A Duna szentelése

Kocsis Fülöp metropolita 2018. január 6-án szentelte meg a Duna vizét vízkereszt ünnepén a Batthyány téri Duna-parton. Az ünnepi esemény előtt Szent Liturgiát tartottak a Fő utcai templomban. 

„Vajon értjük-e, hogy mi folyik itt?” – kérdezte Kocsis Fülöp. „Persze, a Duna. De mi folyik a Dunában? S mi folyik itt a Dunával? Nem csak a hordalékára gondolok, hanem a történetére. Ha az öreg folyam visszagondolhatna pár száz év előtti vidám, tiszta napjaira, egy folyamnyi sóhajtással idézné föl a szebb napokat, amikor még vizében lubickoltak a gyerekek, partján mosták ruháikat az asszonyok, eledelüket belőle halászták ki a férfiak, víztükrén úszó tutajokkal szállítottak sok mindent az emberek. Kedvére való volt fölfrissíteni a vándort, aki arra jártában merített belőle, hogy vele oltsa a szomját. Igen, ilyen volt ez a folyó, talán nem is olyan nagyon régen. A természet adta kincseit osztogatta, akinek csak akarta. Persze, volt benne félelmetes erő is, tisztelték is az emberek, szinte féltek tőle. De szépen tudtak együtt élni vele. Megszépítette az életüket, már csak ránézni, sőt, rágondolni is olyan otthonosságot sugárzó erőt adott. A folyó az ember barátja volt, a nagy barát, aki szolgálta is őt, de tiszteletet is parancsolt.

Ám ha az öreg folyó föleszmél merengéséből, arra ébred, hogy betonfalak közé van szorítva, hömpölygése így is sodró erejű, de nem ficánkolhatnak benne a gyermekek, talán lassan a halak sem. Nem hogy mosásra nem alkalmas a vize, de bármi belekerül, azt vegyi anyagokkal kell kitisztítani. A halak sokasága elkerült belőle – ki tudja, hová? Ma megbámulják azt a horgászt, aki még pecabotot a tart a víztükör fölé. A vizéből inni pedig egyenesen tilos, mert betegségeket terjeszt. Még örülünk, hogy van nekünk, de egyre ritkábban gyönyörködünk benne. Egyre nehezebb nem észrevenni a mocskos hordalékát, nem is csak az úszó tárgyakat, hanem azoknál is undorítóbb, bizonytalan eredetű habzó anyagokat. A folyó szinte ellenségükké lett. Ellenségünkké tettük. Saját hordalékainkkal, saját szennyünkkel, saját vétkeinkkel. Nem úgy használjuk és nem arra, amire a Teremtő adta nekünk.

De nem azért jöttünk ki ma a Duna-partra, hogy mind e fölött keseregjünk. Igen, szomorúan meg kell állapítanunk, hogy ez a folyó nem az, ami volt, nem az, ami lehetne. De itt nem állunk meg. Éppen így tudnunk kell, hogy a természetnek hihetetlen öntisztító ereje is van. Így alkotta meg a Teremtő. Tudta előre, hogy rengeteg szenny is folyni fog a történelemben, s megadta neki a tisztulás lehetőségét is. A természetnek is, az embernek is. S minthogy az ember szennyezi be a természetét, előbb az embernek kell megtisztulnia ahhoz, hogy a környezete is megtisztulhasson. Hogy az ellenségévé vált természeti erők újra barátaivá váljanak, újra szolgálni tudják őt.

Mit tegyünk, tehát, testvérek? Kezdjük az öntisztítást saját magunkkal. Nem azért jöttünk ki a Dunához, hogy különböző praktikákkal kitisztítsuk a fertőzött vizét, hanem, hogy imádsággal tisztulást hordozóvá tegyük, hogy így újra barátunkként segítsen nekünk a megtisztulásban. A hordalékanyag egyelőre benne marad, de a Szentlélek leszállása által megtörténik az átváltozás, és még ebben a csúfnak tűnő fizikai állapotában is képes lesz a kegyelemhordozásra. Megszenteljük a vizét, merítünk belőle – a bátrabbak még talán bele is kortyolnak – s ezzel a szentté vált vízzel megtisztíthatjuk az életünket. Templomainkba, otthonainkba visszük, átmossuk vele hétköznapjainkat. Ma az imádság és a Szentlélek leszállása által szenteltvízzé válik a Duna. De csak azok számára, akik hisznek ebben a csodában. Akik maguk is azért jöttek ki imádkozni, a szentelés kegyelméből részesülni, hogy megtisztuljanak, akik maguk is be akarják fogadni a Szentlelket, hogy átalakítsa életüket.

Szeretett testvéreim! A természetnek ezt az öntisztító erejét mi is megkaptuk. Amíg azonban a folyó s a természet nem saját akaratából szennyeződik, hanem a mi felelőtlenségünk miatt, úgy mi tisztulásunk viszont nem történhet meg a mi akaratunk nélkül. A víz nem ellenkezik, hogy belebocsássuk a hármas lángot, hogy az áldó kéz keresztet rajzoljon a felületére, hogy a mélyébe eresszük Krisztus keresztjét. Az ember azonban ellen tud állni ennek az áldásnak. Ezért az embernek tudatosan törekednie kell arra, hogy képessé tegye magát erre a befogadásra. Belénk van ültetve a tisztulási vágy, testvéreim, csak élnünk kell vele. Azért jön el Krisztus, ezért lép bele a Jordán folyóba, a Duna vizébe, hogy mindezeken keresztül beléphessen a mi életünkbe. Ha mi Krisztus jelenléte által megtisztulunk, akkor rajtunk keresztül meg fog tisztulni környezetünk is. Miattunk lett mérgezett a víz, a föld, az ég, s a mi tisztulásunkon keresztül nyerheti vissza a természet Isten akarta, eredeti szépségét.

Persze, nem csak ezért jött közénk Krisztus, hogy a környezetszennyezést megszüntesse szépségét. Ő az ember eredeti szépségét akarja visszaadni, sőt még annál is többet. Ő nem csak azt akarja, hogy tiszták legyünk, hanem, hogy szentek. Ezt tudja nekünk adni a megtisztult, megszentelt víz által. Ebből merítve, ennek cseppjeit homlokunkon érezve, ajkunkon ízlelve erőt kapunk a megszentelődésre. Persze, csak akkor, ha hiszünk benne. Ha mi is akarjuk ezt a megtisztulást. Ha mi is azt akarjuk, hogy a Dunához érkezve Krisztus a mi életünkbe is belépjen.

Hiszem, hogy mindazok, amik ma kijöttek a Duna partjára, akarják ezt a megtisztulást, hisznek ebben a megszentelődésben. Ezt a hitünket fejezhetjük ki a szertartás végén a kereszt megcsókolásával és a szentelt vízzel való áldásban részesüléssel. Amikor a pap kimondja a köszöntést: Krisztus közöttünk! – akkor a válaszunk egyszersmind hitvallás legyen, hogy mi is így akarjuk: Krisztus közöttünk és bennünk! Így van, így legyen. Amen.” – zárta gondolatait a metropolita.