Én nem szurkolok egy cigánynak! – élő könyvtár a kirekesztés ellen

Magyarországon kulturális programokat, ünnepségeket, szakmai fórumokat tartanak ilyenkor, amelyek alkalmat adnak a roma közösségek kulturális értékei megismerésére, de a roma közösségek problémáira is felhívják a többségi társadalom figyelmét. A debreceni Szent Miklós Görögkatolikus Roma Szakkollégium ünnepséggel várta vendégeit ezen a napon az Érseki Hivatalban, hegedűn közreműködött Kozák Lizett, a kiállítótérben pedig Kozák Vanessza meseillusztrációiból rendeztek be egy tárlatot. A nap fénypontja pedig az Élő Könyvtár volt, amelyről Szilágyi Eszter tájékoztatta a résztvevőket. 

„A roma kultúra nem a szegénység, hanem az értékek, a sokszínűség, a szorgalom és a kitartás kultúrája” - emelte ki a debreceni ünnepségen a társadalmi esélyekért felelős helyettes államtitkár. Kovács Edit emlékeztetett rá, hogy a zene, a tánc, a hagyományok és a közösségi élet mind olyan elemek, amelyek gazdagabbá és színesebbé teszik a világunkat. Szerinte a roma kultúra továbbadásában a fiataloknak kulcsszerepük van, ebben a társadalmi felelősségvállalásban a roma szakkollégisták élen járnak.  

Kocsis Fülöp metropolita elismeréssel szólt a Szent Miklós Görögkatolikus Roma Szakkollégium tevékenységéről, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, "amikor Istent hívjuk segítségül, megsokszorozódik az emberi tevékenység". Magyarországon jelenleg tizenegy roma szakkollégium működik, ebből kilenc egyházi keretek között. Ez hungarikum, ilyen szerveződés sehol a világon nincs – jegyezte meg. 

Mező-Halász Krisztina, a Szent Miklós Görögkatolikus Roma Szakkollégium vezetője "élő könyvtárba" hívta az ünnepség résztvevőit, akik egy-egy szakkollégista történetével ismerkedhettek meg. A szakmai vezető úgy véli: a roma szakkollégiumok szakmai munkájának egyik alapköve a roma identitás erősítése a fiatalokban. Mi is az identitás? Röviden fogalmazva: önazonosság, öntudat. De mi történik akkor, ha ehhez az identitáshoz életük során gyakran társulnak olyan negatív élmények, mint a szégyen, kirekesztés, gúny, szorongás vagy éppen szenvedés?

A szakkollégiumi közösség ebben a küzdelemben hatalmas erőforrás a diákok számára. Keresztény értékeken alapuló nevelésük gyakran gyógyítja a lelki sebeket, megerősíti az erőtleneket, vigaszt nyújt a síróknak, és új lendületet ad a megfáradtaknak. Ezekből a küzdelmekből, megélt tapasztalatokból született meg az Élőkönyvtár program is, ők így emelik fel a hangjukat –személyes történeteken keresztül – az előítéletek és a kirekesztés ellen. A meghitt, könyvtári hangulatot Vadász Viktória, a Pasztorális Iroda munkatársa álmodta és valósította meg, a fiatalok pedig tartalommal töltötték meg: az életük történetével...

Váradi Robi könyvének címe: Én nem szurkolok egy cigánynak!

Robi 21 éves, Ormosbányáról származik, ez egy kis község Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében, a Kazincbarcikai járásban. Édesapja vállalkozó, viszonteladó. Édesanyja pedagógusként kezdte, az iskolában hátrányos helyzetű gyerekeket karolt fel. Jelenleg ő is a vállalkozásukat erősíti. Robi vegyészmérnök hallgató Debrecenben, mellette a BorsodChem-nél dolgozik. Tíz éve űzi a shotokan karatét, fekete öves, célja a második dan elérése. Lassan kilenc éve, hogy a szalézi szerzeteseknél önkéntes animátorként működik közre, szabadidejében hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozik. 

„A többségi társadalom nem képes túllátni azon a skatulyán, ahová minket helyeztek. Úgy vettem észre, hogy nem szeretnék megismerni az embert, a történetünket. Mi romák ezt nap mint nap tapasztaljuk. Az életem során sajnos nekem is igen hamar kellett ezzel szembesülnöm” – kezdte Robi a beszélgetésünket. Már az iskolában elkezdődött a megkülönböztetés. Pedig elmondása szerint sokat játszottak együtt gyerekként roma és nem roma diákok. Egyszer aztán ez a jó viszony mégis megszakadt. Éppen egy szavalóversenyre készült, amikor megkérte a diáktársait, hogy drukkoljanak neki. A legjobb barátja, Frida félvállról oda vágta:

„Nem szurkolok tán’ egy cigánynak!”

„Ledöbbentem...nem tudtam mire vélni. Ezzel a lánnyal nagyon jó barátok voltunk mindig is. Szerettem volna megbeszélni vele, hogy ezt mire véljem, de sajnos év vége volt, elkerültük egymást” – mesélte elkeseredetten Robi. Ezzel a lánnyal később újra találkozott, és mai napig nagyon jóban vannak. A lány szülei is megkedvelték: képesek voltak a skatulyába belenézni, megismerni az Embert.

Az általános iskola után Robi elkerült hatosztályos gimnáziumba Kazincbarcikára, a Szalézi Szent Ferenc Gimnáziumba, ahol egyedül volt roma az osztályban. Abban az időben kétszer éleződött ki a helyzet a származását tekintve: az első szituációban az egyik lánynak eltűnt a telefonja a kiránduláson. Na vajon kinél lehet...?

„Mindenhol kerestük, sikertelenül. Sajnos nem maradt el a megalázó kérdés: Robi, nincs nálad? "Átnézték a táskámat, felforgatták, kiborítottak belőle mindent. Persze a telefon nem volt ott. Bocsánatot kértek. Ezzel le is volt rendezve az ügy. Aztán egyszer Erdélybe mentünk Böjte Csaba egyik otthonába, hogy az árva gyerekeknek vigyünk adományt. Persze ők is többnyire romák voltak: viccelődtek rajtuk a többiek. Jeleztem, hogy nekem ez nem igazán tetszik, abba hagyhatnák.”

Miért zavar ez téged? Hát te nem is vagy roma!

„Akkor esett le a tantusz: engem már nem tekintenek romának, mert szerintük a többeikhez képest normálisan élem az életem...." - mesélte döbbenten Robi. 

"Mindig igyekeztem megmutatni a személyiségemmel, hogy érdemes megismerni az embert. Ami a skatulya mögött van. Ma már nem adok oly’ sokszor esélyt arra, hogy meggyőzzek másokat a romák értékeiről. A saját értékeimről. Akivel nem lehet erről beszélni, már nem szánok rá időt. Egyszerűen vannak olyanok, akikkel nem tudunk kapcsolódni, nem akarnak meghallgatni. Felfogtam, elfogadtam. Nem kell mindenkit minden áron meggyőzni. Viszont a szakkollégium megerősített abban a hitemben, hogy ki kell állni magunkért, meg kell mutatni, hogy vannak ilyen roma emberek is. Meg kell mutatni a hátrányos helyzetű fiataloknak, hogy van lehetőségük továbbtanulni, ebben a szakkollégiumban társaink között lehetünk, erősíthetjük egymást, és egy támogató közegben tudjuk képezni magunkat.”

Fotó: BSZI/Hosszú Anikó