Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenhét meg hét? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Mi a véleménye a katolikus karizmatikus megújulásról?
Isten ajándéka az Egyháznak. Nagy megújulási lehetőség, amelyet a Szentlélek indított egyszerre sokakban. Ugyanakkor veszélyt is rejt - mint minden új lendület. Ha a karizmatikus jegyek külsőségei túl nagy hangsúlyt kapnak, ha azt gondolják, hogy e látható külsőségek nélkül nincsenek is karizmatikus ajándékok, ha megpróbálják ezeket a külső jegyeket emberi erővel (gitár, hang- és egyéb érzelmi effetktusok) reprodukálni, hogy már a Lélek sem kell hozzá, akkor a valóban Istentől származó kezdeményezés könnyen eltérhet Isten akaratától. Veszélye még az a gőgöt rejtő gondolat is, hogy azok az igazán buzgó keresztények, akik ehhöz a mozgalomhoz tartoznak, mások pedig, legyenek bár hívek, papok, püspökök, csak felszínesen élik meg a hitüket. Nos, egyebek között ezeket a veszélyeket látom én ebben az egyébként nagyszerű, és Egyházat megújítani képes mozgalomban.
Kedves lelkiatya! Gyermekek számára szervezett,keresztény alapokon nyugvó nyári táborban vettem részt,ahol nyolc gyermek volt rám bizva.Kis csoportban beszélgettünk velük és különféle tartalmas programok voltak szerűvezve a számukra.Az egyik lány-14éves nagyon magába volt zárkózva,ezért küldte el az édesapja ebbe a táborba.Bár a lányon ez nem tűnt fel,mert velem nagyon kommunikativ volt,de a csoporttársaktól sokszor elkülönült ,inkább másik csoportból voltak ismerősei és voltak dolgok amikre nagyon érzékeynen raegált és nem szép kifejezéseket használt pl.lebunkózott másokat,de ez még az enyébb kifejezés volt.Nagyon sok lelkisérülést hordoz magában és sok benne a gyűlölet mások irányába akik csak minimális szinten is bántják,meg sok mindent félre is értelmez.A szülei elváltak és az édesapjuk a gyámjuk,akiről szépen és lágyan beszél,de ő valószinüleg minden igyekezete ellenére sem tud mindent megadni neki lelkileg.Az édesanyjával szemben viszont nagyon haragos,sok benne a negativ indulat az irányába.Szerzetesnővérek is tartottak előadást a tábor ideje alatt és az egyik azt mondta az édesanya az első személy akiről mindenkinek valami szép jut eszébe.A lány ott ült mellettem és odasúgta ezzel nem egyezik,egyáltalán nem igy van.Nem ismerem a részleteket,de úgy vettem ki az édesnya tett valami rosszat a családdal,ami miatt az szétesett.Sajnáltam a lányt,mert nagyon intelligens,és voltak dolgok amikor könnyekig meghatódott pl.szentségimádásnál ő maga mesélte,hogy ahogy a nővérek nézték az oltáriszentséget és zene szólt közben sirva fakadtak az egyik barátnőjével.A lázadással meg csak a sérülékeynségét palástolja.A kérdésem az lenne,hogy a rossz anyaképnek milyen hatásai vannak egy lány gyermek életében?És hogyan lehet ezt orvosolni? Válaszát nagyon köszönöm!
Egyik legfájdalmasabb seb a rossz anyakép. Többször találkoztam olyan személlyel, aki emiatt Máriára sem tudott úgy tekinteni, mint égi édesanyjára, hiszen a földi édesanyja nem tudott ebben előkép lenni. Viszont az Isten kapcsolata, Isten-képe esetleg könnyebben formálható. Főként, ha van egy szerető édesapja. Ám sok esetben a pap, a lelkiatya tudja saját személyisége által formálni az Isten-képet a lelkében. Ezért fontos, hogy az ilyen sérült személyek különösen is sok szeretetet, megértést, figyelmességet kapjanak. Gyermektáborban ez nem könnyű, mert a gyermekek olykor kegyetlenek tudnak lenni, s nem értik meg, hogy az ilyen társuk miért olyan "undok", csak eddig jutnak el. A pedagógusoknak itt is óriási szerepük van, hogy ne csak ők adjanak kitüntetett szeretetet a sebzett lelkű gyermeknek, hanem a társaikat is vegyék rá erre. Segíteni kell, továbbá az illetőt, hogy minél több barátra tegyen szert, hogy jól érezze magát a közösségben. Erre is külön oda kell figyelni. Érdemes néhány társára rábízni, akik tudatosan is törődnek vele, odafigyelnek rá. Ez a feladat nekik is jót tesz, de különösen a sebzett gyermeknek.
Kedves Lelkiatya! Az Isten az Ószövetség szerint féltékeny és ma ezt ismét hallottam, hogy akit kiválasztott, ahhoz nem enged mást. Vajon ez tényleg így van? Nekem a szívem inkább azt mondatja, hogy annyira szeret minket Isten és az Ő szent Fia, hogy fájdalommal de hagyja, hogy nemet mondjunk neki, mindazonáltal továbbra sem szűnik meg kifejezni, hogy szeret és végtelenül türelmes és nagylelkű. Lelkiatya hogy látja? Válaszát szívből köszönöm.
Az Ószövetség valóban használja ezt a merész kifejezést (pl. Kiv 34,14). De még Szent Pál is utal rá: Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfival, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz (2Kor 11,2). Az emberi féltékenységet az irigység készteti. Istenben semmi ilyesmi nincsen. Az ő féltékenysége a féltésből származik. Nem elzárni akar mást attól, akit szeret, hanem megóvni. Ő valóban szabadon enged bennünket, az ő szeretete nem fojtogató, hanem felszabadító. De azért szeretné, ha őt szeretnénk a legjobban, mert tudja, hogy ez nekünk is a legjobb. Ennek ellenére nem kényszeríti magát egyikünkre sem, mert annál sokkal jobban szeret.
Tisztelt Lelkiatya ! Szeretném megkérdezni hogy halálos büne vagy csak bocsánatos kissebb bün amit nem muszáj föltétlen meg gyonni a gumiovszer ritka néha időként egyszer -kétszeri használata . Köszönöm előre is válaszát.
Szögezzük le, hogy ez is csak a házasságon belül vetődhet föl. Ha azon kívül, akkor súlyos bűn. Azon belül is azt ajánlja az Egyház hogy inkább kerüljék a házasfelek ennek használatát. De nem mondhatjuk, hogy halálos bűn volna.
Kedves Lelkiatya! Két kérdésem volna az Egyház tanításával kapcsolatban. Van olyan teológiai mű, ami összefoglalja azokat a tételeket, amelyeket az Egyház végérvényesen és megfellebbezhetetlenül tanít, mint hitigazságot, mint dogmát, hogy világosan el lehessen különíteni az időről időre változó tanítóhivatali igehirdetéstől azt, ami a tévedhetetlenség igényével végleges meghatározásként kerül a hívek elé. A Katekizmus és a Denzinger sem igazít el ebben a kérdésben, mindent szinte egyformán fontosnak, a megkülönböztetés lehetősége nélkül ad elő, még azt is, ami nyilvánvalóan ellentmondó tétel. Tudja egyáltalán valaki, hogy hány dogmája van az Egyháznak? A második kérdés inkább filozófiai, mint szorosan teológiai. Hogyan lehetséges feloldani azt az ellentmondást, hogy míg logikából tudjuk, hogy egyetlen fórum sem kompetens a saját állításai kvalifikálására, addig az Egyház Tanítóhivatala olykor ex cathedra tanítva ezt teszi? Köszönöm a választ! Szeretettel: Tamás
Kedves Tamás! Az egyház az üdvösséghez szükséges hitigazságokat a Katekizmusában tárja a hívei felé. A hitigazságok forrása elsősorban a Szentírás, aztán ezeknek a Szentlélek irányításával a századok során keletkezett értelmezései (különösen a zsinatok), melyeket az Egyház megvizsgál, mint a hitletétemény őrzője, majd Tanítóhivatalával hívei elé terjeszt. A dogmák alapvetően a Hitvallás tételeire, a Tízparancs újszövetségi értelmezésére, Szentségtani alapokra és az imádság szempontjaira terjednek ki - természetesen a Jézusi tanítás egészének fényében -, ezért ez a négy fő témája mindig a Katekizmusnak. A Katekizmus azért az egész katolikus hit mércéje, mert minden lényeges, hitünkkel kapcsolatos szempont megjelenik benne. Ezért a dogmák nagyon sokféle megközelítésének sajátos lényegi összefoglalása a Katekizmus, még akkor is, ha túlzottan bőségesnek látszik, de meggyőződésem, hogy alig lehet rövidebben és mégis érthetően megfogalmazni a hitet, különösen, ha az erkölcsi-gyakorlati szempontokat is hozzátesszük. Ugyanakkor, mivel a hit ágazatok kifejtésének fejlődésével is számolni kellett, emiatt már sohasem csupán a dogmák szám szerinti leírása a döntő. Ezért a dogmák, mint konkrét tételek a dogmatika könyvekből talán jobban azonosíthatóak. Nem tudok azonban olyan teológiai műről - az elmondottak talán ezt indokolják -, mely számszerűsítve venné sorra a dogmákat. Az Egyház érezve ezt a problémát is, fogalmazta meg a Katekizmus vademecum-át a Kompendiumot, mely a maga rövidségével, teljességével és világosságával jogosan mondhatjuk minden emberhez a hit leglényegét közvetíti, s kikerülhetetlen a nyitott kérdéseknek további művekben utánanézni - lásd: Nagy Katekizmus, ill. teológiai művek. Filozófiailag jogos a második kérdés föltevése is. Viszont ezt nem lehet teológia nélkül megválaszolni, itt a filozófia csak "szolgáló leánya" a teológiának, önmagában a logika kevés. Isten a forrása mind a teológiának, mind a filozófiának, s végeredményben minden tudománynak. Isten közölte önmagát a kinyilatkoztatásban, Szent Fiát pedig elküldte, hogy teljessé tegye a kinyilatkoztatást. Krisztus küldi az Egyházat, az egyházra pedig rábízta mindazt az igazságot, amit neki a Szentlélek irányításával előadnia és megélnie kell. Ilyen értelemben az Isten tekintélye áll az Egyház tanítása mögött, s nem az egyház vindikál jogot "kinyilatkoztatni" önhatalmi módon. A tanítás kvalifikációja tehát Istentől származik, Ő ezek védnöke. Az más kérdés, hogy ennek elfogadásához érett hit kell, s szinte természetes, hogy ezt más hitűek nehezen fogják talán megérteni. Ezért lesz az Egyházban mindig óriási jelentősége a tanúságtételnek.
DJK! Azt szeretném kérdezni, hogy a Szentírás Jelenések könyvében található fenevad bélyege pontosan mire utal? Ha mi, keresztények, ezt a számot látjuk valahol, van félnivalónk? Vagy nem kell ettől tartanunk? Köszönöm
Nem kell tartani tőle, nem kell félni. Sok találgatás történt már arról, hogy mit is jelent ez a bélyeg. Főként az utóbbi időkben próbálták azonosítani a vásárlási vonalkódokkal, mostanában pedig a bőr alá ültethető mikrocsipekkel. Egészen biztosra vehető, hogy aki a pénztárcájában tart egy kártyát, vagy akár a bőre alá egészségügyi vagy biztonsági okokból hord magán ilyen jelet, az még ettől nem válik a vadállat, a sátán foglyává. Ilyen becsapás nincs. Csak az kerül a sátán hatalma alá, aki magát aláveti neki, aki megnyitja feléje a lelke kapuját. Hogy aztán az illetőt a gonosz lélek hogyan jelöli meg, azt lehet találgatni. Szerintem leginkább a szemében van az ismertető az ilyen embernek. A szemen, az ember tekintetén nagyon látszik, hogy odabent mi van. A zavaros tekintetű fiatalok vagy akár idősebb emberek elárulják, hogy a lelküket már elárulták. Ezek már intő jelek, ettől mindenképp óvakodjunk. De ismétlem, nem a jelektől, a számoktól kell tartózkodnunk, hanem a bűntől, amelyen keresztül beengedhetjük életünkbe a gonoszt, hatalma alá hajthatjuk a fejünket.
Kedves Atya! Úgy tudom, a nemkatolikus keleti egyházak egyik kifogása a Római Egyházzal való teljes közösség elfogadása ellen az, hogy a Katolikus Egyház úgy vallja, a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, míg az ortodox egyházak Szent János evangéliumából vett jézusi szavakkal úgy vallják, hogy a Szentlélek az Atyától származik. A Jelenések könyvének 22. fejezetében van egy szép kép leírva, miszerint az "élet vizének folyama kristályhoz hasonlóan ragyogott, és az Isten és a Bárány királyi székéből fakadt" (1. vers). Ebben az igeversben nem tudom nem felfedezni a nemkatolikus keletiek által vitatott hittétel. Minden hitvallás megfogalmazása előtt már adott volt tehát az a tan, hogy a Lélek az Atyától és a Fiútól származik, ráadásul épp a Jelenések könyvében található, tehát jánosi irodalomban, amihez értelemszerűen a János-evangéliumot is soroljuk. Értelmezhető a Jel 22,1 képe - az élet vizének folyama az Isten és a Bárány királyi székéből fakad - a Hispániában az V. századtól, Itáliában a VIII. századtól alkalmazott, s az óta a latin egyházban általánossá vált Filoque-tétel legkorábbi megfogalmazásaként? Ha ez az igevers már a II. század elején, a Jelenések könyve keletkezése idejében a Szentlélek Atyától és Fiútól származásának hitét tanította, nem lehet-e érvényes érv a Filoque-tétel elfogadhatósága mellett ez a mondat? Visszavezethető-e a nemkatolikus keleti egyházak idegenkedése a Filoque-tantól arra a gyakorlatra, hogy a bizánci rítus istentiszteleti olvasmányrendjében nem szerepel a Jelenések könyve? Köszönöm a válaszát! Szeretettel: Tamás
Kedves Tamás! Igaz, hogy a két egyházfél közötti kiélezett vitában nagyon gyakran szerepelt ez a tétel, mégsem mondhatjuk, hogy ez volna a teljes közösség elfogadásának az egyik fő akadálya. Tény, hogy az eredeti Nicea-Konstantinápolyi hitvallásban még nem volt benne ez a kitétel, csak az Ön által is említett területeken, majd a X. századtól az egész nyugati egyházban terjedt el ennek használata. Az éles vitapont, egyébként nem is annyira teológiai, mint inkább egyháztani, tudniillik, hogy szabad-e a közösen elfogadott hitvalláshoz még bármit hozzátenni vagy elvenni. Ha jól sejtem, a keletieket legfőképpen ez zavarta, s később, a vita éleződése során vált hangsúlyossá ennek a kérdésnek teológiai tartalma. Amire Ön utal, az egy érdekes megközelítés. Bevallom, nem tudom, hogy a Filioque vitában ez a szentírási szakasz mennyire játszott szerepet. Mégis azt kell mondanom, hogy ez jobbára egy költői kép, amely akár értelmezhető a Lélek származására is, de teológiai megalapozásként aligha használható. Az pedig már túlságosan messzemenő következtetés, hogy ezen kép alapján a jánosi teológia vallotta volna a Filioque tant. A jánosi szövegekben éppen úgy található utalás arra is - az Ön által jelzettnél még hangsúlyosabban -, hogy a Lélek egyenesen az Atyától származik: "A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek" (Jn 14,26). Igaz, hogy itt még küldésről van szó, nem származásról. S arra is találunk példát, hogy maga Jézus küldi a Szentlelket, de ott meg még határozottabban írja a Hittudós, hogy bár Jézus küldi a Lelket, aki viszont az Atyától származik: "Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd bizonyságot énrólam" (Jn 15,26). Nem hiszem azonban, hogy az évszázadokon át tartó vitához mi ketten sokkal többet hozzá tudnánk tenni. Imádkozzunk azért, hogy ezek a látszólagos, inkább nyelvi és fölfogásbeli különbségek ne a szembenállást , hanem inkább egymás és egymás gondolkodásmódjának elfogadását erősítsék mindkét oldalon.
Kedves lelkiatya! Van egy barátnőm,akivel az utóbbi időben elkezdett mélyülni a barátságunk.Kicsit többet is találkozunk,mint azelőtt,közös programokat is szervezünk.A problémám az,hogy néhány évvel ezelőtt az egyik barátnőmmel kölcsönösen függőségbe kerültünk egymással,azt hiszem ez az amit a pszichológia kodependenciának nevez.Kicsit nehéz is erről beszélni,mert jól szembe kell néznem magammal.Ez a kapcsolat végül megszakadt.Jó ideig tartott még feldolgoztam az egészet.Egy csunya veszekedés keretében sok mindent egymás fejéhez vágtunk és ő mondta ki azt,hogy függőségbe kerültünk egymástól,nem hagyunk elég szabadteret egymásnak a barátsággban és jobb lesz ritkitani a találkozásokat.Próbáltam távolodni tőle,de olyankor mindg jelentkezett,hol megbánóan hol pedig cinikusan és mindig az volt a vége,hogy durván lepattintott.Nagyon megelégeltem és fájdalmasan érintett az egész,igy tudatosan eltávolodtam tőle,jó ideig az utcán sem üdvözöltem,társaságba kerültem,hosszú ideig azokba a társaságokba se jártam ahol ő ott volt,mert siró görcsöt kaptam utána,felzaklatott az egész,mert ez egy mély barátság volt és nem tudtam túltenni magam a veszteségen.Szakmeber segitségét is igénybe vettem aki keresztény elvek szerint vezetett.Sokat imádkoztam,zarándok helyekre jártam és ott többször is letettem ezt a problémát.Elég hosszú ideig tartott,de egyszer csak észrevétlenül elmúlt az egész.Azóta fokoztosan eljutottam odáig,hogy üdvözlöm őt,egymásra mosolygunk,szólunk egymáshoz,néha még el is beszélgetünk.Azt nem tudom új alapokra helyezve ez a barátság folytatódhat-e.Most talán jobb minden igy ahogy van,mert mindketten gyökeres változásokon mentünk keresztül.Nem tudom,hogy alakulhatott ki ez a függőség,mert mindketten nagyon független tipusok vagyunk,de mélyen belül biztosan hordoztunk olyan sebeket és függőségeket amelyeknek tudatában sem voltunk. Úgy érzem ezekeből a dolgokból sikerült kieveznem.Most az új barátsággal kapcsolatban amaitt van bennem kicsit tartás,hogy eddig kevesebbet találkoztunk az illető személlyel,de az édesapja halála közelebb hozott bennünket egymáshoz.Ami jó,hogy vele értelmesen ellehet beszélgetni mindenről a hiitről is.És nem csak azt várja el,hogy őt hallgassák hanem ő is figyelmesen tud hallgatni.Kölcsönösségen alapul az egész.Örülök a vele való találkozásoknak,beszélgetéseknek.De nem tudom heti 3-4 alkalom nem sok-e hogy találkozunk?Próbálok nyitott lenni,de nem mindent kiadni önmagamról és nem csak erre az egy barátságra szoritkozni. A fent emlitett eset óta sok mindent megváltoztattam az életemben,először hosszu ideig egyedül voltam-de nem zavart az egyedüllét,megtanultam a bennem lévő ürességet kezelni,utána elkezdtem új emberekkel ismerkedni,új tanulmányokba is fogtam aminek a végéhez közeledek..Fokoztaosan mindig viszek be új dolgokat az életembe pl.egyik reggel szeretném a szabadban megnézni a napfelkeltét,szeretnék a környéken lévő gyalogtúrákba bekapcsolódni,3-4személyyel összeszoktunk járni vasárnap délutánonként imádkozni,gitározni,beszélgetni,úgy érzem ott is jó barátokra leltem,akikel kölcsönösen épitjük egymást.Zarándok utakba is beszoktam kapcsolódni,akár egyedül is. Az Ön meglátása szerint visszalehet-e esni egy ilyen függőségi állapotba?Próbálok egyensúlyt tartani és ügyelni dolgokra.De egy fájdalmas tapasztalat miatt-amire sajnos ráment egy barátság nem szeretnék tartalmas és jó kapcsolatokról lemondani.De kicsit félelemmel töltenek el a közelebbi kapcsolatok. Válaszát nagyon szépen köszönöm! T.
Kedves T.! Az igaz, hogy vissza lehet esni függőségi állapotba, de azért ettől félnie egyáltalán nem kell. Amit leírt önmagáról, az mind nagyon biztató. Sokat változott már, s éppen a rossz tapasztalatoknak, akkori hibáknak is köszönhetően. Ez mindenképpen előre mutató. Helyes, ha nem csak egyetlen személlyel barátkozik. Ha van társasága, más barátok, találkozási lehetőségek, akkor nem tartom soknak, hogy 3-4 alkalommal is találkozzanak ezzel az új barátjával. Ezek a beszélgetések fontosak lehetnek. Arra is törekedjék, hogy ezek valóban értékes beszélgetések legyenek, s ne csak hiábavaló fecsegés. Ismétlem, beszámolója alapján úgy érzem, Ön jó úton van az egészséges személyiségének fejlődése felé. Folytassa bátran ezeket a dolgokat, legyen színes az élete! Legfőként arra törekedjék, hogy minél több embernek tudjon segíteni akár közvetlenül, akár közvetve! S persze, ami a legfontosabb, hogy az Istennel való kapcsolatát erősítse, építse minden nap.
Kedves Lelkiatya! Mi az igazság? Kíváncsiságból elolvastam pár apokrif iratot, amelyben Jézus olykor másképp állt be, Júdás is más színben volt feltüntetve. Írnak Mohamedről is benne, Honnan tudhatom hogy mi valóban Isten szava? Mit kell tenni hogy valóban istenes életet éljek? Mert kicsit elbizonytalanodtam. Nem tudom mit tegyek mi jó és mi rossz. Jézus szerint pl meg kell-e tartani a szombatot vagy épp körül kell-e metélkedni. Vagy egy másik példa, az evangéliumokban Jézus mond valamit, de az apostoli levelekben egyes helyeken pont az ellenkezőjét írják Válaszát előre is köszönöm
Kíváncsiságból, éppen el lehet olvasni apokrif iratokat, de érteni kell hozzá, hogy abból mit és hogyan fogadunk el. Az pedig kizárt, hogy keresztény értelemben vett apokrif irat Mohamedről tartalmazzon bármit is, hiszen csak az első két évszázadban keletkezett, nem kanonikus szövegeket apokrif iratoknak. Az Isten felé vezető utunkon az Egyházat nem lehet kifelejteni, kizárni. Például éppen az Egyház az, amely megjelöli, hogy mely könyvek tartalmazzák az Isten szavát és üzenetét, s melyek azok, amelyek csak emberi indíttatásból születtek. Az apokrif iratok helyett inkább a Szentírást kell olvasni ahhoz, hogy valóban Isten-követő életet tudjunk élni. De még a Szentírás értelmezése is nehézségeket jelenthet, mint arra Ön is utalt. Tehát az Egyház szavára, tanítására mindenképpen érdemes odafigyelni, paptól, lelkiatyától tanácsot kérni. Ha ezt a közvetítő elemet ki akarnánk zárni, akkor végképp eltévednénk a gondolataink, külső emberi vélemények sokaságában. Például, hogy a szombatot kell-e tartani vagy a vasárnapot az Úr napjának, ebben is az Egyház, az Ősegyház ad eligazítást. Nem is mindig a kifejezett, leírt tanításával, hanem még inkább a gyakorlatával. Az a tény, hogy az évszázadok alatt, de valójában már egészen hamar az rögzült az Egyház gyakorlatában, hogy szombat utáni napon, tehát a feltámadás napján gyűltek össze a keresztények az Eucharisztikus ünneplésre, ez ékesen igazolja, hogy Jézusnak is ez volt a szándéka. Nem tudom pontosan, mely részekre gondol, amelyben Jézus szavaival ellentétes kijelentéseket talál az apostoli levelekben. Viszont én is tudok mutatni olyan szövegeket, amely egyik helyen így, a másik helyen meg szinte ellenkezőképpen vannak megfogalmazva. Lássunk erre példát! Róm 3,28: Mi ugyanis azt tartjuk, hogy az ember a hit által igazul meg a törvény cselekedetei nélkül - Jak 2, 17: Ugyanígy van a hittel is: ha nincsenek cselekedetei, önmagában holt. Sőt, még Jézus szavaiban is találunk olyan mondatokat, amelyek látszólag ellentmondanak egymásnak. Erre is mutatok példát: Mt 12,30: "Aki nincs velem, az ellenem van" - Lk 9,50: "Mert aki nincs ellenetek, az veletek van." Ezek magyarázatába most nem bocsátkozom, csak jelezni kívántam, hogy Önnek igaza van, a Szentíráson belül is lehet találni belső ellentmondásokat. Ezek azonban csak látszólagosak, a mélyebb és helyes értelmezés világosan kimutatja, hogy mennyire egymásra épülnek, egymást kiegészítik ezek a látszólagos ellentétek. Ki más hivatott ezeket hitelesen, Istennek tetszően magyarázni, mint maga Krisztus Egyháza?
Dícsőség Jézus Krisztusban Szeretném megkérdezni miért tapad a oltáriszentség a szájpadlásomra ?előre is köszönöm válaszát
Ez egy apró gyakorlati kérdés, amelyről nincs sok tapasztalatom. A görögkatolikusoknál ugyanis a szentáldozás két szín alatt történik: a kehelyben Szent Test és Szent Vér van, s ebből aranyozott kanálkával ad a pap minden egyes áldozónak, miközben Izaiás könyvéből idéz egy mondatot: "Íme, ez illeti ajkadat, elvétetik gonoszságod és bűneidtől megtisztulsz" (Iz 6,7). Ez a mondat akkor hangzott el, amikor a próféta látomásban a Mennybe ragadtatott, és ott saját bűnösségét, méltatlanságát érzékelve fölkiáltott: Jaj nekem, mert bűnös ember vagyok... Ekkor egy angyal fogóval parazsat vett az oltárról, és ezzel a parázzsal megérintette a próféta ajkát. Ekkor hangzott el az imént idézett mondat, amely bekerült a bizánci Liturgiába. Ezt csak azért írtam le ilyen hosszan, hogy érzékeltessem, nálunk egészen másként történik a szentáldozás, mint a latin rítusban. Ezért, sajnos, ebben a kérdésben nem tudok Önnek segíteni.
Szeretett Lelkiatya! Azt kéri az Úr Jézus, hogy szeressük ellenségeinket. Hogyan lehet a szeretet ilyen fokára lépni és ebben meg is maradni? Hogyan emelkedhetünk felül saját ítéletünkön a másikért? Nekem ez még a munkahelyi közegben is nehezen megy egyesekkel szemben, akiknek viselkedését nem értem, sőt olykor elfogadhatatlannak tartom. A legtöbb amire eddig eljutottam csupán a szánalom. Válaszát köszöni: Kincső
Kedves Kincső! Már az jelentős dolog, hogy ezt a kérdést fölteszi. Ez azt jelenti, hogy Ön törekszik ennek megvalósítására. Mondhatnánk, hogy ez természetes, hiszen maga az Úr parancsolja ezt, de lássuk be, sok olyan keresztény van, aki ezt egész egyszerűen képtelenségnek tartja, és ezért el is engedi a füle mellett. A kérdés megfogalmazása tehát már önmagában nagy reményeket hordoz. Az egyik fontos alapelv, hogy a másik ember sohasem valós ellenség. Ha rosszat tett nekem, ha aljas, ha gonosz, akkor valójában áldozat, a gonosz lélek prédája, aki emberi gyengeségeit kihasználva - amely mindegyikünknek van - gyermekkori sérüléseitől kezdve a kudarcélményeken keresztül csavarta, gyűrte a lelkét, hogy szörnyeteggé formálja. De az ember, maga, nem gonosz, csak viselkedésében azzá lett. Általában az ilyen ember is nagyon vágyik a szeretetre, megértésre. Ha az ilyen legvadabb emberekre is úgy tudunk nézni, mint áldozatokra, akkor már könnyebb nem haragudni rájuk, hanem szánni őket. Miként ezt Ön is mondja. Innen már csak egy lépés, hogy imádkozzék is ezekért a rászoruló, szeretetre éhes, kegyelemre kiéhezett emberekért. Ha már imádkozni tud értük, akkor már eltűnt a gyűlölet. Sok rossz érzés még megmaradhat, de ezek már csak nyomai a korábbi fájdalmaknak. S végül Önnek is ezt mondom, mint az előző kérdezőnek: ha kitart ebben a törekvésében, akkor egyszer csak meglátogatja az Úr kegyelmével, az emberi mértéket meghaladó szeretet ajándékával.
Tisztelt lelkiatya! Mit tegyek ha érzékeny lelkű vagyok? Válaszát köszönöm!
Mindenekelőtt adjon hálát ezért. Az érzékeny lelkű ember fogékonyabb a másik ember bajára, figyelmesebb, ha a másik ember szükségben van. Innen már csak egy kicsi lépés, hogy valóban segítsen is neki. De általában meg is van erre a késztetés az ilyen emberekben. Ezért mondom, hogy leginkább hálát adjon érte. Persze, hátulütője, hogy könnyebben megsértődik az ilyen ember, esetleg haragot tart, gyanakvó is lehet. Ezeket nem könnyű legyőzni. Még ha a lelkiatyától kap is erre vonatkozó buzdításokat, hogy ne legyen ilyen, természetéből fakadóan nem könnyen győzi le ezeket a rossz érzéseket. Mit tegyen, tehát? Erősítse magában azt, ami ebből jóra fordítható, s igyekezzék minél kisebb jelentőséget tulajdonítani az ebből fakadó rossz érzéseknek. Aztán még azt is teheti, hogy amikor úgy érzi, megbántották, sebet kapott, a szeretetlenség sebeit, akkor imádkozzék azért az emberért, aki, úgy érzi, hogy rosszul bánt Önnel. Ha mást nem, mondjon el érte egy Üdvözlégyet, hogy égi Édesanyja segítse meg az illetőt. Ha ebben a törekvésében: hálaadás, a figyelmesség kifejlesztése, a negatív érzelmek elfelejtése és a másik emberért való imádság, nos, ha ezekben kitart, akkor eljön a nap, hogy egyszer csak azt veszi észre, már egészen másként viszonyul a másik emberhöz, kevésbé érzékeny, ugyanakkor segítőkészebb, mint régebben volt. Sose feledje, "a növekedést az Isten adja" (1Kor 3,6), Tőle kérje tehát, hogy ezt a talentumát kamatoztatni tudja.
Tisztelt Lelkiatya! Azzal a kérdéssel fordulok Önhöz hogy hogyan koncentrálhatnék jobban a Jézus imára? Sokszor elgondolkozom rajta hogy a szerzetesek még társalgás közben is morzsolják a csotkit, ők ilyenkor ténylegesen az imádságot mondják, vagy ez már csak olyan reflex-féle? Próbálkoztam már vele, de vagy a mondanivalómba keveredtem bele, vagy az imába.. Válaszát előre is köszönöm, Péter
Kedves Péter! Azt semmiképp sem javaslom, hogy próbálkozzék ezzel a kétfelé figyeléssel. Lehet mondani a Jézus-ima fohászt más tevékenység közben, de csak akkor, ha az nem kíván különösebb figyelmet. Pl. futás, séta, utazás, vagy éppen takarítás, mosogatás közben nagyon jól lehet mondani, ismételgetni ezt a fohászt. Ha közben beszélgetünk vagy éppen olvasunk, tehát a figyelmünk le van kötve, akkor inkább ne kísérletezzünk ezzel, mert akkor sem az imára, sem az adott szellemi tevékenységre nem fogunk tudni odafigyelni. Hogy a szerzetesek ezt hogyan csinálják, nem tudom. Gondolom, 20-30 évi imatapasztalat alapján nekik már magától megy a szívükben az ima, oda sem kell rá figyelniük, mégis teljesen ott vannak benne. De mondom, ez igen távoli cél, nem is érdemes törekedni rá. Inkább azt javaslom, hogy minden nap szánjon időt arra, hogy csak a Jézus-imára figyeljen. Akár csak napi 5-10 percet, de azt teljes odaadással. Ha ezt megteszi, akkor a napközben mondott fohászok is mélyebb tartalmúakká válnak. De tegyük hozzá, sok idő kell ahhoz, hogy az ember elsajátítsa ezt az imát. Vagy az Úr egyszer csak nyomban megadja, az is lehetséges. Ez teljesen Tőle függ.
Kedves Lelkiatya! Miért szorulnak ki templomainkból- különösen a püspöki templomokból - a rózsafűzér imádkozása? Miért kell hozzányúlni miközben a z egyik legszebb Mária imádság.
Hogy kinek melyik a legszebb Mária imádság, az inkább egyéni vélemény és ízlés kérdése, nehéz volna a kérdést eldönteni. Valóban nagyon szép imádság a rózsafüzér, s kötve hiszem, hogy bármely görögkatolikus templomban ez tiltva volna. Hogy a püspöki templomokat említette, ennek az lehet az oka, hogy az utóbbi időkben a görögkatolikus székesegyházakban egyre többször végeznek zsolozsmát, vagyis imaórákat, vecsernyéket, utrenyéket még hétköznapokon is. Ha ezek miatt marad el a rózsafüzér, az akkor nem valamely imádságnak a kiszorulása, hanem az imádkozó közösség lelkiségének, imaéletének a megváltozása. A zsolozsma mindenképpen ősibb, gazdagabb, lelkileg tartalmasabb, mint a rózsafüzér. Persze, ezeket egyáltalán nem lehet, nem is szabad szembeállítani. Legjobb, ha nem egymást kiszorítják az imaéletünkben ezek az imák, hanem egyik a másikat még termékenyebbé teszi.
DJK! Tisztelt Atya! A kérdésem az lenne, hogy tudjuk-e hány olyan pap van ma Magyarországon, akiket mindkét rítus szerint felszenteltek. Mi tette ezt egyáltalán szükségessé vagy lehetővé? Ma is lehetséges lenne ilyen, ha egy pap kérné?
Hogy valakit két rítus szerint szenteltek volna, ilyen aligha lehetséges. A pappá szentelés szertartása - ha vannak is közös elemek - meglehetősen eltér a két rítusban, nem lehetséges ezek keverése. Mint más dolgokban sem a két rítus keverése. Arra van példa, hogy valamely rítusban szentelt pap később megkapja az engedélyt, hogy más rítusban is celebráljon. Ezek a "birítusú" papok. Ezt a hívek lelki, lelkipásztori szükséglete indokolhatja, nem pedig a pap egyéni kívánsága, lelki indíttatása. Erre a Keleti Kongregáció hivatott engedélyt adni, de meg kell, hogy mondjam, elég nehezen adja ki ezt az engedélyt. Van rá példa, de csak valós lelkipásztori igény indokolhatja. Hogy hány ilyen pap van Magyarországon, azt nem tudom pontosan megmondani, de azt hiszem, egy kezemen meg tudnám őket számlálni.
  1 2 3 
4
  5 6 7 8 9 10 11 ...    
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016