Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi öt meg hét? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Arra lennék kíváncsi, hogy az normális hogy én 14 évesen úgy érzem, hogy az Isten meghívott a csodás útra, a papságra? Előre is köszönöm válaszát! Bálint
Kedves Bálint! Igen, ez teljesen természetes. Van, aki a hivatását egészen kicsi korban fedezi föl, van, aki egészen későn. A legtöbb fiúban a 16-18 éves kori - csaknem szokásos - lelki viharok után tisztul le a kérdés, és fogalmazódik meg újra vagy erősödik föl a hivatás gondolata. Bár ez a mai korunkban jóval későbbre tolódik. Lányoknál, a tapasztalat szerint ez jobban széthúzódik. Van, aki már 14-15 éves, sőt, jóval korábbi kortól kezdve töretlenül tudja, hogy mire készül, mit vár tőle az Úr. Náluk kevésbé viharosan zajlik le a hivatáskeresés küzdelme. Ott nagyobb szerepet kap ezekben a viharokban az érzelmi hullámzás, különösen is, ha az érzelmi viharoknak tárgya, pontosabban személye is van. Nos, csak azt akarom mondani, kedves Bálint, hogy ez egy szép, fölismert hivatás, amelynek egyrészt még sok próbát kell kiállnia, másrészt idővel pontosabban is körvonalazódnia kell, hogy mire is hívja az Úr. De hogy Önt hívja egy fontos, magasztos feladatra, abban biztos lehet.
Ivancsó István Görögkatolikus szertartáskönyvében olvastam, hogy a bizánci rítusú egyházban Szent Jakab liturgiáját évente egyszer október 23-án , a szent ünnepén szokták végezni. (Az ortodoxok honlapján olvastam, hogy esetenként a karácsony utáni vasárnapon is lehet végezni.) Én még egyszer sem találkoztam ezzel a rítussal, noha voltam már ezen a napon görögkatolikus Szent Liturgián. Szeretném megismerni ezt a liturgiát. Megtalálom-e itt a honlapon a teljes leírását? Van-e szándék arra, hogy ezen a napon minden görögkatolikus templomban így celebrálják a Szent Liturgiát? A papság mennyire ismeri ennek a rubrikáit? Amit olvastam róla, abból az derült ki számomra, hogy egyes elemei csak a latin rítusban élnek tövább, mások pedig csak Aranyaszájú Szent János illetve Nagy Szent Bazil liturgiájába kerültek be; tehát joggal jellemzik úgy Szent Jakab liturgiáját, hogy ez minden rítus őse. László
Kedves László! Az az istentisztelet, amelyet ma Szent Jakab Liturgiájaként végeznek az ortodox és egyesült bizánci egyházak, tulajdonképpen egy rekonstruált liturgikus rend. A XIX. sz. során egy görög főpap, Zákinthosz püspöke adta ki Szent Jakab liturgiájának egy szövegváltozatát, és akkortól kezdve végzik a görög ortodox egyházban, vagy október 23-án, vagy a karácsony utáni vasárnapon. Az 1930-as években aztán ószláv nyelvre is lefordították, és azóta egyes szláv közösségek is végzik. Valójában az a változat, amelyben most végzik, egyáltalán nem ősibb, mint a bizánci liturgiák, mert egy nagyon kései állapotban maradtak fenn csak azok a görög szövegek, amelyek alapján rekonstruálták. Ebben az állapotban pedig már tele van bizánci elemekkel. Így például megtévesztő, hogy Szent Jakab liturgiájának állandó himnusza a "Hallgasson minden emberi test", amelyet a bizánci liturgia egyébként csak egy alkalommal énekeltet, a nagyszombati Bazil-liturgián. Ebből sokan arra a téves következtetésre jutnak, hogy ez az egyébként szép szöveg Jeruzsálemből került Bizáncba, holott éppen fordítva: eredetileg a konstantinápolyi székesegyház felszentelésének ünnepére íródott, legalábbis akkorra írták elő a tipikonok. Másrészt, és ez talán a nagyobb nehézség, bár szövegek maradtak fenn, rubrikák alig. Tehát nem tudjuk, milyen liturgikus mozgások, gesztusok kísérték a szövegeket, milyen módon imádkozták, énekelték a szent szövegeket. Ennek tudható be az a kavalkád, amelyet a különböző egyházakban láthatunk Szent Jakab liturgiájának végzése során. A magyar görögkatolikus egyházban hivatalosan nincs jóváhagyott szöveg. Törekvések mutatkoznak a végzésére, de, éppen az előbb említett kérdések tisztázatlan volta miatt ez egyelőre várat magára.
Kedves Lelkiatya! A szinkronicitás elve (azt hiszem Jung nevéhez fűződik) öszeegyeztethető-e a kereszténységgel?Különböző témákat olvastam mostanában és többek között erre is ráakadtam.Bennem most lelkileg nagy változások mennek végbe és ennek a fogalomnak a leirásában találtam olyan dolgokat amiket a saját személyes életemben is tapasztalhatók.Például imádkoztam olyan emberekért akiktől lelkilegtanulhatok,egy ima alkalmon levelet irtunk a jó Istennek amibe ezt is belefoglaltam és tényleg jelentek meg olyan emberek az életemben akitől tudok tanulni,megvilágositanak dolgokat(keresztény emberek).Elakadás van az életem bizonyos területein, és ez nagy lelki szenvedést okoz számomra. Egy ima alkalmon egy ismerős nő akivel már nagyon régen találkoztunk megkérdezte imádkozhat-e értem beleegyeztem.Ő fogalmazta meg azt,hogy eleakadás van az életemben,azt mondta még higgyek benne,hogy Isten mindent elrendez és valami újat készit számomra és már ebben az újban benne is vagyok még ha nem is érzékelem.Nem tudta milyen helyzetben vagyok,ez az ima sok reményt adott.Ma hasonlót mondott a gyóntató atya is: ő azt mondta a szenvedés után jön a feltámadás és már ebben a feltámadásban vagyok mégha nincsenek is látható jelei.Törekedjek ebben az élet állapotban megtalálni Isten akaratát és szolgálni mások felé továbbra is.Gyakran találkozok olyan szemntirási részekkel,idézetekkel is amik a heylzetemre vonatkoznak.Azelőtt nem hallottam erről a megfogalmazásról.Teológus hallgatóként próbálom a kapott információkat az egyház hitének fényéban megvizsgálni.Sok mindennel szemben azonban még nincs önálló álláspontom és nem szeretnék félrevezetődni,téves következtetéseket levonni.Segitségét,válaszát előre is meköszönöm! Gitta
Kedves Gitta! Érdekes jelenség, amit C.G.Jung szinkronicitásnak nevez, és sok érdekességen lehet ennek kapcsán csodálkozni. Vannak egybeesések, amelyek megmagyarázhatatlannak tűnnek. Ám csak azok számára, akiknek nem természetes az, hogy nagy ismeretlen Úrnak a vendégei vagyunk (- ahogy Kosztolányi fogalmaz a Hajnali részegség című versében). Valójában semmi sem véletlen az életünkben. Minden Isten kezében van. S bár Ő nem rángat minket, mint marionett figurákat, nem piszkál bele az életünkbe, hogy az erre vagy arra terelődjék - de erre neki, mindenhatóságában nincs is szüksége. A filozófia is azt mondja, Ő a mozdulatlan Mozgató, bár maga filozófiai értelemben nem mozog (a mozgás fizikai jelenség, amelynek Ő fölötte áll), mégis minden aszerint mozog, ahogyan Ő vonzza. De még ennél is sokkal közvetlenebb Vele a kapcsolatunk. Amiről a filozófia nem is tud: Ő szeretetével vonz és mozgat. Sokkal inkább hasonlít az életünk egy nagy családhoz, ahol a családapa - vagy anya - figyelemmel kísérik a gyermeküket, s nyomban készek lehetőség szerint minden igényét kielégíeni. Ez nem mindig esik egybe a gyermek kívánságával, de bizton lehet remélni, hogy a szülők jobban tudják, hogy gyermeküknek mire van szüksége. Így figyel ránk is az Úr, igazgatja - Ő tudja, hogyan, miként - az életünket. Innen vannak az egyezések, amiket tapasztalunk az életünkben.
Tisztelt Lelkiatya! Attól tartok egy kicsit elsiklottunk egymás mellett a gyermekvállalás kérdését illetően. Részben azon hiányosság miatt, hogy nem írtam le, hogy 6 éve párkapcsolatban élek, és szeretjük egymást. És hamarosan tervezzük (vagy inkább érezzük) hogy jó lenne összekötni az életünket most már. Illetve beszéltük is már (hogy miután házasságot kötöttünk, csak olyan szerényen), utána hamarosan jó lenne gyermeket vállalni. Így remélem már teljesebb a kép a helyzetemről. Értem Önt, hogy előre nem kell gondolkodni, meg felesleges elkapkodni. Én inkább a Lelkiatya őszinte válaszára lennék kiváncsi, miszerint hogy lehet egy nőben ilyen érzés, amit leírtam, pontosabban inkább az a bizonyos érzés hiánya? Tisztelettel: H.
Kedves H.! Én a természetes folyamatokról beszéltem. Ebben valóban ez az egyszerű rend, hogy az ember társat keres, s amikor megtalálja és egymáséi lesznek, akkor kettejük szerelmének gyümölcse a gyermek. Persze, nagyon sokféle ember van és sokféle házasság. De alighanem azért is kuszálódott össze Önben ez a kérdés, mert nem az élet természetes rendjét követi. Ha hat éve párkapcsolatban él, akkor könnyen összekavarodnak az érvek és érzelmek. Akkor hat éve már nem az Isten akaratát keresi és követi, hanem valami más késztető erőnek engedelmeskedik. Ez is okozza a bizonytalanságot a lelkében. Annak örülök, hogy végre tervezik, hogy Isten áldását kérik a kapcsolatukra. Ha összeházasodnak, ami azt is jelenti, hogy végérvényesen összekötötték az életüket, ez lehet, hogy a gondolkodásában is változást fog majd eredményezni. Látszólag nem változik sok minden, pedig ez lényegi változást jelent. Ha egybekelnek, eleve nem szabad kizárni a gyermekáldás lehetőségét. Szabad gyermeket örökbe fogadni, de nyitottnak kell lenni arra, hogy Ön is szüljön saját gyermeket. Nem érdemes elméletileg töprengeni azon, hogy ez helyes állapot-e vagy sem. Ha éli az életét, keresi a párja boldogságát, akkor ez a kérdés magától meg fog oldódni. Persze, nem kizárt, hogy sok további küzdelem árán, de azt nem is ígérte Jézus sehol, hogy nem lesznek küzdelmeink. Újra azt hangsúlyozom, tehát, hogy törekedjék igényes párkapcsolatra, ez terjedjen ki a közös életük minden területére. Közösen hozzák meg azt a döntést, hogy közösen fogadjanak örökbe gyermeket. Ha a férje is így gondolja, nyugodtan készüljenek erre. Ugyanakkor nem kizárva annak lehetőségét sem, hogy saját gyermekük is szülessen.
DJK! Kedves Lelkiatya! Miért választ egy görögkatolikus pap nőtlen életmódot? Ez a hivatás mélyebb mint a házas papoké? Miért nincs napjainkban több ilyen példa? Válaszát köszönöm. János
Kedves János! Azért választja valaki a nőtlenséget, mert megérzi szívében, hogy erre hívja az Úr. Enélkül nem lehet megélni ezt a nagyon szép, de nagyon nehéz hivatást. Egészen biztos vagyok abban, hogy ma is hív az Úr fiatalokat a cölebsz életre és a szerzetességre, hiszen az Egyháznak - s következésképp a világnak is - nagy szüksége van ezekre a prófétai küldetésű emberekre. Erről Jézus világosan beszél, hogy vannak, akik önként mondanak le a házasságról az Isten országáért. S minthogy nem mindenki számára érthető dologról van szó, hozzá is teszi: "Aki fel tudja fogni, az fogja fel!? (Mt 19,12) A házasságról Krisztusért lemondó ember különleges jele az Isten országának, ahol "nem nősülnek, s nem is mennek férjhez". Az ilyen emberek, mondja Jézus, "az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert a feltámadás fiai" (Lk 20, 36). Nagy hitbeli megerősödést jelentenek számunkra, ha vannak közöttünk, akik az Isten országáért vállalják a cölibátust, akár papként, akár szerzetesként. Hogy ma miért vannak kevesen? Mert a világ hatalmas erőkkel akadályozza ezeknek a hivatásoknak a kicsírázását és szárba szökkenését. Amikor megjelenik egy fiatal lelkében: hátha engem erre hív az Úr, akkor nyomban megjelennek az ellenérvek, hogy miért ne hallgasson erre a hívó szóra. Sajnos, még az egyházi környezetünk sem igazán segítő ebben. A ritkasága miatt szokatlan hivatásról inkább lebeszélik az illetőt. De még inkább a világ kínálta kényelmes élet örömei, mint Jézus példabeszédében a bogáncsok azok, melyek nagyon hamar elfojtják ennek a különleges hivatásnak az elindulását. Ma különösen is nagy elszántság szükséges ahhoz, hogy a fiatalemberek vagy leányok merjék vállalni a szívükben talált kincs felszínre hozását. Én abban reménykedem, hogy hamarosan lesz még néhány ilyen bátor és elszánt ifjú, akik a környezet nehézségei ellenére is vállalják ezt a szép hivatást, s a ha már többen lesznek, cölebsz papok és szerzetesek (férfiak és nők), akkor már a későbbieknek is könnyebb lesz vállalni ezt az utat.
Kedves Lelkiatya! Úgy igyekszem imádkozni, ahogy Jézus tanítja: "Te amikor imádkozol, menj be szobádba, zárd be az ajtót és úgy imádkozzál a rejtekben lévő Atyádhoz. Atyád, aki rejtekben is lát, megfizet neked." (Mt 6,5). Amióta ezt az imamódot gyakorlom, tapasztalom, hogy nehezen, sokszor egyre nehezebben megy, hogy fél-fél órákat töltsek ebben a teljes csendben, pontosabban belekényszerítsem magam a csendbe; ténylegesen is egy bezárt ajtó mögött, a sötétben. Mintha egy másik erő éppen el akarna vonni az imától, ettől a mind mélyebb csendtől. Ugyanakkor tapasztalom, hogy ez a teljes csend kezd átformálni... Szeretném megkérdezni, hogy Lelkiatyának mi a tapasztalata erről az imamódról. Köszönettel, Mátyás
Kedves Mátyás! Első és legfontosabb tanácsom, hogy legyen olyan lelkivezetője, akivel meg tudja beszélni a tapasztalatait. Ez az imamód nagyon értékes, nagyon erős, de a lelki atyák mindig figyelmeztetnek, hogy nem szabad egyedül elindulni ezen az úton. Még az sem szükséges, hogy, akit megkér a lelkivezetésre, az jártas legyen ebben az imádságban, csak legyen egy külső ember, aki maga is hívő, imádkozó, istenfélő, akivel a tapasztalatait megoszthatja. Ezek után merem csak mondani, hogy tartson ki. Ha az ember előre halad az imádságban, akkor igen erős ellenérvek jelennek meg, hogy miért is ne folytassa. Vagy a test feszeng és követeli, hogy valami mást kelljen neki csinálnia, vagy az értelem okoskodik, hogy ennél hasznosabb időtöltést is választhatna. De mindezen érveknél fontosabb az a vonzás, amely viszont az Úrtól jön, aki maga is kedvét leli az imádkozó emberben. Ő azonban nem követel, nem erőszakoskodik, csak csöndesen hív. A belső szobába zárkózás erre is vonatkozik, hogy az ember a szívébe visszavonul, mert oda már nem hatnak el a külső tényezők, s ott fölerősödik az Isten jelenlétének vonzása is. Ha erre az imádságra érzett hívást, akkor bátran haladjon ebben előre. De ne az imamód legyen a fontos, hanem magának Istennek a jelenléte. Ha ezt követi, akkor adott esetben megvilágosodást is kap, ha éppen váltania kell, vagy ki kell egészítenie ezt az imádságot valami mással. No, de ehhöz is nagyon kell a külső kapaszkodó, a lelkivezető. Sok kegyelmet ehhöz az úthoz!
Tisztelt lelkiatya! Van egy ismerősöm aki letiltott facebook-on minden szó nélkül és mikor hívni próbálom telefonon nem veszi fel. Egy irodában dolgozik és nem vettem fel a telefonomat mert nem volt nálam a telefon. Nem bántottam meg nem mondtam neki semmi rosszat. Kicsit rosszul érzem magamat emiatt már napok óta. Mi a véleménye? Köszönöm válaszát.
Nem kell emiatt aggódnia. Várjon egy kicsit, néhány napot, és később keresse újra. Ha netán nem venné föl a telefont, akkor írjon neki néhány sort akár telefonon, akár postai úton. Tehát jusson el hozzá az üzenet, hogy Ön nem neheztel rá, s hogy keresi vele a kapcsolatot. Ha az illető ennek ellenére is elzárkózik, akkor meg nem is érdemes erőlködnie a kapcsolatfölvétellel. Imádkozzék érte és várjon tovább. Ha elsikkad, elvékonyodik emiatt a barátságuk, akkor se bánkódjék különösebben, mert akkor az csak ennyit is ért. De ha erősebb a kettejük közötti baráti szál, akkor ki fogja bírni ezt a kis szünetet, és néhány tapasztalattal gazdagodva mélyebb szinten fog folytatódni a barátságuk.
Kedves Lelkiatya! "A gazdag ember nehezen megy majd be a mennyek országába". Jézus ezt mondja az Evangéliumban. Miért? A gazdag embernek többet kell küzdenie üdvösségért mint a szegénynek? Nem teljesen értem ezt a szakaszt. Segítene benne? Előre is köszönöm.
Számtalan dolog vesz körül bennünket a világban, amelyek nem segítenek Isten felé. Ezek többnyire azok a dolgok, amelyeket az ember gyártott magának. Ugyanis az Isten alkotta teremtmények - legalábbis, ha azokat jól használjuk föl - éppen arra valók, hogy közelebb vigyenek az Istenhöz. De lehetnek ilyenek az emberek által készített tárgyak is, például a művészi alkotások, vagy bármi más, Isten dicsőségére alkotott dolog. Mégis, sok olyan termék, árucikk van, amelyek a még nagyobb kényelmünket szolgálják, de a testi igényeket kielégítve az ember lelke egyre inkább eltompul, egyre kevésbé lesz neki fontos Isten. A gazdag ember könnyebben hozzájut ezekhöz a termékekhöz, míg a szegényebb, még ha szeretné is, akkor sincs rá lehetősége. Lám, így volt ez már Jézus korában is, nem csak a mai élvezetekkel túlhajszolt modern korunkban. Érdekes jelenség ez, hogy minél több van valakinek, annál jobban ragaszkodik hozzá, s minél kevesebb, annál szabadabb tud lenni ezektől. Ezért nehezebb a gazdagnak üdvözülni, mert az őt körülvevő sok tárgy és dolog könnyebben eltérítik a figyelmét a lelki dolgoktól, az Istentől.
Kedves Lelkiatya. Budapesten szeretnék állást vállalni. Azt szeretném kérdezni, hogy Budapesten létezik valamilyen keresztény,katolikus szállás, ahol egy dolgozó fiatal vallásos nő ellekhat egy darabig?
Szerintem van erre lehetőség, de nekem nincsenek közvetlen kapcsolataim e téren. Mégis, bár nem kifejezetten lelkiatyai kérdésről van szó, ezennel közzéteszem a kérését, hátha fog tudni valaki segíteni. Javaslom, hogy írjon személyesen a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre, s ha lesz, aki tanácsot tud adni, azt továbbítom Önnek.
Kedves Lelkiatya! Férjemmel több ok miatt - külföldi munka, életkor, testi problémák - együtt megbeszélve a házasságunkat -, szeretetben de főleg önmegtartóztatásban élünk, ez nem jelent különösebben problémát egyikőnknek sem, több éve. Nagyon ritkán de előfordult közöttünk a fent említett intim kapcsolat. Én hívő vagyok, a férjem nem, de egyházi házasságban élünk. Felmerült bennem a kérdés hogy ezt a dolgot el kell-e mondanom gyónásban, bűn-e? Köszönöm szépen a választ! J.
Kedves J. Amire utal, azt nem kell meggyónnia. A testi szerelemnek nagyon sok változata van. Az csak akkor bűnös, ha önző, ha nem figyel a másikra, ha szeretetlen. Ezekkel a dolgokkal lehet beszennyezni a házastársak között meglévő testi kapcsolatot, a módozataival nem. Az fontos még, hogy ne akarják eleve kizárni a gyermeknemzés lehetőségét. De egy bizonyos koron túl már erre nem is szükséges gondolni, hiszen a test biológiája már másként működik. Újra hangsúlyozom, az a fontos, hogy a lélek szeretetének kifejezője legyen a testi kapcsolat. Ha ez az elv, akkor házasságon belül minden megengedett.
Tisztelt lelkiatya! Az elmúlt 10 évben nem sok embernek sikerült elnyerni a bizalmát, barátságát. Mikor leérettségiztem azt hittem hogy kicsivel jobb lesz nem lesznek olyan emberek akik bántani fognak, jobb lesz kicsivel. De nem lett. Mikor kollégiumba kerültem a szobatársaim állandóan kötekedtek velem, zsaroltak, ami kihatott a viselkedésemre is közben készültem a nyelvvizsgára ami nagy nehézségek árán sikerült. Majd történt a családban egy nagy tragédia: meghalt édesapám. Volt olyan régi osztálytársam aki jó barátom volt lejáratott az egyik barátja előtt és nem kért bocsánatot. Aztán egy lány rámírt facebookon barátot akart nekem szerezni, amit abban az évben próbált megvalósítani, de én nem hagytam magam. Majd zsaroltak meg kötelezővé tették a mozizást, ami után nagy konfliktus lett. Nyár elején elsimultak a dolgok és folytatódott a szivatósdi. Majd betelt a pohár. Senki sem ért meg, mindenki azt mondja hogy mindenki megkapja a büntetését az élettől. Úgy tűnik hogy más velem egykorúnak rendben van az élete. Mi rosszat tettem? Miért kell szenvedni?
Mindenekelőtt gratulálok a nyelvvizsgához! Megköszönte az Úrnak? Sok sorstársa van, aki meg emiatt szenved, hogy nem tud átjutni ezen a Rubicon folyón. Önnek már sikerült. S valószínű, vannak más dolgok is, amelyek már sikerültek. Alighanem a főiskola (egyetem?) lépcsőfokait is szépen veszi. Fontos látni ezeket a jó dolgokat is! Az emberi kapcsolataiban kevésbé sikeres. Igen, ez talán joggal tölti el szomorúsággal. Mégis azt mondom, ez ne a keserűséget, netán bosszút táplálja a lelkében. Ne azzal törődjön, hogy úgy tűnik, Önt nem szeretik. Nézzen jobban körül, nincs-e olyan ember, aki szintén nagyon vágyik arra, hogy megértést, megbecsülést kapjon, s akár éppen Ön lehetne az, aki ezen a rááldozott figyelmességével átsegíti. Akkor lépünk előre, ha megfeledkezünk magunkról. Akkor kapunk legtöbbet, ha semmit sem várunk el a magunk számára. Akkor kapjuk meg, amire vágyunk, amikor elengedjük, nem ragaszkodunk hozzá. Ezt a stratégiát javaslom Önnek is. És még egy. Jézus állandóan ott van Ön mellett. A mostani magányos helyzete erre is jó lehet, hogy ezt az állandó segítő jelenlétet jobban észreveszi, jobban értékeli. Az erre való odafigyelést is mindenképpen javaslom Önnek. Életének boldogsága azon múlik, hogy az eddig elszenvedett nehézségek megtanítják-e Önt önzetlenné válni. Adja Isten, hogy sikerüljön!
Tisztelt Lelkiatya! Valamiért sok barátom felnéz rám (elmondásaik szerint ez így van), én pedig igyekszem felnőni ama feladathoz, hogy mindig jó tanácsokkal tudjak szolgálni, mindig ott legyek, HA szükség van rám. Ám ez nem valami könnyű. Főleg akkor nem, amikor én eddigi életemben mindig szingli voltam (és egy ideig még az is leszek) és több barátom is hozzám fordult szerelmi ügyben, én meg próbálok helyt állni és segíteni, tanácsokat adni, de úgy érzem kevés vagyok ehhez. Mit tegyek, hogyan fejlesszem magam egy afféle lelki tanácsadóra, jó tanácsokat adó emberre? Válaszát előre is köszönöm! Egy gimis srác
Engedjen meg egy merész hasonlatot. A cölebsz papokhoz, szerzetesekhez is azért fordulnak sokan lelki tanácsadás végett, mert valahogyan kívülről, távolabbról látják a kérdést, és ezért onnan talán mélyebbre is látnak egy adott problémában. Tehát valószínű, van összefüggés az Ön "szingli" állapota és a tanácsadói szerepe között. De nem kell félnie, nem azt tanácsolom, hogy azzal tudja fejleszteni magát, ha továbbra is távol tartja magát az udvarlástól, a társkereséstől. Azért nem ilyen közvetlen a kapcsolat. Azt javaslom, hogy törekedjék a bölcsesség megszerzésére. A Bölcsesség könyve, a Példabeszédek könyve bőséges tanácsokat adhat ezen a téren. De még inkább javaslom, hogy forduljon gyakran a bölcsesség forrásához, magához Jézus Krisztushoz. Mindig imádkozzék is azokért a személyekért, akik tanácsot kérnek Öntől. Nem biztos, hogy mindig megtalálja a nekik való helyes választ, de ha imádkozik értük, akkor a Szentlélek kisegíti Önt, és igazzá formálja még azt is, amit esetleg melléfogással rosszul mondott. Tapasztalatból beszélek.
Tisztelt Lelkiatya! Ön szerint normális-e az az érzésem, hogy jobban vágyom arra hogy örökbe fogadjak egy kis ártatlant, mint hogy saját gyereket szüljek? Pedig benne vagyok a korban, tudom, már épp ideje lenne, ahogy szokták mondani, szép sorban mindent, mintha forgatókönyv szerint élnénk, hogy aztán elmondhassuk hogy na ez is megvan. Szóval nem érzek magamban szaporodási ösztönt, mindent elsöprő vágyat a szülésre, gyermekvállalásra. De ha mégis az inkább lelki, semmint hormonális. Nem tudom miért, de a hideg kiráz a terhesség, a szülés és a gyermekágyasság gondolatától. Nem, nem a fájdalomtól félek, azt megélem ha kell, csak úgy taszít. Taszít a gondolat, hogy majd mindenki körbeajnároz, hogy hogy kell csinálni, meg ki a jó anya. Meg amúgy is ebbe a megkergült világba minek is. Miért erőlteti a politika is hogy szüljünk halomra, mikor olyan sok elhagyott gyerek van. Jó nyilván amíg nem vagyok benne, nem tudhatom, milyen, de az már csak jelent valamit, hogy nem vágyok rá igazán. Én nem vagyok az a fajta nő, aki visítozik egy gyerek láttán, meg sír, hogy jaj nekem is kell gyerek rögtön. Viszont mindezek ellenére eldöntöttem, hogy szeretnék majd gyereket, 1-2 év múlva. Mert ha bár nem érzek mindent elsöprő vágyat, azért mégis csak valahol szeretnék, meg majd biztos fogom szeretni, aztán ki tudja lehet majd egy örökbe fogadás is belefér. Tisztelettel: H.
Kedves H.! Az az egy-két év még odébb van. Most azt javaslom, ilyesmin ne törje a fejét, mert ez nemigen viszi előre. Ez merőben elméleti elgondolás, aminek bármi is az eredménye, a valós élet produkálhat egészen mást. Nem tudom, van-e már férje. Föltételezem, hogy nincsen, mert őrá még utalást sem tett ennek a fontos gondolatnak a menetében. Márpedig ez elengedhetetlen. Azt nem javaslom, hogy férj nélkül fogadjon örökbe gyermeket. A gyermek nem az Öné, nem a szaporodási ösztön kiélésének terméke. Amit most Ön erről gondol, az azért nem hiteles, mert nincs itt az ideje, hogy erről gondolkodjék. Most a társkeresésnek, párválasztásnak, családalapításnak van itt az ideje az Ön számára - úgy sejtem. Ha pedig ez megtörtént, akkor úgyis együtt kell majd gondolkodniok tovább ezen a nagy kérdésen.
Kedves Lelkiatya! Hogyan lehet helyesen megkülönböztetni egymástól a lehetőséget és a kísértést? Köszönettel: Zsóka
Kedves Zsóka! Ha egy szóval válaszolnék rá, egész egyszerűen azt mondhatnám: imádsággal. Ha csupán az értelmemmel próbálnám mérlegelni a helyzetet, akkor csaknem bizonyosan eltévednék. Az ember nagyon könnyen be tudja csapni saját magát. Sokszor tapasztaljuk, hogy mindent meg lehet magyarázni, s annak az ellenkezőjét is. Persze, ha meg csak az érzéseimre hagyatkoznék, akkor is könnyen tévedésbe eshetek, mert hányszor előfordul, hogy az érzelmek nem helyes irányba vonzanak. Merre irányítsam tehát az akaratomat? Kérdezzem meg az Urat! Legjobb esetben a lelkiismeretem azt súgja, ami az Isten akarata, de még a lelkiismeret is lehet téves, ha sokszor nem hallgattam rá. Az ember a lelkiismeretét is képes a bűnös életével eltompítani, eltorzítani. Ha egy dolgot meg kell ítélnem, hogy az helyes-e vagy sem, kövessem vagy nem, akkor imádkoznom kell. Mégpedig odaadóan, hittel, valóban a Lélekre figyelve, s az imádság alatt teljesen félretéve érveket, érzéseket, gondolatokat. Majd az imádság után tegyem újra a mérlegre a dolgot: mit vársz tőlem, Istenem? Ezen az úton, ha nem is 100 % bizonyossággal, de igen nagy valószínűséggel megtalálom a helyes lépést. Az ember aztán ezt minél gyakrabban alkalmazza, vagyis, hogy imádságban hozza meg a döntéseit, annál inkább tisztul, világosodik a lelkiismerete, s idővel annál biztosabban meg tudja különböztetni a kísértéseket az Isten adta lehetőségektől.
Kedves Lelkiatya! Önnek mi a véleménye a művészetterápiáról?Elkezdtem művészetterápiás foglalkozásokra járni, és pozitiv benyomásom van.Ami viszont elgondolkodtatott,hogy köröket kellett rajzolni és ezt sokan mandalának nevezeték még a műóvészetterapeuta is(aki egyébként a vallásást komolyan gyakorló katolikus és eredeti foglalkozását tekintve orvosnő).Tudomásom szerint a mandala egyfajta hindu és buddhista ábrázolás.Ezt most utólag néztem meg itthon,mert nem voltam tisztában a jelentésével.Gond-e egy keresztényembernek ilyen foglalkozásokra járni ahol esetleg ezt a technikát is alkalmazzák?Ezt csak egy rajz esetében emlitették.Egyébként fákat,akvarellt készitettünk az évszak hangulatát próbáltuk megjelniteni. Magának a terépiának gyógyitó hatása van,úgy érzem valamit felszabadit bennem.Segit objektiven látni a dolgokat amelyekbe az utóbbi időben nagyon beleragadtam és szükségét éreztem valami új kipróbálásának.A résztvevők legnagyobb része keresztény,Isten is szóba kerül az alkotások,munkák elemzése kapcsán innen is látszik a tagok vallási elkötelezettsége.A jó érzések ellenére is nem szeretnék félresiklani.Ön hogy látja ezt az egészet? Köszönöm válaszát! Tisztelettel:Adrianna
Kedves Adrianna! Szerintem jó lehetőséget kínál a művészetterápia. Önmagában a terápiának ez a műfaja teljesen hiteles, keresztény lehet, hiszen Isten alkotásait, nagyságát használja föl arra, hogy egyre inkább fölfedezzük a saját magunkban lévő értékeket. Ha viszont valaki nem keresztény szemlélettel vezeti ezt a terápiát, akkor belevegyíthet sok félrevezető dolgot, de ez minden terápiánál így van. Amit Ön leírt, abban én semmi rosszat nem látok. Önmagában a mandala, mint eszköz nagyon jó lehetőséget kínál az elcsöndesedésre, az önmagunkba tekintésre, sőt, az önismeretre is. Ha erre építve esetleg nem keresztény tanításokat kezdenének átadni, akkor kell fölfigyelni, s nem menni tovább azon az úton. De ismétlem, az Ön leírása alapján és semmi ilyen veszélyt nem érzékelek. Fessen nyugodtan mandalát, vegyen részt ezeken a foglalkozásokon. Arra azért mindenképp ügyeljen, hogy ez a foglalatosság ne az imától vegye el az időt és a figyelmet. Ha lehet, a terápia idején még többet, még buzgóbban imádkozzék. Akkor mindenképp hasznos lesz az Ön számára ez a törekvése.
  1 2 3 4 5 
6
  7 8 9 10 11 ...    
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016