Mindenszentek vasárnapja

A szentek tisztelete a keresztény kor első vértanúinak halálával kezdődött. A későbbi századokban a vértanúk tisztelete kiegészült az apostolok, püspökök és aszkéták, valamint vallásos életet élők tiszteletével. Nagy Konstantin császár (+337) templomot emelt Konstantinápolyban a tizenkét apostol emlékére. A szentek tisztelete hamarosan kiterjedt az ószövetségi igazakra is. Jeruzsálemi Szent Cirill (+387) az ötödik müsztagogikus katekézisében tanúsítja, hogy a Szent Liturgiában az átváltoztatás után „megemlékezünk mindazokról, akik előttünk hunytak el, elsőként a pátriárkákról, prófétákról, apostolokról és vértanúkról, hogy imáik és közbenjárásuk által az Isten fogadja el kérésünket. Majd az előttünk elhunyt szentatyákról és püspökökről emlékezünk meg…” Egyházunk az ószövetségi szentek emlékét karácsony előtt tartja, az ősatyák és az ószövetségi szentatyák vasárnapján.

Egyházi naptárunk az év minden napját egy vagy több szentnek, vagy szentek csoportjának szenteli. Nagyon sok szent van a mennyben, akiknek a neve nem található az egyházi naptárban, és akik nem ismertek a világ előtt, jóllehet az élet könyvébe örökre be vannak jegyezve. Ezért kívánsága az Egyháznak, hogy illő tisztelettel adózzon a mennyben élő ismert és ismeretlen szenteknek. Az így tisztelt szentek első csoportja a szent vértanúké volt. Aranyszájú Szent János (+407) idejében a Görög Egyházban még tartották az összes vértanú ünnepét. Meglévő hagyaték a tiszteletükre a pünkösd utáni vasárnapon mondott dicsőítő beszéde. „Még nem telt el hét nap – mondja – azóta, hogy Pünkösd szent ünnepét tartottuk, és elérkezett hozzánk a vértanúk kara, a hit katonái és serege, akik nem hódolnak a Jákob által látott angyalok serege előtt, hanem ugyanolyan lelkesek és egyenrangúak velük.”

A szentek tiszteletével Istent tiszteljük, mivel a nekik adott tisztelet hódolat Isten előtt. A szentek nem a maguk erejéből váltak szentté, szentségük Isten kegyelmének eredménye. Mindent Istennek köszönhetnek. Az égi szentek Isten kedvelt és meghitt barátai, s a mi pártfogóink, közbenjáróink és jótevőink, vezetőink és példaképeink a tisztaság és szentség felé vezető úton. Nem csak a szentek tisztelete és segítségük kérése a kötelességünk, hanem életük és szentségük követése is. A keresztség szentségével minden keresztény meghívást kapott az életszentségre.
 

A keresztelő előhírnököt, az apostolokat, prófétákat, vértanúkat és szentéletűeket, a fölszentelt vértanúkat, s velük az istenszerető asszonyokat s az összes igazéletűeket és az angyali rendeket méltó himnuszokkal koszorúzzuk, kérvén Krisztus Istenünket, hogy mi is elnyerhessük ezek dicsőségét. (Ikosz, utrenye)

Az Úr a maga szentjeit e földön fölmagasztalta, mert az ő sebeit és kínszenvedéseit viselték testükön, és azokkal ékeskedve, az Úr tetszése által nyilvánosan is ki lettek tüntetve, azért dicsőítjük mi is őket, mint az Egyház hervadhatatlan virágait, annak tündöklő csillagait és önkéntes áldozatait.

A prófétákat, az apostolokat, az Egyház tanítóit, a főpapi vértanúkkal és a boldog igazakkal, a vértanúságot szenvedő és a pusztákban lakó asszonyok sokaságával együtt szent énekekben dicsérjük, mint a mennyei haza örököseit és a paradicsom megdicsőült lakóit.

Akik e földet erényeik fényével mennyé változtatták át, akik Krisztus halálát követve a halhatatlanságra vezető úton jártak, akik az emberi gonosz indulatokat az isteni malaszt segítségével önmagukban egészen megfékezték, akik az egész földön hősies bátorsággal vértanúságot szenvedtek, őket illeti a mi dicséretünk. (Sztichirák, utrenye)