El kell vinni minél több helyre a remény lángját! – a Szentév megnyitója Hajdúdorogon

Ferenc pápa rendelkezése szerint a Szentévet minden egyházmegye saját székesegyházában, ünnepi imádsággal indítja el. A Hajdúdorogi Főegyházmegye papsága is így tett: vecsernyére gyűltek össze Hajdúdorogon. A szertartás során körmenettel vitték át a Nagy Szent Bazil Görögkatolikus Általános Iskolából azt a Szentháromság ikont, amely minden szombaton útnak indul: minden hétvégén gyalogos zarándoklattal viszik majd át az adott egyházközség tagjai egy szomszédos parókiára. Az első állomás január 4-én Hajdúnánás lesz.

A 2025-ös szentév logója és teológiai jelentése

Négy egymást követő stilizált emberalakot ábrázol, sorrendben egy piros, egy sárga, egy zöld és egy kék figurát, akik a világ négy sarkából érkező emberiségre utalnak. Mindegyik figura átöleli az előtte álló alakot, kifejezve a szolidaritást és testvériséget, amelyeknek egyesíteniük kell a népeket. A sorban álló első emberalak a keresztbe kapaszkodik, amely a hit jelképe, és amely szintén átöleli a reményt, amelyről soha nem lehet lemondani. A négy figura alatt látható hullámok azt jelképezik, hogy az élet zarándokútja nem mindig nyugodt vizeken halad, de a reményre szólít akkor, amikor mind a személyes, mind a világban zajló események ezt nagyobb intenzitással igénylik, a kereszt alsó része horgonnyá – a remény metaforájává alakul, amely felülkerekedik a zajló hullámok mozgásán. A kereszt és egyben horgony fekete-szürke színe a tekintélyt és a belső arculatot képviseli.

A kép a maga teljességében azt is ábrázolja, hogy a zarándok útvonala nem egyéni, hanem dinamikus közösségi esemény, amely a kereszt felé irányul. Az ábrázolást a 2025-ös jubileum zöld színnel írt latin nyelvű mottója egészíti ki: Peregrinantes in Spem. Fisichella érsek elmagyarázta, hogy a logó egy „iránytű, amelyet követni kell”, továbbá egy kifejező közös nevező, amely képes arra, hogy átitassa a jubileumi esemény ünneplése körül összegyűlteket, kifejezi az identitást és a sajátos spirituális témát, magába foglalva azt a teológiai jelentést, amely körül kialakul és megvalósul a jubileumi szentév.

Kocsis Fülöp metropolita Szentévet megnyitó beszédét teljes egészében tesszük közzé:

Ferenc pápa a Szentév kapcsán arra szólított föl minket, arra buzdít, hogy 2025-ben legyünk a remény zarándokai.

Ahhoz, hogy a remény zarándokai lehessünk, tudnunk kell, hogy merre induljunk, s honnan lesz erőnk ezt az utat végig járni, hogy fogjuk tudni a reményt továbbadni, hogyan válunk majd remény hírvivőivé. Tudnunk kell, hogy miben reménykedhetünk? Remélhetjük-e, hogy zarándokokká válunk, ha ennek még a reményét sem látjuk? Ahhoz, hogy a remény zarándokaivá váljunk, előbb föl kell fedeznünk saját magunkban azt a reményt, amelyről a kinyilatkoztatás is beszél, amely nem csal meg, amelyben mindvégig bízhatunk (Róm 5,5). Igen, a csalhatatlan remény bennünk él, csak föl kell fedeznünk.

Ahhoz, hogy fölismerjük az élő reményt, sokat segít, ha megvizsgáljuk a reménytelenségeinket. Vannak közös és egyéni reménytelenségeink. Most a remény leghatalmasabb gátja, a legfájóbb akadály mindnyájunk számára a háború réme, annak egyre sűrűsödő, sötét árnya. Lehet-e reménykedni bármiben is a háború árnyékában? Beszélhetünk-e reményről azoknak, akik mindenüket odahagyták és mindenkijüket elvesztették? A remény üzenete hamis maszlag, ha csak azoknak merjük tovább adni, akikben valamelyest mégis pislákol az emberi reménykedés. Ott mutatkozik meg, hogy van-e bennünk remény, amikor a földi muníció már elfogyott, amikor emberileg teljes kilátástalanság vesz körbe minket. Mit remélhet egy fiát is elveszített katonaözvegy? Ha neki reményt tudunk adni, akkor él bennünk igazán a megcsalhatatlan isteni remény.

De nem kell kimennünk a harctérre azért, hogy reménytelenséggel találkozzunk. Közvetlen közel is körülvesz minket. Itt van a mi országunkban, városainkban, falvainkban, a mi családjainkban, a mi életünkben is. Talán nem olyan látványos és veszedelmes sárkányként, mint a háború, de legalább olyan alattomosan, mint egy mindenhová bekúszó kígyó. Igen, az első emberpárt is megtévesztő gonosz az, amely próbál szívünkhöz férkőzni, hogy a reménytelenség dermesztő hidegét szétárassza közöttünk és bennünk.

A remény legnagyobb ellensége éppen az a gonosz, amely megpróbált minket elszakítani Istentől, szembefordítani vele. A reménytelenség Istentől távolít el. De éppen ezzel gyógyít is minket a reményt adó Isten.

Reményünk alapja az, hogy meg vagyunk váltva, hogy a bűneink meg vannak bocsátva, hogy a saját gonoszságaink, hitványságaink nem tudnak minket elszakítani Istentől. Persze, ha csupán rajtunk múlna, akkor igen. Akkor minden egyes bűnünkkel, minden szeretetlenségünkkel egyre távolodnánk annak reményétől, hogy bármit is lehet kezdeni az életünkkel. De bűneink, hitványságaink dacára mégis reménykedhetünk, mert Isten mindig megbocsát. Reményünk alapja Isten irgalma. „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől?” – kiált föl Szent Pál (Róm 8,35) És így folytatja az elvehetetlen remény üzenetét: „Biztos vagyok abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van. (38-39).

Erre akkor is emlékeznünk kell, amikor mások hibáját látjuk. Isten sokkal hamarabb megbocsát nekik, mint mi tennénk. Még szerencse. Ezért is nem bízta ránk az ítélkezést. Nem a mi dolgunk tehát. Az biztos, hogy alapvetően aláássa reménységünket, amikor mások felett ítélkezünk. Ha mások hibájával körbebástyázom magam, azzal nem csak a magam hibáját tudom elrejteni – legtöbbször ugyanis ezért tesszük – hanem ezáltal bezárkózunk saját várunkba, saját önzésünk börtönében találjuk magunkat. Ott valóban nincs remény. No, innen kell kilépni.

Reményünk alapja az, hogy Isten elvehetetlen szeretettel szeret minket. Föl kell fedeznünk Isten szeretetét az életünkben. Ez mindennek az alapja. Ez adja hitünket, ez kapcsol össze minket szeretteinkkel, ez ad erőt elviselni nehéz embertársainkat és életünk minden terhét. Hogy Isten előbb szeretett minket. S ha megtanultuk Szent Jánostól, hogy „A szeretet nem abban áll, hogy mi szerettük Istent, hanem hogy ő előbb szeretett minket” (1Ján 4,10), akkor megérthetjük, hogy a reményünknek is ez az alapja, ez az Istentől jövő, megelőző szeretet. Ha parancsba is kaptuk, hogy szeretnünk kell egymást, ez azért nem teljesíthetetlen, mert ennek vágyát Isten eleve belénk teremtette. Sőt, amikor azt mondja: „Új parancsot adok nektek: Úgy szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket”, (Jn 13,34), egészen az égig emelve a mércét, ezzel nem valami lehetetlen dolgot állít elénk. Isten szeretete ugyanis bennünk van. Csak föl kell fedeznünk. A remény forrása bennünk van, csak meg kell találnunk.

Nehogy úgy induljunk el a remény zarándokaiként, hogy magunk is bizonytalankodunk! Hogy azt sem tudjuk, merre menjünk, mire leszünk képesek, mire jutunk majd ezzel a szentévi utunkkal.

Krisztusban szeretett drága testvéreim!

Mindenki, aki eljött ide, erre a szentév kezdő vecsernyére, egyben fényhordozóvá lett. A szentévi gyertyát ugyan csak egy-egy embernek tudjuk a kezébe adni, de annak a lángját a szívünkben mindnyájunknak magunkkal kell vinnünk. Ez a láng Krisztustól jön, aki Világosság a Világosságtól. Ferenc pápa pedig, az ő földi helytartója a Szentévet használja föl arra, hogy föllobbants szívünkben és életünkben a reménynek ezt a lángját, Krisztus szeretetét. Drága testvéreim, ez most a mi feladatunk. El kell vinnünk minél több helyre a reménynek ezt a lángját. Nem csak a görögkatolikus parókiáinkra és szervezőlelkészségeinkbe, el kell vinnünk családjainkba, közösségeinkbe, reménytelennek tűnő élettereinkbe. Ránk várnak az emberek, hogy vigyük a reményt, vigyük a remény lángját, vigyük Isten szeretetének tüzét.

Ezáltal válhatunk Isten szívünkbe helyezett, életünkben elrejtett szeretetének hírvivőivé, a keresztény remény zarándokaivá. A vecsernye alatt közösen megtett lépéseinket folytassuk otthonainkba. Minden további lépésünk legyen imádság, Isten szeretetének fölfedezése és továbbadása!

A főegyházmegye papsága a szertartás végén Kocsis Fülöp metropolitától vehette át azt a gyertyát, amelyet 2025-ben minden szombati vecsernyén meg fognak gyújtani. A januárban induló különleges zarándoklat részleteit és állomásait hamarosan közzétesszük.