Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenöt meg tizenhárom? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
Tisztelt Lelki Atya! kerdesem a kovetkezo, hol lehet panasszal elni egy lelkesz ellen es hogy a papoknak kell-e szamlat adni egy temetes kifezeteserol a hozzatartozoknak?
Arról, hogy lelkész ellen hol lehet panasszal élni a protestáns testvérek hasonló oldalán kell érdeklődni. Bevallom, hiányosak az ismereteim ezen a téren. Ha a kérdés katolikus papra vonatkozott (aki nem lelkész, hanem áldozópap), akkor minden lehetőséget ki kell használni a személyes megbeszélésre az érintettek között, amire az evangéliumi tanítás is buzdít. Ha ez nem vezet eredményre, akkor meg kell keresni a parókus/plébános közvetlen felettesét, azt az esperes atyát, akihez az illető pap tartozik. Az esperes az első fórum, az ő segítsége a legtöbb esetben elegendő a nézeteltérések feloldására. Amennyiben nem, akkor ő az, aki eligazítást ad a továbbiakkal kapcsolatban. Számlát a pap nem tud adni, ellenben a befizetett összegről (stóladíjról) minden esetben köteles bevételi bizonylatot készíteni a hozzátartozók számára.
Tisztelt Lelkiatya! Azzal kéréssel fordulok Önhöz, hogy imádkozzon értem és a családomért! Köszönöm! Kati
Kedves Kati! Segítse Önt, Önöket az Úr! Mint kérte, imádkozom és imádkozni fogok Önökért. Szeretettel, a lelkiatya
Tisztelt Lelkiatya! Egy családtagom aki kereszténynek mondja magát sajnos szoros kapcsolatban van egy fehér mágussal. Ő ezt így helyesnek tartja, nem tehetek semmit, amúgy is sokat veszekszünk, nem értünk egyet. Mi lenne a helyes magatartás vele szemben? Köszönöm. ... Amióta Magyarországra beszabadultak ezek az irányzatok, őt ez azóta érdekli. Én távol tartom magamat az ilyesmitől, rossz érzést kelt bennem. Időnként templomba is eljön velem, nála ezek összeférnek.
Sajnos, elég nagy baj, ha bárki - úgynevezett - fehér mágiával foglalkozik, akár katolikus, akár nem, akár hívő ember, akár nem. A transzcendens világ nem játék. Nincs más isten, csak egyedül a Teremtő. Tehát valaki vagy ővele tartja a kapcsolatot, követi szavát, keresi akaratát, vagy olyan szellemekkel, amelyek csak látszatban vezetik jóra az embert, a valóságban azonban félrevezetik és eltávolítják az Istentől. De az Ön kérdése arra vonatkozott, hogy hogyan viszonyuljon ehhöz a személyhöz. Szeretettel és nyitottsággal. Nem kell félnie tőle. Ha megnevezhetetlen szellemekkel van is kapcsolatban, ez nem tevődik át, nem fertőzi meg a másik embert, egyedül akkor, ha ő is megnyitja magát az efféle erőknek. A gyermekekre is inkább akkor van rossz hatással az ilyen személy, ha már pszichés jelei vannak annak, hogy hosszú távon nem az Isten útján jár. Inkább ezek a pszichés zavarok lehetnek ártalmasak a kicsikre. Illetve az is, ha netán őket is be akarná vonni. Erre ügyelni kell, hogy ne tehesse meg. De a személlyel viszont nyitottan és szeretettel kell viseltetni, nehogy az elutasító magatartás miatt még rosszabb helyzetbe kerüljön.
Tisztelt Lelkiatya! Érvényes-e a gyónás, ha a gyóntató atyán nem volt stóla a gyóntatás alatt, valamint ha ennek következtében a feoldozást is anélkül végezte? Mi az, amihez ragaszkodjunk a gyónás szentsége esetén? Válaszát kérve: Adelaide
Igen. Szükség helyzetben ez megengedhető. Törekedni kell arra, hogy a szentgyónás minden előírt imáját és körülményeit megtartsuk. Ez a papra és a hívőre is vonatkozik. De az érvényességhöz nem minden ilyen feltétel szükséges.
Kedves Lelkiatya! Mi a véleménye az Amoris Laetitia püspöki korrekciójáról, az ún. "hitvallásról" (https://www.lifesitenews.com/news/full-text-of-kazakhstan-catholic-bishops-statement-on-amoris-laetitia)? Helyes, hogy a püspökök ilyet adtak ki? Athanasisus Schneider püspök egy interjújában eléggé elítéli a kialakult téves gyakorlatot az elváltak áldoztatásával kapcsolatban: "Az olyan lelkipásztori normák elterjedése, amelyek lehetővé teszik, hogy egyedi esetekben szentáldozásban részesüljenek azok, akik mindeközben életvitelszerűen és szándékosan more uxorio [szexuális kapcsolatban] élnek olyan személlyel, aki nem törvényes házastársuk, jelentős és egyre növekvő zavart okoztak a hívők és a papság körében. Olyan zavar ez, ami az Egyház életének központi elemeit érinti, mint amilyen a szentségi házasság és a legszentebb Oltáriszentség is. Ezeket a normákat még Ferenc pápa is jóváhagyta, ezért tisztában voltunk a súlyos felelősségünkkel és kötelességünkkel a hívők felé, akik az igazság és az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságával kapcsolatos változhatatlan tanításának nyilvános és egyértelmű megvallását várják tőlünk. Amikor az Egyház életében közös lelki veszély áll fenn, a püspököknek kötelessége felemelnie a szavát, máskülönben bűnösök lennének a tévedés hallgatólagos jóváhagyásával. A pápa hivatala nem egy diktátoré, aki felé senki sem merhet akár magánúton, akár nyilvánosan megalapozott aggályokat kifejezni. A püspökök a pápa testvérei és kollégái. Krisztus különösen Pétert, az Ő helytartóját figyelmeztette, hogy az apostoli szolgálatában kerülje az olyan viselkedést a többi testvére felé, ami a világi hatalmasságokra jellemző: "Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen." (Mt 20,25-26). A "hitvallás az igazságok mellett" valódi segítség kíván lenni a pápa számára, hogy ő maga és az egész Egyház, minden püspökkel és hívővel együtt, komoly megfontolás alá vegye az említett lelkipásztori normákban rejlő veszélyt, ami tagadhatatlanul meggyengíti az Egyház megalkuvás nélküli tanúságtételét a házasság felbonthatatlanságáról, és hogy szintén megfontolás alá vegye az Egyháznak azt a kötelességét, hogy elkerülje még a legkisebb kételynek az árnyékát is, hogy a gyakorlatban együttműködik "a válás járványának" terjedésével. Őszintén meg vagyunk róla győződve, hogy a történelem igazolni fog minket, és hogy maga a pápa hálás lesz nekünk, amikor majd Krisztus ítélete alá kerül. Az Egyházban azok, akik olyan szentségi gyakorlatot ajánlanak, ami végső soron jóváhagyja - akár csak közvetett módon és egyedi esetekben - a válást, megosztást keltenek, és elszakítják magukat Krisztus szavától, és az Egyház kétezer éves gyakorlatától. Az Egyház kétezer éven át mindig és mindenhol egyértelműen tiltotta az olyan személyek szentáldozását, akik more uxorio élnek együtt olyasvalakivel, aki nem a törvényes házastársuk, és akik mindemellett még nyilvános fórumon hivatalossá is tették ezt a házasságon kívüli kapcsolatot, és nincs bennük szilárd elhatározás arra, hogy felhagyjanak egy ilyen szexuális kapcsolattal. Mivel az Egyháznak ez az egyetemes gyakorlata a szentségek lényegi elemeit érinti, ezt reformálhatatlannak kell tekintenünk." (https://katolikusvalasz.blog.hu/2018/08/12/athanasius_schneider_puspok_a_kezbe_aldozasrol_az_egyhaz_valsagarol_es_megreformalasarol_es_az_al_pu)
Az a véleményem, hogy ez egy nagyon összetett és kényes kérdés, amelyhez szikével kell nyúlni, nem pedig bárddal, pallossal. Az Amoris Laetita arra hívja föl a figyelmet, hogy ezeket az emberi helyzeteket sokkal gondosabban, nyitottabb lelkülettel kezeljük, mint amilyen volt a korábbi egyházi gyakorlat. A pápai buzdító levél világos, építő, sok tanulsággal szolgáló írás. Ha a szövegkörnyezetéből kiemelve hangoztatunk belőle néhány mondatot, akkor óhatatlanul félreértjük az alapvető mondanivalóját. Ez történik abban az esetben is, amikor valaki azt olvassa ki belőle, hogy most már áldozhatnak az újraházasodottak, de akkor is, ha valaki az újraházasodottak szeretetteli lelkipásztori gondoskodásából azt olvassa ki, hogy most már az egyházban megingott a házasság fölbonthatatlanságának tanítása. Egyáltalán nem arról szól. De hogy az egyház korábban sokszor merev elutasításán változtatni kellett, az nagyon helyes meglátása a pápának. Érdemes azt követnie papoknak és híveknek egyaránt, és semmi mást nem belemagyarázni vagy kikövetkeztetni a szövegből.
Tisztelt Lelkiatya, Kb hat éve kötöttem egy házasságot. Kb öt éve elvált tolem a férjemnek nevezett ember. Nem éltunk egyutt. Olyan tortént a válás után ami végleg kitorolte ot belolem. Egy kisfiunk van aki a jegyességnek nevezett idoszak alatt lett. Semmilyen kapcsolatot nem tartunk a volt férjemmel. Mindenki azt mondja érvénytelenittessem ezt. Valaki még fenyegetett is az ervenytelenites szukségessegevel. Én is azt gondolom ez nem érvényes. De akkor is öt éve gondolkodom rajta hogy érvénytelenitessek e. Én leginkább már egyedul szeretnék maradni. Nem szeretném tovább bonyolitani az életem. Nem igy terveztem. De el tudom fogadni ezt is. Az érvénytelenitést én joszivvel nem tudom csinálni. A családom ezért meg kb gyulol ha nem csináltatom meg. Igy biztos hogy nem csináltatom meg. Én elzárkozom a további szerelem házasság család kérdésétol. Mivel egy gyermekem van ezért nem csináltatom meg az érvénytelenittetést noha gyontatok javasolták. Miota élek csak magamra számithatok lelkileg és a gyermekemre. Nekem nem szukséges ez a per. Most hogy lássak tisztán ?
A helyzet nehézsége nem abban van, amire rákérdezett. Valóban, nem szükséges ezt az egyházi vizsgálatot elindítani. Ön így is élheti békében az életét. Az annuláció, vagyis a házasságkötés érvénytelenségének vizsgálat utáni kimondása leginkább akkor válik szükségessé, ha valaki szeretné, hogy egy új kapcsolattal mégis házasságban élhessen, ennek pedig ez elengedhetetlen feltétele. De azt érzem ki a szavaiból, hogy főként azért vonakodik ettől, mert kényszeríteni akarják rá. Amit, természetesen nem tesznek helyesen, de arra Önnek kell ügyelni, hogy az erre adott válasza helyes, igaz, evangéliumi legyen. Tudom, hogy ez nem könnyű, de leginkább erre törekedjék, erre biztatom. Nyugodtan leszögezheti, hogy nem indítja el ezt a folyamatot, elvégre ez az Ön élete, ne más akarja irányítani. Csak közben ügyeljen saját lelkére, hogy ez ne vegye el a békéjét, ne legyen dacos, ne legyen akaratos. Ez a jövő életére is igen rossz hatással lenne, de a gyermekére is. Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek... (Mt 5,45)
Tisztelt Lelkiatya ! Egy 4.5 éve történt eseményt nem tudok feldolgozni. Senki sincs aki felém fordulna és megszolitana. Ellenben megvetéseket mutogatásokat tapasztalok. Nem tudom a gyulolet megnyilvánulását és a szeretet hiányát hogyan elfogadni az esemény kapcsán és ota. En senkinek nem vagyok fontos senki nem örul nekem senki nem volt jo hozzám. Az ember hogyan legyen ember ? Ha válásrol van szo vagy értékes ember elveszésérol ez már meg sem ráz. 33N
Kedves 33N! Az a kérésem, hogy vagy ide, erre a fórumra, vagy a lelkiatya@gorogkatolikus.hu emil címre írjon kicsit részletesebben, hogy mi volt az az eset, amit azóta sem sikerült feldolgozni. Ha ezt a részletet nem ismerem, akkor csak általánosságokat tudok mondani, amely Önnek most nem segítene, azokat mind tudja Ön is. De imádkozom is Önért, hogy igenis sikerüljön ez a földolgozás, és a boldog, derűs önmagára találás.
Kedves Lelkiatya! Egy munkahelyi szituációban kérem tanácsát. Harmincas nő vagyok, nemrég jöttem át munkahelyen belül egy másik részlegre. Szeretem, amit csinálok. Kevesen vagyunk ezen a részlegen, nyugdíjkorhatárt elért kolléganőmmel ketten osztozunk egy feladaton (ez e-mailek megválaszolását jelenti). Én olyan lelkes voltam az elején, hogy sokat dolgoztam, és a végén azon kaptam magam, hogy a munkát, ami kettőnk feladata lenne, csak én végzem. Kolléganőm csevegéssel, kávézással és internetezéssel tölti az idejét, ráadásul többszörösét kapja az én fizetésemnek, mivel 8 órában dolgozik, én részmunkaidős vagyok. Tudom, szólnom kellene neki, de általában nagyon udvariasan, diplomatikusan lepattint, ha kérem tőle egy-egy komplikáltabb ügy megválaszolását. Alapvetően jó a viszonyunk, ő szereti, ha a kora miatt nagyon tisztelettudóak vele, én maximálisan az is vagyok vele, de belül csak egyre dühösebb vagyok. Nem a munka alól akarok kibújni, csak szeretném, hogy megfelelő arányban vegyük ki részünket a közös feladatból. Tanácsát előre is nagyon köszönöm.
Valóban nem könnyű helyzet. Elöljáróban le kell szögeznünk, nincs igazság itt a földön. Lehet, érdemes megpróbálni közelíteni hozzá, de képtelenség megvalósítani. A szív békéjének egyik sarkalatos pontja ennek elfogadása. Ugyanakkor tennünk is kell érte. Úgy látom, hogy az Ön esetében kezdeményezni kell egy komoly beszélgetést ezzel a munkatársával, amelyben elmondja neki ezeket a dolgokat. Hogy szeret dolgozni, szereti, amit csinál, s lelkesen végzi is, továbbra is, de mégis úgy érzi, igazságtalan, hogy ő nem veszi ki a részét kellőképpen ebből a munkából. Meg kell próbálnia ezt a tisztázást. Ha nem teszi meg, a saját lelkét mérgezi továbbra is ezzel a - mondjuk ki - kétszínű magatartással, hogy mást mutat kifelé, mint amit megél befelé. Ha netán nem sikerülne ez a beszélgetés, tehát az illető teljesen elutasító volna, akkor is megváltozik ezek után a helyzet. Ön tudatta vele, hogy ezt nem tartja így helyénvalónak. Attól kezdve is legyen vele kedves, tisztelettudó, de ez már nem hamis megjátszás lesz, hanem a jó szándékú önuralom eredménye. Persze, bíznia kell, hogy ez a beszélgetés mégis sikeres lesz, ennek megfelelően kell hozzáállnia. Imádkozza meg előtte a dolgot, kérje az Égiek segítségét (forduljon az Istenszülőhöz!), hogy Isten akaratának megfelelően formálódjék ez a dolog! Meg imádkozzék sokat ezért a munkatársnőjéért is! Ha mindezek ellenére nem sikerül változást elérnie, akkor nyugodjék bele ebbe a kiegyensúlyozatlan helyzetbe. Végezze szépen, türelmesen, odaadóan a munkáját. De ne is hajtsa túl magát. Őrizze meg szívének békéjét, ezt kérje is az Úrtól, s ezen dolgozzék. Ez fontosabb munka ám, mint az e-mailek gondos megválaszolása. Az csak eszköz ennek a belső munkának a végzésében.
Kedves Lelkiatya! Kiből lehet jó lelki vezető? Itt most nem is csak a szükséges talentumokra (türelmes, odaadó, segítőkész, alázatos stb.) gondolok, hanem a nemre, képzettségre, életállapotra. Van pl mentálhigéniás képzés, és a pszichológia/pszichiátria tudományai megtanulhatóak, de vajon nem az Istennek szentelt élet a legfontosabb e szolgálatban? Kire bízhatjuk magunkat? Válaszát köszönve: Kinga
Kedves Kinga! Fontos kérdést tett föl. Nem szabad összekeverni a lelki vezetőt sem a pszichológussal, sem a mentálhigéniás segítővel. Ezek tudományok mint fontos ismeretek segíthetik a lelki vezető munkáját, jó ha ő is ért ezekhöz, de nem feltétele a lelkivezetésnek. A jó lelki vezető elsősorban az imádságnak, ha úgy tetszik a Léleknek az embere. Aki maga is figyel a Lélekre, s ezáltal válik képessé arra, hogy figyeljen az egyes lelkekre, a hozzá segítségért folyamodókra. A jó lelkivezető nem a saját kútfőből meríti, amit mond a lelki vezetettnek. A tudása nem arra való, hogy az adott helyzetet, nehézséget ezekkel az ismeretekkel kezelje. A lelki vezető emberi tudása arra használatos, hogy még jobban tudjon figyelni, még érzékenyebb legyen a mellette álló személyre, a helyzetére és a tanácsok megfogalmazásában a Lélek irányítására. A jó lelki vezető tehát elsősorban imádságos ember. És a szeretet embere. Szereti azt - törekszik rá legalábbis - akivel éppen beszél. Enélkül nem tudná Isten üzenetét továbbítani, aki szintén szereti azt az illetőt, és legfőképpen a szeretetével fogja gyógyítani, nem pedig emberi tudással. Mindezzel nem vonom kétségbe a pszichológus (fontos, hogy ő is hívő keresztény legyen!) vagy a mentálhigéniás tanácsadó (szintúgy csakis keresztény lehet!) létjogosultságát. Ők is sokat tudnak segíteni. De az nem lelki vezetés. Ők az adott helyzet megoldására adnak tanácsot, míg a lelki vezető az Istenhez akarja újra közelebb vinni az illetőt.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Hogyan hallhatom meg Isten hangját? Honnan tudom, hogy Ő vezet? Sokszor nem tudom hová tenni a keresztény emberek tanúságtételeit,amikor mondják, hogy Isten szólt hozzájuk ..és ezt és ezt mondta.. Igazat mondanak? Vagy kiszinezik a dolgokat? Esetleg ezzel akarják hitelesíttetni belső hangjukat? Olvasom a napi Szent leckéket, ami megelevenedik számomra, de soha nem hallottam még "Sinkovics Imre" tónusú belső hangot, hogy valamit csináljak,vagy ne csináljak..... Velem van a gond? köszönettel Filep
A csöndben. A csöndben lehet meghallani Isten szavát. Természetesen nem úgy, mint az emberi szót, nem úgy, mintha a rádióból jönne. Nem a külső fülünkkel, fizikai hallásunkkal halljuk az Isten szavát, hanem a benső hallásunkkal. Ezzel együtt jár, hogy nem lehetünk olyan biztosak benne, mint ahogyan egy külső személy szólna hozzánk. Szinte mindig marad bizonytalanság, hogy valóban ez az Isten hangja, ezt akarja tőlem? De minél imádságosabb valaki, minél inkább lelki életet él, annál jobban kiélesedik ez a belső hallása. S eljuthat oda is, hogy biztosabban fogja tudni, hogy mit mond neki Isten, mint azt, hogy mit mond a másik ember. De ehhöz ne várjon Sinkovics tónusú hangot. Nem gép az Isten, hogy gépies módon közöljön parancsokat, de nem is úgy személy, ahogyan a szomszéd vagy valamely rokonom, barátom. Mélyebbről szól hozzám, a lelkem mélyéből. Ha olvassa rendszeresen a Szentírást, ez eligazítást ad az életében. Nem biztos, hogy azonnal és közvetlenül, bár sok esetben még ezt is megtapasztalhatja, de hosszú távon mindenképp ez az egyik legjobb eszköz arra, hogy fölismerjük az Úr akaratát, meghalljuk az ő szavát: mit mond nekünk, mit vár tőlünk, mit ad nekünk.
Kedves Lelkiatya! Gábor vagyok, 35 éves. Köszönöm, hogy imádkozik értem! Örülök, hogy üzenetemet megkapta! Nagy segítség, hogy nem egyedül állok Isten előtt! Próbálok imádkozni és két alkalommal már szentmisére is bemerészkedtem! Gyónni, áldozni is szeretnék, de ezekkel a szentségekkel évtizedes távlatban mindig megakadok. A keresztségem, bérmálásom kegyelmeit próbálom felszítani magamban, talán így könnyebb lesz... Vidéken élek - nagyobb városok vannak a közelben - ezért nem kis önmegtagadás lenne beállni a gyónók és áldozók közé! Hiszem hogy Jézus a legtürelmesebb, de azt is tudom, hogy Ő jogosan követel is! Köszönöm a tanácsát, hogy ne kapkodjak! Remélem, kapok időt! Nincs diagnosztizált betegségem, de továbbra is félek hogy mégis beteg vagyok, leszek! A szívem néha minden ok nélkül felpörög. Ijesztő állapot! Köszönöm a türelmét és az imáit! Kérem, ha teheti legalább alkalmilag emlékezzen meg rólam a továbbiakban is. Olvastam, hogy indokolt esetben "privátban" is lehet Öntől kérdezni. Írhatok Önnek?
Kedves Gábor! Természetesen továbbra is imádkozom Önért. Ha szeretne, nyugodtan írjon a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre, s igyekszem a Lélek indíttatására figyelve válaszolni, ha szükséges, tanácsot adni.
Kedves Lelki Atya! Római katolikus lány vagyok, ... Mivel még mindig egy társaságban mozgunk, néha találkozunk, fontos lenne számomra, hogy tényleg meg tudjam neki bocsájtani őszintétlenségét. A barátsága szintén fontos számomra, mert mindezek ellenére értékes, és jó keresztény embernek tartom. Mit tegyek, hogyan viselkedjek? Kérem, hogy levelemet ne közölje teljes terjedelmében. Előre is köszönöm a válaszát, és Isten áldása kísérje emberfeletti munkáját
Úgy sejtem, hogy bizonyos időre van szükség ahhoz, hogy a lelkében ezt az érzelmi sebet kezelni tudja. Ezért nem teszi rosszul, ha erre az időre kerüli ennek a fiatalembernek a társaságát, legalábbis a közvetlen közelségét. Emiatt nem kell más közösségbe mennie, vagy valóban fizikailag kerülni, hogy ne is találkozzanak. Csupán tartózkodást javaslok, nem kell vele beszélgetnie. Ha netán ő kezdeményezi, akkor is nyugodtan, néhány kedves szó után kitérhet előle. Azért is gondolom, hogy erre szükség lehet, mert valószínűnek tartom, hogy ezt a rövid életszakaszt ő másként éli meg, mint Ön. Számára egy próbálkozás volt, ami nem jött össze, vélhetően az érzelmeiben nem vert túl nagy vihart, vagy ha igen, az már hamarabb lecsendesült. Úgy látom, hogy Ön nagyon jól állt ehhöz a helyzethöz. Legyen még egy kis bölcsessége, türelme, hogy a kapcsolatuk - az Ön érzelmi életében is - végképp nyugvópontra jusson. Később minden bizonnyal újra jó kapcsolatba fognak kerülni, de ahhoz most még egy kis gyógyulási időszakra van szükség.
Kedves Lelki Atya! 33 éves nő vagyok és egyszer voltam szerelmes életemben. De az a férfi elhagyott 2 évvel ezelőtt, azóta megnősült, gyermeke születik. Én próbáltam tovább lépni, ezért dacból megismerkedtem jelenlegi párommal, aki nagyon szeret engem, de én őt annyira nem, mint a korábbi páromat. Tudom, hogy nekem az előző volt az igazi, szerintem annyira már nem is fogok senkit szeretni. Jelenlegi párommal is jól érzem magam, ragaszkodó, rendes, kedves, tanult fiú, jár velem a templomba, erős barátságot érzek iránta. Jó szeretve lenni, de elégséges-e? Megkérte a kezem. Menjek hozzá feleségül? Ez a második fiú a hónapokig tartó, teljes depresszióból mentett ki, mindig felvid?t és a kedvemben jár. Biztosan az Isten küldte. Családot is szeretnék, gyermekeket. De minden nap gondolok az előző páromra és arra a nagyon jó érzésre, amit 3 éven keresztül átéltünk. És szégyellem mondani, de gyűlölöm a nőt, akit helyettem feleségül vett. Nem kellene már ő nekem újra, mert megbocsáthatatlan, ahogy ő elhagyott, de egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni a hiányát. És hiába imádkozom Istenhez "agymosásért". Azt is szégyellem mondani, hogy azt kívánom, bárcsak elválnának. Lelki Atya! Kértem az Istent, hogy szabaditson meg a nagy szomorúságomtól és küldjön valakit. Arra viszont nem számítottam, hogy nem leszek szerelmes, pedig már második éve járunk. Ráadásul egy távolabbi városba is el kell költöznöm miatta, amit nem nagyon szeretnék. Lelki Atya, szabad így házasodni? Vagy egy jó házasságnál a szeretet, tisztelet, barátság értékesebb, mint a szerelem és a vonzalom? Egyedül és terméketlenül viszont nem szeretném leélni az életemet. Előre is köszönöm segítő szavait!
Ön nagyon szerencsés ember. Pontosabban, Önt nagyon szereti az Úr, és különleges módon segíti. Ezt észre kell vennie. Nagy segítséget kapott, s közben méltatlankodik, hogy nem pont úgy kapta, mint remélte, mint szerette volna. De ezzel nem csak azt akarom mondani, hogy ha az Úr kicsit alá is lőtt a kívánságának, azért örüljön neki, hanem, hogy igyekezzék megérteni, hogy mi az, amit kapott, miért mást, miért másként, mint ahogyan gondolta. A szerelem fiatal korban - persze, néha később is - egyszerre csak megjelenik, lángol, szárnyalásra késztet. De ez még nem minden. Erre nem lehet egy házasságot alapítani. Ha ezt nem kíséri a szeretetben való tovább fejlődés, akkor garantált a házasság megromlása, bármily lángoló is volt a kezdeti szerelem. Igen, Önnek most az a feladata, hogy tanuljon meg szeretni, elfogadni és örülni. Azt megértem, hogy kéri az "agymosást", hogy az Úr egyszer csak vegye el a szívéből a gondolataiból a régi szerelmet. De ezen Önnek is dolgoznia kell. Kérje továbbra is, de ne legyen ebben türelmetlen. Ha Ön dolgozik azon, hogy az új barátját, vélhetően jövendőbeli házastársát önzetlenül szeresse, a házasságukra felelősen készüljön, tervezzék közösen a családjukat, akkor, higgye el, ez a tüzes emlék szépen lassan elhamvad. Egyre világosabb lesz, hogy ez már csak kísértés, amellyel a gonosz tönkre akarja tenni az életét. Hisz hideg fejjel Ön is tudja, hogy annak már semmi távlata, semmi reménye nincsen. Sőt, azt is elég jól érzékeli, hogy ez a régi szerelem már lassan gyűlöletté válik. Ez is árulkodó, nem? Ez volna az Isten akarata? Aligha. Örüljön tehát az ajándéknak, hogy igen hamar kapott egy udvarlót, aki szereti Önt. Hogy úgy mondjam, lehetne ennél még sokkal rosszabb is, s akkor is lehetséges volna, hogy házasságot kössenek. Ebben az új kapcsolatban jóval nagyobb szerepet kap a felelősség, de még inkább a szeretetben való tudatos növekedés, amely hosszú távon a jó házasság alapja lehet.
Kedves lelkiatya! Isten mikor bocs?tja meg a hal?los bűnt? Amikor magamban megb?nom? Amikor meggyónom? Vagy amikor az elégtételt is elvégeztem? Köszönöm.
A megbocsátás pillanatát aligha lehet megragadni. Ez az embernél is így van, - ritka kivételtől eltekintve - az ember nem egy szempillantás alatt bocsát meg, hanem ehhöz hosszas folyamatra van szüksége. Még ha ez aránylag gyorsan is megy, hisz van, aki nem haragtartó, egészen könnyen megbocsát, de még neki is van szüksége bizonyos időre, hogy teljesen eltűnjön belőle a neheztelés. Persze, a Mindenható Istennél egészen más ok miatt megragadhatatlan a megbocsátás pillanata. Neki ehhöz nincsen szüksége időre, az Ő cselekvései időn kívüliek. Már akkor megbocsát, abban a pillanatban, amikor az ember első bűnbánó gondolatával hozzá fordul. Sőt, már előbb is, mert mintegy várja, hogy az ember a bűnbánatával mikor válik alkalmassá és képessé arra, hogy az Istennek ezt a már jól előre elkészített bocsánatát be tudja fogadni. Ugyanakkor arra sem kell törekedni, hogy megérezzem a megbocsátást. Van, amikor megérzem, van, amikor nem. Nincs szoros összefüggés az én belső érzetem és az Isten teológiai cselekedeti között. Így nem tudok a kérdésére válaszolni, nem tudom, hogy melyik pillanatban történik meg a megbocsátás. Válaszul inkább annyit mondok, soha ne halogassuk sem a bűnbánatot, sem pedig a jóvátételt!
Jézusban szeretett Lelkiatya! Mettől-meddig kell a szertartást végző atyának szigorúan az oltárnál maradnia Krisztus mellett? Ezt azért is kérdem, mert megtörtént, hogy a padokban egy hívő az Úr felmutatás alatt hirtelen rosszullét miatt elájult és a miséző pap nem mozdult el, hanem közénk küldte az egyetlen ministránsát segítségül. Lehet, hogy épp az előírások miatt? Válaszát köszönve: Lívia
Kedves Lívia! Nem lehet mindig mindent előírni. A papnak a Szent Liturgia során mindig meghatározott helye van. Ez nem jelenti azt, hogy onnan nem mozdulhat el egy tapodtat sem, de mégis törekednie kell arra, hogy a Szent Liturgiát méltósággal, szépen, az előírt rendnek megfelelően végezze. Vannak kivételek, vannak rendkívüli helyzetek. Ekkor a papnak személyesen kell eldöntenie, hogy mit tesz, az előírásokat követi vagy attól a szükséghelyzet miatt eltér. Ha valaki rosszul lesz a templomban, a jelenlevő híveknek kell elsősorban cselekedniök, s nem a paptól várni a helyzet megoldását, aki az oltárnál áll, akinek nem volna szabad megszakítania a liturgia menetét. Ismétlem, lehetnek kivételek. Az Ön által említett helyzetben az atya szerintem a lehető legjobban járt el, mert megpróbált segíteni, de fölmérte, hogy nem biztos, hogy neki kell otthagynia a szent cselekményt, hogy orvosi vagy egyéb segítséget adjon.
1
  2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...    
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016