Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenhárom meg négy? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya. Azt szeretném kérdezni, hogyan lehet megbocsátani valalinek, akitől folyamatosan rettegünk? Rettegésben tart? Minden naposak a konfrontációk akaratom ellenére? Anyósomról van szó, aki apósom halála után teljesen a fiára telepedett, nem hagy minket élni. Sajnos elég agresszív kötekedő. Hol megfélemlíti a férjemet, hol lekenyerezi. Engem is minden nap bánt. Imádkozok, szereznék megbocsátani, de minden nap újabb sebet okoz.
Első lépés, hogy igyekezzék megérteni az anyósa helyzetét, belső világát. Minden bizonnyal ő is rettenetesen szenved attól, hogy ilyen. Lehet, hogy nem a tudatosság szintjén, de legbelül egészen bizonyosan. Ugyanis, aki nem tud szeretni, annak a lelkében békétlenség van, ezt vetíti ki másokra, hogy úgy mondjam, ezzel árulja el önmagát, belső világát. Ha sikerül megérteni minél mélyebben és minél részletesebben az anyósa viselkedésének az indítóokait, akkor sokkal higgadtabban tudna arra rátekinteni, amikor éppen "helyzet van". Mindez pedig hozzá segíti egyfajta külső szemlélői állásponthoz. Ez a másik fontos nagy lépés: maradjon kívül az eseményen, kívülről tudja szemlélni ezeket a fájó eseményeket, a lelke maradjon ki belőle. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy amikor kapja a bántást, szúrást, kisebb nagyobb sebeket, akkor nyomban tudatosodik Önben, hogy ez miért is jött ki így belőle, Tudatosabban, higgadtabban tekint rá arra, amit tapasztal. Ez lehetővé tegye, hogy mintegy kívül maradjon a dolgokon. Ha ezt sikerül megtennie, akkor is fáj minden rossz lépés, de a fájdalmon felülemelkedik, az nem húzza le, nem gerjeszt ellenséges érzelmeket, indulatokat. Ilyen esetekben ez a fajta védelmi mechanizmus nem csak önvédelem, hanem sokkal több: megóv a szeretetlenségtől is. Ami ehhöz hozzásegíti, ami elengedhetetlen, hogy éppen akkor imádkozzék az anyósáért, amikor bántást kap tőle. Ez a lehetetlen szeretetnek az útja. Emberi erővel ugyanis lehetetlen az, amit a kérdésében megfogalmaz, hogy szeresse azt, akitől retteg. Azt nem is lehet. De ne rettegés legyen a lelkében, hanem szánalom. Persze, megértő és nem lenéző szánalom. Foglalkozzék ezzel, imádkozzék, hogy ez sikerüljön, s meg fogja látni a lehetetlent, hogy mégis sikerül.
Kedves Lelkiatya! Nem tudom, hogy hallott-e az aacheni "bolondmiséről", amiről Barsi Balázs atya is elmondta a véleményét (http://katolikusvalasz.blog.hu/2018/02/07/_bolondmise_utan_barsi_balazs_atya_az_egyhazszakadas_vegbement). Valóban ki kell közösíteni ilyen esetben a bolondmisét tartó papot, illetve a püspökét az Egyházból?
Nem tudom. Mivel azonban a kiközösítés nem a mi feladatunk, ezért nem is szükséges, hogy erre a kérdésre megtaláljuk a választ. Ennek a borzasztó esetnek, vagy inkább jelenségnek sokkal súlyosabb üzenete van, mint maga a puszta tény, hogy beállt-e az önmagától való kiközösítés, vagy azt a pápának még ki kell jelentenie. Számomra az az egyik legfontosabb tanulság, hogy már kis lépéseknél is nagyon oda kell figyelni, hogy milyen irányban fejlődik az egyházunk. Ha csak lehet, ennek az irányába egy tapodtat se tegyünk.
Tisztelt Lelkiatya! Nem teljesen világos egy dolog az Eucharisztiával kapcsolatban. Jézus ugyebár az utolsó vacsorán alapította meg ezt a szentséget. A kérdésem az volna, hogy hogyan lehetséges ez, mikor a keresztrefeszítés, feltámadás akkor még meg sem történt? Hogyan jeleníthette meg az utolsó vacsorán a saját feltámadott testét, ha akkor még mindez meg sem történt? Remélem, érthetően fogalmaztam, köszönöm a válaszát!
Mivel a válasz meghaladja képességeimet, ezért egy teológus barátomat kértem meg, hogy segítsen. Ezt írta: Ha nagyon tömören akarnánk válaszolni, elég lenne annyit mondani: Istennél nincsen idő, vagyis az ő mindenhatóságával átlépi az idők és terek határait. A kérdés azonban valóban érdekes problémát vet föl. Semmiképpen nem mondhatjuk, hogy az utolsó vagy titkos vacsora az első Szentmise vagy Szent Liturgia lett volna. Nem volt az. Egy egyszeri és megismételhetetlen esemény volt. A teológiában úgy mondják: prófétai jel. A prófétai jel nem egy üres gesztus. Amikor a próféta valami különleges cselekedetre szánta el magát az ószövetségi időkben, akkor a tette nemcsak előre jelzett valamit, nem egy intő jel vagy példa volt, hanem a prófétai tett által meg is kezdődött a megjövendölt történés valóra válása. A prófétai tett mintegy megindította a folyamatot. Amikor Jeremiás összetöri a cserépedényt, és azt mondja, így töri majd össze az Úr Izrael népét és Jeruzsálem városát, akkor azzal el is kezdődik mindaz, amit jövendölt. Ilyen prófétai jel volt a zsidó nép utolsó egyiptomi vacsorája, az első pászkavacsora. Aki evett a pászkából, az már meg is menekült, azt nem bántotta az öldöklő angyal, és átment a Vörös tengeren. Jézus a testét és vérét adta az apostoloknak, jelezve, hogy az ő bűneikért és az ő üdvösségükért, helyettük hal meg a kereszten. Ezzel a tettével valóban meg is kezdődött az ő üdvözítő kínszenvedése. Nem véletlen, hogy a latin liturgia sokáig egyetlen eucharisztikus imájában vagyis a Római Kánonban ősrégi hagyomány alapján (már Szent Ambrus is így idézi), jövő időben állnak az alapítási szavak igéi: ??amely majd értetek adatik.? ??ki fog ontatni??. Hogy milyen testet adott Jézus az ő tanítványainak? Nyilvánvalóan ugyanazt a testet, mégsem ugyanolyan formában. Nem mondhatjuk, hogy a feltámadott test formájában, mert kenyér és bor színe alatt adta. Nem mondhatjuk, hogy ugyanaz a test volt a jászolban, amely a sírból előjött, és amelyet mi magunkhoz veszünk. Ugyanaz a Krisztus, de nem ugyanaz a test. Jézus teste sokféle formában volt és van jelen a világban. Az első évezredben például az Egyházra nézve alkalmazták az atyák azt, hogy az Krisztus valóságos teste, s az Eucharisztiára mondták, hogy Corpus Mysticum ? titokzatos test. Ma éppen a fordítottjához vagyunk szokva. Krisztus egészen valóságosan van jelen emberi testében mind a föltámadás előtt, mind a föltámadás után, az Eucharisztiában éppúgy, mint az Egyházban, természetesen más-más módon.
Tisztelt Lelkiatya! Hogyan tudom hatekony modon legyőzni a kiserteseimet? Szinte minden nap imádkozok. Ekkir erő tölt el és jo érzés. De utána jön a sátán ami nem hagy békén es bűnbe esek. Hogyan tudnék hathatósabban ellenállni ezeknek a kísértéseknek?
Tartson ki az imában hűségesen! Lehet, hogy egy bizonyos időnek el kell telnie ahhoz, hogy a sok bukás, kísértésekben való vergődés közben megedződjék, megerősödjön abban, hogy minden körülmények között bízik az Istenben, mer és tud fölállni. Semmiképp sem keseredjen el a sorozatos kudarcok miatt. Ha az imában talál megnyugvást, ez világos jele annak, hogy Ön a kegyelem állapotában él, és ez a kegyelem nem csak az adott pillanatban ad Önnek segítséget, hanem lassan, folyamatosan átalakítja az Ön lelkét, gondolkodását, hosszú távon megerősíti az akaratát. Igaz, nem arra válaszoltam, amit kérdezett, de fontosnak tartottam ezzel kezdeni. A különböző kísértéseknek megvan a maga ellenszere. Amely, persze, sohasem csodapirula, hanem inkább terápia, amely a fent említett folyamatot segíti. Általános eszköznek azonban az atyák a Szentírást javasolják. A kísértés idején vegyünk elő a Szentírásból valamilyen szöveget, rövid mondatot, amelyet forgatva, gyakran ismételgetve mint egy karddal elűzhetjük a gonosz támadását. Ez a kiválasztott szentírási mondat is lehet célirányos, az adott kísértésre vonatkozó. Jézus is ezt használta a pusztában való megkísértése idején, mindig egy-egy találó szentírási mondattal válaszolt. De itt is lehetnek általános, hogy úgy mondjam, mindenre jó mondatok: Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen! (Mk 9,24) Szeretlek Uram, én erősségem. (Zsolt 17,1) Vagy egyszerűen maga a Jézus-ima: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!
Dicsértessék a Jézus Krisztus! Régóta foglalkoztat a papság gondolata, ezért kerestem a honlapon lehetőséget, hogy kivel beszélgethetnék erről, de nem találtam telefonszámot. Tudna nekem ebben segíteni, hogy kit hívhatnék fel a kérdéseimmel Szeretettel: egy hivatását kereső
Itt csak annyit tudok mondani, hogy írjon a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre. Azon a csatornán keresztül már talán személyesebb segítséget is tudok nyújtani.
Kedves Lelkiatya ! Már hosszú évek óta folyik az a vita, hogy ha valaki súlyosan eszméletlen állapotban , a klikai halál állapotában van, illetve hetekig kómában, akkor hatalmas f-ényt lát és óriási megnyugvást, békét érzékel. A vallásos emberek úgy gondolják, hogy "odaát" jártak, majd felébrednek és úgy mondják, visszajöttek a mennyből a földre. Ezt én szamárságnak tartom és úgy gondolom, hogy ez valamiféle agyi állapot, amit mi laikusok nem értünk. Mint hivő gondolom, hogy aki ténylegesen meghal az nem jön vissza sehogyan sem, aki pedig azt hiszi, hogy "visszajött" az nem halt meg. Egyedül Lázár jött vissza a koráűbbi testi állapotában. Jézus pedig visszajött, de nem a korábbi testében, amikor közöttünk járt - bár láthatóan úgy nézett ki - hanem az ún. "dicsőséges testben" melyre nem von. a földi fizikai törvények. A halál titok, misztérium, nem tudhatunk semmit erről, ill. csak azt, hgoy aki a mennybe kerül ott nagy boldogság vár rá, ellenkező esetben pedig nagy lelki fájdalom. Sokan megszólnak ezért, hogy rosszul gondolom és ők igenis a túlvilágon voltak, stb. Rengeteg - szerintem hamis - könyv is jelenik meg a túlvilági sétákról. Önnek mi a véleménye erről ? Köszönet a válaszért !
Önnek igaza van. Amikor először megjelentek ezek a beszámolók, a Katolikus Egyház világos állásfoglalást adott arról, hogy ez nem a valóságos, így mondjuk: nem a teológiai halál, amelyre ezek az emberek eljutottak. Hogy mégis mivel magyarázható a kétségtelenül érdekes és elgondolkodtató jelenség, arról pedig nem adott állásfoglalást, mert nem a hittartalomnak része. Egyszerűen fogalmazva mindenki azt gondolhat erről, amit akar. Ennek ellenére ezek a beszámolók, és az ehhöz fűzött gondolatok megfontolásra érdemesek. Többnyire azoknak jelent megerősítést, akikben van bizonytalanság az élet utáni életről. Akinek erős, biztos hite van, az nem tulajdonít nagy jelentőséget ezeknek a jelenségeknek.
Krisztusban szeretett Lelkiatya! Vajon igaz-e ez a mondás: "Isten nem az alkalmasokat hívja el, hanem a meghívottakat teszi alkalmassá." Válaszát köszönve: Adél
Igen, így van, én is ezt tapasztalom. Ez főként azt jelenti, hogy ha valaki meghívást érez valamilyen feladatra, vagy életállapotra, akkor nem azt kell mérlegelnie, hogy ő arra képes-e, hanem azt, hogy valóban az Úr akarata ez, vagy nem. A többit pedig rá kell bízni a Mindenhatóra. A feladat vagy életállapot teljesítésének sikere nem a képességektől, hanem az Istenbe vetett bizalomtól fog függeni. Bizony, ha ezt fölismernék az emberek, sokkal többre volnának képesek, hisz Isten erejével végeznék feladataikat, élnék az életüket.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Lenne pár kérdésem a böjttel kapcsolatban. Ha megfogadom azt, hogy nem eszek semminemű édességet, de a szülinapom pont a Nagyböjt egyik napjára esik, akkor nagy baj-e az, ha eszek egy szelet tortát? Hétfői napra esik, de ha mondjuk vasárnap ünnepelnénk meg, akkor ehetek egy szeletet? A másik kérdésem pont az lenne, hogy mi a helyzet a vasárnappal, szabad-e böjtölni, illetve ha mégsem tartom be fogadalmam vasárnap, az baj-e? - Egy 16 éves
A böjt nagyon sokféle lehet. Nyugodtan úgy is meg lehet határozni, hogy nem eszik édességet egész nagyböjtben, de a születésnapja ez alól kivétel lesz. Akkor örvendezni fog a többiekkel, családtagokkal, barátokkal együtt. De úgy is tehet fogadalmat, hogy nagyböjtben nem eszik édességet, csak vasárnapokon. A születésnapi ünneplést pedig erre a napra teszi. Az mindenképpen rossz volna, hogy tesz egy fogadalmat az Úrnak, de aztán közben kifogásokat talál, hogy mégis miért nem tartja meg. Ezért érdemes előre végiggondolni. Egyébként a vasárnapi kivételeknek lehet az is veszélye (tapasztalatból mondom ;-), hogy az ember hét közben arra vár, hogy majd vasárnap jól bezabál. Ezt mindenképp kerülni kell. Ennek ellenére ősi gyakorlat, hogy a vasárnap mindig enyhébb. Például valaki egész nagyböjtben csak kenyeret és vizet fogyaszt, de vasárnap teát is. Vagy éppen egész nagyböjtben a napi kávéjához 3 szem cukor helyett csak kettőt tesz, de vasárnap mégis hármat. Mondom, sokféle lehet. Csak amit fogadunk, az legyen tőlünk telhetően odaadó, ne kicsinyes, szűkkeblű, számítgató! És még egy: tudatosan az Úrnak ajánljuk föl, amit tudunk. Mindig tegyük hozzá: "Neked, Uram." Vagy: "Szeretlek, Uram, fogadd el ezt a csekélységet!"
Tisztelt Lelkiatya! Múlt héten észrevettem, hogy a legjobb barátomnak vágások vannak mindkét karján. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ő tette, mégám szándékosan. Megpróbáltam beszélni vele róla, de nem akarta elmondani, hogy mi bántja, én viszont nem akartam túlságosan eröltetni, különben félő, hogy már egyáltalán nem beszélne velem. Megkérdeztem, hogy akkor hogyan tudnék segíteni és azt mondta, hogy csak legyek teljesen normális, mert azzal már sokat segítek. Mikor először kérdeztem a sebhelyeiről, csak mosolygott és azt mondta, hogy a macskája megkarmolta. Nem tudom, mi tévő legyek, vagy hogyan tudnék neki segíteni, mert ő láthatólag nem akarja, hogy bárki is segítsen. Nem is akarom elképzelni, hogy ennek milyen súlyos következményei lehetnek és azt sem akarom, hogy ezzel egyedül keljen megküzdenie. Mit tehetnék, azon kívűl, hogy imádkozok érte?
Lehet, hogy meglepődik, de én is azt mondom, amit ez a barátja: csak legyen teljesen normális vele. Erre van leginkább szükség. Az bizonyos, hogy jól esik neki, ha törődnek vele, ha van, akivel beszélgethet - még nem is föltétlen a mély lelki gondjairól -, egyáltalán, akivel együtt lehet. Ha ilyen módon kap kellő hatást, akkor lassan kiemelkedik a lehúzó, befelé fordító gondolatainak a köréből. Persze, ebben a "normális" viselkedésben őszinte szeretet, őszinte érdeklődés legyen. Legtöbb ember azért szenved, s idővel szenved el személyi sérüléseket, mert nem mer önmaga lenni, s a környezete sem természetes, hanem elvárásoknak próbál megfelelni. Ez megnyomorítja az embert. Ebben a természetességben legyen ott a tudatos érdeklődés, az akarattal is irányított önzetlen szeretet a másik felé. Erre van tehát szüksége, erre az őszinte, nem megjátszott szeretetre. Ha hiányzik ez a természetes, őszinte szeretet, akkor ez a szeretethiány is a szakadék felé sodorhatja. De lehet, rosszat tenne neki a másik véglet is, ha most a vágások miatt nagy lelkizésekbe kezdenének. Ha elkezdené faggatni, hogy mi az oka, mit érez, mit tegyenek érte, stb. Minden bizonnyal ő is szégyelli, valószínű, nem szeretne róla beszélni, s ennek erőltetése megint rosszabb hatást keltene. A természetes szeretetközegben hátha előhozza ő maga, hogy mi bántja, s ha meg nem, lehet, azért, hogy el is felejtse ezeket a rossz emlékeket. Ezeket a sebeket pedig nem kell föltétlen fölszaggatni. Úgyhogy, marad a "normális" szeretet. Biztos, hogy ez a legjobb.
Kedves Lelkiatya! A vihar lecsendesítése kapcsán kérdezem: vajon az Úr Jézus arra is utalhatott, hogy csak az tud csendet teremteni maga kőrül, aki meglelte már az isteni szív csendjét? Érthetjük ezt a csendet békeként is? Lehet, hogy valaki olyan mély benső békére jusson Istenben, hogy még ha háborog is a világ körötte, ő mégis aludni tud, mint ott és akkor Jézus Urunk? A Jézus-imának is ez a végső célja? Válaszát köszönve: Csenge
Kedves Csenge! Maga a vihar lecsendesítése nagyon mély és gazdag tartalmú jelenet. Éppen lehet a Jézus-imára is alkalmazni, de meglehetősen átvitt értelemben. De amit mond ezzel kapcsolatban, az természetesen igaz. Jézus csendje nem egyszerűen hangtalanság, hanem végtelenül mély béke, megnyugvás. S annyira mély, hogy a felszíni viharok nem is érintik. Úgy gondolom, ekkora békére csak nagyon nagy aszkéta atyák juthatnak el, de azért nekünk is törekednünk kell rá. A Jézus-ima pedig valóban nagy segítség lehet abban, hogy az ember minél mélyebben megtalálja saját lelkében ezt a békét.
Kedves Lelkiatya! Nekem az lenne a kérdésem,hogy református vagy evangélikus lelkipásztornak lehet-e katolikus felesége,ha a nő nem akarna áttérni?Vagy van-e lylenkor átjárható út ha mondjuk egy lelkipásztor és katolikus nő szeret egymásba úgy hogy a lelkipásztor megmaradhasson a hivatalánál a nőnek pedig ne kelljen vallást váltania?Csak érdeklődésként tettem fel a kérdést.Ezen elgondolkodtam a napokban egy ökumenikus ima óra kapcsán,ahol több egyház is képviseltette magát.Válaszát előre is köszönöm!
Ismerek olyan házaspárt, ahol a férfi protestáns lelkipásztor, a felesége pedig buzgó katolikus asszony, a gyermekek pedig a nemek szerint követik a szüleik vallását. Nagy munkásai így együtt az ökumenének. Ez azonban eléggé ritka kivétel. Az illető házaspár Svájcban él, a feleség francia. Ott talán ez könnyebb is. Ha tőlem kérnének tanácsot, semmiképp sem javasolnám a fiataloknak az ilyen házasságkötést. Magyarországon ez aligha volna elképzelhető. Az egész környezet szinte követelné, hogy a lelkész házastársának és gyermekeinek ugyanaz legyen a vallása, mint a lelkésznek. A mi gyakorlatunkat is tudom mondani. Görögkatolikus papnak nem lehet protestáns felesége. Csak akkor házasodhatnak össze, ha az illető leány katolizál. De ezt sem parancsra vagy a szerelem miatt csupán. Friss megtérő vagy áttérő sem lehet felesége görögkatolikus papnak. Az idő próbájával kell igazolni, hogy nem csupán a férje vagy annak hivatása, hanem valóban saját meggyőződése miatt vált katolikussá. A rítusbeli azonosság meg azért fontos, hogy az egész életüket, amelyet át- meg átjár az egyház gyakorlata, ennek az egyházi gyakorlatnak megfelelően tudják élni. S ez nyilván nem a külsőségekre vonatkozik csupán, hanem a görögkatolikus egyház szellemiségére, egész lelkiségére.
Tisztelt Lelkiatya! Meséltem már Önnek arról, hogy mennyire frusztrál engem ez a panaszkodás, negativizmus ami a világban van, főleg itt a környezetemben. De őszintén és komolyan mondom, hogy én ezt már nem bírom, nem tudom mit csináljak, szedjek nyugtatót, vagy meneküljek el? Egyszerűen nem bírom már hallgatni ezt a sok sipítozást, panaszkodást. Senki nem képes semmire, meg se próbálja, hagyja hogy lehúzza a mocsár. Miért miért miért? Oké hogy ő meg se próbálja, de legalább hagyja békén azt aki szeretné megpróbálni. Én felemelkedni szeretnék, nem elsüllyedni a sárban. Olyan nagy baj ez? Naív lennék? Pedig én tudom mit csinálom és mit szeretnék. De mások húznak lefele. Mármint a legtöbb ember. De ilyen szinten hogy ha esik az a baj, ha meleg van az a baj. Én meg elfogadom amilyen idő van (nyilván én is jobban szeretem a napsütést) és csinálom a dolgom. El se hiszi Atyám, de tényleg olyan szintre jutottam, hogy nem bírom ezt, és a sok butaságot amiket az emberek összehordanak, meg olyan rosszindulatúak sokan. Nem bírom. Nem tudom mi tévő legyek? Ilyen gyenge idegzetű lennék? T: H.
Kedves T: H.! E segélykiáltásszerű üzenet alapján nehezen tudom megmondani, hogy mit tegyen, merre lépjen. De mindenképpen megerősítem, hogy jó az irányultsága, a törekvése. Ebben mindenképpen ki kell tartania. Már eleve azért adjon hálát, hogy a Teremtő Önnek ilyen gondolkodást adott. Igen, mindig többre kell törekedni, mindig észre kell venni a jót, a lehetőséget, az okot az örömre, a hálára. Megértem, hogy ezt nagyon nehéz olyan környezetben is megtartani, ahol erre másoktól nem kapunk megerősítést. De biztos vagyok abban, hogy van az Ön környezetében is olyan ember, aki hasonlóan gondolkodik, vagy legalábbis szeretne. Ezért bátorítom, hogy vállalja bátran ezt a szemléletet. Még ha naivnak, gyermetegnek tartják is ezért. Ha megszólalásaiban ezt a szemléletet képviseli, akkor ez mindenképpen hat másokra is. Ha szemrehányásként fejezi ki, akkor csak az ellenkezőjét váltja ki, ezt már bizonyára megtapasztalta. Ugyanakkor azt is javaslom, hogy legtöbbször inkább hallgasson, tartsa magában ezt a jóra törekvést, csöndesen élje meg, s néha, ha mégis valami kis remény nyílik a befogadásra, akkor fejezze ki, hogy ezt Ön bizakodóan látja. Ha csöndesen, de kitartóan képviseli ezt a szemléletet, akkor Önnek is könnyebb megmaradni benne, s másokra is nagyobb hatással lehet. Javaslom még, hogy menjen el egy szerzetes házba néhány napra, mártózzék meg az intenzív imádságban, vagy vegyen részt egy lelkigyakorlaton. Szükséges a lelki töltődés is ahhoz, hogy az ember meg tudjon maradni Jézus útján.
Kedves Lelkiatya! Munkahelyi problémában kérnék tanácsot. 2 éve megkaptam azt az állást, amiről mindig is áhítoztam. Nagyon szeretem a munkakört, élvezem minden percét. A főnököm régebben szerelmes volt belém, de én sosem őbelé és nem is bíztattam. Amióta eljegyeztek, pokol minden napom, a főnököm ott rúg belém, ahol tud. Beszélni nem tudok vele, rendkívül buta és szerintem elmebeteg ember, gonosz és dühöng. A múlt héten úgy összevesztünk, hogy elmondtam neki, ha továbbra is bánt vagy megvonja a fizetésem, elmondok az ő feletteseinek minden mocsokságot, amit eddig művelt. Mindemellett rajongok a munkakörömért és jó is vagyok benne. De minden nap ellehetetleníti az életem az az ember. Lelkiatya szerint mi erre a megoldás? Felmondás, munkaügyi bíróság vagy tartsak ki mindenáron? Köszönöm a választ!
Nem könnyű helyzet. Úgy sejtem, meglehetősen összetett ez az állapot, ami így kialakult. E néhány tényező ismerete alapján aligha mondhatok felelősen jó tanácsokat. Néhány alapelvet tudok csupán hangsúlyozni. Ha szereti a munkáját, jó volna megmaradni abban, kár volna elmenekülni egy-egy nehéz tényező miatt. Ne féljen a főnökétől! Nyugodtan és őszintén lépjen föl vele szemben. Nem kell fenyegetőzni, sem jelenetet rendezni. Egyszerűen szembesítse a jogtalansággal. Ha ez nem hoz eredményt, ne vonakodjék följebb folyamodni. Arra is ügyeljen, hogy ez a szeretett, de most nehezen viselt munkakör ne legyen rossz hatással a jegyesével való kapcsolatra sem. A munkaügyi bírósághoz akkor érdemes fordulni, ha valóban bizonyíthatóan jogtalanság történt, és nem mutatkozik más orvoslása a helyzetnek. De ha így van, akkor meg ne féljen megtenni azt a lépést sem. Csak higgadtan, belső békével érdemes lépni, cselekedni. Erre törekedjék. Ha jó lelkiismerettel végzi ezt a munkáját, akkor nem is lesz ez olyan lehetetlen. Persze, mindehhez kérje a Mindenható segítségét is!
Tisztelt Lelkiatya! Olykor feltör bennem a halálfélelem, s mintha az önérzetem attól rettegne, hogy akkor majd végérvényesen megsemmisül. Pillanatra átélem ezt a rettegést, de aztán elengedem s egy darabig nyugton hagyja a lelkemet ez a kísértés, de aztán újra kínoz. Végleleges gyógyírt erre eddig sehogyan sem találtam. A napokban felmerült bennem, hogy milyen jó lehet szerzetesnek lenni, mert a rendi életmód alkalmat arra, hogy nap mint nap győzedelmeskedjünk az önérzetünkön és Istennek engedjünk át életünk irányítását s ezzel talán a bennük lévő természetes halálfélelem rettegéssé válása is felülmúlható. Vajon így van ez? Könnyebb elengedni a földi életet is annak, aki szerzetes? S hogy követhetik ebben őket a világi hívek? Válaszát köszönve: Zsóka
Kedves Zsóka! E jelenség, amelyet leír minden bizonnyal valami jóval korábbi, talán gyermekkorában átélt traumának, vagy szenvedés sorozatnak az eredménye. Lehet, nem volna haszontalan ennek a végére járni. Akár saját magában, esetleg egy lelkivezető segítségével fölidézve a múltat, akár egy pszichológus szakemberrel. Mindenesetre az jó, ha már úgy fogalmaz, hogy ez kísértés, amely időről időre megjelenik. Igen, ez kísértés, amelyet nem szabad hagynia eluralkodnia. Persze, az sem teljesen biztos, hogy az életében valaha is végérvényesen szabadulni tud tőle. Mindnyájunknak vannak sebei, melyeket hordozunk, melyekkel küzdenünk kell. De ne féljen ettől sem. Óriási jelentősége van annak, amit Szent Pál ír: Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik (Róm 8,28). A szerzetesi élet ebben sokat segít, mert már az örökéletben él. Elszakad az evilági élettől, és tekintetét az eljövendőre függeszti. Így nem rémüldözik sem a nehezen viselhető jelen helyzet, sem a nem látható jövő miatt. Ez, szerintem, nem annyira legyőzött önérzet miatt van, hanem e végtelen távlat miatt, amit a világról lemondott ember megélhet. A világban élő hívek abban követhetik őket, hogy ők is igyekeznek magukat függetleníteni a világtól, s nem azok elvárásaihoz, divatdiktátoraihoz igazodnak, hanem minél inkább törekszenek arra, hogy a belső hangot, az Isten szavát kövessék. S persze, nem csak a lemondások, hanem minden cselekedetük által arra törekszenek, hogy minél inkább Istennek kedves életet éljenek.
Kedves Lelkiatya! Hogyan szabad értelmezni Jézus e szavait: "Bizony, mondom nektek, hogy az emberek fiainak minden bűnt megbocsátanak, és minden káromlást, bárhogyan is káromkodnak. De aki a Szentlelket káromolja, az soha nem nyer bocsánatot, azt örökös bűn terheli.? (Mk 3, 22-30). Szó szerint kell ezt érteni? Ez a kijelentés a három isteni személy közül "csak" a Szentlélekre érvényes? Sajnos volt, hogy jelenlétemben a Szentlelket káromolták és mélységesen elszomorodott szívem erre az Isten káromlásra, de csak annyit mondtam az Úrnak magamban, amit Jézus tanított nekünk: Kérlek Atyám, bocsáss meg neki, nem tudja mit cselekszik. De ez az evangéliumi rész elbizonytalanított, lehet olyan, hogy Isten nem tud megbocsátani, ha Őt magát a Szentháromságban káromolják? Tanácsát előre is szívből köszönöm: Virág
Kedves Virág! Ez valóban megint nem könnyen érthető rész a Szentírásban. Ha jobban megnézzük a szövegnek a környezetét, akkor érthetjük meg, hogy miről is van itt szó. A Szent Márk által lejegyzett szövegre utal, de ugyanezt megtaláljuk Szent Máténál is kicsit bővebb formában: Mt 12, 22-33. (Szent Lukácsnál csak egészen röviden, az a rész önmagában kevésbé segít ennek megértésében.) Mindkét esetben arról van szó, hogy Jézus meggyógyít egy beteg embert, és a nyilvánvaló csoda láttán a farizeusok azt mondják, az ördöggel paktál, Belzebub segítségével művel csodát. Jézus nyilvánvalóan tudja, hogy ő csakis a Szentlélek segítségével teheti, amit tesz, és ezt a hívő, de legalábbis nyitott lelkű csodálkozó emberek nem is vonják kétségbe. Mégis vannak, akik a Lélek művére azt mondják, ez az ördög műve. Ez azért durva! S nem is az a baj, hogy méltatlan dolgot mondanak vagy gondolnak a Szentlélekről, hanem mert emiatt a bezártságuk miatt az Isten sem tud rajtuk segíteni. Látják a csodát, látják a Lélek művét, s azt az ördögnek tulajdonítják. Így remény sincsen a megtérésre. Ez az, ami nem bocsáttatik meg soha, mert nem is kérnek bocsánatot. Ezt úgy hívják: megátalkodottság. Ez a Szentlélek elleni bűn. Azonban mihelyt valaki ráébred lelkének e betegségére, és szeretne kigyógyulni belőle, azaz megtérni, bűnbánatot tartani, akkor nyomban eltűnik a Szentlélek elleni bűn, a megátalkodottság, és az Isten őt is éppen úgy magához öleli, mint minden más bűnöst.
    ... 2 3 4 5 6 
7
  8 9 10 11 12 ...    
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016