Nagyszombat - elmélkedés

"Mély verembe tettek engem, a sötétségbe és a halál árnyékába” (Zsolt 88,7)

Nagyszombat a síri nyugalom napja. Ahogyan az Isten teremtő munkája után megpihent, úgy vált Jézus számára is a nyugalom napjává a szombat.

Jézus testi életének utolsó napjai úgy zajlottak le, mintha egy gyorsított eljárás lenne ellene. Elfogása, az ítélet meghozatala és végrehajtása, mind végbement órák leforgása alatt, holott normális ütemben ez napokat, heteket vett igénybe. Siettek, mert féltek a közelgő ünnepre érkező nagyszámú hívőtől, akik találkozhattak volna Jézussal.

Nagypénteken Jézus testét „mély verembe tették”, a szent sírba, ahonnan nincs visszaút az ember számára. A zsoltár által említett verem a kiúttalanságot jelöli, ugyanis ha valaki egy verembe beleesik, onnan nagyon nehéz kiszállni. Jézus testi halála is úgy tűnt a zsidók számára, hogy végre eltették láb alól azt, aki olyan sok port kavart fel. Úgy gondolták, olyan helyre került Jézus, ahonnan nincs szabadulás, ahonnan már nem térhet vissza. Mondhatni vermet ástak neki, amibe Ő bele is sétált. Látszólag. Gondoljunk csak arra, miket mondott: „Nem békét hozni jöttem, hanem kardot…” „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak…”Jézus egész életében ott voltak, akik vermet ástak neki, akik keresték az alkalmat, hogy kelepcébe csalják, pontosan úgy, ahogyan a gonosz munkálkodik. Vermeket, gödröket, zsákutcákat készít számunkra is, amibe beleesünk. A bűnök sokasága térít el bennünket a helyes útról, s ott már nincs kitáblázva, hogy hol fogok beleesni egy gödörbe, nincs figyelmeztető jelzés, mint korábban, amit nem vettem figyelembe, ott már a kiúttalanság, a sötétség vár.

Jézust ebbe a sötétségbe temették el, a sír nyugalmába, ahol a hideg és csend övezi, de valami más történik. Nem teljes a nyugalom, hiszen Jézus munkálkodik. Alászáll a pokolra, mely kifejezi, hogy neki mindenkor hatalma volt és van a halál és alvilág fölött.  Odáig ment, ahová a bűnbe esett ember zuhan: leszállt az alvilágba, ahol a megváltatlan lelkek sínylődnek. A Hitvallás a hagyományos értelmezés szerint azt mondja, hogy Jézus az alvilágnak abba a részébe szállt le, melyben az ószövetségi igazak megváltásukra vártak. Ez az önkiüresítés végpontja.

Az ikont szemlélve felfigyelhetünk rá, hogy Krisztus egyik kezével, mintha lehajolna, és kihúzná onnan az embereket. A másik kezében viszont egy tekercset tart, a mi bűneink adóslevelét. Az Akatisztoszban így olvashatunk erről: „Ki az emberek minden adósságát el akarja engedni, * hogy a régi adósság helyett kegyelmet adhasson, * maga szállt le a kegyelmétől eltávolodottakhoz, * az adóslevelet széttépte * és mindenkitől ezt hallja: Alleluja!”

Igen, Jézus képes erre is értünk, hogy lehajoljon hozzánk, hogy segítsen rajtunk, hogy bűneinket elengedje.

A pokolraszállás óta nincs az emberi életnek olyan helyzete, melyben az Isten ne lenne jelen: nem csupán a földi élet kihívásaiban, poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van. Pontosan úgy, ahogyan megígérte: „íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20)

Ma a pokol sóhajtva kiáltja: / Megsemmisült minden erőm, / a Pásztort keresztre feszítették, / ő pedig föltámasztotta Ádámot. / Akiken hatalmaskodtam, elvesztettem, / és akiket erőmben elnyeltem, mind kibocsátottam. / A megfeszített kiürítette a sírokat, / a halál hatalmának nincs többé ereje. (Nagyszombati sztichira, részlet)