék vagy az ösvény, csak nem találja meg. A hit világossága nélkül is így tapogatózik az ember.
Teszek Önnek egy javaslatot. Ha úgy érzi, helyzeténél fogva már nem tud többet segíteni a rászorulókon, akkor segítse őket a fölajánlásokon keresztül. Ha már Önnek ilyen sikertelenül jöttek össze a dolgok, próbáljon belőle értéket kovácsolni. Hogyan? Fölajánlással. Azt, amije van, a keserűségét, a kudarcait, a fájdalmait, főként a küzdelmeit ajánlja föl mindig valakinek, valakiknek. Vagy akár az egész napját. Ezekkel a napi fölajánlásokkal nagyon sokat tud segíteni másokon,értékessé válik az Ön élete is, mintegy melléktermékként megerősödik az Istennel való kapcsolata.
Ha úgy érzi, gyönge ma a kereszténység, erősítse a saját hite által. Azzal, hogy legalább egy hangyabokányit növeli a hitét. Az imádságai erre irányuljanak, ne arra, hogy legyen végre állása, munkája. Az csak követelőzés, nem imádságban előtárt kérés. Mondogassa gyakran: Legyen meg a Te akaratod! Miért is félne kimondani? Nem volna jó, ha megtörténne az Isten akarata az Ön életében, de az egész társadalmunkban, egész világunkban?
Ha fölismerte egyházunk gyöngeségét, egyszersmind feladatot is meglátott ezáltal, hogy saját élete által erősít rajta.
Kétségtelen, ehhez nélkülözhetetlen a lelki atya, a közösség. Nagyon nehéz, ha ez nincsen meg. Mégis élje meg ezt a közösséget - a pappal, az egyházközséggel - az Eukharisztián keresztül. Gyónjon rendszeresen, és minden egyes szentáldozásnál élje meg a teljes közösséget az egész Egyházzal. Higgye el, ez az út sokkal célravezetőbb, mint a pap, vagy a közösség gyöngéit emlegetni.
S imádkozzék is értük! Valóban nehéz az Ön élete a mostani szakaszában, de az elfogadással és fölajánlással egyszeriben értékessé teszi és az Isten tenyerébe helyezi. Meglátja, idővel még az életkörülményei is változni fognak.
Látva a tegnapi görög katolikus liturgiát... Fülöp püspök atya elérte célját. Büszke vagyok görögségemre. De arra már nem hogy a liturgiát elortoxiasították.
Ez több mint botrány . Ezek után római katolikus szentmisére fogok járni családommal, mert ez elfogadhatatlan. Ennyire nem vagyunk keletiek...
Kedves Testvérem!
Lehet, azt kockáztatom, hogy ezentúl erre az oldalra sem fog többet rákattintani, de be kell vallanom, nekem nagyon tetszett a máriapócsi Szent Liturgia. S nem csak nekem, de velem együtt sokaknak. Vajon mi is volt benne ortodoxos? Mindent pontosan úgy végeztek, ahogyan a magyar görögkatolikus imakönyvünkben benne van. A szertartást a rómából érkező érsek vezette, aki a keleti katolikus egyházakért felelős kongregáció második embere. Számos római katolikus püspök és pap celebrált, akik szintén igen örvendetes elismeréssel szóltak erről a szép szertartásról.
Szívesen átteszem ezt a kérdést a fórumra, hogy Ön is válaszolhasson rá, vagy más is hozzászólhasson.
    ... 209 210 211 212 213 
214
  215 216 217 218 219 ...    
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016