Jézus haláláért én is felelős vagyok? - Nagypéntek Debrecenben

Nagypéntek délelőtt Királyi imaórákra várták a híveket Debrecenbe, délután pedig kezdődött az alkonyati zsolozsma, vagyis a sírbatételi vecsernye. A szertartást Kocsis Fülöp metropolita és a főegyházmegye papjai a templomban felállított sír körül végezték. Az aznap esti evangéliumi részlet így szólt:

Mt 27,1-38; Lk 23,39-43; Mt 27,39-54; Jn 19,31-37; Mt 27,55-61

Abban az időben amikor megvirradt, a főpapok és a nép vénei mindnyájan tanácsot tartottak Jézus ellen, hogy halálra adják. Miután megkötözték, elvezették, és átadták Pilátus helytartónak. Amikor Júdás, az árulója látta, hogy elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek, ezt mondva: „Vétkeztem, elárultam az igaz vért.” Azok pedig azt mondták: „Mi közünk hozzá? A te dolgod!” Erre eldobta az ezüstöt a templomban, aztán eltávozott, elment, és felakasztotta magát. A főpapok pedig fölszedték az ezüstöket, és azt mondták: „Nem szabad a templom kincstárába tenni, mert vér díja.” Miután tanácsot tartottak, megvették rajta a fazekas földjét az idegenek számára temetőnek. Ezért hívják azt a földet még ma is Vérmezőnek. Akkor beteljesedett, amit Jeremiás próféta mondott e szavakkal: „És fogták a harminc ezüstöt, a felbecsültnek árát, akit Izrael fiai becsültek ennyire, és a fazekas telkéért adták, amint az Úr megparancsolta nekem.” Jézus pedig a helytartó előtt állt. A helytartó megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus azt válaszolta neki: „Te mondod.” Amikor a főpapok és a vének vádolták, semmit sem válaszolt. Erre Pilátus így szólt hozzá: „Nem hallod-e, mi mindent vallanak ellened?” Ő azonban egyetlen szavára sem felelt, úgyhogy a helytartó igen elcsodálkozott. Ünnep alkalmával a helytartó szabadon szokott bocsátani a tömegnek egy foglyot, akit csak akartak. Volt akkor egy hírhedt foglyuk, akit Barabásnak hívtak. Amikor tehát összegyűltek, Pilátus kérdést intézett hozzájuk: „Kit akartok, hogy elbocsássak nektek: Barabást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak?” Tudta ugyanis, hogy irigységből adták kezére. Míg ott ült ítélőszékében, a felesége üzenetet küldött neki, mondván: „Semmi dolgod se legyen azzal az igazzal! Mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.” A főpapok és a vének azonban rávették a tömeget, hogy Barabást kérjék, Jézust pedig veszítsék el. A helytartó tehát föltette nekik a kérdést: „Melyiket akarjátok, hogy a kettő közül elbocsássam nektek?” Azok ezt mondták: „Barabást!” Pilátus így szólt hozzájuk: „És mit tegyek Jézussal, akit Krisztusnak mondanak?” Mind azt mondták: „Feszíttessék meg!” Azt mondta a helytartó: „De hát mi rosszat tett?” Azok erre még hangosabban kiáltoztak: „Feszíttessék meg!” Pilátus látva, hogy nem megy semmire, sőt a zavar még fokozódik is, vizet hozatott, és a nép szeme láttára megmosta kezét, miközben ezt mondta: „Ártatlan vagyok ennek az igaznak a vérétől. Ti lássátok!” Az egész nép azt mondta: „Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!” Akkor elbocsátotta nekik Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta, hogy feszítsék keresztre. Akkor a helytartó katonái bevitték Jézust a helytartóságra, és odagyűjtötték köré az egész csapatot. Aztán levetkőztették, vörös köpenyt adtak rá, tövisből koszorút fontak, fejére tették, jobb kezébe pedig nádszálat adtak. Majd térdet hajtottak előtte, és így gúnyolták őt: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Közben leköpdösték, fogták a nádat, és a fejét verték. Miután így gúnyt űztek belőle, levették róla a köpenyt, és ráadták saját ruháját. Aztán elvezették, hogy keresztre feszítsék. Amint kifelé vonultak, találkoztak egy Simon nevű cirenei emberrel. Ezt kényszerítették, hogy vigye a keresztjét. Amikor elérkeztek arra a helyre, amelyet Golgotának neveznek, ami Koponya-helyet jelent, epével kevert bort adtak neki inni, de amikor megízlelte, nem akarta meginni. Miután keresztre feszítették, sorsot vetve megosztoztak ruháin, hogy beteljesedjék a próféta mondása: „Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek.” És leültek, hogy őrizzék. Feje fölé tették elítélésének okát. Ez volt ráírva: „Ez Jézus, a zsidók királya.” Akkor vele együtt két gonosztevőt is keresztre feszítettek, az egyiket jobbról, a másikat balról. A megfeszített gonosztevők közül az egyik ezekkel a szavakkal káromolta: „Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat és minket is!” A másik azonban megrótta őt, és így válaszolt: „Nem félsz-e az Istentől? Hiszen téged is ugyanaz az ítélet sújt. Minket ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk. De ő semmi rosszat sem cselekedett.” Majd így szólt Jézushoz: „Emlékezzél meg rólam, Uram, mikor eljössz a te országodban!” Jézus ezt mondta neki: „Bizony, mondom neked, ma velem leszel a Paradicsomban.” Az arra menők fejüket csóválva káromolták, és mondogatták: „Te, aki lebontod a templomot és harmadnapra fölépíted, szabadítsd meg magad! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” Ugyanígy mondogatták gúnyolódva a főpapok is az írástudókkal és a vénekkel együtt: „Másokat megszabadított, magát nem tudja megszabadítani. Ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk neki. Az Istenben bízott. Mentse hát meg most, ha akarja! Hisz azt mondta: »Az Isten Fia vagyok.«” Ilyen módon gyalázták a vele együtt megfeszített gonosztevők is. A hatodik órától sötétség lett az egész földön a kilencedik óráig. A kilencedik óra tájban Jézus hangosan felkiáltott, ezt mondva: „Éli, Éli, lamma szabaktani?”, vagyis „Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ezt hallva pedig az ott állók közül néhányan ezt mondták: „Illést hívja.” Egyikük rögtön odaszaladt, fogott egy szivacsot, ecetbe mártotta, rátűzte egy nádszálra, és inni adott neki. A többiek pedig így szóltak: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!” Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kiadta lelkét. És íme, a templom függönye kettéhasadt, felülről egészen az aljáig, a föld megrendült, a sziklák megrepedtek, a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Feltámadása után előjöttek a sírokból, bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. A százados és akik vele együtt őrizték Jézust, a földrengés és a történtek láttára igen megijedtek, és azt mondták: „Ez valóban Isten Fia volt.” A zsidók tehát, hogy ne maradjanak a kereszten a testek azon a szombaton, mivelhogy előkészületi nap volt, kérték Pilátust, hogy törjék meg azok lábszárát, és vegyék le őket. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Odamentek tehát a katonák, és az elsőnek eltörték a lábszárát, majd a másiknak is, akit vele együtt keresztre feszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az ő oldalát, és nyomban vér és víz folyt ki. Aki pedig látta, tanúságot tett róla, és igaz a tanúsága, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Ezek ugyanis azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontját ne törjétek össze!” Egy másik írás pedig ezt mondja: „Arra tekintenek majd, akit átszúrtak.” Volt ott sok asszony is, akik messziről figyelték; azok, akik Galileától kezdve követték Jézust, és szolgáltak neki. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, Jakab és József anyja és Zebedeus fiainak anyja. Amikor beesteledett, jött egy Arimateából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is Jézus tanítványa volt. Odament Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Akkor Pilátus megparancsolta, hogy adják ki a holttestet. József fogta a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, és sziklába vájt, új sírboltjába helyezte. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és elment. Mária Magdolna és a másik Mária ott voltak, és a sírral szemben ültek.

„Temetésre jöttünk” – kezdte Seszták István atya. „Egy egészen különleges eseményre, Jézus temetésére. Aki volt már temetésen, tudja: azon a helyen nincsenek szava. Szavak helyett valami más van: a csend, a beszédes csend” – jelezte a főhelynök.

„Több kérdést is föltehetünk magunkban: ott voltunk-e a kereszt tövében? Vagy mint a félénk, és gyáva tanítványok, mi is elmenekültünk? A nehéz helyzetben ott maradok-e Jézus mellett? Hogyan élem meg az Isten kapcsolatomat? Magam is észreveszem, hogy hol és mikor bántottam meg az Urat. Talán én is okozója vagyok Jézus halálának? Azt hiszem, hogy a hívő és Isten kereső embernek ez a legmélyebb kérdés. Én is valamit hozzátettem ahhoz, hogy Jézus meghaljon?” - tette fel a nem is olyan egyszerű kérdéseket Seszták atya.

„Azért ma már azt is tudjuk, hogy érkezik a földtámadás. Van tovább. Megállunk még Jézus írja mellett. Valamit üzen nekünk maga Jézus Krisztus. A megújulásra váró Székeshegyházon keresztül - mint az én testem és lelkem, amely szintén megújulásra vár - szól hozzám. És mit üzen Jézus sírja? Mit üzen temetése? Megváltó ez a halál. Megváltó és gyógyító halál, mert Jézus temetésén, sírja mellett állván, mindannyian a keresztre tekintve azt érezzük, amit Szent Pál apostol egyértelműen mond, Isten ereje, gyógyító ereje. Krisztus temetésén gyógyulást nyerünk. Az ő halála gyógyító halál, képes mindannyiunkat felemelni. Testi és még inkább lelki gyengeségeimből gyógyít. Emellett utatmutató halál. Krisztus azért halt meg, hogy az Istenhez vezessen minket. Talán erre ritkábban gondolunk. Azért halt meg, hogy ezáltal az Isten örök eredeti és legfőbb szándéka megvalósuljon, hogy senkit se válasszon el az Istentől a halálnak a gátja, a bűnnek a bilincse, hanem Jézus halálának mindenki számára megnyílik az út az Istenhez” – figyelmeztetett a főhelynök.

„Jézus haláláért én is felelős vagyok, de leginkább az Isten terve valósul meg. Ezért nem félek kimondani, hogy Jézus halálát ünnepeljük. Jézus halálát ünnepeljük, mert benne föltárul az Isten akarata” – zárta gondolatait Seszták István.

A sírbatételi vecsernye után a szokásos körmenet indult el az Attila téri főszékesegyház körül, melynek végén áldást kaptak a hívek, akik aztán csókkal illették a keresztet. A szertartás a plascsenyicát (sírlepel) elhelyezésével zárult, ami előtt térdre borulva imádkoztak a résztvevők.