Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi három meg húsz? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Válaszában írja, hogy az érvénytelenség fogalmát nem alkalmazhatjuk József és Mária "házassági kapcsolatára" annak későbbi volta miatt. Ennek kapcsán felmerült bennem a kérdés, hogy akkor miért alkalmazhatjuk a tévedhetetlenség dogmáját (I. Vatikáni zsinat, 1869-1870) IX. Piusznak egy azt megelőző kijelentésére, miszerint Mária mentes volt az eredeti bűntől (Ineffabilis Deus, 1854)? A pápa "ex chatedra" nyilatkozott még azelőtt, hogy erre az egyetemes zsinat felhatalmazást adott volna számára... Persze a zsinat tanítását felfoghatjuk úgy is, hogy a pápa a kezdetektől birtokolta ezt a hatalmat, de jogi szempontból mégiscsak furcsa ez a megnyilatkozás. ..
A zárómondatával megelőzött. Természetesen az infallibilitás nem azt jelenti, hogy akkortól érvényes, amikor kimondták, s előtte nem lett volna az. Az Egyház számtalan dogmát fogalmazott meg, amelyek jóval megelőzték a tévedhetetlenség tanításának kimondását. Véleményem szerint jogi szempontból tehát ebben semmi furcsaság nincsen.
Kedves Lelkiatya! Olvastam egy Filioque-val kapcsolatos kérdésre adott válaszát, amiben azzal érvelt e betoldás eltörlésével szemben, hogy nem lehet a gyakorlatot egyik napról a másikra megváltoztatni. Erre éppen az ellenkezőjére látunk példát a XX. század katolicizmusában: boldog VI. Pál pápa új misekönyve szakított a hagyományokkal és egy teljesen más struktúrájú (persze lényegét tekintve a régi misével azonos értékű), népnyelvnek is teret adó miseliturgiát vezetett be, mégpedig drasztikus gyorsasággal. Ezt az emberek 20-30 év alatt végül is elfogadták, persze ellenzők mindig is akadtak. Nem gondolja a lelkiatya, hogy ez egy drasztikusabb változás volt az egyház liturgikus hagyományában, mintha visszatérnénk a betoldás nélküli Credo-hoz? Nagyobb zavart érezne a katolikus hívek közössége, ha két szóval kevesebbet mondanának a szertartásokon? Itt kell egyébként megemlíteni még a "mindenkiért-sokakért" változást az alapító szavakban, amelyet a nyugalomba vonult Benedek pápa javasolt a püspöki karok számára. Ebben az esetben is jelentős szemléletbeli különbség van a két formula között, amit sokan sokféleképpen magyaráznak... A római szentszék Filioque-kérdéshez való hozzáállásából az ember kissé úgy érzi, hogy itt semmiképpen sem gyakorlati akadályról van szó, hanem elméletiről, a változás útjában pedig a túlságosan konzervatív, nem megengedő teológus főpapok állnak, akik ebben a kérdésben a katolikus tanítás csorbulását látják. Hasonló, kevésbé teológiai probléma a húsvét időpontja. Ferenc pápa beszélt egyszer arról, hogy bizonyos fajta megosztottságot jelent, hogy az "én Krisztusom csak a jövő héten fog feltámadni"... Javaslatot tett arra, hogy essen mindig ugyanarra a vasárnapra, ami ellentétes a niceai zsinat kánonjaival. Mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani, hogy elfogadjuk az alexandriai patriarchátus által számított húsvétnapot?! Mennyiben változtatna a tanításon és a hagyományon? A háttérben ugyanazok a főpapok állhatnak, akik a Filioque kérdés kapcsán említettem. Mit gondolok rosszul?
Első kérdésére azt mondhatom, igen. A másodikra pedig, hogy nem. Olyan pontokat említ, amelyek általában nehéz helyzeteket teremtettek az Egyházban. Ilyen szempontból jól gondolja, hogy a Filioque-kérdés is ezek közé tartozik. Ugyanakkor nem minden itt említett nehézség azonos szintű és súlyú. A kicsit titokzatosan említett főpapok vélhetően nem mindenütt ugyanazok a személyek. Úgyhogy nem annyira személyektől, mint inkább helyzetektől függ, hogy mikor hogyan lép az Egyház, és azon lépéseknek milyen a befogadása. Természetesen személyek hozzák meg a döntéseket, és személyek azok is, akik így vagy úgy fogadják ezeket, de általánosítani ezek között egyáltalán nem lehetséges. A Filioque-kérdés önmagában is sokrétű. Van görögkatolikus egyház, ahol ennek használata semmilyen nehézséget nem jelent, vannak teológusok, akik fenntartás nélkül elfogadják. Más helyeken, más személyek viszont nem. Az én személyes véleményem, hogy legalábbis Magyarországon még nem érett meg erre a helyzet. Már egy ideje jóval nyíltabban beszélünk erről mint, mondjuk néhány évtizeddel ezelőtt - én már ebben is fejlődést látok -, de azért a magyarországi hívek jó része ezen a változtatáson inkább megrökönyödne, mintsem közelebb kerülne általa a krisztusi igazsághoz. Előadásokra, tanulmányokra, ismeretterjesztő írásokra van szükség, hogy jobban elő legyen készítve egy ilyen változtatás.
Kedves Lelkiatya! Az utóbbi időben eléggé magam alatt vagyok.Nem tudom,hogy lehet kiutat találni a helyzetemből.Minden próbálkozásom kudarcot vall.Napi szinten sírok,néha éjszaka is.Ahogy telik a nap rosszabb hangulatba kerülök.Egyfajta belső zaklatottság van bennem.Nullának érzem az életemet,se a magánélet nem jött össze,se a munka,a közeli családtagokkal se jó a kapcsolatom.Ezek nem átmeneti dolgok,szinte az egész életemet végigkísérik,persze nem mindig volt mindegyik jelen a rossz dolgokból,volt amikor azt mondhatom valamennyire jól mentek a dolgok.Dolgoztam is,a minkanélküliség is felőröl. Most az életemnek nincs egy működőképes területe sem.Úgy érzem nem bíom ezt az állapotot.Ha nem ebben a környezetben vagyok nem így érzem magam.Voltam néhány napos zarándokúton külföldön ott nagyon jól éreztem magam,de visszakellett jönni...és azonnal visszaestem ezkebe a dolgokba,a hétköznapi monotonitásba,családi problémákba.Minden nap ugyanolyan,már semmi jóban nem merek reménykedni,mert csak csalódok,a földre huppanok vagy két szék közé esek,amikor úgy látszik rendeződnének a dolgok.Felbukkan egy munkalehetőség vagy igérnek valamit utána semmi.Ez olyan mintha elhúznák előttem a mézesmadagot.Sokáig bennem élt a remény,hogy lesz jobb,de mostmár az is elhagyott.Imádkozni imádkozok,előfordul,hogy azt is hanyagolom,de a saját nehézségeimről,szükségeimről nem tudok beszélni Istennek,már sokszor elétártam és mégsem fordul semmi jobbra annak ellenére,hogy megteszem a tőlem telhetőt.Ez is nagy csalódás.Kezdek belefásulni mindenbe az ingyen munkákba,volontőrködésbe,ingyen hitoktatásba és újságcikk írásba.Ezek a helyzetemen nem javítanak.Ebből nem tudok saját anyagi biztonságot termeteni,függetlenedni,ellátni magamat.Ami a munkát illeti járok egy helyre takarítani,főzni abból csurran csöppen valamennyi.Szívesen elmennék innen egy időre,de ahhoz is pénz kell.Nem tennék kárt magamban,de sokszor kértem Istentől szólítson magához,mert ennek így nincs értelme.Ráasául egy több évig tartó hétvégi iskolát is fejeztem.Oda szerettem járni,de most hogy annak vége és semmi más új dolog nem lépett a helyébe ez is ürességet hagyott maga után.Olyan érzés ez mintha ezt az örömet is elvették volna tőlem.A környzetemebn ahol élek-kisebb helyiség nem tudok igazán kapcsolódni másokhoz.Azok a kapcsolatok üresek.Inkább azokról az emberekről szólnak.Hiányzik a minőséges időtöltés, kommunikáció,ami itt nem lehetséges.Mozgolódok másfelé is,de sajnos nem tudok állandóan ott lenni,mivel itt élek.Az a kevés belső erő ami bennem Istentől jön.Néha úgy érzem mélyen belülről minden jó lesz,de nagyon nem úgy állnak a dolgok. Ön mit tanácsolna ebben a helyzeeben? Válaszát előre is köszönöm! Tina
Kedves Tina! Minden bizonnyal egymásra torlódtak a dolgok, s azért érzi annyira maga alatt saját magát. Az a belső érzés, hogy jobb lesz, nem hazug és üres képzelgés. Higgyen benne, kérje is Istentől lankadatlan, és persze, tegyen is meg mindent ezért. Az a gyanúm, hogy mivel ilyen sok kudarc érte, már a lelke is megsérülhetett, ami még nehezebbé teszi a dolgok helyes földolgozását. Úgy értem, most már még érzékenyebben veszi észre a rossz és kevésbé a jó dolgokat. Volt egy utazás, az jó, de utána annak is inkább az üresség érzete maradt meg. Volt ez a hétvégi képzés, s abból is az maradt meg inkább, hogy most már oda nem járhat. Két fontos tanácsom van. Az egyik, hogy mindenképpen keressen olyan embert, akinek ezeket elmondhatja, ha úgy tetszik, kipanaszkodhatja magát. Olyan személyre gondolok, lelkiatyára vagy lelki segítőre, aki egyrészt meghallgatja, másrészt segít feldolgozni ezeket a kudarcokat. Egyedül ugyanis ez senkinek nem megy. Ez volna a legfontosabb. Ez lehet akár egy pszichológus is, de csak akkor, ha jó szándékú, önzetlen, lehetőleg katolikus, de legalábbis keresztény vallású. Különben kicsi az esélye annak, hogy jó tanácsokat fog adni. A másik tanácsomat kicsit félve fogalmazom meg. Alighanem Önnek el kell költöznie egy másik helyre. Olyan sok rossz élmény köti már ehhöz a helyhöz, hogy még lelki segítséggel is nehezen fog tudni belsőleg elmozdulni, ha a külső nem változik. S persze, ami a legfontosabb, imádkozzék hittel és folyamatosan éljen a szentségekkel, vagyis a szentgyónással, szentáldozással. Ezek olyan támaszpontok, amit a világ sehol sem tud kínálni. De hangsúlyozom, e hatékony eszközöktől is akkor várhatunk igazi segítséget, ha mi is megtesszük a szükséges lépéseket. Mondja ugyan, hogy már mindent megtett, de hiszen minden nap egy új lehetőség, minden helyzet kínálhat új utakat. Meg fogja találni, higgye el! Én is imádkozom ezért.
DJK Lelkiatya! Mostanában alig ismerek önmagamra. Elköltöztem otthonról, alig járok be az egyetemre, helyette folyton bulizok. A fiúk terén is össze vagyok zavarodva. Érzem és tudom, hogy ez így nem jó, így igyekszem sokat imádkozni. Mégis, minden imádság után még jobban összezavarodom, pedig úgy érzem, hogy hallom Isten válaszát. Mit tegyek?
Már megtette a változáshoz az első lépést, hogy írt. Tehát szeretne változtatni. Kell is, mert így nem maradhat az élete. Legjobb, ha fölkeres egy papot, bárkit, aki elérhető, és vele beszéli meg, hogy mi is juttatta ide. De már előtte imádkozhat ezért, kérje Istent, hogy emelje ki ebből a gödörből. De mindenképpen szüksége van egy külső segítségre is, ezért javaslom, hogy keressen föl egy atyát és beszélgessen el vele.
Kedves Lelkiatya! Az egyik kérdezőnek - aki ún. szentjózsefi házasságban él - azt válaszolta, hogy idézem: "Annyira, hogy még érvénytelen is a házasság, ha egyáltalán nem létesült közöttük testi egyesülés, jogi kifejezéssel: nem történt "elhálás". " Ezek szerint Szűz Mária és Szent József házassága érvénytelen volna? Üdvözlettel László
Természetesen. De nemigen mondhatjuk, hogy csupán az "elhálás" hiánya miatt. Kapcsolatuknak ezt a részét tiszteletből nem szoktuk feszegetni. Nyilvánvaló, hogy nem volt közöttük házastársi kapcsolat, hiszen a hagyomány Máriát egyértelműen szűznek tartja a szülés előtt, alatt és utána is. Erre utal az Istenszülő ikonokon a három csillag Mária homlokán és két vállán. De nem is házasodtak össze, mivel Józsefet mindig csak Mária jegyesének mondjuk. József pedig nyilvánvalóan csak nevelőapja Jézusnak. Mindazonáltal az "érvénytelenség" kifejezést sem alkalmazhatjuk kettejükre, hiszen az egy jóval későbbi, keresztény jogi fogalom.
Kedves Lelkiatya! Érdekes, amint párhuzamba hozza a pápa hallgatását Jézus vádlói előtti szótlanságával. Azóta Viganó érsek újabb nyílt levelet adott közre, amiben erre a képre is kitér... Ez az érvelés nem meggyőzőbb a "mártír hallgatás" logikájánál?
Mint korábbi válaszomban is írtam: én nem tudom megmondani, hogy ennyire nehéz helyzetben mit kell tennie a pápának. S hozzátettem, hogy nem is érdemes azon töprengeni, hogy milyen tanácsot adjunk neki. Mindig csak részleteket ismerünk és látunk, s azok alapján aligha lehet megtalálni és kimondani a teljes igazságot. A múltkori válaszomban arra is fölhívtam a figyelmet, hogy a bejelentés időzítése - ami, persze, szintén csak az ügy egyik részlete - számomra egyértelműen azt igazolja, hogy itt nem nagy igazságkeresés és őszinte tényfeltárás a cél, hanem az emberek megzavarása, a lényegről, az igazi krisztusi üzenetről való figyelem elterelése. Hangsúlyozom, pusztán a bejelentésnek a gyönyörű világtalálkozóra való időzítése miatt gondolom ezt. A másik megfontolásom, hogy eleve furcsa, ha egy magas rangú egyházi vezető a sajtónyilvánosság eszközét használja arra, hogy az igazát bizonyítsa. A sajtó, mindnyájan jól tudjuk, nagyon sokszor torzít, ferdít, hazugságokat terjeszt, s ami a legveszedelmesebb, manipulálni tudja nagy tömegek véleményét. (Van sajtóorgánum, amely nem ezt teszi, de igen kevés!) Lehet azt gondolni, hogy szegény bíboros atya már nem talált mást, mert mindig elhallgattatták, s ezért volt kénytelen ezt az eszközt választani, de az biztos, hogy ez is éppen annyira árulkodó. Mint jól tudhatta, ezzel a lépésével az egész világot teleszórja a vádakkal, amelyek őt igazolni látszanak - szép érveléseket is használ - az egyház legfőbb vezetőjét pedig bemocskolják. Sehogyan sem találok mentséget az ilyen egyházat támadó, híveket hitükben gyengítő magatartásra. Minden bizonnyal a főpapok körében is történnek súlyos vétségek, felelőtlenségek, tévedések, a nehéz helyzetek rosszul kezelése, stb. Ezt a magatartást sem tudom védeni, de hála Istennek, nem is feladatom. Minthogy egyikünknek sem az. Ha már minden áron bűnöket akarunk látni, akkor nézegessük inkább a magunkét. Arra fordítsunk figyelmet és energiát, hogy az egyháznak azon a részén, amit mi képviselünk, minél kevésbé legyen jelen a bűn. Ennek az esetnek számomra leginkább ez a tanulsága.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Tisztelt Lelkiatya! Az elmúlt időben egy beszélgetés révén, az egyik ismerősöm azt álította, hogy II.János Pál pápa a közelkeleti látogattása alatti találkozóján az egyik iszlám imámmal azt álította - azt mondta, hogy a mohamedánok, zsidók és a keresztények ugyan azt az Istent imádják. Igaz minnyájan egy Istent imádnak de tudomásom szerint a mohamedánok képe az Istenről eléggé eltér a mi keresztény felfogásunktól, mert a mi Istenünk már mint a keresztényeké rendkívül jóságos, végtelenül szerető, és szavakkal kifejezhetetlen, hogy mennyire irgalmas és mág sorolhatnám a jó tulajdonságait viszont za Allach bosszuáló, a muzulmán kötnyezetből kikerült mohamedánnak kötelező "MINDENÁRON" terjeszteni a hitét. Szerintem ez összeegyezhetetlen a keresztények Isten képével. Arra lennék kíváncsi, hogy az ismerősöm álítása valós e vagy csak egy fajta megyarázkodása az ő úgynevezet ekomenikus keresztény világnézetének. Mostanáig nemsikerült rákutatnom arra, hogy valójában mondott e ilyet a pápa. Hozzá teszem nehezen tudom elképzelni. Válaszat előre is nagyon szépen köszönöm. Mély tisztelettel - Dicsőség Jézus Krisztusnak! István
Kedves István! Önnek igaza van abban, hogy a muzulmán hit szerinti Isten-kép nagyon eltér a keresztény tanítástól. Az egyik leglényegesebb különbség, hogy ők nem ismerik a Szentháromságot, amelynek titkát mi is csak a kinyilatkoztatásból ismerhettük meg. Ráadásul bennünket azzal vádolnak, hogy mi három istent imádunk, ami eleve képtelenség, s arról árulkodik, hogy egyáltalán nem értik a mi Isten-képünket. Egy kedves történetet mesélt el egyszer Barsi Balázs atya. Az egyik hittanosa azzal állt elő, hogy ő tudja, miért nem lehet több Isten, csak egy. ??? "Mert nem férnének el" - mondta. A gyermeki elme már fölfogta, hogy Isten nem lehet csak egyetlenegy, az Abszolútum, a Teremtő. Ahogy a Biblia mondja is több helyen "Rajtam kívül nincsen más Isten." (pl. Iz 45,5.6.18.21) Ez azt is jelenti, hogy mindaz, aki az egy Istent imádja, bárhogy is nevezi, bármilyen elképzelése van róla, az ugyanazt az egyetlen élő Istent imádja, hisz mást nem is lehet. Azt nem tudom, hogy Ferenc pápa erről hol s mikor nyilatkozott, de ha azt mondta, hogy a muzulmánok ugyanazt az Istent imádják, mint mi, keresztények, akkor ezzel csak egy egyszerű és nyilvánvaló tényt mondott ki, nincsen benne semmi különös. Még azt is érdemes ennek kapcsán meggondolni, hogy nyilvánvalóan a kinyilatkoztatás alapján sokkal többet megtudhatunk Istenről, sokkal közelebb kerülhetünk hozzá, mint a nem keresztény vallások tanítása vagy filozófiai bölcselkedés útján, de azért tudunk kell, hogy egyikünk Isten-képe sem lehet sohasem teljes és tökéletes.
Krisztusban szeretett Lelkiatya! Miért kéri Jézus több esetben is, hogy akit meggyógyított ne beszéljen erről? Ehhez hasonlóan mikor felismerik, hogy Ő a Messiás, akkor is ezt kéri. Lehet, hogy arra utal ezzel, hogy a gyógyítás és lelki belátás mindig az adott személynek, közösségnek szól? Válaszát köszönve: Kinga
Kedves Kinga! Jézusnak az egyes személyekhez való odafordulása természetesen nagyon fontos. Ám a hallgatásra vonatkozó kérések hátterében egyéb szempontok is állnak. Az egyik ilyen szempont az óvatosság. Jézus nem szeretné, ha egyfajta csodadoktornak vagy földi értelemben vett szupersztárnak tekintenék. A Messiás megnevezést illetően fontos tudatosítani, hogy abban az időben a köznép a Messiást politikai szabadítónak gondolta, aki Izrael országát és a zsidó népet megszabadítja az idegen elnyomóktól, és dicsőséges földi uralmat valósít meg (vö. Lk 24,21). Jézus nem így értelmezte saját Messiás-voltát, ám tudta, hogy az emberek körében egyelőre fennáll a félreértés veszélye. A hallgatási kérések persze csak időlegesek, s csupán Jézus haláláig és feltámadásáig érvényesek ( vö. Mk 9,9: "ne mondják el senkinek, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból"). A feltámadás után már nemcsak szabad, hanem kötelező is Jézusról mint Messiásról és Isten Fiáról beszélni. Addig azonban óvatosnak kell lenni. Egyfelől: csak aki Jézus életét és tevékenységét a maga egészében látja, képes arra, hogy minden egyoldalúságtól mentesen szóljon Jézusról. Másfelől: Jézus kereszthalála és feltámadása után már nem kell félni Jézus messiásságának politikai értelemben vett félreértésétől.
Kedves Lelkiatya! Felekezetem szerint protestáns vagyok, de az elmúlt öt évben egyre közelebb kerültem a Katolikus Egyházhoz. Úgy érzem, hogy katolizálnom kellene, de többen azt a tanácsot adták, hogy maradjak protestáns és tartsak ki a felekezetem mellett. A Lelkiatya mit tanácsol? Valóban nem lenne helyes, ha áttérnék a Katolikus Egyházba?
Az biztos, hogy ne kapkodja el. Kitartóan keresse Krisztust! Ővele akarjon minél mélyebb egységre találni! Van, aki úgy találta meg az útját, hogy megmaradt a protestáns egyházban, van, aki úgy, hogy katolizált. Én nem tudom, hogy Önnek mi az Istentől szándékolt életútja. Azt kell keresnie. Ehhöz minél mélyebb lelki- és imaéletet alakítson ki, s ha csak lehet, keressen magának egy megbízható lelki vezetőt, akivel töprengéseit megoszthatja. Ha hűségesen kitart ebben az elmélyülésre irányuló törekvésében, akkor lassan ki fog rajzolódni, hogy mit is vár Öntől az Isten. Addig pedig legyen türelmes. Járjon el mindkét felekezet szertartásaira, s szépen ki fog alakulni, hogy hol van a helye. Ezt kívülről senki sem fogja tudni megmondani Önnek.
Kedves Lelkiatya! Szeretem a barátomat, ő is engem (nagyon), ezért a legjobbat szeretnénk egymásnak. Tudjuk, hogyha el szeretnénk jutni a házassághoz, akkor még hosszú ideig, évekig ki kell tartanunk egymás mellett tisztaságban. Ám a nagy szeretet közepette kérdések merültek fel bennünk, hogy hogyan és mi módon szerethetjük egymást, meddig mehetünk el. Leültünk megbeszélni a dolgokat, az "Emeljük fel szívünket" imakönyv segítségével, azonban hamar nehézségekbe ütköztünk a fogalmak terén. Először is arra lennék kíváncsi, hogy mit jelent az, hogy szemérmetlen. Mi az, amire nem ajánlott gondolni, milyenek pontosan az a vágy és érzés, ami szemérmetlennek számít? És mit jelent az, hogy szemérmetlen szándékkal érintem magamat vagy mást? A barátom úgy érzi, hogy mikor engem érint, nem szemérmetlen szándékkal teszi, hanem a szeretet vezérli. Arra a következtetésre jutottunk, hogy biztosan a nemi szervek érintésére vonatkozik ez, a kérdésünk ugyanakkor az, hogy bűn-e érinteni azt ruhán keresztül, ha ezáltal a másiknak jó érzést, örömet okozunk? Merthát ugye az sem számít bűnnek a másikat a teste különféle, más pontjain simítjuk ruhán keresztül vagy anélkül. Azt is tudom, hogy a kedvesemnek kevésbé izgalmas az, ha én "csak" ruhán keresztül érintem őt. ... Még egy kérdésem lenne, hogy mi pontosan a paráznaság és hogy mit jelent az, hogy parázna tettet követek el magammal vagy mással. Azért kérem a lelki atya tanácsát, mert mindketten Istennek tetsző életet szeretnék élni és senkit meg nem botránkoztatni, hosszan kitartani egymás mellett és nem túlságosan sietni, egymást meg nem "unni". Szeretnénk, hogy jól bírja a kapcsolatunk az előttünk álló éveket, ehhez kérjük kegyelmed áldását és imádságát!
Mindenképpen dicséretes az a szándék, hogy a szerelmüket tisztán szeretnék megélni. S nem csak dicséretes, hanem végtelenül fontos is annak érdekében, hogy majd a házasságukat is tisztán élhessék meg. A szemérmetlenség nem minden helyzetben ugyanazt jelenti. Hiszen eleve egészen más ugyanaz a mozdulat azok számára, akik már házasságban élnek, vagyis Isten áldásával összekötötték az életüket, a testüket is, és azok számára, akik még csak készülnek a házasságra, és még nem kötötték össze az életüket, a testüket. Önmagunknak érzéki örömet okozni helytelen. Önző módon saját örömömre használom azt, ami szép ajándék annak kifejezésére, hogy a másik szeret engem. Túl azon, hogy ez önző magatartás, veszélyeket is hordoz. Mert a kielégülés örömét kínálva azt mégsem adja meg, csak ahhoz hasonlót, s ezáltal ördögi körbe vonva egyre fokozódó ugyanakkor csillapíthatatlan vágyat kelt föl az emberben. Ebből az ördögi körből aztán nagyon nehéz szabadulni. Ezt jó elkerülni mindjárt az elején azzal, hogy az ember nem gerjeszt magában ilyen érzéki örömet. Ez jelenti azt, hogy szemérmetlen szándékkal érinti valaki a saját testét. Ez tehát mindig kerülendő. Valójában ez kerülendő a házasság előtti párkapcsolatban is. Ott még erőteljesebben lép föl a meg nem állítható követelő erő, és sajnos sok esetben még a tisztaságra törekvő fiatalok is egy ponton túl elbuknak, mert már nem tudnak úrrá lenni rajta. Az ettől való tartózkodás azonban nem jelenti azt, hogy ne ölelhetnék, ne csókolhatnák meg egymást a szerelmes fiatalok. Ez nagyon szép kifejezője az egymás iránti szeretetüknek. S amikor a kapcsolatban előre haladnak - semmiképpen sem az elején! -, akkor kitapasztalják azt, hogy mi okoz örömet a másiknak. Nagyon sok ilyen gesztus van, az emberi testen nagyon sok ilyen terület, amelynek érintése, simogatása oly kedves örömet okoz. Viszont a nemi szerv és annak közvetlen környéke illetve a női mell is olyan terület, amely bizony elindítja azt a gerjedelmet, amelyet már nagyon nehéz megállítani. Az ember egész egyszerűen érzi azt, hogy mikor indul be a testi érzékiség, amely már nem egyszerűen egymás iránti szeretet kifejezése, hanem a test követelésének engedés. Ez már veszélyes útszakasz, eddig nem érdemes elmerészkedni. Majd gyönyörűen fog ez működni a házastársi kapcsolatban. Ha ebből előre kóstolgatnak, akkor a későbbi tiszta házassági kapcsolatuktól lopják el azt. Mint mondtam, a nemi szervet a ruhán keresztül sem szabad érinteni, kivált nem anélkül. A férfi magömlése ugyanolyan természetes tisztulási folyamat, mint a nők havi vérzése, csak nem annyira kiszámíthatóan ciklikus. Önbecsapás azt mondani, hogy ezt a folyamatot bármilyen módon segíteni kell. A paráznaság tehát a házasságon kívül az érzéki örömök fölgerjesztése bármilyen módon. Ennek, persze, vannak fokozatai, de érdemes már a legkisebb mozdulatokat is elkerülni, hogy ne kerüljön az ember a paráznaság örvényébe. A házasságon belül semmi nem paráznaság, ami a másik örömét akarja szolgálni, ott minden érzékiségre törekvő mozdulat lehet szép, áldásos. Ott az nagyon fontos, hogy a fölgerjedt érzéki örömben egyik fél se váljon önzővé, erőszakossá, hanem mindig a másik örömének keresése, kielégítése legyen a cél.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Azt szeretném megérdeklődni, kedves Lelkiatya, hogy az egyházunk mennyire preferálja a tetoválásokat. Van-e vele kritériuma motívumtól függetlenül? Mi lenne az? Más jelentősége van-e ennek a hozzáállásnak, hogyha a személy a hit továbbadására érzi az elhivatottságát? Válaszát előre is nagyon köszönöm!
Jaj, egyáltalán nem. Ez egy olyan értelmetlen divat, amilyen talán még nem is volt eddig a föld kerekén. Legalábbis Európában bizonyosan nem. Amíg csak a szemet szájat kellett kifesteni, az könnyen lemosható volt. A köröm festése - most már a lábon is - jóval tartósabb, meg a hajfestés is, de mégis olyan bolondéria, amely helyrehozható. A lehetetlen hajköltemények is, legyen bármilyen abszurd (még néhány éve is megrökönyödtünk volna azokon a kakastaréjokon, amilyet ma már tisztes úriemberek és úrhölgyek is csináltatnak maguknak), de legyen, ezek, ha elkezd az ember kicsit visszafogottabban gondolkodni, vagy épp azért, mert megint kiment a divatból, nos, ezek mind helyrehozhatók. De a bőr mindenféle összefirkálásának eredményét évtizedeken át lesz kénytelen viselni az ember. Bár úgy tudom, jó pénzért eltávolíthatók. Szóval, kedves fiatal barátom, ez a divatnak egy újabb fortélya, amellyel bebolondítják az embereket. S amely nem tudom, hogyan fog majd elmúlni, de hogy nem érdemes fölülni rá, az egészen bizonyos. Ezek után már csak önbecsapás, ha az ember azt mondja, hogy keresztény gondolkodása nyomán valamilyen hitvalló jelet szeretne a bőrére karcoltatni. Nem. A hitvalló magatartás az, hogy nem hódolunk ezeknek a divatoknak, hanem józan élettel és visszafogott magatartással éljük az életünket. Javaslom, hogy ami pénzt erre a keresztény tetoválásra szánt volna, azt inkább adja oda a szegényeknek.
Kedves Lelkiatya! Mi a véleménye Monsignor Viganó vallomásáról? Mi katolikusok, nagyon bízunk a pápa ártatlanságában. Miért nem áll ki egy ilyen váddal szemben? Ha jogtalanok a vádak, miért nem tiltja el a Szentatya a volt nunciust engedetlenség miatt a nyilvános szerepléstől és püspöki szolgálattól, valamint kötelezi őt életre szóló bűnbánatra? Miért védte az amerikai püspöki kar jelentős része, amelynek tagjai jól ismerik Viganó érseket, azt az álláspontot, amit a vatikáni diplomata képvisel, miszerint meg kellene nyitni a McCarrick dossziét? Ha valóban kiskorúak molesztálása a vád, miért nem adják át a hatóságoknak az öreg "homokos" exbíborost? Iszonyatosan nagy a titkolózás a Vatikánban... Kérem a Lelkiatyát, hogy imádkozzon Péter székéért, a Szentatyáért és a szentséges és szeplőtelen Katolikus Egyházért a mi Urunkhoz, hogy tisztítsa meg Jegyesét az aljas, homoszexuális, pénzhajhász, számító és alattomos főpapoktól, akik bűnszervezetben, egymást fedezve követik el mocskosságaikat! Adjon az Úr szentéletű püspököket, akik megvédik az Egyházat a romlás kovászától!
Ne feledjük, Krisztus is hallgatott vádlói előtt. Hogy mit kell tennie efféle helyzetben a Szentatyának, fogalmam sincs. De nem is érdemes azon töprengeni, hogy milyen tanácsot adjunk neki. Mint oly sokszor, minden bizonnyal most is megadja neki a Szentlélek, hogy mit kell mondania. Ezt is megígérte egyébként az Úr (Mk 13,11). Félni tehát nem kell. Krisztus fenntartja egyházát annak ellenére, hogy olyan bűnösökre is bízta, mint én magam vagyok, vagy más hasonló hitvány ember. De az imaszándékba legalább annyira vegyük bele az egyházunkat támadó személyeket is. Én nem ismerem ezt a Viganó-esetet, de nem is érdekel, nem néztem utána egyetlen részletének sem, hogy mik történtek. Azt érzékeltem, hogy egy pontosan időzített bomba volt, amellyel egész egyszerűen a családok Dublinban rendezett világtalálkozóját akarták tönkretenni, annak értékeiről a világ figyelmét teljesen más irányba terelni. Egyértelmű tehát számomra, hogy akik most nagy leleplezőként tüntetik föl magukat az igazság föltárása ürügyén, pontosak azok az Egyház legfőbb ellenségei, és nem a mindenféle bűnöket korábban elkövető személyek. Nekem ez a véleményem.
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni, hogy bűn zárkózottnak, introvertáltnak lenni?
Szó sincs róla! Egy adottság nem lehet bűn. Nem vagyunk egyformák, s nem is szabad ezt elvárnunk egymástól. A zárkózottság is lehet jó. Az ilyen ember lehet mélyebben gondolkodó, másokat kevésbé bántó, kevésbé megítélő. Csöndes szavával megfontoltabban tud tanácsokat adni. Sorolhatnánk még az ebből fakadó értékeket. Arra kell figyelni, hogy az ilyen típusú ember ne legyen önző, másoktól elforduló, mások fájdalmaival szemben közömbös. A zárkózottság mélyebb imaéletet, lelki életet is eredményezhet. Ennek érdekében pedig arra kell törekedni, hogy a befelé fordulás ne elszigeteltté tegyen, hanem Istenhez ragaszkodóvá. Magába fordulva, odabent fedezze föl a szívében lakó Istent!
Kedves Lelkiatya ! Mi a véleménye arról, amikor a pályázatok megvalósítása, ami nem egészében függ össze az egyházközség életével , s ráadásul helyileg is távol van a parókiától , mondhatnám, hogy a helyi hívek elhanyagolásával jár. Biztos van értelme a megvalósításának, de a misék nem megszokott időben vannak,s a hívek nem mindig nézik az effajta lelkipásztorkodást jó szemmel. A liturgia igazi élménye nincs jelen az atya által végzett misékben. Egyhangú, monoton jelzővel illettném. Sok ima kimarad, a beszéd viszont hosszú . Sokan kezdenek eltávolodni, mert az addig megszokott liturgikus értékeket nem tapasztalják meg. Sajnos színvonalban lefelé tartunk. Hol vannak a hithű atyák ?! Sajnos egyre többen odaát !!! (Szomorkodó hívő)
Mit is mondhatnék? Együtt szomorkodom Önnel. De nem lehet az utolsó szó a szomorúságé. Hittel kell imádkoznunk egymásért, amikor hitben vagy buzgóságban fogyatkozást látunk. Kivált a papjainkért kell imádkoznunk. S ha ezt hittel tesszük, akkor annak meg is lesz a gyümölcse. Nem tudom, igaz-e az a régi mondás, hogy olyan a papunk, amilyet megérdemlünk. Sokszor nem csak a papon múlik, hogy milyenek a hívek, de a híveken is múlik, hogy milyen a papjuk, Fogjanak össze és imádkozzanak a parókusukért/plébánosukért!
DJK! Tisztelt Lelkiatya! Lehet, hogy ezzel a kérdéssel nem is kellene nekem foglalkozni, hiszen mindennek megvannak a maga szabályai, előírásai. Mégis gyakran foglalkoztat a gondolat, hogy - a paphiány ellenére - sok esetben iskolai tanulmányaikat befejezett, házas görögkatolikus fiatalemberek áldozópappá szentelése egyre inkább kitolódik. 28-30-39 éves kor körül diakonussá, majd egy vagy több év múlva szentelődnek föl áldozópappá. Ismeretségi körömben is 5 fő tanulmányvégzett, házas kispap dolgozik kisegítőként vagy hitoktatóként. Sajnos a környezetemben is vannak üres parókiák, a szentliturgiákat különböző időpontokban tartják helyettesítő papok. A templombajárók száma csökken az ismert okok miatt, ha nincs pásztor szétszéled a nyáj. Ambiciózus, energikus, magasan képzett kispapok fölszentelésével erősödhetne kicsiny görögkatolikus egyházunk. Ismeretségi körömben is többször szóba kerül, hogy üres parókiákon várják a fiatal papokat. Miért húzódik el a fölszentelésük? Bocsánatot kérek, nincs jogom és nem is szeretnék általam ismeretlen dolgokban "okoskodni", de szeretettel várom válaszát! Tisztelettel: PTeodóra
Kedves Teodóra! A Keleti Egyházakra vonatkozó kánoni előírás a következőt tartalmazza: "A papságra szánt személyek érdekében a nagyszemináriumi tanulmányok a 345. kán. fenntartásával filozófiai és teológiai kurzusokat öleljenek fel, amelyek akár egymás után, akár egymás mellett [is] elvégezhetők; ezek a tanulmányok legalább hat teljes évet vegyenek igénybe, mégpedig úgy, hogy a filozófiai tárgyaknak szentelt idő két teljes évnek, a teológiai tanulmányoké pedig négy teljes évnek feleljen meg." (348. kán. ? 1. §.) Tehát egyházunk legalább hat éves képzést ír elő annak érdekében, hogy a papszentelés előtt a lehetőségekhez mérten a legjobb képzést adjuk a jövendőbeli lelkipásztoroknak. A szövegben említett 345. kánon pedig így hangzik: "A növendékek képzése a nagyszemináriumban váljék teljessé, pótolva mindazt, ami esetleg a kisszeminárium saját képzéséből az egyes esetekben kimaradt, lelki, szellemi és lelkipásztori nevelésüket pedig úgy összehangolva, hogy Krisztus szolgáivá, korunk világának fényévé és sójává váljanak az Egyház körében." (345. kán.) Tehát adott esetben még a szeminárium előtt szükséges lehet egyéb pótlást is beiktatni a képzésükbe. Ha meggondoljuk, hogy a korábbi évtizedekben, amikor még kötelező volt a sorkatonai szolgálat, akkor a szemináriumot a növendékek többnyire 20 éves korukban kezdték el, akkor kiszámíthatjuk, hogy akkor sem részesültek a papszentelés kitüntető kegyelmében 25-26 éves kornál hamarabb. Elméletileg ez ma sincsen másként. Ma a nagyszeminárium elkezdése előtt egy év előkészítő képzésben vesznek részt a fiatalok, amelyet nem a Kódex, hanem a legfrissebben kiadott Optatam Totius pápai dokumentum ír elő. Nyilván abból a tapasztalatból fakadóan, hogy a papnövendékeknek mindenképpen jót tesz egy szellemi, kulturális, közösségi, de mindenekelőtt lelki előképzés mielőtt a kemény filozófiai tanulmányokat megkezdik. Továbbá a mi magyar görögkatolikus egyházunk gyakorlata szerint a második filozófiai tanulmányi év után egy évet kell eltölteniök a világi életben, úgynevezett szociális tapasztalatszerzés céljából. Ezek után következik 3 év teológiai képzés (persze, sok minden egyéb tárggyal kiegészítve), amelynek végeztével - ha minden szükséges tanulmányi feltételt teljesítettek, s egyéb személyi feltételek is adottak - már diakónusi szentelésben is részesülhetnek a jelöltek. Ha összeszámoljuk, ebben a rendben akár már 25 évesen is diakónussá szentelődhet valaki. Egy éves diakónusi szolgálat után - amit szintén előír az egyházi törvénykönyv (353. kán.) - 26 évesen pap lehet az illető. Mindez pusztán az évek szoros számolása, s csupán azért szorítkoztam rá, hogy így próbáljam kimutatni, e tekintetben nincs nagy változás a múlthoz képest. Viszont a fiatalok fölkészültségében, érettségében sajnos igen nagy változások vannak. Ez talán legkevésbé az egészséges családokból, megfontolt hivatással rendelkező fiatalembereknél jelentkezik, de a mai fiatalokra nagyon is jellemző tünet, s ki kell mondani, a papnövendékek sem teljesen kivételek alóla. Befejezésül még idemásolom az említett 353. kánont is, amely szintén alátámasztja a fentebb írottakat. "A részleges jog szabályai szerint legyenek gyakorlatok és próbák, amelyek főként a lelkipásztori nevelés megerősítéséhez járulnak hozzá, mint például a szociális vagy szeretetszolgálat, a hitoktatás, különösen pedig a lelkipásztori gyakorlóidő a filozófiai teológiai képzés folyamán és a diakónusi gyakorlóidő az áldozópappá szentelés előtt." (353. kán.)
1
  2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...    
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016