Főegyházmegye a Facebookon Élő közvetítés Szentírás
Lukilliánosz és tsai. vtk.
előző nap
 június 3. 
következő nap
ApCsel 28,1-31

Azon időben megmenekülésünk után tudtuk meg, hogy szigetet Melitának hívják. A barbárok nem csekély emberséget tanúsítottak irántunk: tüzeket raktak, és gondoskodtak minannyiunkról a ránkszakadt esőben és hidegben. Amikor azonban Pál összeszedett egy csomó rőzsét és rárakta a tűzre, egy vipera mászott elő a melegtől, és rávetette magát a kezére. A barbárok meglátták a kezén lógó állatot, és azt mondogatták egymásnak: »Ez az ember bizonyosan gyilkos, mert kimenekült ugyan a tengerből, de a bosszú nem hagyja életben.« Ő azonban lerázta a kígyót a tűzbe, és nem lett semmi baja sem. Pedig azok azt hitték, hogy megdagad, nyomban lerogy és meghal. Vártak is erre jó ideig, s amikor látták, hogy semmi baj sem érte, mást gondoltak: azt mondták, hogy isten. Azon a vidéken a sziget Publius nevű főemberének voltak birtokai. Ez befogadott minket, és három napig jól tartott bennünket. Publiusz apja éppen akkor lázban és vérhasban gyötrődve feküdt. Pál bement hozzá, imádkozott, aztán rátette a kezét és meggyógyította. Ez után az eset után a szigetről minden beteg eljött hozzá, és meggyógyultak. Ezek nagy tisztelettel vettek körül minket, s amikor hajóra szálltunk, elhalmoztak a szükséges dolgokkal. Három hónap múlva aztán elindultunk egy alexandriai hajón, amely a szigeten telelt, s a »Dioszkuroszok« jelvényét viselte. Eljutottunk Szirakúzába, és ott maradtunk három napig. Onnan körbehajózva Régiumba értünk. Mivel a másnap déli szél támadt, a rákövetkező napon Puteoliba érkeztünk. Itt testvéreket találtunk, akik kértek minket, hogy maradjunk náluk hét napig, s csak aztán mentünk Rómába. A testvérek meghallották ezt, és elénk jöttek onnan a Fórum Appii-ig és Tresz Tabernéig. Mikor Pál meglátta őket, hálát adott az Istennek, és bizni kezdett. Mikor aztán megérkeztünk Rómába, megengedték Pálnak, hogy magánlakáson maradjon katonai őrizet mellett. Harmadnapra összehívta a zsidók főembereit. Amikor összegyűltek, így szólt hozzájuk: »Testvérek, férfiak, nem tettem ugyan semmit sem a nép vagy az ősi szokás ellen, mégis megkötözve adtak át Jeruzsálemben a rómaiak kezébe. Miután vizsgálatot tartottak rólam, el akartak bocsátani, hisz nincs semmi főbenjáró vétkem. Mivel azonban a zsidók tiltakoztak, kénytelen voltam a császárhoz fellebbezni. Nem azért, mintha volna valami vádam a nemzetem ellen. Ezek miatt kértem, hogy lássalak titeket és beszéljek veletek. Ez a bilincs ugyanis Izraelnek reménysége miatt fonódik rám.« Azok azt válaszolták neki: »Semmilyen levelet nem kaptunk rólad Júdeából, és az idejövő testvérek egyike sem hozott hírt vagy mondott rólad valami rosszat. Kérjünk, hadd haljuk tőled, hogyan gondolkozol. Tudjuk ugyanis erről a felekezetről, hogy mindenütt ellenzésre talál.« Megállapodtak tehát vele egy napban, s akkor igen sokan eljöttek hozzá a szállásra. Ő pedig magyarázott nekik, és tanúságot tett az Isten országáról. Reggeltől estig igyekezett őket Mózes törvényéből és a prófétákból meggyőzni Jézusról. Egyesek hittek szavainak, viszont nem hittek. Mivel nem értettek egyet egymás között, szétszéledtek, Pál pedig ezt a mondást idézte nekik: »Jól mondta a Szentlélek atyáinknak Izajás próféta által: ’Menj el ehhez a néphez és mondd nekik: Hallván hallotok, de nem értetek, nézvén néztek, de nem láttok. Mert megkeményedett ennek a népnek a szíve, és fülükkel nehezen hallanak, a szemüket eltakarják, nehogy lássanak a szemükkel, s halljanak a fülükkel, nehogy értsenek a szívükkel, s megtérjenek, és meggyógyítsam őket’. Vegyétek tehát tudomásul, hogy Istennek ez az üdvözítő szándéka a pogányoknak szól, azok majd meghallgatják.« Ő pedig két álló esztendeig ott maradt bérelt szállásán, és fogadta mindazokat, akik hozzá bejöttek. Közben hirdette az Isten országát, bátran és akadálytalanul tanított Urunkról, Jézus Krisztusról.

1Tessz 4,13-17

Atyámfiai! Nem akarunk titeket tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elő fogja vezetni vele együtt azokat is, akik Jézusban hunytak el. Az Úr igéje alapján azt mondjuk ugyanis nektek, hogy mi, akik élünk és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem előzzük meg azokat, akik elhunytak. Mert maga az Úr a parancsszóra, az arkangyal hangja és az Isten harsonájának szava mellett leszáll az égből, és először a Krisztusban elhunytak támadnak fel. Azután mi, az élők és meghagyottak, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az égbe Krisztus elé, s így mindenkor az Úrral leszünk.

Jn 21,14-25

Abban az időben Jézus kinyilvánította magát a tanítványoknak, miután feltámadt halottaiból, és megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, Jónás fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek.” Erre így szólt hozzá: „Legeltesd bárányaimat!” Aztán másodszor is megkérdezte tőle: „Simon, Jónás fia, szeretsz-e engem?” „Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek – válaszolta.” Ő azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!” Harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, Jónás fia, szeretsz-e engem?” Elszomorodott Péter, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz-e engem?”, és így válaszolt: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged.” Azt mondta neki Jézus: „Legeltesd juhaimat!” „Bizony, bizony, mondom neked: Amikor fiatalabb voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál. Amikor viszont megöregszel, kiterjeszted kezedet, és majd más övez fel téged, aztán oda fog vinni, ahova nem akarod.” Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni Istent. Miután ezt mondta, így szólt: „Kövess engem!” Péter megfordulva látta, hogy követi az a tanítvány, akit Jézus szeretett, és aki a vacsorán a keblére hajolt, és megkérdezte tőle: „Uram, ki az, aki elárul téged?” Mikor meglátta őt Péter, megkérdezte Jézustól: „Uram, vele mi lesz?” Jézus így válaszolt: „Ha azt akarom, hogy maradjon, míg el nem jövök, mi gondod vele? Te kövess engem!” Elterjedt tehát a testvérek között, hogy az a tanítvány nem hal meg. De Jézus nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem: „Ha azt akarom, hogy maradjon, míg el nem jövök, mi gondod vele?” Ez az a tanítvány, aki tanúságot tesz ezekről, és ezeket írta, és tudjuk, hogy igaz a tanúsága. De van sok egyéb dolog is, amit Jézus tett, amelyek ha egyenként le lennének írva, úgy vélem, maga a világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene. Amen.

Jn 5,24-30

Mondta az Úr a hozzá jövő zsidóknak: „Bizony, bizony, mondom nektek, aki hallja szavamat, és hisz annak, aki küldött, örök élete van, és nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek, elérkezik az óra, és már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fia szavát, és akik meghallják, azok élni fognak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában, és hatalmat adott neki, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok rajta! Mert elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják az ő szavát, és előjönnek. Akik jót tettek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet feltámadására. Magamtól nem tehetek semmit. Amint hallom, úgy ítélek. Ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem az Atya akaratát, aki küldött engem.”

Szent Lukilliánosz és vértanútársai

Lukillián először pogány pap volt Nikomédia közelében. Már ősz hajú idős ember volt, amikor megismerte a keresztény vallást. Egész szívével és lelkével ragaszkodott Krisztushoz. Megkeresztelkedése után félelem nélkül hirdette őt a pogányok között, és sokat megnyert közülük a keresztény hitnek. A zsidók feljelentésére elfogták és a parancsnok utasítására megverték, állcsontját eltörték, fejjel lefelé lógatták és börtönbe vetették. A börtönben talált 4 keresztény gyermeket: Klaudius, Hypát, Pál és Dénes vértanúkat, akik szintén elhagyták a pogányságot és Krisztus hitének bátor hirdetői voltak. Buzgó imádságban, Istentől beszélgetve töltötték mindnyájan az időt és készek voltak a vértanúi halálra. Isten a kínzások között mindegyikőjüket sértetlenül őrizte meg. Végül mindnyájukat Bizáncba vitték, ahol Lukilliánt keresztre feszítették, a 4 ifjút pedig karddal fejezték le Aurélián császár (270-75) uralkodása alatt.

UGRÁS AZ OLDAL TETEJÉRE
LELKIATYA
ÍRJON NEKÜNK  IMPRESSZUM
Hajdúdorogi Főegyházmegye © 2016