Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás


Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenhét meg tizenhét? (a választ számmal kell beírni)


küldés

eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Azt tapasztaltam meg nemrégiben, hogy a szentmisén jelenlévő szerzetes testvérek nem énekeltek és nem imádkoztak együtt velünk, hívekkel. Vajon ezt azért tették, mert alázatból felajánlották,hogy nem szólalnak meg? Kedves-e az Úr Jézusnak ez a felajánlás? Tudom, hogy Ő a szív szándékát és készségét nézi, s e szerint fogadja el a neki szánt ajándékainkat, de megvallom, hogy ez az önmegtartóztatás pont a szentmise alatt, olyan nehezen érthető számomra. Tisztázó gondolatait, szavait előre is szívből köszönöm. Csenge
Kedves Csenge! Attól tartok, nem tudok kielégítő választ adni a kérdésére. Sok oka lehet, hogy a szerzetes testvérek éppen miért nem énekeltek. Hogy nem imádkoztak volna együtt a hívekkel, azt igazán nem gondolom. Lehet, hogy feltűnő volt, hogy a hívek énekeltek, a szerzetesek meg éppen nem, no, de ez akár fordítva is megtörténhet, s azon kevésbé szoktunk csodálkozni. Bizonyára azért, mert az gyakoribb. De a szerzetesnek sem az a kötelessége, hogy állandóan énekeljen. Azt sosem tudjuk, hogy a másik ember lelkében éppen mi van, hogyan szól az Úrhoz, milyen lelkülettel van jelen egy közösségi imádságon. Éppen ezért nem is érdemes ezt firtatni, de még nagyon figyelni sem, hogy éppen ki hogyan, milyen odaadással imádkozik. Sajnos, a kérdése fölvetése kapcsán csak ilyen tisztázó gondolatok jutottak eszembe.
Kedves Lelki atya! Azt szeretném kérdezni van egy oldal a metropolita.hu az görögkatolikus oldal?
Nem, ez nem a mi oldalunk, nincsen hozzá kapcsolódásunk.
Kedves lelki atya! Római katolikusként évek óta görög katolikus liturgiára járok, ott találtam közösséget, s a házasságomat is görög katolius szertartás szerint kötöttem. Kérdésem: lehetséges-e, illetve milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy az évi egyházi hozzájárulásomat a görög katolikus parókiára fizessem be a római helyett? S, az is felmerült bennem, hogyha meghalok, kérhetem-e végrendeletben azt, hogy görög katolikus szertartás szerint temessenek el? László
Kedves László! Azt mindenképpen kérheti, hogy a temetése görögkatolikus szertartás szerint legyen. Kicsit meglepő, talán, ha valakinek ilyet találnak a végrendeletében, de nem példa nélküli. Bár inkább azt mondom, még életében fejezze ki szeretetét, vonzódását a görögkatolikus rítus iránt. Azonban, hogy az egyházi hozzájárulást hová fizeti, ez már kicsit nehezebb kérdés. Semmiképp sem buzdíthatom arra, hogy a saját egyházának ne fizesse be ezt az összeget. Hogy ezen felül hogyan támogatja a görögkatolikus egyházat, ez az Ön lelkiismeretének és fizikai adottságainak, lehetőségeinek a kérdése. Tehát, ha szeretné ilyen módon támogatni a görögkatolikus egyházat, azt mindenképp nagyra értékeli az Úr, de a kötelességét, a saját egyházának támogatását se hanyagolja el semmiképpen.
Tisztelt Lelkiatya! Fiatal, 20 éves lány vagyok, római katolikus keresztülésű, és Egyházunk szerint bűn/nem megengedett a fogamzásgátló eszközök használata. Ebbe így sajnos bele tartozik a hormon tartalmú fogamzásgátló tabletta. De olyan esetben is baj, bűnös dolog ,ha nem az eredeti célja miatt szedem (fogantatást megakadályozza), nem is amiatt szedek ilyet (nincsen párkapcsolatom, és nem is emiatt használom, hogy ha esetleg lenne majd...), hanem elsősorban a havi dologkor fellépő hasgörcsök enyhítése, rövidítése miatt, továbbá elmulasztja a hátamon, mellkason lévő pattanás halmazt. Tehát tényleg nem az eredeti célja miatt alkalmazzon, hanem a fent említettek miatt.
1. Amennyiben hormon tartalmú, fogamzásgátlónak minősülő tablettát nem fogamzásgátlás, hanem más cél miatt szed valaki orvosi javallatra, az semmiképp sem minősül bűnnek. Tudvalevő, hogy van olyan orvosi protokoll, mely erre az esetre ilyen gyógyszer felírását javasolhatja, ezt a jelenséget tényként lehet kezelni. Viszont előfordulhat, hogy ez a módszer nem éri meg, mert a gyógyszer elhagyása után esetleg nagyobb elánnal föllángol a korábbi bőrprobléma, s inkább ezt kell az orvossal tisztázni, megbeszélni, hogy milyen fokú ennek a hatékonysága, tehát "megéri-e" a hosszabb távú egészség szempontjából. 2. Az biztosan állítható, hogy az "esemény utáninak", vagy "sürgősségi fogamzásgátlónak" nevezett tabletták - pl. RU 486-os, vagy a Fertillan, Rigesoft, stb. tabletták - abortívnak minősülnek, s tilosak, amennyiben esetleges állapotosság megszüntetésére irányulnak. Ugyanis a méh falának lebontása miatt (mesterségesen előidézett menstruáció), akár van benne élet, akár nincs, egyértelműen azt a szándékot hordozzák, és valósítják meg, hogy semmiképp se legyen gyermek az egyesülésből, s ebben az esetben ez a célja is e hormonkészítményeknek. Ezek az abortív tabletták legalább 5-6-szorosára növelt hormonadagot tartalmaznak, amelyek különösen egy fejlődő, fiatal szervezet számára - gyógyszerészek szerint - "biológiai bombának" tekinthetőek, ezért egy hónapon belül "egészségügyi okból" sem szabad 1-nél többet kiadni, bevenni belőlük. A kisebb dózisú fogamzásgátlók kérdésében sajnos megoszlik az orvosok, gyógyszerészek véleménye. S nehezebb a mérlegelésük is, mivel ezeket feltételezhetően nem abortív szándékkal alkalmazzák, de ennek ellenére - orvosok, gyógyszerészek szerint - nem zárható ki alkalmasint esetleges abortív hatásuk. Mindenesetre itt mindig vélelmezhető, hogy nincs jelen az életpusztító szándék, viszont az említett nehézség fennállhat. E két gyógyszercsoport megítélése tehát mindenképp megkülönböztetést kell, hogy jelentsen a gyakorlatban, de a születésszabályozás kapcsán a hormontabletták elutasítása látszik erkölcsösnek és indokoltnak.
Kedves Lelki Atya! Görögkatolikusként most fogok elmenni a szomszéd településen élő ortodox paphoz. Annyi rossz dolog ért engem mostanában, hogy az ő segítségét kérem. Többen járnak hozzá és ismerőseimtől hallottam, hogy az atyával elvégzett közös imádkozás hatására jóra fordult az életük. Állítólag az ortodoxiában hagyománya van annak, hogy a pap imádság által "megtisztítsa" a gonosz erőktől befolyásolt lelkeket. Bűnt követek el most?
Nem bűn ortodox pappal beszélgetni, vele imádkozni. Nagyon is üdvös dolog lehet. Két dologra kell azonban ügyelni. Egyrészt, hogy ez ne valami rejtett mágia szándéka legyen a részemről, netán a pap részéről. Amikor imádságot kérünk, bármilyen szentéletű sztarectől is, fontos, hogy ott legyen bennünk Krisztus lelkülete: "ne az én akaratom legyen, hanem a tied". Tehát tudjam elfogadni, ha az Isten nem úgy hallgat meg, mint én szeretném, mint én gondolnám jónak. De tény, hogy a kérés meghallgatásában nagy szerepe van annak is, hogy milyen hittel kérem. Ha az ortodox papnak nagyobb hite van, hát menjek el hozzá. De nem azért, hogy minden áron teljesüljön a kívánságom, hanem, hogy én is növekedjem a hitben. A másik veszély, amit el kell kerülni, hogy ez a tettem, lépésem ne gyöngítse a hitemet a Katolikus Egyházban. Ha ezt eredményezné, az minden bizonnyal lelki káromra válna. Még ha pillanatnyilag ennek ellenkezőjét érezném is. Szabad értékelni az ortodox egyház erejét, szépségét, de nem szabad, hogy a mi egyházunk ajándékát alábecsüljem. A Katolikus Egyházban mindaz jelen van, ami az Ortodox Egyházban. Elhagyni egyiket a másikért nem szabad, nem érdemes. Abban fejlődjem, amit Isten nekem adott, de közben, természetesen, a másikéból is gazdagodhatom.
Kedves Lelkiatya! Feltámadt Krisztus! Egy számomra fontos lelki kérdéssel fordulnék Önhöz. Gyermekkorom óta járok misékre, szertartásokra. Nagyon nagy kedvencem a feltámadási szertartás, amelynek énekeit nagyjából kívülről is tudom. A lendülete és a sodrása az, amit nem tudok megunni és mindig várom Urunk feltámadásának ünneplését. Ezévben azonban azzal találkoztam, hogy szétszedték a szertartást. Annyi könyörgés volt benne, amennyit én egyszerre még sose hallottam. Így teljesen romba döntötte a húsvéti örömömet, hisz pont az a lendület, sodrás tűnt el belőle, ami miatt számomra igazán jó tudott lenni a húsvét. Tisztelt Lelkiatya, tudom, hogy Krisztus így is feltámadt, de miért kell egy ilyen gyönyörű szertartást ilyennek szétszedni? Tisztelettel János
Kedves János! Érdekes fölvetés, amit ír. Sokan vagyunk így ezzel, hogy szeretjük a szertartásunkat, az énekeinket, s szinte mindnyájunk számára kiemelkedően kedves és lelkesítő a föltámadási szertartás. Ezek szerint Ön az idei évben úgy érzékelte, hogy "szétszedték a szertartást" azzal, hogy túl sok könyörgés volt közbeiktatva. Valójában a megszokottság miatt érezheti valaki úgy, hogy ez "földarabolódás". Van, aki ebben nőtt föl, van, aki enélkül. S természetes, hogy mindenkinek az a kedves(ebb), amit megszokott, amit már gyermekkorától hallott, énekelt. Nehéz volna itt igazságot tenni, hogy kinek melyik a kedvesebb. Éppen ezért fontos, hogy a szertartásokat ne ízlés szerint alakítsuk (sem a pap, sem a kántor sem más), hanem amennyire csak lehet, kövessük az előírásokat. Ahogyan sok száz évvel ezelőtt a szentek megírták, vagy éppen alakították, érdemes ahhoz igazítani magunkat. A kis ekténiák - amelyek újszerűnek tűnhettek Önnek - valójában szerves részei a föltámadási szertartásnak. Ott van minden - ezt tartalmazó - liturgikus könyvünkben. Én is találkoztam azzal a gyakorlattal, hogy a pap úgy gondolta - talán rövidítés miatt - hogy ezek nem is kellenek. Aki ilyen gyakorlat mellett nőtt föl, annak szokatlan s akár zavaró is lehet, hogy most meg hallja ezeket a könyörgéseket. Holott, mint mondom, ezek is szerves részei a szertartásunknak. A könyörgések egyébként is át- meg átszövik minden imánkat, s nyilván nem véletlenül. A nagyböjti időkben ebből jóval több van, sokkal hosszabban énekeljük ezeket a könyörgéseket (pl. többször 40 Uram, irgalmazz), de azért a húsvéti időben sem maradhatnak el. Legalábbis a himnuszköltők így gondolták. Nem tudok jobb tanácsot adni, mint hogy próbáljon megbarátkozni ezzel a gyakorlattal. Hangsúlyozom, akkor járunk el a leghelyesebben, ha minél hűségesebben követjük a szentéletű elődeink által ránk hagyott szokásokat. A mi templomunkban is kis ekténiákkal énekeltük a föltámadási szertartást, és elképesztő erejű volt, sokunk nagy lelki örömére szolgált.
Tisztelt Lelkiatya! Igaza lehet, biztos mélyen gyökerező okai lehetnek a szeretetre való "képtelenségemnek". Érzem is, hogy mik azok, úgy gondolom egész jó önismeretem van, azzal nincs gond, inkább a kiutat nem találom, a reményt. Gyermekkori rossz élmények, szeretetlenség, bántalmazás (otthoni, iskolai), illetve erre még rájön, hogy annyi gyűlöletet és gonoszságot tapasztalok a világban, ha pedig valaki túl jó és vidám, akkor meg azért vagyok irigy rá, hogy neki olyan jó. Semmi önbizalmam szinte. Mindig befolyásolhatónak tartanak és ezt ki is használják, holott én szeretnék minél önállóbb lenni, sőt egészen különc és öntudatos vagyok, ragaszkodok az elveimhez. (Nem adom el a lelkem senkinek)Szóval sokszor még a mosolygás is nehezemre esik, mert valahogy nem tudok mások felé nyitott lenni. Bár a név kötelez (Henrietta), állítólag nyitott és őszinte személyiség vagyok, aki eléri a céljait. Ez igaz is egyébként, pont ez az hogy őszinte vagyok, mert nem játszom meg magam, a nyitottság pedig egyre jobban kezd elhalványulni, nagyon elzárom magam az emberektől, mert nem nagyon tudok bízni már. És igen, állhatatos vagyok azért, mert tűzön-vizen keresztül viszem a céljaimat, mindig találok valami célt magamnak. Hihetetlen egyébként, hogy gyermekkoromban és tinikoromban, amikor több bántalmazásnak voltam kitéve, még szeretettel telibb voltam, nyitott az emberek felé, barátkozós, most hogy elmúltak azért ezek a bántalmak, most jött ki rajtam, hogy mindenkit "utálok", hagyjon engem mindenki békén. Én nagyon szeretek például egyedül lenni, csendben, akár templomban, olyankor érzem legjobban Isten jelenlétét, szeretem az őszinteséget, a tisztaságot, a csendet, az elcsendesülést, úgy érzem egyre jobban szükségem van erre, a műmájerkedésre, megjátszásra, színjátékra, másoknak való kényszeres megfelelésre viszont egyáltalán nem, azt csak elviselem, úgy érzem kevés ember ért meg, kevés emberrel lehetek őszinte. Szóval az önismereti része megvan, már csak az igazi megoldást kellene megtalálnom. Egyébként lehet nem imádkozom eleget és megfelelően, de nagyon Isten kereső vagyok. Segítő válaszait köszönöm. Remélem, másoknak is segít ez a kis iromány, akik hasonló cipőben vannak, csak remélni tudom, hogy vannak még azért hozzám hasonló érzésű emberek, az ilyeneket hívják lelkitársnak. Tisztelettel: H.
Kedves H.! Ön minden bizonnyal helyes úton van. Még ha ennyire elégedetlen is önmagával. Fölismerte, hogy mi a nehéz, sőt, azt is, hogy Önben hol lehet a hiba. Legalábbis ezt keresi, s amíg ezt teszi, addig úton van, jó úton a megoldáshoz. Ha megoldást keres, akkor az Ön által is jelzett gyenge pontokon kell munkálkodnia. Hiába próbálna mosolyogni, ha a lelke odabent nem mosolyog. Akkor valóban jobban teszi, ha nem is erőlködik vele, ha nem játssza meg magát, nem mutatja azt, hogy odabent minden rendben van. Legalábbis nem félelemből, nem megfelelési kényszerből. Fontos, hogy tudjunk magunkon uralkodni, hogy ne legyünk önzők abban, hogy a saját lelkiállapotunkat másokra öntjük. De ezt belső meggyőződésből kell tennünk, igazi önzetlenségből, lelki törekvésből. Nem pedig azért, nehogy megszóljanak, nehogy rosszat gondoljanak rólam emiatt. Szóval, az egyik fontos pont az önbecsülés, az önbizalom. Igen, ezen dolgozzék. Lehet, hogy távolinak tűnik, s nem is nagyon látszik összefüggés a belső önkezelés és a külső magaviselet között. Holott a kapocs nyilvánvaló. Az embernek csak egy szíve van. Ha abban szeretet van, akkor az minden irányban terjed, befelé is, kifelé is. Aki önmagát nem szereti, az másokat sem tud szeretni. Sőt, az Istent sem tudja szeretni, mert nincs is igazán erőt adó tapasztalata erről a szeretetről. Az is jó, hogy szeret csöndben lenni, egyedül lenni. Ezt használja föl arra, hogy belső világában keresi Isten jelenlétét, próbálja fölfogni az ő szeretetét. Ezen az úton tud fejlődni Isten szeretetében, s ez segíteni fog Önnek abban, hogy egyre jobban rájön, Isten mennyire szereti Önt. Ebből fakadóan talán már Önnek is könnyebb lesz szeretnie saját magát, aminek következménye lehet mások jobb elfogadása, már-már szeretete. Persze, ez a három kéz a kézben együtt jár. Nem lehet fölállítani merev sorrendet, hogy melyik segíti melyiket. Mindegyik hat mindegyikre. Ha az egyik területen nehezen boldogul, pl. mások elfogadása, mások szeretete, akkor törekedjék az Isten szeretetének befogadására. Ám nem merülhet ki Isten-keresése sem abban, hogy csak csöndben ül és elmélkedik, ugyanakkor embertársainak nem keresi a javát, hasznát. De az is balgaság volna, ha az önszeretetben gyakorolja magát - vannak erre pszichológiai gyakorlatok - közben meg a másik kettőt hanyagolja el. Szép út ez, higgye el. Nem könnyű, de kalandos. Érdemes erőfeszítéseket tenni érte. Csak az is fontos, hogy mikor milyen irányban. Én is remélem, hogy másoknak is segítenek az Ön kérdései, illetve az itt található válaszok is. Mindenesetre imádkozom ezért.
Tisztelt Lelkiatya! A vőlegényem és én nagyon szeretjük egymást, tervezzük a közös jövőt. Lassan 2 éve vagyunk együtt, távkapcsolatban éltünk eddig. Én debreceni vagyok, ő jelenleg 450 km-re dolgozik, egyébként miskolci származású. Mindketten vezető beosztású, diplomás emberek vagyunk. A kapcsolatunk elején tisztáztuk, hogy Derecenben veszünk házat, itt alapítunk családot. Nekem fontos ez a hely, itt vagyok boldog, 40 km-re él a családom és itt van a munkahelyem, amiről évek óta áhítozom. A párom ezt megértette, ám most szülői nyomásra miskolcon vállalt el egy állítólagos ígéretes praxist. Az elején azt mondta nekem, hogy majd kijár Debrecenből, de most az anyja tanácsára azt kéri tőlem, hogy mégis én hagyjak itt mindent és költözzek Miskolcra, mert olyan megterhelő még autópályán is a kijárás. Nagy nehezen rászántam magam, hogy költözöm, de azzal a feltétellel, hogy csak olyan ingatlanba, ami nekem is tetszik és jól érzem magam. Volna is a vőlegénynek szép házra összegyűjtött pénze, de nem arra akarja költeni, hanem rendelőre. Ő, a szüleivel ugyanis egy 4. emeleti, lift nélküli, demens nagymama és egy félig az nagynéni szomszédságában lévő lepusztult lakást vagy egy 1 szobás panelt kínálnak fel. Lelki Atya! Vidéki lányként én nem bírok ott élni, onnan még a babakocsit sem tudom egyedül lehozni.... bármennyire is szeretem a párom. Az is felháborít, hogy az anyós mondja meg, hol élünk. Az pedig a legjobban, hogy a párom felrúgja az eredetileg megállapított szabályokat és azt gondolja, hogy 33 évesen majd úgyis megpuhít és elvisz innen, szeretett otthonomból. Lelki Atya! Mi az elején tisztáztuk, hogy Debrecenben élünk, kerestem neki praxist, de nem tetszett neki. És most el akar vinni egy olyan helyre, ahol nekem se munkahelyem, se családom, a város sem tetszik, a felkínált ingatlanban lelki beteg leszek és napi kapcsolatban kell lenni a nagyon okos anyóssal és apóssal. A párom azt mondta, ha nem költözöm Miskolcra, elhagy. Lelki Atya! Segítsen kérem, mit tegyek?
Ez valóban nagyon nehéz helyzet. Mindenképpen le kell ülniök, és alaposan átbeszélni a dolgot. Előtte föltétlenül imádkozzanak! Én is úgy érzem, ezen a ponton túl sokat kér a párja. Ez nem csak holmi igazságérzet miatt fontos tény, hanem arra is rávilágít, hogy ha a párja nem tud vagy nem akar kimozdulni ebből az álláspontból, akkor félő, hogy később sem fog önzetlenül viselkedni a házasságban. Márpedig ez elengedhetetlen. Ha jól értem, Ön hajlandó volna mozdulni, tehát még szeretett városához sem ragaszkodik föltétlenül, de vannak igényei, amelyeket az új helyen szeretne követni. Nem is feltételeknek mondom ezeket, mert akkor nem is szeretetkapcsolat volna, hanem szerződés. De jól teszi, ha fölméri, hogy az áldozathozatalban mire képes és mire nem. Mindenképpen kölcsönös kompromisszumokra van szükség, ez az, amit közösen kell megbeszélni. Nem akarok vészjósló lenni, de ha ezt nem sikerül meghozni, akkor nem sok esélyt látok a boldog házasságukra. Ám ezért kell ezért imádkozni. Az Úr Isten sok olyan dolgot meg tud oldani, amit mi nem tudunk. Mindig nagy balgaság, ha nem vesszük figyelembe, nem vesszük igénybe az ő segítségét. Bízom benne, hogy sikerülni fog. Én is imádkozom ezért.
Kedves Lelkiatya! A hétvégi főiskolán egy 14évvel fiatalabb évfolyamtársam kezdett el érdeklődni irántam.... Nem vagyok híve a nagy korkülönbségnek ha csak néhány év a korkülönbség az még talán tolerálható.De a fiatalember akkor se jönne be mint potenciális partner ha korban közelebb állnánk egymáshoz... Legszívesebben megmondanám neki,hogy tizen évvel fiatalabb lányok között keresgéljen.Eddig nem mondtam semmit.De ha folytatni fogja akkor kénytelen leszek tisztázni vele.Ön szerint mit mondjak akkor neki?Mi az oka hogy egy fiatalabb férfi tőle jóval idősebb nők iránt érdeklődik?A világ szemében ez ma már tudom,hogy elfogadott.Ezzel mégsem tudok azonosulni.Egy bizonyos szintű érezhető távolságot tartok vele szemben.Beszélek vele,ha megkér valamire segítek,de van bennem kimértség vele szemben.Eddig se voltam kihívó vagy hasonló vele. Válaszát előre is köszönöm!
Utólagos engedelmével csak részleteket közöltem a leveléből, hogy azok föltárása esetleg ne sértse az illető személyt, ne ismerjen rá senki a helyzetre. Ahogy leveléből kiolvasom, semmi vonzódást nem érez az illető fiatalember iránt. Ez már bőven elegendő ok arra, hogy legyen vele őszinte és határozott az elutasító válasz megfogalmazásában. Különben, ha nem teszi, akkor lehetséges, hogy a magától értetődő kedvességet, udvariasságot is biztatásnak veszi a közeledésre. A korkülönbségen különösebben nem kell fennakadni. Van rá példa, hogy kialakulhat igazi szeretet kapcsolat nagy különbség ellenére is. Ennek is megvannak a lélektani okai, amely szerencsés találkozás esetén segítheti a kapcsolatot. De tény, hogy ez egészen ritka. A természetes és egészséges az, ha a férfi és a nő kapcsolatában nincsen túl nagy korkülönbség. Ez ugyanis azt is jelenti, hogy nagyjából hasonló érdeklődésűek, hasonló érlelődésűek. Középkorúaknál - amikor kialakulhat ilyen kapcsolat - még nem is annyira szembetűnő, de később, idős korra megnőhet ez a különbség. Persze, nem az évek számában, hanem az élethez való viszonyulásban. Tehát valóban jobb az ilyet kerülni, de ismétlem, akár jól is alakulhat az ilyen kapcsolat.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya, tudna mondani olyan - akár bibliai, akár szentektől vagy más hívő emberektől származó - idézeteket, amelyet a hittantanárnőmnek, aki sokat jelent nekem és a hitemet is elmélyítette tanúságtevő életével, adhatnék emlékül ballagás alkalmából. Köszönöm szépen válaszát!
A szándék és törekvés nemes, ám ebben a formában nem könnyű hozzá segítséget nyújtani. Az a jó, ha az ilyen ajándék, gondolat-falat egyben személyes is. Ezért érdemes saját magának keresnie ilyet például a Bibliában. Ha előveszi az újszövetségi szentírást, főként Szent Pál leveleit, abban olvasgatva sok ilyen mondatot találhat. Ezen túl viszont fölkínálom a honlapunkon megjelenő gondolatgyűjteményt, amely hamarosan olvasható lesz. Ebben az idei nagyböjti gondolatokat gyűjtöttük egy csokorba. Hátha ezek között talál olyat, amit fölhasználhat. De én mégis inkább az egyéni szentírás-böngészést javaslom.
Tisztelt Lelkiatya! Szinte minden nap elolvastam és átgondoltam a BÖJTI GONDOLATOKAT! Ki is gyűjtöttem őket, mert annyira sokat jelentettek számomra. Sajnos néhány nap kimaradt, mert gyarló vagyok. Hol tudnám ezeket a gondolatokat egyben meglelni? Szeretném összeállítani egy szép kis könyvvé, amit Édesanyám kapna Húsvéti ajándékként! Köszönöm a segítségét!
Köszönjük szépen a fölvetését. Össze is szedjük őket, és hamarosan egy csokorban is megtekinthető a honlapunkon. Ezzel talán másoknak is örömet szerzünk.
Keves Atya. Úgy érzem, belefáradtam az életbe, az állandó hajtásba, stresszbe, az egész értelmetlenségébe. Nagyon rég eltávolodtam már az Egyháztól, de az utóbbi időben egyre erősebb vágyat érzek aziránt, hogy visszatérjek. Rengeteg közösségben jártam már, sok laikust és papot ismerek egyaránt. Ismerem a mondást, miszerint az Egyház nem a szentek múzeuma, hanem a bűnösök kórháza, nem is vártam, hogy aki keresztény, az dicshimnuszokat énekelve megy munkába, de kivétel nélkül minden esetben azt tapasztaltam, hogy a keresztény emberek élete ugyanolyan szürke, mint a nem hívőké. Mintha semmit sem adna számukra ez az egész, csak amolyan kellemes vasárnapi hobbiklub lenne, ahol el lehet tölteni egy órát, majd visszatérni a szürke hétköznapokba. Szeretnék újra keresztény lenni, de így nem látom értelmét. Nem látom egyetlen vallásos ember életében sem azt a mindent átformáló, éltető forrást, amiről Jézus beszélt az Evangéliumokban. Nietzsche írta egyszer, hogy a keresztényeknek sokkal inkább megváltottabbnak kéne lenniük, ha hitelesek szeretnének lenni a világ felé. Azt hiszem, igaza volt. Visszatart, hogyha senki sem tapasztal semmit, akkor lehet, hogy az egész nem is valós..? Mit tudna tanácsolni? Előre is köszönöm a válaszát, Tisztelettel, K.
Kedves K.! Mennyire igaza van! Mennyire így kellene lennie, hogy a hit mindent átformáló, életető forrás legyen. Hogy pedig eddig még egyetlen ilyen emberrel sem találkozott, ez több mint szomorú. Pedig kell, hogy legyenek. Nem tudom, én azért nem egy ilyen embert ismerek. Persze, ezzel nem az elit keresztényekre gondolok, hiszen a mélyen hívő embert is átjárja a kereszthordozás nehézsége vagy éppen saját hibái miatti keserűség. De mindezek mélyén ott van a remény az egyetlen igazi erőben, az Isten irgalmas szeretetében. Szóval, tény, hogy ebből kellene élnünk és nem pótlékokból, amit a világ kínál nekünk. Kedves K! Egyetlen utat látok, hogy a közelébe kerüljön ilyen mély hitű, minden porcikájában keresztény, azaz krisztusi embernek, hogy Ön váljék azzá. Induljon el ezen az úton! Ne mondja, ne gondolja, hogy ez lehetetlen! Végtelenül egyszerű dolgot mondok. Kérje Istentől, hogy adja meg Önnek, és le fog esni az álla: megadja. Aki kéri, és őszintén törekszik is rá, annak szépen lassan - arra is van példa, hogy egyszeriben - megváltozik az élete. Akik középszerűen élik a kereszténységüket, azok nem is kérik ezt, nem is fontos nekik. Akinek viszont igen, s valóban hittel kéri ezt Istentől, azon ez előbb-utóbb meg fog látszani. Feltéve, ha nem azért kéri, hogy ez meglátszódjék, mert akkor csak színjátszás az egész, ahhoz nem asszisztál az Isten. Ne várjon hát másra, legyen Ön a környezetében zászlóvivő a kereszténységben!
Tisztelt Lelkiatya! Hogyan lehet helyesen kezelni a rágalmakat, gyanusítgatásokat, negatív hozzászólásokat, sértéseket? Gondolok itt arra például, hogy anyósomnak régen mondtam hogy megyek kivizsgálásra egy régen meglévő emésztőrendszeri problémám miatt (persze valószínűleg idegi alapú, a múltban elszenvedett családi dolgok meg egyéb élmények hatására, de hát ő ezt nem tudja, de úgy se értené meg), és erre támadott engem, hogy nem-e nézik rossz szemmel a munkahelyen, meg hogy az ő lánya, a sógornőm is epebajokkal küzd, és nem jut el orvoshoz, mert akkor úgyis több napot venne igénybe. (Jelzem, szokott szabadságra menni, és rendszeresen utazgatnak, tehát volna rá ideje, ha szakítana szerintem). Másik példa, mikor ugyanígy az anyósomnak mondtam, nyilván egy másik helyzetben, hogy kitapasztaltam a számomra "tökéletes" tejbegríz (milyen pofonegyszerű) receptjét, hogy ne legyen nagyon kemény, pont jó legyen. Erre ő: "Igen? A fiam meg nagyon sűrűn szereti..." Persze nyilván Ön nem érzi a hangnemet, de én éreztem. Legszívesebben visszaszóltam volna neki. Miért kell ennyit gonoszkodni. És ez csak néhány példa. Miért kell folyton egymásba rúgnunk? Ez az egyik dolog. A másik dolog, ez a rengeteg jópofizás, színészkedés ami a világban van, nem tudok vele azonosulni. Mikor megkérdik, hogy vagy és nem is érdekli a válasz, már megy is tovább, de közbe fülig ér a szája, mert már vigyorog a másik jópofa emberre. Gusztustalan egy nyálas világ ez. De én megfogadtam, hogy nem akarok ebben részt venni, én nagyon jól vagyok így is. Bocsánat, ha butaságokat írtam, csak kiváncsi vagyok, hogy én gondolkozok rosszul? De ha igen, szerintem akkor sem fogok tudni megváltozni, mert számomra ez nem érték. Sokszor olyan megértetlennek és magányosnak érzem magam ezek miatt is, de Isten legalább megért. Ez a világ csak egy felszínes színjáték. T: H.
Hogy az egész világ egy nagy színház, ezt már többen is megállapították, megírták. Igen, sajnos ez így van. Nagyon sok hazugsággal élünk. Ami a legrosszabb, hogy sok esetben még a magunk hazugságait sem vesszük észre, nem veszünk róla tudomást. Lehet ez ellen lázadni, daccal válaszolni, de lássuk be, ez nem egy szerencsés hozzáállás. Sem a világ arculatán sem a magam hangulatán ez nem segít. Tudatosítanunk kell, hogy az emberekben sok hiba van, s persze, ebből a megállapításból magamat sem hagyhatom ki. Talán ez segít elviselni a rágalmakat, gyanúsítgatásokat, ha megfontolom, hogy én sem vagyok hiba nélkül való. Persze, magunkat többnyire fölmentjük, a saját hibáinkat nem érezzük annyira súlyosnak, mint a másik emberét (- kivált, ha anyósról van szó:-). Szóval ezen nem csak fölháborodni, de csodálkozni sem nagyon kell. Gyarló, bűnösök vagyunk mindnyájan. Az a bölcsesség, ha ezt elfogadom, ha az az alapállásom, hogy nem akarom megváltoztatni a másikat, elfogadom olyannak, amilyen. Még ha ez nehéz is, rettentő megalázónak tartom is, de akkor is ez a bölcs és célravezető magatartás. Ez kicsit olyan, mint a Kis hercegben a király, aki mindig tudja, hogy azt kell parancsolnia, ami egyébként is történni fog. Így minden bizonnyal teljesül a kívánsága. Komolyra fordítva a szót, de mégis ugyanezen gondolatmenetet követve mondom, hogy ne várjon el semmit az anyósától. Akkor nem fogja meglepetés érni. Egyre jobban ismeri már, ismeri a reakcióit. Egész egyszerűen fogadja el, ő ilyen. S még azt is tegyük hozzá, hogy kettejük összetűzéseiben egészen bizonyosan Ön is felelős, mert a sok rossz tapasztalat alapján már Ön sem tud minden helyzetben tiszta lelkülettel közeledni hozzá. Én mégis azt mondom, tehát, hogy akarjon változni. A változást ne a másik embertől, ne az anyósától várja, hanem kezdje saját magán. S ami mindennél fontosabb, imádkozzék érte. Ha rendszeresen imádkozik az anyósáért, akkor csillapulni fog az iránta való érzékenysége. Szóval, ne adja föl. Színház az egész világ, de nekünk őszintén, a saját szerepünket kell eljátszanunk, nem másét. Közönség pedig nincs! Senki nem fog tapsolni. Csak az Úr Istennek játszunk, ő pedig nagyon jól ismer minket, nem kell másnak kiadni magunkat, mint akik vagyunk. De ehhöz ismerni is kell önmagunkat.
Kedves Lelkiatya! Az miért van, hogy az áldozópap előbb megáldoztatja a szertartásban részt vevő diakónust és saját paptársait, és a hívek csak utánuk következnek? Ha jól vettem észre, ha egy atya egyedül tartja a Szent Liturgiát, ő részesül az Eucharisztiában utolsónak, a hívek után.
A helyes rend az, hogy előbb a pap áldozik meg, utána a diakónus(ok), s utána a hívek. Mégpedig azért, mert az Egyházban nem káosz, hanem rend van. Az Úr a szabadság Lelkét adta gyermekeinek, ezért az Egyházban ugyan "nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő; mert mindnyájan egyek Jézus Krisztusban (Gal 3,28), de Krisztusnak ez a teste nem egy torzó, hanem egy csodálatos test, amelynek van feje, vannak különböző tagjai, és bármely tag nélkül csonka lenne. S ahogy a testben a vér is szabályozott úton áramlik, nem egyszer a karba, utána a fejbe, máskor a fejbe, s utána a karba, az Egyházban is meghatározott rendben részesülnek az éltető testből és vérből, először az eucharisztikus ünneplés vezetője, vagyis a püspök, ha van, vagy a pap (ha többen vannak a papok, akkor először a főcelebráns), majd a diakónusok, a többi szentélyben szolgálatot tevő és így tovább. Az áldozásban ugyanis az áldozó nem csak Krisztussal egyesül újra és újra , hanem mind szorosabban egybeforr az ő testével, az Egyházzal, melyben neki mint tagnak meghatározott helye van. Ezt képezzük le minden alkalommal, amikor áldozáshoz járulunk mint ünneplő közösség. Az áldozás rendjét oly fontosnak tartották keresztény őseink, hogy az első századokban gyakran szabályozták a zsinatok, illetve emelték föl hangjukat a rend megbontása ellen (pl. hogy egyes helyeken a diakónusok megelőzték a presbitereket, vagyis a papokat).
Kedves lelkiatya! Sajnos egyre több embert ismerek, aki gluténérzékeny. Ez azt jelenti, hogy búzából, rozsból, készített kenyérfélét nem ehet. Az ilyen emberek hogyan áldozzanak? Még az a megoldás sem jöhet szóba, hogy a Bárányt éppen csak beletéve a Szent Vérbe, csak a Vérrel áldozzanak. Akkor mi lehet erre a megoldás? Köszönöm válaszát! Marika
Kedves Marika! Élő gyakorlat, hogy az ilyen embereket csak a Szent Vérből áldoztatjuk meg, amelyet még akkor teszünk félre a számára, mielőtt megtörténnék a Szent Testtel való egyesítés a kehelyben. Ugyanakkor ismerek olyan személyt, aki, bár súlyos mértékben glutén érzékeny, még véletlenül sem kerülhet a táplálékába glutén származék, ugyanakkor rendszeres áldozó a görögkatolikus egyházunkban. Ehhöz persze nagyon nagy hit kell, de hála Istennek, erre is van példa.
    ... 4 5 6 7 8 
9
  10 11 12 13 14 ...    
UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016