Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenkettő meg tíz? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Én római katolikus vagyok, de néha-néha szeretek elmenni görögkatolikus liturgiára, mert van benne valami másfajta mélység, amit jó nekem olykor megtapasztalni. Ismerem is, tudom, hogy a szentségeink is közösek, elég sokat énekelni is tudok belőle, figyelem, hogy mikor kell felállni stb. :) talán nem tűnik ki, hogy nem vagyok odavaló, de keresztet vetni valahogy nekem csak "rómaiul" jön, fordítva nem áll rá a kezem, és automatikusan térdet hajtok érkezéskor és távozáskor, mert nem biztos, hogy a meghajlást túl autentikusan tudom végezni - azon gondolkodom néha, vajon ez nem bántó-e az illető közösségnek vagy nem illetlenség-e... Nem rótt meg eddig senki érte, nem azért kérdezem. Válaszát előre is köszönöm.
Minthogy mi, görögkatolikusok - általában - a római templomba is belépve meghajlunk és a magunk módján, három ujjal, jobb válltól kezdve vetünk keresztet, ezért azt tartom természetesnek, hogy a római katolikusok pedig a mi templomainkban szintén a maguk módján tegyék ugyanezeket. Az valóban keveredést okozna, ha az ember a környezetétől függően egyszer így, egyszer úgy vetné a keresztet. Tudok arról, hogy van, aki így tesz, de sok olyan római katolikust is láttam, aki térdet hajtva lép be a görögkatolikus templomba. Szerintem így van ez rendjén.
Szeretett Lelkiatya! Az lenne a kérdésem, hogy az Ószövetség törvényéből mi az ami az Újszövetséggel "átalakult", és mi az ami nem? Gondolok itt arra, hogy már nem a szombatot, hanem a vasárnapot ünnepeljük meg, ezt szenteljük az Úrnak és ezen a napon pihenünk. Valamint például már a tisztátalan ételek is "megtisztultak"? Gondolok itt arra, hogy már nem bűn pl. disznóhúst fogyasztani? Viszont az egyéb törvények, tízparancsolat pl. a keresztény hitünk része maradt. Pontosan az Ószövetséget tekintve mi az, ami "átalakult"? Köszönöm válaszát! Z
Krisztus szeretet parancsolatával az erkölcsi törvények nem csak maradtak, hanem teljessé váltak (Mt 5,17), míg a rituális és tisztasági törvények (pl. áldozatbemutatás módja, tiszta-tisztátalan eledelek és érintések megkülönböztetése) "átalakultak": a külső dolgok belső tartalmat kaptak. A Pentateuchusban található mózesi törvények az Ószövetség embere számára nyújtottak segítséget, míg Krisztus szeretete az Újszövetség népe számára nyújt segítséget, követendő példát. A lényeg nem a mit nem kell megtenni és miért nem kell megtenni, hanem az, hogy mit kellene, és mit tudunk ténylegesen megvalósítani Krisztust követve.
Kedves Lelkiatya! Mikor Isten különösen is megérint szetetetével akár egy figyelmességgel vagy egy elmével felfoghatatlan csodával, a szívet lángra lobbantva és magával ragadva, akkor vajon mikor szabad és kell beszélni róla másoknak? Vannak istenélmények, amelyek nekünk szólnak és vannak amelyek másokért is, hogy megerősődjenek a hitben a fájdalmak idején. De vajon melyik, melyik? Hogyan lehet megkülönböztetni? A papok és a szerzetesek oly sokszor e szeretet örömhírét adják át, de evangelizálni minden hívőnek feladata. Vajon hogyan és mikor adható tovább a Szentlélek lángja?
Ez egy nagyon jó kérdés! Persze, a többi is (:-)), csak ez különösen is mély réteget érint. Amit kapok Istentől, azt én kapom, vagy inkább rajtam keresztül más? Magam miatt kapom, vagy azért, hogy vele szolgáljak? A válasz, természetesen: is-is. De az első mindenképpen a személyes Isten-kapcsolat. Isten ajándékait mi magunk kapjuk, mondhatjuk: "csak úgy", szeretetből. Számító gondolkodásunk nehezen tudja ezt fölfogni, hogy Isten ingyen szeret minket, nem érdemeinkért és nem is célirányosan valami szándékolt céljának végrehajtásáért. Ez, tehát erre a kérdésre az első válasz: fogadjam el, merjem elfogadni, hogy amit kapok, azt irántam való szeretetéből, bőkezűségéből nekem adja, és nem másnak. Ezek után következhet, hogy én mit is kezdek ezzel az ajándékkal. Ha csak magamnak akarom megtartani, szorongatni, őrizgetni, akkor a szeretet dinamikája miatt ez az ajándék hamar megposhad, értékét veszti, végül el is enyészik. Ám itt marad a kérdés akkor is, hogy ha a nekem adott ajándékkal szolgálni szeretnék, másokat gazdagítani, azt hogyan? Erre nincs recept. Ráfael így oktatta Tobitot és a fiát Tóbiást: A király titkait meg kell őrizni. Isten tetteit azonban föl kell fedni és hirdetni kell (Tób 12,7). Talán az lehet a vezérelv, hogy sohasem hivalkodó céllal beszéljünk Isten ajándékaival. Ügyeljünk is rá, hogy ne is vegyüljön bele. Mert akkor valójában nem szolgálni akarunk, hanem dicsekedni. Ez mindenképp megrontja a jó célt. De van, amikor szabad, sőt, kell is beszélni Isten ajándékairól. Sajnos, inkább túl szemérmesek vagyunk ezen a téren. Pedig milyen sok erőt adhatnánk egymásnak azzal, ha nem csak az épp uralkodó divatról, a sporteredményekről, az árfolyamokról beszélgetnénk, hanem ezekről a sokkal lényegesebb, lelki dolgokról, az Isten nagy tetteiről. Ez jobbára hiányzik a keresztény közbeszédben is. Talán még az az elv is segíthet, hogy ne túl hamar akarjunk beszélni a kapott ajándékokról. Szent Bazil arra figyelmeztet, hogy a tyúk is, ha kotkodácsol, amikor tojt egy tojást, akkor jön a róka és elrabolja tőle. Tehát ne túl hamar hozakodjunk elő ezekkel, hanem akkor, amikor már jól megérlelődött bennünk, amikor már valóban sajátunkká vált, átelmélkedtük, átjárt bennünket, már, mint sajátunkról beszélhetünk róla. Ez a kérdéskör nagyon gazdag, csak néhány szempontot tudtam hozzáadni.
Kedves Lelkiatya! A görög katolikus liturgiában egyáltalán nincs népének és orgona? Mi ennek az oka? Köszönöm a válaszát!
A Görögkatolikus Szemléletben megjelent erről szóló cikk rövidített változatát írom le ide. A teljes szöveg megtalálható a tavalyi (2016) őszi számban. Jó tudnunk, hogy éneklési szokásaink egészen a Kr. előtti ősi kultúrákhoz nyúlnak vissza, ahol az emelt hangú énekbeszéd a kultusz kifejezője volt, a hétköznapitól elkülönített, csak az istenségnek szóló zenei nyelv. A jó zene- ünnepélyes, elnyújtott, szertartásos ének minden kultúrában ugyanazt jelentette: kapcsolatot az isteni és az emberi világ között. A zene csak szakrális volt, minden szórakoztató jelleg később rakódott rá. (A magyar nyelv is megkülönbözteti a világi dalt-t és a szent ének-et). Az ünnepélyes hanglejtés ősi formáit halljuk, amikor gyerekek kórusban verselnek, vagy szorzótáblát skandálnak. Ezekben a kifejezési formákban az ember nem a saját gondolatait közli, nem is a hétköznapi hangján, hanem az őt küldő személyt, hatóságot képviseli, a közügyet szolgálja ünnepélyesen. A bizánci kultúrában, ahova mi is tartozunk, közös szent ügy a Liturgia, ami mintegy negyedmilliárd ember lelki összekötését jelenti. Ugyanazokat a szövegeket, himnuszokat, imákat mondjuk, énekeljük Görögországtól Vlagyivosztokon és Kárpátalján át Máriapócsig, de minden nép és vidék saját dallamvilágába öltözteti. Ezért olyan sokszínű a bizánci ének. Közös énekes liturgiánk a kora keresztény hagyományban gyökerezik és az ókori bizánci birodalomban alakult ki a 4-10 századokban. A szláv népek a X. században vették föl a bizánci kereszténységgel együtt az istentiszteleti rendet és a zenét. Az énekek állandó, harangzúgásszerű zengése a kérlelhetetlen időt szimbolizálja. Magyarországra a szláv népek közvetítésével jutott el a bizánci énekkultúra. A dallamok és a szövegek együtt születtek, mert a dallam nem díszítője a szövegnek, hanem hordozója. Mindennél fontosabb maga a liturgikus szöveg. A melódiák a szövegben igazodnak, nincsenek ütemek, strófák, ritmusok, csak szövegritmus. Ez a fajta éneklés egyenessé, elbeszélővé teszi az éneket. Lendületes, folyékony, időtlenséget érzékeltet, sehány negyedes. Énekünkkel megjelenítjük a tartalmat, mert az ének is ikon. A zene a test hódolataként, a test imájaként jelenik meg, ezért csak emberi hangon szólalhat meg hangszer nélkül. Rajtunk keresztül valósul meg a szent cselekmény. A pap és a hívek egymást kiegészítő dialógusa zajlik, ez a párbeszéd a kinyilatkoztatott szó és az arra adott válasz. Bár minden szöveghez meghatározott dallam tartozik, mégis "Énekeskönyv"-ünkben egyetlen kottafej sincs. A dallamokat az emlékezet őrzi, írásban csak a hang számát jelöljük. A pap és a gyülekezet közötti énekes párbeszédet énekvezető kántor moderálja. A liturgikus éneklés komolysága miatt ma már felsőfokon oktatják a leendő kántorokat a nyíregyházi teológiai főiskolán.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Olvastam a nesztoriánus egyház Szent Kovász nevű szentségéről, de csak az alapítás történetét találtam, hogy Szent János a Krisztustól kapott kenyér felét belekevertette a következő évi Eucharisztiába és ezután minden évben így félretettek egy kenyeret a következő évre. Azt szeretném kérdezni, hogy tudna-e valamit mondani erről a szentségről, illetve, hogy a nesztoriánusokon kívül miért nem őrizte meg a többi egyház, és, hogy a káld keleti katolikus egyházban megőrződött-e? Köszönöm a válaszát
A Szent Kovászról szóló tanítás elég kései: a IX. századból származik az első feljegyzés; az első részletes legenda pedig, amelyet ön említ, a XIII. századból való. Minden bizonnyal inkább egy erős szimbolikus tanításról van szó, amely a Krisztus által alapított és a mai egyház által ünnepelt szentségek közötti teljes kontinuitást hivatott hangsúlyozni (hasonló hagyomány tükröződik vissza a beavatás során használt olaj - "müró" - esetében, amelyről úgy vélik, hogy Jézus temetéséről tették el a kenetet, ill., hogy az oldalából kifolyó vízből is elegyítettek hozzá). Kifejezi továbbá a püspök és egyházközségei közötti kapcsolatot. Más egyházakban a fentebb említett kontinuitásnak nem tulajdonítottak ilyen jelentőséget - meglehet, a keleti-szír egyházak azért kényszerültek erre, mert őket tartották az első nagy "elszakadt" közösségnek, az Efezusi zsinat után. Persze, a kontinuitás mindenütt fontos, csak másképp jut kifejezésre. Amennyire sikerült utána néznem, a katolikus keleti szír (káld) egyházban ma nem ismeretes a Szent Kovász hagyománya.
Kedves Lelkiatya! Arra szeretnék választ kapni hogy miért szeretik az embert kihasználni a "barát"-nak hitt emberek?
Ez a jelenség arra vezethető vissza, hogy az embereknek mind a szeretetképessége, mind a szeretet-érzékenysége különböző. Ennek okai öröklött és szerzett adottságokra vezethetők vissza. Vannak tehát személyiségből fakadó tényezői, de jelentős mértékben függ attól is, hogy magzati kortól fogva ki mennyi szeretetet kapott személyiségének fejlődése során, illetve legfőként annak első éveiben. Ennek a ténynek következménye is kettős. Egyik, hogy egyáltalán nincs ismeretünk arról, hogy a másik emberben hogyan alakult a szeretetképesség és szeretetérzékenység fejlődése, nem tudjuk, mennyire felelős abban, mennyire tehet róla és mennyire nem. Így a másik szeretetképességéről ítéletet mondani egyáltalán nem tudunk. Ha mégis megtesszük, méltatlankodunk miatta, akkor azzal saját magunkat minősítjük. A másik következménye a fentebb jelzett tényeknek, hogy mi magunkat is ennek fényében kell, hogy értékeljük. Ha tudunk szeretni önzetlenül, akkor ez hozott adottságunk, amelyért nem győzhetünk eleget hálát adni. Ha érzékenyek vagyunk a szeretetre, akkor ennek gyökerei szintén személyiségünk ismeretlen mélységeibe vezetnek, amelyet csak bizonyos mértékben tudunk föltárni, teljes mértékben megfejteni képtelenek vagyunk. Mindez, persze, egyáltalán nem menti a felelősségünket abban, hogy mennyire tudunk, mennyire akarunk szeretni. Jó, ha lehetőségeink szerint igyekszünk az önismeret útján ezt minél inkább föltárni, megérteni, megfejteni, de ez még nem egyéb, mint a "hozott anyag" föltérképezése. Innen indulunk, innen kell tovább lépnünk, fejlődnünk. A szeretetképességünkben állandóan fejlődhetünk, és kell is törekednünk erre az állandó fejlődésre. Erre buzdít minket az Isten, amikor megfogalmazza a szeretet parancsát. Az adottságunkat, az adott képességünket folyamatosan növelnünk kell. Ha úgy érzem, hogy a másik kihasznál, akkor szeretetérzékenységem küszöbe eltér a másik szeretetképességétől. Ezen fönnakadni, emiatt méltatlankodni botorság. Ez egy tény, amelyet megfelelő módon kezelni kell. Megállapítom ennek különbségét, s ettől kezdve nem várom el ettől a személytől, hogy többet nyújtson a szeretetben, hiszen megtapasztaltam annak határait, tudom, hogy ennyit várhatok tőle. Az ő ilyen tartalmú fejlődéséért nem vagyok felelős. Nem várhatom el, hogy jobban szeressen, mint amennyire szeret. Amin tudok változtatni - mert hogy a másikon nem tudok - az a magam szeretetfoka. Igyekszem ennek megfelelően nagyobb érzékenységű szeretettel fordulni felé. Ezzel magamat is védem, mert nem okozok a másik hiányosságai miatt magamnak belső feszültségeket. De ezzel segíthetem a másik személlyel való kapcsolatom alakulását is, mert növekedhet kettőnk szeretetkapcsolata, legalábbis az én oldalamról. Erről Jézus a mustármagról szóló példabeszédében beszélt (Mt 13,32)
Dicsőség nem találom ezen a honlapon ,hogy mikor vannak Debrecenbe liturgiák hány órakor kezdődnek.Köszönettel
Remélem, azóta sikerült megtalálnia, hiszen a honlapunkra jól láthatóan kitettük. Áldott Föltámadást!
Tisztelt Lelkiatya! Vallásomat gyakorló, római katolikus vagyok. Nem kívánok rítust váltani, sem áttérni másik közösségbe. Kérdésem az alábbi: a Római Katolikus Egyház hite, tanítása és az (Orosz) Ortodox Egyház hite, tanítása mennyire összeegyeztethető? A napokban került kezembe a Kis Filokália. Elkezdtem olvasni, egy-egy részt többször is elolvastam, így elmélyülve benne. Nagyon megnyugtat és mély lelki olvasmánynak tartom. Továbbá, ehhez kapcsolódóan, a Jézus-imát is szeretném imádkozni. Valami miatt vonzódom ahhoz. Amikor elmélyülve imádkozom, megnyugtat. Vagy ha a hétköznapokban "csak" magamban mondom pl. utazás közben, szintén lelki békét/nyugalmat ad. De mindez inkább a keleti, ortodox egyházhoz tartozik. Római katolikusként olvashatom-e rendszeresen a Kis Filokáliát és imádkozhatom-e a Jézus-imát? Ahogy már említettem, római katolikus vagyok, és NEM kívánok sem rítust váltani, sem másik közösségbe áttérni. De a Kis Filokália és a Jézus-ima már egy jó ideje velem van. Mit tud tanácsolni? Válaszát előre is köszönöm szépen! Istentől áldott húsvéti ünnepet kívánok! Ágnes
Kedves Ágnes! Természetesen nagyon jól teszi, ha olvassa a Filokáliát, és gyakorolja a Jézus-imát. Ez utóbbi kapcsán azonban mindig az a javaslat, hogy lelkivezető nélkül ne mélyüljünk el benne, mert nagy mélyre tud vezetni, ahol szükséges a lelkiatyai felügyelet. Még az sem szükséges, hogy a lelkiatya ismerje és gyakorolja a Jézus-imát, mert nem gyakorlati tanácsokra van szükség, hanem erre a lelki felügyeletre. Ennek semmi köze nincsen a rítushoz. Az egyetemes egyház lelki kincstárának része. Más római katolikusok is olvassák ezt a könyvet és végzik ezt az imát. Sok kegyelmet hozzá!
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Azt szeretném megkérdezni, hogy az évi egyházi adót római katolikusként fizethetem-e a görög katolikus parókiára, ahová rendszeresen járok? Üdvözlettel László
Úgy illendő, hogy az ember oda fizessen, ahová hivatalosan tartozik. Ez az összeg nem hálapénz azért, amit ott kapok, nem is megrendelés, azért, ami ott kérek, és reményeim szerint kapni fogok. Ez a hivatalos hovatartozás jele. Ezen kívül, természetesen juttathat támogatást annak a közösségnek is, ahol jól érzi magát, ahol a legtöbbet megfordul.
Kedves Lelkiatya! Megint előjött a klasszikus problémám...A szüleim italozása.Nem birom ezt a helyzetet.Igaz,hogy nem bántanak fizikailag,de akkor is amikor nem italoztak, lelkileg sose voltak közel mindig lenyomtak,még akkor is ha anyagilag igyekeztek megadni mindent.Lebecsülően szóltak rólam,mindig mentek a megjegyzések,hogy ezt vagy azt te sose tudod megcsinálni,ez vagy az biztos jobb jegyet kapott,jobban csinálta nálad.Egy önbizalom hiányos fiatal voltam,és ez rányomta a bélyeget arra,hogy párkapcsolatot sose tudtam kialakitani.Ha az unokanővérem elemnt diszkóba és engem nem hivott,az nem volt baj.De ha én mentem el másik társasággal és a sógorom ezt szóvá tette nekik,akkor rögtön nekem támadtak.Mintha mindig nekem kellett volna annak a személynek lenni,akivel mindent megcsinálhatnak.Most ők jönnek azzal,hogy tiszeteletlen vagyok,mert megmondogatok dolgokat,és nagyon durván beszélek velük ez igaz.Súlyos szavakat használok.Kijön belőlem az elmult évem fájdalma,még akkor is ha tudom ez nem helyes..Azt is modtam bár ne lettem volna a világon sem én sem ők.Akkor nem kellett volna ezeket a dolgokat átélnem.Undort, iszonyatot, gyülöletet,elutasitást érzek.Ugy érzem ezek a dolgok sose fognak gyógyulni sem a családomban, sem pedig bennem.Azt mondta apám majd megver a jó Isten.Bennem is bennem van az érzés,hogy megfog verni emiatt.Már az is egy megverés amiben benne vagyok.Most nincs munkám,a legjobb barátnőm, pár éve csúnyán elintézett, az idén egyik a születésnapomon nem köszöntött,az is csak arra használ,hogy ,nyakon öntsön lelki szemetével,cinikusan befelelgessen,de másra nem kellek.Fárasztó mások csicskásának lenni.Az emberi kapcsolatok olyan semmiylenek,mindenkinek megvan a saját élete,amibe már nem férnek bele mások.A sok veszekedéstől meg nincs nyugalom bennem,megkeseredetté váltam és már nem látom a kiutat.Se maradni se elmenni nem jó.Itthon is, meg ha külön is mennék,ha lenne rá lehetőségem ugy érezném magam mint egy sziget.Mindig is ugy éreztem .Lebénitva érzem magam.Nerm látok kiutat.
Ó, mennyire szüksége van Önnek Jézusra!!! Nagyon sok sebet kapott az emberektől, éppen azoktól, akiktől kimondva-kimondatlanul éppen azt várta volna, hogy a sebek hordozásában segítsenek. Kétségtelen, hogy ez a múlt megmagyarázza azt, hogy emberi kapcsolataiban is nagyon nehezen talál harmóniára. Nagy szeretet- és megértéshiány él Önben, s ezért inkább elégedetlenséggel, váddal fordul más emberek felé. Nyilván ők is hibáznak, tévednek, de ezeket Ön - sebei miatt - még inkább fölnagyítva látja. Tehát, az emberek között ezért is nagyon nehezen talál megértésre. De amit jól meg kell értenie: Jézus mindig megérti Önt. Sőt, nem is csak megérti, amikor Hozzá fordul, hanem együtt is szenved Önnel. Ezt most, talán nehéz elhinni, elképzelni. Pedig éppen e napokban, nagycsütörtökön, nagypénteken láthatjuk szemünkkel, hogy valóban velünk és értünk szenved. Azt javaslom, ha csak teheti, menjen el ezeken a napokon minden lehetséges szertartásra. Kapcsolódjék be az eseményekbe, legyen részese az Utolsó vacsorának, a keresztre feszítésnek. Most ez a legfontosabb. Utána, később elkezdhet újra a sebeivel foglalkozni, de e három szent napon tegye ezeket teljesen félre. Egy nagy megtérésre van Önnek szüksége, egy teljes és végérvényes Istenhez fordulásra. Azt mondom, kérje ezt az Istentől. Kérje a Lelket, hogy tudjon vele gondolkodni, vele élni teljes odaadással. Amikor ez megtörténik, egyszeribe' mident más színben fog látni, Istent és az embereket, sőt, saját magát is. Adja Isten, hogy ezt minél hamarabb megtapasztalhassa!
Kedves Lelkiatya! Tegnap a Jn 6,52-57 részt olvastam az evangéliumból és feltűnt, hogy mennyire természetes már számomra, hogy az Eucharisztiát rendszeresen magamhoz veszem. Csak tegnap kezdtem el azon tűnődni - és kicsit szégyenlem is a kérdést - hogy vajon Jézus miért is alapította ezt a szentséget? Hogy miért nem elég az számunkra az, hogy elküldte nekünk az Ő szent Lelkét, vajon miért hagyta meg nekünk azt is, hogy az Ő szent testével is táplálkozzunk. Sőt, Jézus állítása szerint erre olyannyira szükségünk van, hogy ha nem így teszünk, nem lesz élet mibennünk. Hm, ma is testét-lelkét adja értünk... Tudna nekem segíteni az atya a kérdés megválaszolásában? Hálás köszönettel!: Miklós
Kedves Miklós! A bizánci teológia különösen is hangsúlyozza, hogy a megváltásunk, megváltottságunk egyik alapeleme a megtestesülés. Jézus Krisztus azért lett emberré, hogy velünk egyesülve minket átistenítsen. A megváltás tehát sokkal több, mint a bűneinktől vagy azok következményeitől való megszabadítás. Sokkal magasabbra emel minket a Megváltó azzal, hogy leszállt közénk, egyesült velünk testileg is. Ennek a testi egyesülésnek a fogható, minden napjainkban megtapasztalható jele és eszköze az Eucharisztia. Nem csak heti táplálékunk, utolsó utunkra úti eledelünk, hanem életünknek a célja: tudniillik, hogy átistenüljünk. Erre törekszünk tetteinkkel, ezt kérjük imáinkkal, de ezt kapjuk fölfoghatatlan ajándékként az Eucharisztiával. Ezért hangsúlyozza Jézus, hogy ez a hitünk alapja. Ha ezzel nem táplálkozunk, meghalunk. Legalábbis az istengyermeki életünk, a keresztény életünk meghal. Az nagyon jó, ha valaki rendszeresen él az Eucharisztiával, akár hétköznap is. De sohasem válhat rutinná, egyszerű napi tevékenységgé. Mindig - amennyire az ember erre képes - új és új ajándékként kell tekinteni rá. Ha az ember lelkében él az Istennel való személyes szerető kapcsolat, akkor ennek legszebb kifejezője a szentáldozás. Ahogy a férj és a feleség közötti szerelem legmagasztosabb és legtitkosabb kifejezője a testi egyesülés, úgy az emberszerető Isten és az Istent szerető ember közötti legcsodálatosabb egyesülés az Eucharisztia. Ha mindezeket meggondoljuk, megérthetjük, hogy miért ez a legnagyobb ajándék az életünkben.
Tisztelt lelkiatya! Tudna valamilyen imát javasolni félelem, szorongás esetén? Válaszát köszönöm!
Akkor kevésbé fél az ember, amikor nincsen egyedül, amikor van kivel megosztania ezt a kegyetlen belső érzést, akibe esetleg bele is tud kapaszkodni, ha nagyon gyöngének, sebezhetőnek érzi magát. A szorongást pedig ez az elhatalmasodott félelem okozza, amikor szinte állandósul a félelem. Egy kis gyermek is, ha fél a sötétben, odabújik az édesapjához, édesanyjához és már nincs is semmi baj. Felnőtt fejjel - de még akár gyermekként is - azzal győzhetjük le a félelmet, ha megerősödünk abban a bizonyosságban, hogy sohasem vagyunk egyedül, hogy az Úr mindig velünk van. Ennek eszköze az imádság, különösen is a Jézus-ima. Ezzel gyakran segítségül hívhatjuk Jézust, aki - ha már megszólítható, akkor egyértelmű, hogy - jelen van. A Jézus-ima így szól: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön! Ezt a kis fohászt sokszor egymás után elmondva nagy békesség szállja meg az embert. Persze, nem automatikusan. Nem a szavak ismételgetésének eredményeképp, hanem akkor, ha ez a szó, ez a kiáltás valóban Jézushoz köt. Ennek érdekében fontos, hogy ne csak a baj, a szorongás idején hívjam segítségül Őt ezzel a fohásszal, hanem máskor is. Sőt, minden nap, rászánva az időt. Időt kell szánnunk az imádságra, miként időt kell szánnunk a barátságokra, az emberi kapcsolatainkra is. Akkor mélyülhet a személyes kapcsolat Istennel, ha időt töltök vele együtt. Ha nem csak akkor "rángatom elő", amikor baj van, hanem állandósítom a vele való kapcsolatot, érintkezést, beszélgetést. Ez tehát a tanácsom. Alakítsa ki életben az Úrral való folyamatos párbeszédet. Napjában sokszor mondogassa a Jézus-imát, de még ezt megelőzően rögzítse napi imájában azt, hogy 5-10 vagy több percet, csak ezzel a fohásszal fordul Jézushoz, miközben semmi mást nem csinál. Garantálom Önnek, hogy ha ezt követi, hosszú távon meg is fog feledkezni arról, hogy valaha szorongásai voltak.
Mit tanít a kereszténység az ember lényegéről, valójáról? Az ember (lelke) halhatatlan, mert ugye akkor hogyan élhetne/létezhetne a mennyországban vagy a pokolban. Az ember teste viszont változik, halandó anyagi rész. A gondolatai és érzelmei is változnak, vagyis azok is bizonyos értelemben halandóak. Akkor igaz az a kijelentés, hogy "Én nem vagyok sem a testem, sem a gondolataim, sem az érzéseim, sem a vágyaim."? A testem, a gondolataim, érzéseim, vágyaim az enyémek, vagyis tulajdonaim, de nem agyok velük azonos lényegemet tekintve, ugye? De "Ki vagyok akkor én?". A kérdésem röviden erre irányul: 1. Nem vagyok azonos a testemmel, gondolataimmal, érzéseimmel, vágyaimmal, azok "csak" a tulajdonaim, ugye? Nagyon szépen köszönöm segítő válaszát! Ágnes
Kedves Ágnes! Egyszerre több mindenre kiterjed ez a kérdéssor. Az ember nem esik egybe sem a gondolataival, sem a vágyaival, sem az érzéseivel, de érzései, gondolatai és vágyai hozzátartoznak. Az ember éppen azért ember, mert szellemi mivoltában érzelmei, vágyai és gondolatai vannak, amelyeket mással meg is oszthat. Ugyanakkor ezek alakítják eltérő intenzitással magát a személyiséget, Mindezen szellemi tartalmak viszont azért fontosak, mert az emberi személyiség építéséhez járulnak hozzá, ami "egyedi, egyszeri és megismételhetetlen" mivoltunkat adja. Ha a kereszténység személyes emberi halhatatlanságról beszél, akkor ez azt jelenti, hogy személyünk benső magva, személyiségünk az, aminek túlvilági sorsa van. Énünknek van felszíne és van mélyrétege is. A legtöbb kósza, átmeneti, felszínes gondolat, érzelem és vágy csak átszaladnak rajtunk, azonban fontos, gyakori, számunkra jelentőségteljes szellemi tartalmaink az énünk mély rétegét építik és alkotják meg. Ma az embernek nagy a kísértése, hogy csak énjének felszínén tartózkodjon. Pedig az élő Isten-kapcsolatunkhoz elengedhetetlen, hogy énünk mélyrétegéhez közeledjünk, s azt egyre jobban ismerjük. A Jézus-imának is ebben segít, hogy saját belső mélységünkre találjunk Amikor az isteni ítélőszék elé kerülünk, akkor azt is mondhatjuk, az lesz az ítélet tárgya, hogy milyen személyiséget építettünk magunkban, hogyan formáztuk meg énünk mély rétegét. Ezért nagy a felelősségünk gondolatainkat, érzéseinket, vágyainkat illetően. Másrészt énünkhöz, személyiségünkhöz lényegileg tartozik hozzá a testünk is! Az ember végérvényes örök élete nem csak a lelken keresztül adódik, hanem a test is hozzátartozik, ami a földi testünk folytatása megdicsőült, romolhatatlan alakban. Mivel Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve, a képiségben egyenlőek vagyunk és egyformák - ezt a keleti atyák többen is mondják a szabad akaratra és a gondolkodás képességére való tekintettel. Az Istenhez való hasonlóságunk sorsa azonban a mi kezünkben van, ezen nekünk kell dolgozni erkölcsileg, az erényekkel, miközben saját személyiség jegyeinket is építjük. (A válaszadásban nagy segítségemre volt Vincze Krisztián filozófia professzor is.)
Lelkiatyám kérem segítsen. Én vagyok a fotós, lelki kényszerbeteg férfi. Most nagyon nagy szükségem van a segítségére. Tudom, hogy a Jóisten mindent megbocsát, a Biblia szerint viszont a Szentlélek gyalázása nem megbocsátható bűn. Meg tudná nekem mondani, hogy ez mit jelent? Egyszer olvastam ha jól emlékszem valami olyasmit, hogy az a megbocsáthatatlan bűn, ha a kegyelem visszautasítása állapotában halunk meg. Ez igaz? (Kérem innen ne tegye közzé kérdésemet, a fenti több embert is érdekelhet, most viszont saját tapasztalat jön: ...
Véletlenül, akaratlanul nem lehet a Szentlélek ellen véteni. Annak éppen az a megátalkodottság a lényege, hogy szánt szándékkal szembe helyezkedik az Istennel, s ezáltal utasítja vissza a kegyelmet. Az, hogy egy saját készítésű fényképet föltesz-e megosztásra vagy sem, egyáltalán nem tartozhat a Szentlélek elleni bűnök sorába. Nincs jelentősége annak, hogy az említett képet fönn hagyja-e vagy sem. Ha szép, ha jó a kép, hadd gyönyörködjenek benne mások is. Ha meg nem annyira, az sem számottevő, hiszen rengeteg kép van már a világhálón. Efelől teljesen nyugodt lehet.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Római katolikusként szükséges bármilyen engedélykérés a püspöktől, ha görögkatolikus szemináriumba szeretnék jelentkezni? Elsősorban nem a házasság miatt szeretnék görögkatolikus pap lenni, de természetesen házasodni is szeretnék.
Római katolikus nem jelentkezhet görögkatolikus szemináriumba. Ha mégis, akkor vállalnia kell a cölibátust. Ehhöz nem a római katolikus püspök beleegyezése szükséges, hanem a fölvételt vezető görögkatolikus püspöké.
  1 2 3 
4
  5 6 7 8 9 10 11 ...    
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016