Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel - Fülöp metropolitával közösen lehetett imádkozni hazánkért a budai várban

A Nemzeti Eucharisztikus Kongresszus szeptemberi kezdetéig minden hónap első péntekén tizenhat órától a Várkert Bazár feletti Vízhordó lépcsőnél álló, Dunára néző Mária-szobornál mondanak el a közösség tagjai egy rózsafüzért. Június első péntekén Fülöp metropolita is bekapcsolódott az imába, ami előtt buzdító beszédet is mondott. Gondolatait teljes terjedelemben közreadjuk.

Üdvözlégy, Mária!

Üdvözlünk téged. Szeretnénk tiszta szívvel üdvözölni. Szeretnénk, ha tiszta lehetne a szívünk, hogy méltón üdvözölhessünk téged. Arra vágyunk, hogy üdvözleted megtisztítson minket. Hogy amikor téged köszöntünk, megtisztuljon a szívünk, a lelkünk, az életünk!

Üdvözlégy, Mária, aki kegyelemmel vagy teljes. Ha téged megtisztult szívvel köszönthetünk, kegyelmed teljességével lesz tele az életünk. Annyira szomjazza szomorú szívünk ezt az isteni kegyelmet! Életünk tele van kegyetlenséggel, gyógyíts minket, kegyelemmel teljes!

Az Úr van teveled. Add, hogy velünk is legyen! Hogy ne hagyjon magunkra! Ne hagyja, hogy kegyetlenségeinktől elvakultan megfeledkezzünk állandó jelenlétéről, hisz valójában ő sohasem hagy el minket. Magunkra hagyottan vakon botorkálunk kegyetlenségeink erdejében, s nem vesszük észre, hogy ő mindig itt van velünk. S e vakságunk miatt nem vesszük észre testvéreinket sem.

Édesanyánkat, Máriát azért szólítgatjuk, hogy segítsen nekünk!

Azért imádkozunk, hogy fölnyíljék a szemünk. Hogy vegyük észre, hol vagyunk, hová jutottunk, mivé lettünk. Látnunk kell azt is, hová juthatnánk, hová vezetne, hova hívna minket a mi Urunk, ha hallgatnánk a szavára. Hogy mivé válhattunk volna, ha követjük az ő hívását. Óriási szakadék van Isten ajándékai és a mi vakságunk okozta magányunk között. Nem tudjuk élvezni az életet. Mert egy másik életet akarunk élni, s nem azt, amit Istentől kaptunk.

A természet megrendítő szépsége mindenkit meggyőzhet arról, hogy tud, és akar szépet alkotni a Teremtő. Hát akkor miért gondoljuk, hogy nekünk meg rosszat akar, hogy el akarja venni tőlünk, amit korábban adott, meg akar fosztani attól, amit megszereztünk. Miért a tilalomfák sötét erdejét látjuk meg a kereszténységben, és nem a szeretet evangéliumának boldogító fényességét?

Isten szép és boldog világot alkotott nekünk. Nekünk adta, hogy boldoguljunk vele, s mindent megadott hozzá, hogy eligazodjunk benne. Miért tévedtünk el mégis? Miért látjuk sötétnek a jövőt? Az evolúció egymásra épülő rendjében szépen fölépítette magát a Teremtő alkotta anyag, melybe a megfelelő pillanatban – úgy három és fél milliárd évvel ezelőtt lehetett – az élet Ura belecsöppentette a szerves világ első sejtjét, hadd szaporodjék. Majd egy újabb alkalmas pillanatban – ennek már pár százezer éve sincs – belé lehelte az emberi személy géniuszát, férfinak és nőnek teremtette őket. És mindent nekik adott, a fent és alant valókat, a láthatókat és láthatatlanokat. Mindent az emberért, az ember öröméért, az ember boldogságáért teremtett. Kaptunk hozzá elégséges eligazítást is ehhöz a pompás kerthöz, de sajnos sutba dobtuk a használati utasítást. Azt hittük, a fizikai törvények kutatásával majd át is tudjuk alakítani azokat. Kiépítettük a remekbe szabott civilizációt, s azt hittük, a világ törvényeit már el is felejthetjük. Pedig a relativitáselmélet nem függesztette föl a Newton törvényeket. Hogy beleláttunk az anyag legmélyebb üregeibe – érdekes módon, legbelül ürességet találtunk –, azt hittük, ettől majd minden megváltozik. Tudásunk felfuvalkodottá tett – ami belső ürességünket növelte –, nem pedig alázatossá az igazi nagyság előtt, aki mindezt létrehozta. De mostani pokoljárásunk oka még sokkal inkább az, hogy ugyanezt vetítettük rá a lelki törvényekre is. Kikutattuk emberi magatartásunk rugóit, fölfedeztük a lelki hajtóerők működési elvét. Ezek után pedig azt hittük, mindezeket kézbe is tudjuk venni, innentől kezdve majd mi irányítjuk azokat. Igen, a tudás hatalom, de csak annak kezében, aki ezzel a hatalommal tudás törvényein belül tud élni. Aki szembefordul a törvényekkel, azzal a törvény is szembefordul. Nem a Jóisten, jaj, dehogy! Ő nem büntető Isten. Az a véres Isten nincsen! Milyen érdekes, hogy még a hitetlen ember is Istent okolja a saját maga okozta bajok miatt. No, ez csak az emberi lélek önleleplezése: ha tagadja is, kiderül, hogy nem tud nélküle élni, de még gondolkodni sem.

Értelmünk vívmányaival ma már a halál kultúráját építjük. Mégis, minél inkább szenvedünk a magunk építette hazug világ abszurditása miatt, annál inkább hajszoljuk bele saját magunkat – egyesek talán még nagyobb erővel másokat.

Férfinak és nőnek teremtette őket és beléjük lehelte az élet leheletét. A képlet annyira világos, mint a kétszerkettő. Nincs mit formálgatni rajta, nincs mit csavargatni az értelmezésén. Ha elvesszük a női hivatást, az életadás isteni magasságokba emelő boldogságát, akkor mi marad az Isten képére teremtett lénynek? A testi örömök száraz fűrészpora, amelyet erkölcsi vegykonyhájában maga tákol össze az Isten trónjára törő föld, por és hamu keverékéből szőtt teremtmény. Ha elvesszük a teremtés koronájának hivatását, akkor alkotóból kullogóvá silányul a férfiúi géniusz, mert nem Isten terve szerinti önmagát valósítja meg, hanem helyette önmagából tömegcikket gyárt, futószalagterméket, mely a transzcendens távlatokat a termelés-fogyasztás csupasz dinamikájára cserélte.

Látnunk kell, hogy mivé lett az ember, ha meg akarjuk érteni szenvedését, kivált, ha akarunk, ha merünk kiutat kínálni neki. A víz a medrében marad folyó, ha kicsap belőle, csak földre loccsant pocsolyává lesz. A gát nem ellensége a víznek, hanem testvére, hogy közösen hozzák létre a sodrást. Isten törvényében az lát ellenséget, aki nem ismeri Istent és nem ismeri önmagát. Szembefordulni Istennel lehet, nincs büntetés, nincs retorzió. Csak öntorzulás van, önmagával való szembefordulás.

Isten olyan világot alkotott nekünk, amelybe saját boldogságának csíráját helyezte el. A három isteni személy tökéletes boldogságát már itt megízlelhetjük, ha mi is szeretettel fordulunk egymás felé.  A szeretet nem erkölcsi kötelesség, hanem fölkínált édes lehetőség. A szeretet élet, az élet maga a szeretet.

Szétzilált világunkban a legtöbb szenvedést egymásnak okozzuk. Még a betegség is más ízű, ha nem egyedül kell hordoznia az embernek, ha van mellette társ, vannak őt szerető társak, akik puszta jelenlétükkel is enyhítik a fájdalmat. Összetartozásra lettünk teremtve. Emberi lényünk hivatása, hogy építsük a szeretet országát. Minden, Isten képére teremtett ember a testvérünk, de nem tudunk mindenkit egyformán szeretni. Aki közelebb van, az többet kap belőle, aki távolabb, az kevesebbet. Aki test-vér kötelékkel kapcsolódik hozzánk, azt forróbban és odaadóbban tudjuk szeretni. Ez a fizika és az élet törvénye egyaránt.

Ezért fájt annyira a jó száz évvel ezelőtti szétszakítás. Nem fájt volna, ha nem szerettük volna magyar testvéreinket. Nem éreztük volna tragédiának, ha nem úgy tekintünk honfitársainkra, mint akivel egy a testünk és a vérünk. A szétszakítottság fájdalma tehát kíméletlenül ébreszt rá minket a szeretetigényünkre. A testvér elvesztése, amikor a minden törvények ura magához szólítja, sokkal kevésbé fáj, mint amikor életben maradva szakad el, s tovább vonszolja földi életét, de már nélkülünk. A halál átemel a földről az égbe, az elköltözött testvér, tudjuk, jobb helyen van odaát. De mondhatjuk-e, hogy jobb helye van magyar testvéreinknek Erdélyben, Partiumban, Kárpátalján, Felvidéken, Őrvidéken és Délvidéken, mint az anyaországban maradottaknak?

Nem az a kérdés, hogy kinek hol van jobb helye, hanem, hogy megélhetjük-e a nemzettestvéri kötelékeinket. A válasz pedig: IGEN. Rajtunk múlik, hogy élünk-e az isteni paranccsal, a szeretet kötelességével. S mint láttuk, nem annyira kötelességünk, mint inkább lehetőségünk a szeretet. Amíg a nemzeti tragédia miatt a fájdalom keltette gyűlölet él bennünk, addig nem tudjuk megélni az isteni parancsot. Nemzettudatunk, hazafiságunk nem fölmentés a gyűlöletre. Isten országát csak úgy tudjuk építeni, ha a szeretet országát építjük. A gyásznapból így lett Magyarországon jó tíz évvel ezelőtt az összetartozás napja. A fájdalomból feladat született. A szeretet isteni parancsának földi megvalósítása. Összetartozás minden embertársunkkal, de még szorosabban minden honfitársunkkal – bármilyen politikai nézeteket is vall – még szorosabban rokonainkkal, családtagjainkkal. Ez a szeretet Isten alkotta rendje. Lehet ellene lázadni, de az nem hoz semmi eredményt. Érdemes inkább küzdeni ezért a nemzeti összetartozásért. Akik közelebb vannak, azokat nehezebb szeretni. De kötelességünk. S ha gyengének érezzük magunkat, segít nekünk a családunk legékesebb tagja, édesanyánk, Mária, minden magyarok, minden keresztény, minden jó szándékú ember anyja.

Ezért fordulunk ma is hozzá. Kemény dió szeretni azt, aki más, mint én. Még ha egy nyelvet beszélünk is. De a kemény dió feltörik, ha az isteni kegyelem nedvessége éri. Sőt, csírát is tud hajtani. Az Úr velünk van, vegyük észre! Segít nekünk ebben a nehéz hűségben. Kegyelmével fog össze minket. Könnyebb, ha látjuk őt, ha tudjuk köztünk való jelenlétét. Lássuk meg hát a testvérünkben! Itt van velünk a mi csodálatos, jóságos Istenünk. Itt van velünk, aki adta nekünk ezt a csodálatos kertet, itt, a Kárpátok ölelő karjai közt fekvő, folyókkal barázdált kis országunkat. Itt kell építenünk a szeretet országát, Isten országát, Mária országát. Égi édesanyánk fog segíteni nekünk ebben a szeretetépítésben.

Szólítsuk hát őt közösen: Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled…

Az eseményt élőben közvetítette a katolikus televízió, a Bonum, IDE kattintva lehet visszanézni.