Zsid 6,13-20

Atyámfiai! Amikor az Úr Ábrahámnak ígéretet tett, mivel nála nem volt senki nagyobb, akire esküdjék, önmagára esküdött: »Bizony, áldván áldalak téged és sokasítván megsokasítalak.« Az pedig türelmesen várakozva megnyerte az ígéretet. Mert az emberek önmaguknál nagyobbra esküsznek, és minden viszálykodásuk vége a megerősítő eskü. Ezért Isten, hogy annál inkább megmutassa az ígéret örököseinek terve változatlanságát, esküvel kötelezte magát, hogy két megmásíthatatlan dolog által, melyek tekintetében Isten nem hazudhat, igazán komoly vigasztalásunk legyen nekünk, akik igyekszünk az elénk tárt remény elnyerésére; Ez a mi lelkünk biztos és szilárd horgonya, amely elér a kárpit belsejéig, ahová mint a mi elöljárónk, értünk lépett be Jézus, aki Melkizedek rendje szerint főpap lett mindörökké.

Mk 9,17-31

Abban az időben valaki odajött a tömegből Jézushoz, térdre borult előtte, és így szólt: „Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akit néma lélek szállt meg. Amikor hatalmába keríti, a földhöz vágja, habzik a szája, csikorgatja a fogait, és elsorvad. Már szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Ő így válaszolt: „Ó, te hitetlen nemzedék! Meddig maradjak még veletek? Meddig tűrjelek titeket? Hozzátok ide hozzám!” Odavitték. Mihelyt a néma lélek meglátta, nyomban gyötörni kezdte a fiút, úgyhogy az a földre zuhant, és habzó szájjal fetrengett. Jézus megkérdezte apját: „Mióta szenved a bajban?” Az pedig így szólt: „Kicsi kora óta. Sokszor tűzbe meg vízbe kergette, csak hogy elpusztítsa. Ha valamit tehetsz, segíts minket és könyörülj rajtunk!” Jézus így felelt neki: „Ha tudsz hinni, minden lehetséges annak, aki hisz.” A fiú apja nyomban könnyek között felkiáltott: „Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen!” Amikor Jézus látta, hogy egyre nagyobb tömeg gyűlik össze, ráparancsolt a tisztátalan lélekre: „Néma és süket lélek, én parancsolom neked, menj ki belőle, és ne térj többé belé!” Az felordított, és heves rángatások közepette kiment belőle. A fiú olyan lett, mintha halott volna, és sokan azt mondták, hogy meghalt. Jézus azonban kezénél fogva fölemelte, és az fölkelt. Amikor bement a házba, külön megkérdezték őt tanítványai: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” Ő pedig így felelt: „Ez a fajta nem megy ki másként, csak imádság és böjt által.”
Onnan elindulva áthaladtak Galileán. De nem akarta, hogy valaki tudjon róla, ugyanis tanítványait oktatta. Megmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de azután, hogy megölik, harmadnapra feltámad.

Szent Khrüszanthosz és Dária vértanúk (s velük együtt Claudius tribunus és felesége Hilaria, valamint fiaik: Jászon és Maurus, továbbá Diodorosz pap és Marianus diakonus)

Khrüszanthosz egy pogány alexandriai szenátor fia volt, és a III. században élt. Rómába ment filofiát tanulni, s miután ott egy Carpoforus nevű pap révén megismerkedett a kereszténységgel, megkeresztelkedett. Apja minden áron vissza akarta téríteni a pogány hitre, ezért megházasította Dáriával, Pallasz Athéné papnőjével. Khrüszanthosz azonban megnyerte Dáriát a keresztény tanításnak, és közös elhatározással mint testvérek éltek együtt. Az apa halála után Khrüszanthosz maga köré gyűjtötte a keresztény ifjakat, Dária pedig, külön házba költözve, a keresztény szolgálatra kész nőket. Amikor feljelentették őket, Claudius tribunushoz kerültek kínvallatásra. Kitartásuk láttán maga Claudius is megtért és megkeresztelkedett feleségével Hilariával, valamint Jászon és Maurus nevű fiaival, továbbá a parancsnoksága alá tartozó 70 katonával együtt. Numerianus császár (282-3) ekkor Claudiust a tengerbe fojtatta, két fiát és a megtért katonákat pedig lefejeztette. A vértanúk testét a keresztények a Via Salaria Nova mentén temették el, ahová aztán Hilaria rendszeresen eljárt imádkozni. Miután őt is elfogták, kínvallatásnak vetették alá, és halálra kínozták. Khrüszanthoszt és Dáriát kínzás után ugyanott temették el egy sírbarlangba, ahol ezután a keresztények gyakran gyűltek egybe imádságra. A pogányok egyszer sziklával betemették a barlang bejáratát, úgyhogy az ott imádkozó keresztények mindannyian elpusztultak. Közülük Diodorosz pap és Marianus diakonus nevét ismerjük. Egy későbbi szenvedéstörténet azt írja róluk, hogy Valerianus egyházüldözésének lettek áldozatai 283-ban. A vértanúkról már Damasus pápa dicsőítő beszédet mondott, sírjuk zarándokhellyé lett, tiszteletük mindenfelé elterjedt.