Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi öt meg tizenöt? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
DJK! Lelkiatya, ez egy kicsit komplexebb kérdés, viszont arra lennék kíváncsi, hogy hogyan tudunk különbséget tenni Isten valódi akarata, valamint azon érzések között, amit a mi felettes énünk Isten akaratának érez? Ez főleg azon emberekre vonatkozik, akik vagy frissen megtértek, és még nem tudnak lelkiismeretükre támaszkodni, mert nem ismerik teljesen Istent, vagy azokra, akik hamis Istenképpel rendelkeznek, és valamiről azt hiszik, hogy Isten akarata, pedig nem (extrém esetben gondoljunk az Iszlám terrorizmusra, akik azt hiszik, egy felettes akaratot teljesítenek azzal, hogy embereket ölnek). Ezen kívül akik hamis Istenképpel rendelkeznek, és előszeretettel próbálják másoknak a torz képet továbbadni. Valamint még a mentális betegségekkel kűzdő embereknél is előfordulhat ez a jelenség, főleg a kényszerbetegeknél, akik kényszeresen félnek, és így a felettes énük azt hiszi, Isten akaratát teljesítik, pedig nem. A kérdésem az lenne, hogy tudnánk egyre jobban a saját akaratunkat Isten akaratához simítani? Természetesen az ima, Szentírás olvasás, valamint a szentségekhez való járulás gyakorlásán kívül. Például egy lelkiismereti gondokkal küzdő ember támaszkodjon teljes mértékben lelkivezetőjére? Vagy miközben fejlődik, alakul lelkiismerte, szenvedéseit, kétségeit ajánlja fel másokért? Tudom, ezek nem egyszerűen megválaszolható kérdések, hiszen nekünk, Isten gyermekeinek egész életünk egy fejlődés, egy út az életszentség felé, osk akadállyal, buktatóval, de bízva Isten gondviselő szeretetében, állandó vezetésében. Köszönettel,
Azt hiszem, ritkán adatik olyan teljes bizonyosság, hogy mi az Isten akarata. Mindig maradhat kisebb nagyobb bizonytalanság ezen a téren. Éppen azért, mert Isten nem megfogható, nem megragadható, nem kiszámítható. Ő a meglepetések Istene, az ajándékozás Istene, s erre, ezeknek befogadására mindig készeknek kell lennünk. Egy másik kérdezőnek is hasonló választ adtam, hogy az életünk folyamatos fejlődés, egyre inkább ráhangolódhatunk Isten akaratára. A sokat próbált ember talán érzékenyebb már erre, jobban megérti, mit kér tőle az Isten. De erre sincs állandó képlet, hiszen elképzelhető, hogy egyszerű, tapasztalatlan gyermek a kegyelem hatására olyan magabiztosságot kap, amelyet sok idős lelkiember is megirigyelhetné. Az bizonyos, hogy a lelkiatyának nagy szerepe van ebben a folyamatban. Egyrészt, miként mondja is, segítsen megtisztítani a hallást, hogy képes legyen megkülönböztetni az egyéni hangokat, a világ hangjait, az Isten szavától, másrészt segítsen ebben a fejlődésben, melynek eredményeképpen egyre inkább kifinomul az ember arra, hogy meghallja és kövesse az Isten szavát és akaratát.
Tisztelt Lelkiatya! Gondolkozott már azon, hogy lehetne szervezni egy néhány napos lelkigyakorlatot, ahol a kispapok és a papi hivatáson gondolkodó középiskolás fiatalok együtt beszélgethetnek, imádkozhatnak, elmélkedhetnek? Szerintem nagyon jó ötlet lenne. (én biztos elmennék egy ilyenre)
Talán nem is kell lelkigyakorlatot szervezni ilyen céllal. Amennyire én tudom, általában van lehetőség beszélgetni kispapokkal, van ifjúsági találkozó hetente, ahol szintén többen is jelen vannak, de máskor is megszólíthatók. A legjobb talán a szemináriumi nyílt nap, amikor bele lehet látni a szeminárium életébe, ugyanakkor személyes beszélgetésekre is van lehetőség. Ezeket javaslom, kihasználni.
Kedves Lelkiatya! Hogyan ismerhetem fel, hogy melyik azaz imamód, amely a lelkemet leginkább Istenhez vezeti? Felmerült bennem az is, hogyha magam nem is tudom pontosan, elég, ha nyitott a szívem Istenre s Ő majd megtalálja az utat hozzám. Vagyis mennyiben haladok én Isten felé vagy inkább Ő az aki felém jön? Köszönettel: Lívia
Kedves Lívia! Nem igazán helyes az a kép, hogy Isten jön felém, vagy én megyek feléje. Isten, aki mindenütt jelen van és mindent betölt, a keresztségben megajándékozott engem az ő saját életével. Ezt tehát csíraszerűen megkaptam már, ez már az enyém, ez az isteni élet bennem él és növekszik. Minél tudatosabb az ember, minél inkább felelős a tetteiért, annál inkább felelős ezért a belső növekedésért. (Eleinte nemigen tudatos ez, a gyermek nem tudja, hogy Istenben növekszik, de ha tiszta lélekkel törekszik a jóra, ez előre viszi őt ebben a folyamatban.) Az imádságunk is folyamatosan változik. Eleinte egyszerű, gyermeki imákat tanulunk meg, ezeket mondjuk, majd idővel megtanulunk saját szavainkkal is imádkozni. Később egyre több imát tudunk, sőt, egyre több imamódot. Hogy éppen melyik az enyém, melyik a leghatékonyabb, az sok mindentől függ. Meglátásom szerint az a jó, ha nem horgonyzok le egyiknél sem, hanem mindegyik fajta egyként gazdagítja az imaéletemet. Ha szinte minden napomban van Szentírásolvasás, Jézus-ima vagy rózsafüzér, zsolozsma vagy zsoltárolvasás, egyéni ima és egyéb imák. Még egy-egy napszak sajátos lelkiállapota is befolyásolja, hogy adott pillanatban melyik az én imám. Mindez a folyamatos növekedés eredménye.
Tisztelt Lelkiatya! Maga szerint hogyan kell viselkednie egy papgyereknek? Néha sajnos azt látom, hogy többre tartják magukat a többi gyereknél, pedig attól, hogy az édesapjuk pap, ők még nem lesznek többek ember/gyermektársaiktól. Válaszát előre is köszönöm!
Én nem így gondolom. A papgyerekek éppen olyanok, mint a többi gyermek, van közöttük ilyen is, olyan is. Azt azonban én is észrevettem, hogy általában nagyobb biztonsággal közlekednek az életben, sokan közülük valahogy magabiztosabbak. Ez nem azt jelenti, hogy többre tartják magukat másoknál (persze, biztos van köztük ilyen is, mint ahogy a nem papgyerekek között is), hanem bátrabbak, kezdeményezőbbek, nagyobb bizalommal cselekednek. Szerintem ilyennek kellene lennie minden kereszténynek. Ezt a magabiztosságukat minden bizonnyal onnan merítik, hogy szüleik révén többet tudnak az Istenről, az Evangéliumról, az életről, az emberekről. Hangsúlyozom újra, ezzel nem általánosíthatunk, mert más családoknál is hasonló jelenség figyelhető meg. Főként a nagycsaládosoknál, ahol rendszeres a közös imádság, magától értetődő, el nem maradhat a vasárnapi Szent Liturgia, a szülők is járnak felnőtt hittanra, stb., ott is érzékelhető ez a hitből fakadó magabiztosság, életszeretet és eligazodni tudás. Aki ezt kapja a családjában, az ettől - jó esetben - nem gőgös, hanem hálás lesz, másokra jobban figyelő. Érdemes egyébként erre személyesen is törekedni, amikor már felnőtté válik az ember, s többé nem a szülei nevelik, hanem önneveléssel saját magát.
Tisztelt Lelkiatya! Ézsaiás próféta könyvében ezt olvastam : "aki tömjént gyújt, bálványt imád" . Ezt olvasva nagyon megijedtem hisz mind az ortodox mind a katolikus egyházba használnak tömjént. Vagy ez a mondat mire utal? Kifejtné nekem? Válaszát előre is köszönöm!
Jól meg kell érteni ennek a szövegrésznek az üzenetét, s ehhez meg kell vizsgálni szövegnek a környezetét is. Itt a próféta a saját népének tagjait ostorozza. Pontosabban szólva Isten adja ajkaira a korholó szót. A teljes mondat így hangzik: "A ki bikát öl, embert üt agyon; a ki juhval áldozik, az ebet öl; a ki ételáldozattal jő, disznóvért hoz elém; a ki tömjént gyújt, bálványt imád!" (Iz 66,3). Minden első tagmondat az áldozatbemutatásra vonatkozik, s minden második tagmondat pedig az ezzel ellentétes emberi cselekedetre. Így lehet értelmezni: Lehet, hogy valaki bikát öl és azt áldozza föl, de ugyanakkor azt a bűnt is elköveti, hogy embert üt agyon; a másik juhot áldoz föl, de közben megöli a kutyát is; vagy éppen ételáldozatot hoz, de közben disznóvért vesz a kezébe, amely szigorúan tilos volt a zsidóknál; lehet, hogy valaki tömjént áldoz, vagyis az áldozatát tömjénnel akarja kedvesebbé tenni Isten előtt, de közben meg bálvány előtt is hódol. Hiszen a tömjénáldozat is elő volt írva a zsidó áldozati szertartásban, ez teljesen természetes. Csak azt nem szabad, hogy miközben valaki hozza az Istennek a tömjénáldozatot, közben meg bálványokhoz fordul, esetleg azok előtt is éget tömjént. Egy másik fordítást is idehozok, abból könnyebben megérthető ennek a bibliai szakasznak az értelme: "Aki bikát áldoz, embert is öl; aki bárányt áldoz, kutyának is nyakát szegi; aki ételáldozatot mutat be, disznóvért is kiönt áldozatul; aki tömjént éget, bálványoknak is hódol ugyanakkor. A saját útjaikat választották, és a lelkük utálatos dolgokban gyönyörködött."
Tisztelt Lelkiatya! Olyan témában fordulok Önhöz, ami modern korunk mindennapjait érinti, de sok erkölcsi és hitbeli kérdést felvet, ez a facebook és a közösségi oldalak. Fent vagyok a facebookon, és egyre jobban zavar a tartalma, amiket emberek megosztanak rajta. Van egy két ismerős, akik rengeteg obszcén, szexuális tartalmú, hímsoviniszta, ízléstelen vagy durva mondanivalójú tartalmakat osztanak meg. Nem rég megelégeltem és kiírtam az oldalra, hogy aki ilyeneket oszt meg azt le fogom tiltani mert nem vagyok rájuk kiváncsi. Remélem vették a lapot, akit érint, de lehet még annyi belátásuk sincs hogy észrevegyék. Tényleg nem vagyok rájuk kiváncsi, viszont úgy elhomályosít közben a düh hogy muszály volt jeleznem. Elegem van a kioktató, becsapó, rosszra tanító cikkekből is ami árad az oldalakon. Meg abból, hogy mindenki felrak mindent magáról, ez is olyan émelyítő, akármilyen szép dolog is mikor egy gyermek megszületik, de könyörgöm, mióta jó ez kirakni a facebookra "csutakosan" az újszülöttet az ilyen közhelyes nyálas hozzászólással, hogy mama-baba jól van. Bocsánat de az émelygés környékez. Ettől meg hogy dühös vagyok és jeleztem is e felé az ember felé, hogy ennyire obszcén, lelkiismeret furdalást keltett bennem, hogy esetleg megbántottam, de az érdekel valakit mikor engem megbánt, megaláz, a nőiségembe tipor. Dühös vagyok...
Nem mindenkinek ugyanaz tetszik. Van, aki szereti ezeket a kis semmitmondó üzenteket, van, aki nem. Persze, nem a trágár, obszcén dolgokra gondolok, amelyek viszont semmi jót nem közvetítenek: azt is szennyezik, aki küldi, s azt is, akinek azt látnia kell. Sajnos azért is szaporodtak el az effajta ízléstelenségek, mert ezen a felületen még ha a nevét vagy a kitalált jelét odateszi is az illető, mégis arctalanul közöl, ezért könnyebb arcátlanságot művelnie. A világháló sok jó dologra is használható, s éppen úgy a közösségi oldalak is. Csak azokat a személyeket érdemes kitörölni, akik effélét terjesztenek, s csak a valóban hozzánk közelállókkal tartani ilyen módon a kapcsolatot. Persze, azok között is lehetnek olyanok, akiknek más az ízlésük. Ezt el kell fogadnunk, hogy nem vagyunk egyformák. Szerintem, miután Ön is kidühöngte magát, utána mérsékeltebben nyúl ehhöz az eszközhöz. Javaslom, törekedjék arra, hogy soha ne haragudjék senkire. Ha mégis úgy érzi, hogy volna rá oka, akkor inkább imádkozzék az illetőért. Az neki is, de főleg Önnek jót tesz, míg a harag mérgez bennünket, legfőképpen azt, aki táplálja szívében ezt a haragot. Ne tegye, hát! Imádkozzék helyette!
Tisztelt lelkiatya! Tudna olyan könyvet ajánlani ami, a magyar görög katolikus egyház történetéről,hagyományairól szól? Válaszát köszönöm!
Ezeket a könyveket tudom ajánlani. Azt hiszem, mindegyik kapható a Szent Atanáz könyv- és kegytárgyboltunkban: Dr. Pirigyi István: A magyarországi görögkatolikusok története I-II. Nyíregyháza, 1990. Véghseő Tamás- Terdik Szilveszter: "Minden utamat már előre láttad": Görögkatolikusok Magyarországon Janka György: A 100 éves Hajdúdorogi Egyházmegye története, Nyíregyháza 2014. Baán István: Uram, tehozzád kiáltok
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Családommal együtt külföldön élünk, és hamarosan áttérünk a római katolikusról a görög ortodox hitre. Kérdésem, amit itt a fórumon már továbbítottam (sokkal részletesebben kifejtve az indokokat), de valószínű nem ment át, mivel a mai válaszok között nem találtam meg. Azt szeretném tudni, hogy ortodoxként majd járulhatunk-e görög katolikus áldozáshoz, ha Magyarországon járunk. Németországban élünk, a francia határ közelében, s itt nincs keleti rítusú katolikus szertartás (ortodox viszont igen sok helyen van!), de Magyarországon, amikor haza látogatunk, továbbra is szívesen járulnánk áldozáshoz. Természetesen, csak a megfelelő böjt betartása mellett, és a szent gyónás elvégzése után. Kérdésem, hogy megtehetjük-e majd ortodoxként? Mivel az Eucharisztia anyaga és lényege (két szín alatti áldozás) nem tér el egymástól, sőt az Isteni Liturgia is ugyanaz, ezért szerintünk nem kéne, hogy ez problémát jelentsen, noha nem lett még helyreállítva a teljes egység. Szeretnénk tudni, hogy miként van ez a fontos kérdés szabályozva ebben az esetben (ortodox hívő görög katolikus szertartáson). Szíves válaszát nagyon köszönöm!
Attól tartok, hogy ha Önök valóban átlépnek a görög ortodox egyházba, akkor ők maguk sem fogják Önöknek ezt megengedni. Mi, katolikusok, saját hitünk alapján lehetővé tennénk, hogy ortodox testvérek Eucharisztiához járuljanak nálunk, de ők maguk ezt nem tartják megengedettnek, mivel az Eucharisztia az egység szentsége, ha valaki nincs velük egységben, egy közösségben, akkor az szerintük nem részesülhet az egy Eucharisztiában sem.
DJK! Tisztelt Lelkiatya, kérem magyarázza el nekem a Mt 22:1-14-et, a királyi mennyegzőről szóló példabeszédet. Az utolsó mozzanatot, a 11-14. igeverset nem igazán értem. Köszönöm szépen.
Valóban nem könnyen érthető rész. Ezek a szegény emberek igazán nem esküvői menyegzőre készültek, szinte kényszerítették őket, hogy jöjjenek el, hogy is lehetne elvárni, hogy legyen szép ruhája? - gondolhatnánk. Az vezethet félre bennünket, ha nem vesszük észre Jézus példabeszédében azokat a töréssíkokat, amelyek különböző pontokra helyezik a hangsúlyt. Az adott első képtől el kell vonatkoztatnunk, hogy megértsük a másodikat meg a harmadikat. Mivel valóban igazságtalan lenne a menyegzőre kényszerített embertől elvárni, hogy még szép ruhát is szerezzen be valahonnan, ezért nyilván másutt kell keresnünk Jézus tanítási szándékát. Miként az is meglepő a történetben, hogy a szegény hívogató szolgákat megverik, sőt, meg is ölik. Ezen a ponton jobban hasonlít a történet a szőlőművesekére, ahol a szolgák az Uruknak járó jogos bért követelték, nem csak hívogatni mentek. Minden bizonnyal itt is többről van szó, mint arról, hogy elmegy-e az illető a menyegzőre vagy sem. Ezen előzetes megfontolások után, egészen leegyszerűsítve a következőket igazságokat fedezhetjük föl Jézus példabeszédében. Az első képből azt tudjuk meg, hogy Isten mindenkit meghív, azt szeretné, hogy Fiával együtt ünnepeljen minden ember (1Tim 2,4). Ezzel szemben a meghívottak reakciója érthetetlen, sőt, egészen abszurd. Nem csak, hogy nem törődnek a királlyal, nem mennek el a legnagyobb ünnepre - már ez is önmagában szörnyű ostobaság -, de teljesen érthetetlen módon még meg is verik, sőt, meg is ölik ezeket a szolgákat. Az emberi gonoszság és hitetlenség önmagában teljesen érthetetlen. A következő meglepő fordulat, hogy az Úr annyira szeretné, hogy minél többekkel együtt ünnepelhessen, hogy feltétel nélkül mindenkinek megnyitja a házát. Sokszor botránkozhatunk is akár azon, hogy az Isten ki mindenkivel szóba áll, s nem csak a jámbor, templomjáró katolikusokat részesíti szeretetében. De az újabb meglepetés, amikor egy személyre fölfigyel, aki készületlenül jött el. Eszünkbe juthat a fügefa esete, amely szintén nem volt készen, amikor Jézus gyümölcsöt keresett rajta. Meg is átkozta (Mt 21,20). Nyilván a fügefa a zsidó népet jelképezi, amely nem ismerte föl Ura látogatásának idejét (Lk 19,44). Ha szűkre szabottan le akarjuk vonni a tanulságot, ezt mondhatjuk: mindig készen kell lennünk. A keresztségben kapott ruhánkat mindig tisztán kell tartanunk (ha mégis beszennyeződött, a szentgyónással, szentáldozással hamar megtisztítanunk). Aki nem Krisztusba öltözködött (Gal 3,27), az még ha be is jutna valahogyan, nem találná helyét az Isten országában. Egyrészről mindent megkapunk, ami üdvösségünkre segít minket, másrészről azonban nekünk is mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy valóban oda eljuthassunk.
Kedves Lelkiatya! Római katolikusként azért nem vállaltam a papi hivatást, melyre a Meghívást mélyen éreztem, mert nem tudtam egyetérteni egyes újkeletű dogmákkal, meg a sok módosítással a nyugati egyházban, melybe beleszülettem. Kérdéseimre a választ Isten az Ortodoxiában mutatta meg. Azóta számos év telt el, megházasodtam, családot alapítottam. A szívemben egyre inkább távolodtam a római rítustól, és egyre inkább a keleti rítusban éltem meg Isten jelenlétét. Egyre többet jártam, majd családostul jártunk ortodox országokba, kolostorokba. Legutóbb a Szent Hegyen (Athos-on) jártam zarándokként. Nyugaton élünk, Németország francia határvidékén. Itt nincs görögkatolikus rítusú szertartás, csak görögortodox Isteni Liturgia. Ezért döntöttünk úgy, hogy "áttérünk" az Ortodoxiába (inkább úgy fogalmaznék, hogy visszatérünk az Életadó Forráshoz), hogy részesülhessünk a szentségekben, főleg az Eucharisztiában. Már Katechumenként készülünk a Krisztussal történő egyesülésre. Kérdésem, hogy majd ortodoxként Magyarországon járva áldozhatunk-e görögkatolikus Liturgián (pld. a Máriapócsi Kegyhelyen)? Római templomban nem szándékozunk, mert - bár tudom, hogy az Egyház álláspontja más - nem értünk egyet a nyugati áldoztatási gyakorlattal (egy szín alatti áldozás a Szentostya formája alatt). Viszont görögortodoxként, a megfelelő böjt betartásával, és a Szentgyónás elvégzése után szívesen áldoznánk görög rítusú katolikus testvéreinkkel együtt. Lehetséges ez? Vagy a Katolikus Egyház teljes mértékben kizár bennünket az Ortodoxiába történő áttérésünk miatt? Az ortodox betérésünk visszafordíthatatlan, noha egyesek bűnnek látják. Köszönjük szíves válaszát és áldását kérjük! Egy leendő ortodox hívő és családja
Teljesen megértem, hogy megérinti a keleti lelkiség, kivált, ha már Athosz hegyén is járt, s az ottani mély lelki élmények egészen nagy hatással voltak Önre. Ez minden bizonnyal az Ön buzgóságát, törekvését jelenti, s Istennek tetsző dolog. Ha viszont annak érdekében, hogy ezt sajátjának tarthassa, elhagyja a Katolikus Egyházat, ez súlyos melléfogás. Szerintem azzal, hogy Önt valahová elhelyezte az Úr Isten, és elhivatottságot is adott, ezzel arra kapott feladatot, hogy ott, ahol van, végezze el munkáját, lelkiséget megújító törekvését. Ez prófétai feladat lett volna, amelyre nem tudott vállalkozni. Az Isten abban a küzdelemben áldotta volna meg Önt leginkább, amit Tőle kapott. Sejtem, hogy nem mondható, Ön a könnyebb utat választotta. Minden bizonnyal a lelkiismeretére hagyatkozva hozta meg ezeket a döntéseit. Ezt nem is kérdőjelezem meg. Ön tudja, én nem. De nem mondhatok mást, mint azt, hogy az Egyházat elhagyni bármilyen egyéni elképzeléstől, vágytól indíttatva súlyos tévedés. Véleményem szerint nyugodtan gyakorolhatta volna a hitét és vallását akkor is, ha nem hagyja el a Katolikus Egyházat. Ha az ortodox közösség nem részesíti Önt a szentségekben, ez persze, nagy fájdalom, de ez mindnyájunk nagy fájdalma, az Egyház székszakítottságának a fájdalma. Amit le is rázhatunk magunkról mondván, hogy én ezért nem vagyok hibás, én akkor is járulni akarok a szentségekhöz, akkor nem hordozzuk egymás terhét, nem osztozunk a közös nehézségekben. Akkor járjuk a magunk útját, azzal pedig nem törődünk, hogy mások, más közösségek, az egész Katolikus Egyháznak sok közösségével mi lesz. Azért nem tartom helyes útnak az "egyház-váltást", mert az az igény és igényesség, amely a másik egyház felé engem fogékonnyá tesz, a saját egyházamat gazdagíthatná, de elvész, elsikkad, föláldozódik a személyes lelki fejlődésem oltárán. Míg megszenvedve saját egyházam gyengeségeit, azt belülről igyekeznék Lélekkel gyógyítani, ez Krisztus áldozatához kötne engem, s nagyobb lelki hasznot teremne mind a két testvér-egyház számára. Ezt a hosszú bevezetőt szükségesnek tartottam leírni ahhoz, hogy az egyszerű kérdésére érthető választ adjak. Ha egy ortodox testvér jön Máriapócsra, hogy részesüljön a szentségekben, akkor - nem hivatalosan bár, de szerintem - nem kell elutasítani. Ha viszont egy korábban katolikus ember, aki elhagyta saját egyházát, az ne keresse ennél az elhagyott egyháznál a kegyelmi forrásokat. A rítus, a szertartások adottságai, a lelkiség kifejeződései roppant fontos tényezők, de ezek megválogatása miatt elhagyni azt az Egyházat, amelyben megkaptam Krisztus életét, szerintem súlyos tévedés. Ha azt is mondja, hogy ez a folyamat már megváltoztathatatlan, én mégis hozzáteszem, sokkal jobbá tenné, ha külföldön élve az ortodox egyház szertartásait látogatja bár, de a szentségekhez, ha ritkábban is, a Katolikus Egyházban részesül, mint ha a Katolikus Egyház szentségeiből zárja ki magát.
Kedves Lelkiatya! Dicsőség Jézus Krisztusnak! Szeretném tudni, hogy miként van szabályozva az ortodoxok áldozása a katolikus Istentiszteleteken? Szabad-e ortodox hívőnek görög katolikus Liturgián áldoznia? Előre is nagyon szépen köszönöm a gyors választ! Áldását kérve maradok tisztelettel, László
Kedves László! Ezt a katolikus Egyház megengedi. Úgy értelmezi a testvér-egyház fogalmat, hogy a szentségekben egyek vagyunk. Ezt, bizonyos megszorításokkal az ortodox egyház, legalábbis annak bizonyos részegyházai is hasonlóképpen vallják. Viszont az Eucharisztiában ők más megközelítést alkalmaznak, amely miatt az ortodox hívőket nem engedik katolikus szertartáson szentségekhez járulni és katolikust sem részesítenek szentségekben. De ez is részegyházanként változik, sőt, koronként is. Például korábban Romániában szemet hunytak a kölcsönös szentségi ünneplések gyakorlata előtt, de néhány éve a román ortodox egyház megszigorította ezt szabályt. Személyes, a hivatalostól kissé félreeső véleményem, hogy ha ezzel nem botránkoztatunk meg senkit, akkor részesülhetünk egymás szentségeiben. Ugyanakkor ezt nem szabad könnyedén venni, ha csak lehet, mindenki a saját egyházában részesüljön a szentségekben.
Kedves Lelkiatya! Amikor náthásak vagyunk, ?szabad?-e gyóntatószékben gyónni? Nem szeretetlenség a lelkiatyával szemben, akit így könnyen megfertőzhetünk? Különösen, ha például tudjuk vagy azt gondoljuk, hogy a gyóntató atyának legyengült lehet az immunrendszere. Vagy ha ismeretlen atyánál és gyóntatószékben gyónnánk, ahol szintén lehetséges ez. Ugye nem bűn ilyenkor gyónni a szeretetlenség (megfertőzés lehetősége) miatt?
Gyónni sohasem bűn. Inkább kifogást gyanítanék, ha valaki azt mondja, most azért nem gyónik, mert meg van fázva. Ha tudjuk jól, hogy cseppfertőzéses vírus okozta betegséget hordozunk, akkor nyilván fontos az elővigyázatosság. De mint ahogyan ez a betegség nem gátol meg abban, hogy emberekkel beszéljek, beszélgessek, így az atyával való szentségi beszélgetést sem kell, hogy gátolja. Ismétlem, jó, ha ilyenkor elővigyázatosak vagyunk, de helytelen volna emiatt elhagyni a szentgyónást.
Diucsőség Istennek ! Kedves Atya ! Számomra van valami visszatetsző, amikor ereklyéket szreznek, tesznek ki, járnak csodájára, tiszteletére= a szent tiszteletére ezáltal. Elképzeltem, hogyan is "szerzik" ezeket. Zalakaroson pld. egy véres ruaharab van kiállítva II. János Pál elleni merényletről. Miért nem a szent személyét,műveit,élettörténetét,hitét,munkásságát tiszteljük "demonstrációs"anyagoknélkül. Olyan barbárnak érzem ezt az ereklyetiszteletet. Merném remélni,hogy már felnőttünk hitbélileg annyira,hogy ez ne kelljen. Nem kell lábszárcsont-darab, koponyacsont-darab, vagy véres ruhadarab, agydarab - a szent tiszteletéhez.
Valóban nem kell. Lehet tisztelni a szenteket ezek nélkül is. Ha valakiben ez visszatetszést kelt, akkor imádkozzék máshogyan a szentekhöz, nem szükséges, hogy odajáruljon, megcsókolja, homlokával, kezével érintse ezeket az ereklyéket. Viszont van, aki meg szereti ezt, van, akinek segít, jámborságot ébreszt benne, fölkelti a szent iránti még nagyobb tiszteletet. Az ereklyék tiszteletének eredete egyébként a megtestesülés titkában rejlik. Amióta Krisztus magára vette az emberi természetet, az anyag is képes hordozni az isteni erőt, energiát. Ha egy szentnek az életéhöz kapcsolódó tárgyat veszünk a kezünkbe, kivált, ha a szent életet hordozó testéből valami fizikai maradványról van szó, ez összeköti a jelen helyzetet azzal a múlttal, amikor az illető a földön élt, tapintható kapcsolatot jelent azzal a valósággal amely annak idején hordozta ezt a szent életet. Lélektanilag pedig ahhoz hasonlítható, mint amikor valaki egy szeretett személytől kapott tárgyat őriz, mert az a tárgy az illetőre utal, azon keresztül valamiféle kapcsolatot élhet át azzal, akit szeret. Nem szükségszerű része hitünknek az ereklyetisztelet, de nem is szabad lenézni azt, akinek viszont ez sokat jelent.
Kedves Lelkiatya! Feltámadása után Jézus azt mondja Mária Magdolnának, hogy ne érintse Őt, mert még nem ment fel Atyjához (Jn 20:17). Miért kérte ezt az Úr Jézus? Aztán később Tamásnak már engedte, hogy megérintse a sebeit. Azt lehet ebből gondolni, hogy a két esemény között már járt a Fiú az Atyánál. De miért kellett Atyjához térnie? Lehet az, hogy a Fiú csak a Földön dicsőíthette meg tökéletesen mennyei Atyját s az Atya csak a Mennyben dicsőíthette meg Fiát a maga, atyai teljességében? Válaszát köszönve: Kincső
Kedves Kincső! Erre a kérdésre sokan keresték, keresik a választ. Ennek megfelelően sok válasz is született már, illetve próbálkozás a válasz megtalálására. Vélhetően ezek legnagyobb része helyes, még ha eltérőek is. Én is csak néhányat tudok ezekből fölhozni. Nem érdemes túlságosan szoros összefüggést keresni Mária érintése és Tamás érintése között. Jelentősen másról van szó, más a célja a két gesztusnak, más a tanítása a két eseménynek. Amikor Jézus arra figyelmezteti Máriát, hogy ne érintse őt, ez egyfajta utalás arra, hogy ez már nem ugyanaz a helyzet, mint korábban volt. Most már nem megy vissza Jézus, hogy továbbra is együtt róják a galileai utakat, ez már nem az a helyzet, amikor meg kell mosni Jézus lábát. A temetésen már túl vagyunk. Márpedig Mária örömteli szándéka alighanem még erre irányult volna. Ő újra Rabboni-nak szólítja. Ha engedte volna Jézus Máriának ezt a nosztalgia keltette mozdulatát, akkor ebben a tudatban hagyta volna: újra olyan lesz minden, mint régen. Tamás érintése viszont éppen azt ébresztette, hogy bár ugyanaz a Mester van itt, mint akit fölfeszítettek, de most már Uramnak, Istenemnek mondja őt a tanítvány, nem pedig Rabbinak. Aztán Mária figyelmeztetésével arra is utal Jézus, hogy most nem arra van szükség, hogy a régi Rabbit keresse benne, hanem új feladata van: Menj, mondd meg tanítványaimnak... Máriának a tanítványokhoz kell mennie, Jézusnak pedig az Atyához. Amely negyven nappal később be is következett, fölment az Atyához, de úgy, hogy itt maradt velük a világ végezetéig. Itt maradt, de mégsem úgy, mint korábban. Ez a "ne érints" erre az egész új helyzetre, új életre utal.
Kedves Lelkiatya. Azt szeretném kérdezni, hogy mi a véleménye a szeptember 23.bolygó együttállásról?
Sajnos már lekéstem arról, hogy időben válaszoljak, mivel elmúlt szeptember 23-a. Kötve hiszem, hogy az ekkor történt csillagászati jelenségnek bármi hatása volna a mi földi életünkre. Annyi bizonyos, hogy ha az Istennek tetsző életet akarunk élni, akkor nem a csillagokra kell figyelnünk, hanem egymásra.
    ... 2 3 4 5 6 
7
  8 9 10 11 12 ...    
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016