A Duna vizét mi szennyeztük be, mégis megtisztulhatunk általa

A főpásztor templomi prédikációja elején rávilágított, ezen a napon mindig felidéződik az esemény, amely nemcsak a vízkereszt ünneplését indította el, hanem az egész kereszténységet. A teofánia nem más, mint az Isten megjelenése: a Jordán folyó partján Jézus megjelenik az emberek között, és beáll a bűnösök sorába, de ezzel egyszersmind megjelenik a világban, megjelenik az emberek között. Jól ismerjük a jelenetet, amikor János érzi, hogy közel van a Messiás, ezért fel kell készítenie a zsidó népet, és meg kell hirdetnie a bűnbánatot. Térjetek meg és tartsatok bűnbánatot! – mondja. 

Az emberek – folytatta érsek-metropolita atya – a pusztában élő próféta szavára tömegesen mennek oda a folyó partjára, hogy kifejezzék bűnbánatukat. A vámosok, a katonák sorban kérdezik: nekik mit kell tenniük, mit kell megváltoztatniuk az életükön, majd a Keresztelő előbb elmondja mindenkinek, min kell javítaniuk, majd a bűnbánat keresztségében részesíti az embereket a Jordán folyóban. A vízben való megtisztulás rítusa nemcsak keresztelő Szent János találmánya, más vallásokban is ismerik ezt a hagyományt.

A választott próféta egyszercsak felismeri, hogy a sorba szintén beálló Jézus Krisztus az Isten Báránya, ő az, akinek el kell jönnie. De megrendül, hogy a bűnbánók sorában látja: “Te jössz énhozzám, hiszen nekem kellene általad megkeresztelkednem” – mondja csodálkozásában.  Az ekkor következő mondatot – vallja meg őszintén Fülöp metropolita atya - ő a mai napig nem érti. Jézus ugyanis mit válaszol? „Hagyd ezt most! Illik, hogy teljesítsük a teljes igazságot!” De nem csak ezt a mondatot nehéz megérteni, hanem még inkább magát a jelenséget: Isten hogyan sorolhatja magát a bűnösök közé? Ez érthetetlen!

Ekkor Keresztelő Szent János felismerése igaznak bizonyult: Jézus valóban az Isten Báránya, általa a teljes Szentháromság megnyilvánul: a Fiúra mintegy galamb képében leszáll a Lélek, a mennyből pedig az Atya szava hangzik: "Ez az én szeretett Fiam...". Ebben a bibliai jelenetben Isten megjelenését ünnepeljük. Rendkívüli ez az esemény, az a jelenet, és minden emberi elképzelést felülmúl: az is nagy csoda, hogy a teremtő Isten belép a teremtett világba, de még nagyobb, hogy az, aki bűnt nem ismer, belép a bűnösök sorába. Azáltal, hogy Jézus a bűneinket magára veszi, a bűnös ember sorsa fordul meg. 

Ne tartsuk természetesnek, – figyelmeztet Fülöp atya – hogy Jézus Krisztus beáll a bűnösök közé! Döbbenetes, hogy épp ez a mi reménységünk, így valósul meg a mi megváltásunk. Nap mint nap találkozunk azzal a másfajta igazsággal, amit a Jóisten diktál. Sokszor azt érezzük, hogy velünk igazságtalanul bánik. Ilyenkor az én igazságérzetemet kell a Jóistenhez igazítani. Ha nem is értem az okokat, akkor is igyekezzek megtenni a teljes igazságot, amit az Isten előír, azt én is valósítsam meg. 

Ebben a jelenetben egy másfajta fordított igazsággal találkozunk: mi nem gondolnánk, hogy az Isten Fiának a bűnösök közé kellene beállnia, de beállt, mert az isteni igazság ezt írja elő. Ha nem is értjük teljesen Jézus tetteit, akkor is igyekezhetünk megtenni a teljes igazságot, hozzá hasonlóan mindazt, amit az "isteni illemtan" igazságosnak tart. A legfontosabb, hogy legyen bennem elhatározás, akarat, elszántság, hogy én is ugyanazt tegyem, mint az én Megváltóm – zárta le prédikációját a főpásztor.  

A Liturgia végeztével a papság a hívekkel együtt  kivonult a Duna partra, ahol Fülöp atya vízszentelési beszédében a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus pár fontos mozzanatát elevenítette fel. 

„Néhány hónappal ezelőtt részesei és tanúi lehettünk, ahogy az emberek a Eucharisztikus Kongresszus részeként Budapest utcáin vonultak. Lackfi János költőnk ezt a menetet egy locsolókocsihoz hasonlította, ami lemos minden szennyet, piszkot, ami addig bemocskolta ezt az utat. Így ment végig nemcsak az Eucharisztiát hordozó ünnepélyes autó, hanem az egész imádkozó menet Budapest azon főútján, ahol sok szenny piszkította be az emberek életét és lelkét. 

De ennek a „locsolókocsinak” fontos eleme volt minden imádkozó ember, ezrek, százezrek vették körül imádsággal, és ez mind szükséges volt ahhoz, hogy az Isten hatékonnyá tudja tenni megtisztító erejét. 

Ha én kijöttem volna ide a mólóra paptársaimmal, és elimádkoztuk volna a mai imádságot egyházunk előírásainak megfelelően – folytatta Fülöp metropolita – akkor is megszentelődött volna a Duna. De a ti imádságaitok még hatékonyabbá teszik azt. Sok ember imádsága szükséges, hogy a mindenható Isten meg tudjon minket tisztítani. A ti megtisztulásra irányuló szándékotok teszi hatékonnyá az Isten irántunk való szeretetét. Mert csak azt tudja megtisztítani az Isten, ami meg akar tisztulni. A természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását (Róm 8,19), szüksége van a mi imádságunkra. Mi szennyezzük be ezt a világot, és mi kellünk ahhoz is, hogy vissza tudjon tisztulni. 

Fülöp metropolita atya hangsúlyozta, azért jöttünk ki, hogy imádkozzunk, hogy megtisztuljunk, hogy felismerjük, rászorulunk a bűnbánatra. Nem várhatjuk másoktól, hogy elkezdjék. Kezdjük azt a saját életünkben, saját családunkban. Gondoljuk végig, milyen bűnökkel járultunk hozzá ahhoz, hogy a Duna szennyes, hogy a város piszkos, hogy a hazánk bűnös. 

Ám ez a bűnbánat nem csak szomorúságot jelent, hiszen éppen ezáltal fordulunk Istenhez, aki éppen ezért szállt le a világba, ide, hozzánk, hogy elhozza nekünk az isteni erőt, hogy megtisztítsa a mi életünket is. Bűnbánó szívvel dicsőítsük a Mindenhatót, aki megszentel és megvált minket!