Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi nyolc meg öt? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Krisztusban Szeretett Lelkiatya! Két kérdésem is van a bizánci liturgiához kapcsolódóan. 1., Honnan ered az a szokás, hogy aki görögkatolikus püspökké lesz, az attól kezdve már nem fél kézzel ad áldást? Miért fontos ez a különbségtétel? 2., Megfigyeltem, hogy a latin rítusnál sokan áldoztatnak egyszerre nem "csak" a szertartást vezető pap. Sokszor a misén gyóntató atya is besegít, valamint a diakónusok és a nők is, amennyiben szerzetesek. A görögkatolikus Szent Liturgián ezzel szemben eddig az tapasztaltam, hogy mindig 1 sor van: a szertartást vezető atyáé. Vajon ez a régebbi, hagyományosabb áldoztatás? Mennyire fontos az áldoztató személye? Köszönettel: Adél
A római katolikusoknál is van különbség a papi és a püspöki záróáldás között. Ott a szavak is eltérnek és háromszor ad áldást a püspök három irányban. A papi rend teljességére utalhat ez a gesztus. Az áldoztatásnál azonban nem egészen pontos a megfigyelés, mert a görögkatolikusoknál van arra példa, hogy egyszerre több pap is áldoztat, de nyilván ez nagyobb helyeken lehetséges csak. De olyan értelemben pontos a megfigyelés, hogy nálunk valóban csak pap áldoztathat, más nem. Még diakónus is csak rendkívüli esetben. Sőt, a kelyhet sem foghatja meg más, csak pap vagy diakónus (illetve, püspök is, nyilván). Ez a - tőlünk telhető - legnagyobb megtiszteltetés, a hódolat jele. Persze, a pap sem méltóbb és érdemesebb arra, hogy ezeket a Szent Titkokat közvetlenül kezelje, de a közösség érdekében - egyházunk tanítása szerint - rájuk bízta az Úr, mint az apostolok utódaira. Sok más módon is kifejeződik, hogy Keleti Egyházunk milyen nagyfokú tisztelettel és hódolattal veszi körül és kezeli az Eucharisztiát. Ez is egyike ezeknek.
Tisztelt lelkiatya! Miért szakadnak fel néha a múlt sebei? Néha elgondolkozom azon hogy mi lett volna ha úgy cselekszem annak idején és most minden másképp lenne. Mikor gimis voltam állandóan össze akartak hozni egy tőlem egy évvel idősebb fiúval aki nem a leghelyesebb volt és mindenki azzal piszkált hogy "miért nem jössz vele össze pedig hozzádvaló". Azt a szerencsétlen fiút is állandóan piszkálták aki az iskolai Ki mit tud-on mindig vicceket mesélt és folyamatosan vele is szórakoztak ő hagyta magát nevetség tárgyává tenni. Nem éreztem magam miatta értékesnek, egyedül éreztem magam a világban, rám volt szállva az egész gimi, el akartam vegyülni a többiek között mint egy szürke veréb. A szüleim sem segítettek rajtam. "Csak annyi a dolgod hogy tanulj a többivel ne foglalkozz". (Ennyi volt a válasz.) Ez ment addig míg az a fiú el nem végezte a középiskolát. Én megfogadtam magamnak annak idején azt ha én is felsőbb éves leszek én nem fogok így viselkedni az alsóbb évesekkel szemben. Majd néhány évvel ezelőtt egy lány felbukkant a facebookon hogy van egy fiatalember akinek tetszem és randit szervezne nekünk. A fiatalember azt mondta hogy amit a lány állít nem igaz hagyjuk a témát a további szivatások elkerülése érdekében. Majd eljött a szembesítés ami átverésnek minősült. Ebből a lányból előtört az irigység olyan dolgok miatt amiket saját erőmből teremtettem elő. Néha úgy érzem hogy nem szeretnek az emberek. Ha próbálom magam védeni az a baj, ha nem emelek szót magam saját érdekemben az a baj. Azt mondta az egyik ismerősöm hogy "fentről a Jóisten figyeli az embereket". Miért tudom több mint 10 év eltelte után is rosszul érezni magam ilyen dolgok miatt? Önnek mi a véleménye? Köszönöm válaszát.
Gyakran adom ezt a tanácsot, de éppen azért, mert nagyon sokat segíthet: Önnek saját lelkivezetőre van szüksége. Egyetlen válaszban nem tudom végig mondani, hogy mire kell figyelnie annak érdekében, hogy ebből az ördögi körből ki tudjon szállni. Egészen biztosan a viselkedésében is van olyan tényező, amely szinte kiváltja az emberekben ezt a gonoszkodást. Ezzel nem akarom fölmenteni azokat, akik ilyen szeretetlenül viselkedtek, viselkednek Önnel szemben, de mégis elgondolkodtató, hogy annyi éven át újra és újra szembesülnie kell ilyen magatartásokkal. Az emberiséget nem lehet leváltani, mondta egyszer valaki. Nem lehet a többi ember a hibás. De Önt sem hibáztatom, szó sincs róla, csak az okot meg kell keresni, és meg kell tanulni helyesen kezelni. Éppen azért fájnak Önnek ezek a régi bántások, mert még nem tudott kikecmeregni abból a rossz hatásból, amely Önt ilyenné tette. Ahogy sejtem, sok értékes dolgot tett már, elért több kitűzött célt is. Ez mindenképpen jó, mindezt köszönje meg az Istennek. De a magatartásában mégis van valami, amiből ki kell gyógyulnia. Ezt nem tudom megmondani, hogy micsoda, ehhöz többszöri személyes beszélgetésre van szükség egy olyan emberrel, aki ismeri és szereti Önt. Javaslom, hogy keressen föl egy papot, gyónjon meg nála minél mélyebb lelkiismeret vizsgálattal, és kérje is meg, hogy máskor is eljöhessen hozzá kiborítani neki a lelkét. Meglátja, hogy ez az jó szándékú emberi segítség az Isten kegyelmével és hatalmával párosulva meg fogja tudni változtatni az Ön életét. Higgyen ebben, és tegye is meg a szükséges lépéseket!
Kedves Lelkiatya! Egy olyan kérdésben szeretném a véleményét kérni, ami már régóta foglalkoztat, személyes érintettség miatt. Ön szerint lehetséges az, hogy valaki elveszítse a hitét? Ha ez esetleg megtörténik valakivel, visszatérhet még? És vajon az Istenhez való visszatérés milyen kapcsolatban áll az egyházhoz való visszatéréssel? Létezhet a két dolog egymástól külön? Többször olvastam, hogy sokan azért imádkoznak, hogy legyen hitük, de számomra ez egy érthetetlen ellentmondás, hiszen az ima már eleve valamilyen hitből fakad. Válaszát, gondolatait előre is hálásan köszönöm! Tisztelettel: Péter
Kedves Péter! Múltkori válaszomban nem tértem ki a kérdésének egyik fontos részletére. Nevezetesen, hogy lehet-e úgy visszatérni Istenhöz, hogy közben az Egyházat figyelmen kívül hagyja. A válasz egyértelműen: nem. Az a törekvés, hogy valaki az Egyház nélkül akarja megélni az Isten-kapcsolatát csak rövid távú és felszínes sikert eredményezhet. Krisztus, ugyanis elválaszthatatlan az általa alapított Egyháztól, s persze, fordítva is így van. Lehet, hogy vannak rossz élményei az Egyházban, amelyek esetleg okozhatták is az Istentől való eltávolodást. Erre, sajnos számos példa van. De ezért nem az Egyház a hibás, hanem az a személy, netán személyek, akik az Egyház nevében, de nem az Egyház szerint cselekedtek. Egy hiteltelen pap, egy szeretetlen hitoktató roppant nagy károkat okozhat az emberi lelkekben. Meg kell keresni, meg kell látni az Egyház igazi lényegét. Az emberi arca sokszor eltorzul, s nehezen fölismerhetővé teszi Krisztust, aki viszont ott ragyog az ő titokzatos testében, a szent Egyházban, amelyre rábízta a mennyek országának kulcsait, akinek átadta oldó és kötő hatalmát. Ha bűnös egyházi személyeket látunk, akkor tekintetünket fordítsuk inkább a szentekre, akik szintén az Egyházban maradtak, pedig - általában - ők maguk is sokat szenvedtek ugyanattól az egyháztól. Javaslom, hogy tekintsen mélyen az Egyház szívébe, s ne akadjon fent a felszín láthatóan csúfos redőin. A szépség odabent van, ahogyan azt a 44. zsoltárból énekeljük: "A király leányának minden dicsősége bent van a szívében, arannyal szegélyezett sokszínű öltözetében."
Főtisztelendő Atya! Ha megkérhetem maga az üzenet ne jelenjem meg csak az Ön válasza. Köszönöm! Megtisztelő válaszát előre is köszönöm! Imádságos szeretettel, P.
Kedves P.! Hogy nem kellene meggyónni az önkielégítés bűnét, azzal egyáltalán nem értek egyet. Ez mindenképpen helytelen cselekedet, még ha vannak is biológiai okai. Nem mentheti föl magát az ember sem a fiatal kora, sem a tavasz hatása, sem egyéb külső körülményekre hivatkozva. Ha nem küzd ellene az ember, akkor bizony elhatalmasodik rajta, s ennek az adottságnak helytelen kezelése hosszabb távon akár pszichés zavarokat is eredményezhet. Ennek a küzdelemnek igen helyes, egyik leghatékonyabb eszköze a szentgyónás. Abban azonban van igazság, hogy nem helyes túlhangsúlyozni ezt a bűnt, nem szabad ettől függővé tenni a gyónást, sem a lelkiéletet. Valójában azért érzi az ember ezt az egyik legsúlyosabb bűnnek, mert erősen kötődik a szeméremhez, illetve az ebből fakadó szégyenérzethez. Tény, hogy ez a szégyenérzet sokszor eltorzítja a helyes lelkiismeretet, és hajlamos az ember túlhangsúlyozni ezt a bűnt, s közben nem veszi észre a többi, ennél mérgezőbb, mind a lelki életre mind az emberi kapcsolatokra még nagyobb kárral ható cselekedetet. Igenis gyónja meg minden esetben, ha beleesett ebbe a bűnbe. Kérje az Urat, hogy adjon erőt ennek leküzdésére. De azért maradjon meg a rendszeres gyónásban, ugyanolyan érzékenységgel legyen figyelemmel a többi bűnére is. De még inkább azt tanácsolom, hogy ne a bűnöket nézze, hanem az Isten kegyelmét az életében, az ajándékokat, az erőt, amelyet kap az Istentől, s amellyel élnie kell. Ha ezekre fordítja nagyobb erővel a figyelmét, akkor ezek az alantas örömök eltörpülnek, s messze nem fognak olyan vonzerővel hatni. Ez a helyes útja a bűnök leküzdésének.
Kedves Lelkiatya! A 1,5-2 heti rendszerességű gyónás már túl gyakorinak számít? Köszönöm a választ!
Ó, nem. Dehogyis! Nagyon is szép dolog ez a rendszeresség. Az fontos, hogy ne aggályosság, netán félelem miatt menjen gyónni, hanem azzal a szándékkal, hogy minél kevésbé terheljék az elkövetett bűnök, s minél közelebb lehessen az Úrhoz a gyakori föloldozás, megtisztulás és áldás következtében. Minden bűn egy távolodó lépés az Úrtól. Akinek fáj a legkisebb eltávolodás is, jól teszi, ha mihelyst lehet, újra közelebb lép, az Isten szeretete vonzásának engedve visszatér hozzá. Ez a bűnbánat, ez a megtérés. Ezt valójában minden nap gyakorolnunk kell(ene). Persze, minden nap nem kell gyónni, ez inkább a lelkiélet állandó törekvése. Az egyéni lelkiélettől, a személyiségtől függ, hogy valaki milyen gyakori gyónással tartja karban a lelkét. De a rendszeresség az fontos. Ez a mi odaadásunk, s akkor az Isten is könnyen "karban tud tartani" minket.
Kedves Lelkiatya! Miért teljesítette az Úr Jézus az ördögök akaratát (Mt 8, 28-34) beleküldve őket a megszállott emberekből a sertéskondába? Küönösen is érdekes ez, hiszen a helyszíntől, Gadara városától 10 km-re volt a Genezáreti-tó, így sokan láthatták a sertéskonda tóba rohanását. Lehet, hogy megmutatta Isten irgalmasságát az ördögöknek, azért mert azok nyíltan megvallották az emberek/világ előtt, hogy Ő az Isten Fia? Válaszát köszönve: Kincső
Kedves Kincső! Inkább úgy szokták magyarázni ezt az eseményt, hogy Jézus egész egyszerűen csapdába ejtette az ördögöket azzal, hogy teljesítette a kérésüket. Megtette, amit kértek, viszont tudta előre, hogy mi fog történni. A sertések nem bírták elviselni az ördögök jelenlétét és a tóba rohantak. Minthogy döglött disznóban nincsen ördög sem, ezzel az egyszerű tettével elűzte őket a környékről. Ráadásul, ha zsidókról van szó, akkor nekik nem is lett volna szabad sertéseket tartani, hiszen azzal nem táplálkozhatnak. Tehát erre is figyelmeztetést adott Jézus ezzel a tettével. A jelenet még arra is rámutat, hogy az ember (egy másik leírás szerint két ember), micsoda kínt állt ki az ördögöktől, amit egy kétezernyi konda nem volt képes elviselni. Óriási szenvedés tehát az ördög jelenléte egy emberben. Nem szabad játszani ezzel! A történet másik érdekessége, hogy amikor a meggyógyult ember arra kérte Jézust, hogy vele mehessen, akkor neki viszont ezt nem engedte meg. Az ördögök kérését teljesítette, a meggyógyult ember kérését meg nem. Ezen is meglepődhetünk, de a helyzetre messzebbről tekintve megértjük, hogy Jézusnak ebben is igaza volt. Az ördögöket elűzte a vidékről, a meggyógyult ember pedig ugyanezen a vidéken hirdette, hogy milyen nagy jót tett vele az Isten.
Kedves Lelkiatya! Van egy visszatérő szokásom. Ha kivágott ruhában van egy vonzó nő a közelemben, pl. buszon, próbálok úgy helyezkedni, hogy minél többet lássak. Közben persze félek a lebukástól, ami egyszer-kétszer elő is fordult és nagyon kellemetlen volt. Ha nem teszem, úgy érzem, mintha elszalasztanék valamit. Ez paráznaság? Múltkor meggyóntam és az atya azt mondta, hogy ha megcsodálok egy szép nőt, az nem bűn, de nem szabad tárgyiasítani őket, szemérmetlenül nézni rájuk. A gyónás után egy kolléganőmmel volt hasonló eset. Az egész nőt csodáltam, de közben furdalt a lelkiismeret. Lehet-e valami helyes, amit titokban csinálok és félek, hogy rajtakapnak? Helyes-e, ha direkt ingerlem magamat? Ha bűn, amit elkövetek, tisztán szeretném látni, miért, hogy őszintén meg tudjam gyónni. Hogyan lehetne ezt megfogalmazni a gyóntatószékben? Köszönöm!
Arra buzdítom, hogy ne tegyen ilyet. Igen, ez paráznaság, igaz, nem valami súlyos foka, annak inkább az előszobája. De már oda tartozik. Ezzel már gerjeszti saját magát, s ennek a bűnnek különösen is az a természete - bár minden bűn ilyen - hogy nem áll meg, hanem mindig többet követel. Jól jelzi a lelkiismerete, hogy ezt rejtegetni kell. A gyóntató atyának is igaza volt, amikor arra figyelmeztette, hogy ezzel a tisztátalan tekintettel tárgyiasítja a másik személyt. Szabad gyönyörködni a szebbik nem szépségében, de kerülni kell az érzékiességet. Ne a testet nézze, hanem az arcot, a tekintetet. Persze, belebámulni a másik személy arcába szintén illetlen dolog, zavarba hozza vele az illetőt. Lehet, hogy túlzásnak tűnik Szent Charbel maronita szerzetes magatartása, aki a nőknek még az arcába sem nézett, nehogy kísértésbe essék. Mindenesetre a kemény aszkéziséről ismert remete szent is lett és sok csoda fűződik a nevéhöz. Javaslom, tehát, hogy kerülje az ilyen érzékiességet hordozó és gerjesztő pillantásokat. Ön is nyugodtabbá válik ettől. Legalábbis egy idő után, amikor már leszokott erről az önkéntelen testi késztetésről.
Tisztelt lelkiatya! Van egy nagyon kedves ismerősöm akinek nagyon súlyos próbálja van! Ördög űzte lenne szüksége. Tudna e neki segíteni ebben. Nagyon fontos és nagyon sürgős lenne választ kapjon. Amúgy Romániából írok és az érkörtvélyesi tiszteletről adta meg ezt a címet. Kérem segítsen. Vagy javasoljuk valakit aki tud rajta segíteni. Köszönöm.
Arra kérem, írjon a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre. Hátha tudunk segíteni.
Tisztelt Lelkiatya! Össze tudná nekem foglalni pár mondatban Moszkvai Szent Matróna életét? Előre is köszönöm! Péter
Kedves Péter! Bocsásson meg, erre nem vállalkozhatom. De egyszerű tanácsom, hogy a világháló keresőjébe írja bele a szentnek a nevét, és több lehetőséget is talál, amely Szent Matrónáról ad Önnek megfelelő tájékoztatást.
Kedves Lelkiatya! Egy olyan kérdésben szeretném a véleményét kérni, ami már régóta foglalkoztat, személyes érintettség miatt. Ön szerint lehetséges az, hogy valaki elveszítse a hitét? Ha ez esetleg megtörténik valakivel, visszatérhet még? És vajon az Istenhez való visszatérés milyen kapcsolatban áll az egyházhoz való visszatéréssel? Létezhet a két dolog egymástól külön? Többször olvastam, hogy sokan azért imádkoznak, hogy legyen hitük, de számomra ez egy érthetetlen ellentmondás, hiszen az ima már eleve valamilyen hitből fakad. Válaszát, gondolatait előre is hálásan köszönöm! Tisztelettel: Péter
Kedves Péter! Igen, sajnos lehetséges, hogy valaki elveszítse a hitét. Miként az is, hogy valaki újra megtalálja. Valójában mi, lelkiatyák sok ilyet láttunk már, kísérünk figyelemmel. A hitet táplálni, gondozni kell, különben elhal. Olyan, mint a szerelem. Tud lángoló lenni, életalakító, de ha nem tápláljuk, erősítjük naponta, akkor lassan kihuny, sőt, ellenséges érzületté tud válni. De arra is van példa, s most már inkább erről beszéljünk, hogy az ember újra hitre talál. Az csak logikai önellentmondásnak tűnik, hogy valaki a saját hitéért imádkozik. Aki ezt teszi, az már fölismerte, hogy bizony, nagy szüksége van, volna a hitre, de még ez nagyon hiányzik neki. Igen, az ilyen állapotban lévő embernek azt szoktuk tanácsolni, hogy imádkozzék ezért a hitért. Kicsit olyan ez, mint a holdkóros gyermek apjának a fölkiáltása, aki kérte ugyan a fiának a meggyógyítását, de érezte, hogy még nincs elég hite hozzá. Jézus azt mondta neki: "Minden lehetséges annak, aki hisz". Ekkor az apa fölkiáltott: "Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen!" A hitét kereső ember ugyanezekkel a szavakkal imádkozhat. Hiszen csíra szerűen már megvan benne a hit, de ő maga is érzi, hogy ez még kevés. De van egy másik tanácsom is. Ha úgy érzi, elvesztette a hitét és szeretné újra megtalálni azt, kövesse ezt az egyszerű gyakorlatot: minden nap olvasson el az Újszövetségből 4-5 mondatot. Abból mindig válassza ki azt a néhány szót, ami abból Önt megfogta, amin érdemes elgondolkodnia. Nem próbálom megjósolni Önnek, hogy mennyi idő múlva, de egészen bizonyosan nem is olyan sokára egyszer csak úgy ébred, hogy természetes lesz a számára az imádság, vagyis az Istennel való közvetlen kapcsolat.
Tisztelt Lelkiatya. olyan problém?val, kérdéssel fordulok Önhöz, hogy gyermekünket szeretnékegkereszteltetni, Isten gyermekévé tetetni. Viszont a leendö keresztapa nem valja a hitet, nincs megkeresztelve. Ez esetleg akadalya lehet gyermekunk keresztsegenek? köszönöm elöre is v?lasz?t.
Aki nem gyakorló keresztény életet él, az valóban nem lehet keresztszülő. Hiszen a keresztszülőnek éppen az a feladata, hogy segítse a megkeresztelt személy további keresztény fejlődését. Ha valami komoly ok miatt mégis azt az illetőt akarják megkérni keresztapaságra, aki nem vallja, nem gyakorolja a hitét, akkor azt szoktuk tanácsolni, hogy válasszanak mellé egy másik személyt, aki viszont hitvalló keresztény. Lehet akár több keresztszülő is. Bár ez nem ajánlatos, mert akkor csak külsőségekkel növeljük az egyébként roppant bensőséges eseményt. Mégis, erre van lehetőség, hogy több keresztszülőt is választanak, s valójában, keresztény értelemben az lesz az igazi, aki felelősséggel fogadja ezt a fölkérést, s nem csupán formaságnak tekinti.
Kedves Lelkiatya. Vallásomat gyakorló, fiatal felnőtt nő vagyok. Tanácsot szeretnék kérni munkahelyi konfluktussal kapcsolatban. Szegény sorból származom, a szüleim mindent meg tettek, hogy diplomát szerezzek. Most én támogatom őket, mert bedőlt a jelzáloghitelük. Én fizetem, hogy ne árverezzék el a házunkat. Szinte erre megy el az egész fizetésem. A kollégáim ezt éreztetik velem, kiközösítenek és nem fogadnak el. Kinevetnek, hogy szegényesen öltözködöm, nincsen kocsim és saját házam. Mindig kérdezik, hogy mikor lesz, és értetlenkednek. Ez már több éve így van. Vidéken élek, váltani nem könnyű, szükségem van erre az állásra,így itt maradtam. De ez a helyzet már egyre szörnyűbb. Én nem veszem fel, amit mondanak,ennek ellenére kedves vagyok velük, de ez nem nagyon segít. Mit lehet tenni ebben a helyzetben?
Nagyon fontos és nagyon értékes, amit tesz. Nem csak a hála, hanem a természetes emberi kötelességteljesítés is erre készteti - nagyon helyesen - hogy a fizetésével nem a saját életét akarja világi módon fejleszteni, hanem a szüleit támogatja. Ezt kevesen értik meg. Éppen ezért nem is érdemes arra törekedni, hogy ezt mások megértsék. Nem is szabad törődni azzal, hogy mit várnak el Öntől az életvezetésében. Ez mindig félresikláshoz vezet, ha valakit ez vezet. Ön eddig erős tudott lenni, s azt tette, amit a lelkiismerete diktált. Ezt meg is áldja a Mindenható. Úgy sejtem, hogy egyelőre nincsen házastársa, akivel ezeket meg tudná beszélni, s ezáltal sokat könnyíthetne a fölösleges terhek viselésében, amelyet az emberek értetlensége tesz a vállára. De addig is jó, ha van olyan barátja/barátnője, s emellett pedig olyan lelkiatyja, akinek ezeket időről időre el tudja mondani, ki tudja beszélni. Akkor több ereje jut arra, hogy továbbra is kedves maradjon, az emberek vádaskodása, netán gúnyolódása leperegjen Önről. Ez tehát a gyakorlati tanácsom, hogy lehetőleg ne egyedül hordozza ezeket a terhes gondolatokat, legyen, akivel meg tudja osztani. Mindenesetre legyen tisztában azzal, hogy helyes úton jár, hogy nem szabad hagyni, hogy más emberek gyarlóságai elbizonytalanítsák. Ha bántást kap, imádkozzék azért az illetőért. Elég, ha akkor mindjárt elmond érte egy Üdvözlégy-et, s az Istenszülő kézbe veszi a dolgát, így őt is, Önt is megsegíti.
Kedves Lelkiatya ! Egy beszélgetésben felmerült, hogy nem kell a templomban feltétlenül diszkrét ruhában megjelenni, mert nem az a lényeg. Válaszomra, hogy az egy szakrális tér és jelen van az Úrjézus az Oltáriszentségben, és őt meg kell tiszteljük, azt a választ kaptam, hogy Isten mindenütt jelen van. Voltak minderre válaszaim, DE rádöbbentem, hogy nem egészen tiszta nekem, hogy a templomban jelenlévő Isten és a mindenütt jelenlévő Isten tényében mi a lényeges különbség. Kérem segítségét és nagyon köszönöm előre is a választ. Üdvözlettel Anna
Kedves Anna! Bár nem a ruházatra kérdezett rá, csak ennek kapcsán az Isten jelenlétére. Mégis néhány szóval hadd szóljak ahhoz is. Én is fontosnak tartom, hogy az ember a templomban szépen, tisztességesen öltözzék föl, kivált vasárnap. Ahogy az ember vendégségbe, hivatalba, különösen, ha magas rangú személyek vannak jelen, odafigyel arra, hogy milyen ruhát vesz föl, éppen így a tőlünk telhető megtiszteltetés jele, ha a templomban is odafigyelünk erre. Persze, az is igaz, hogy Jézus nem csupán egy magas rangú személyiség, hanem a legeslegjobb barátunk, aki bármilyen öltözetben szívesen fogad. Ez is fontos szempont. De ha a legjobb barátainkhoz megyünk el vendégségbe, és ha egyáltalán nem sértődne meg, ha szakadt farmerben állítanánk be, akkor is igen nemes dolog az öltözékünkkel is kifejezni nem csak a baráti szeretetünket, hanem a tiszteletünket is a tisztességes öltözékkel. Zavaró tényező még ebben a kérdéskörben az, hogy nagyon sokan nem az Úrért, hanem az emberek véleménye miatt öltöznek föl szép ruhába, s úgy mennek a templomba. Ez mindenképp alapos félrecsúszás, Az ilyen világi hiúság ne tévesszen meg bennünket, ne csapjuk be magunkat! Az Isten jelenlétéről. Ő valóban mindenütt jelen van, bármikor, bármilyen körülmények között szólhatunk hozzá, akár pizsamában, fürdőköpenyben, papucsban, túrabakancsban, igazán mindegy, hogy mi van rajtunk. Az ő jelenléte mindent betölt. Mégis mi, emberek, érezzük a különbséget az egyes helyek, környezetek között. Másként tudunk imádkozni az erdőben vagy hegytetőn, s másként a buszon utazva, megint másként otthon, a szobánkba zárkózva. A mi lelkünk az, amely nem egyformán, nem egyforma mértékben és módon nyitott az Isten jelenlétére. Ez az, ami különbséget eredményez. De nem is csak a külső körülmények, hanem a belső nyitottságunk. Amikor azt imádkozzuk a Szentlélekhöz, hogy te "mindenütt jelen vagy és mindeneket betöltesz,... jöjj el, és lakozzál mibennünk", akkor ezzel azt fejezzük ki, hogy a mindenütt jelenlévő Lélek énbennem minél erőteljesebben, minél hatékonyabban legyen jelen.
Kedves Lelkiatya! Romai katolikus vagyok.Gyermekkorom ota, sok evtizedes kihagyas utan ,kb.egy evvel ezelott tertem vissza a Szentgyonashoz es Szentaldozashoz. Problemam: mikor kovet el az ember sulyos vagy bocsanatos bunt, honnan es mibol lehet azt tudni, hogy bocsanatos-e vagy sulyos bun-e amit elkovettunk, mikor jarulhatok igy nyugodtan gyonas nelkul a Szentmisen Szentaldozashoz? Valaszat halasan koszonom.
Istennek hála, hogy újra fölfedezte az ő erejét, szeretetét. Azt javaslom, hogy tegye rendszeressé a gyónását, és lehetőleg mindig ugyanahhoz a paphoz járjon. Válassza ki azt, akiben legjobban megbízik, és kérje is meg, hogy lássa el tanácsokkal. (Egy ilyen rövid válasz nem tud mindenre kitérni.) Ha rendszeresen gyónik, mondjuk, havonta, akkor rendszeresen áldozhat, tehát minden vasárnap, de akár hétköznap is, ha megteheti. Nem javaslom, hogy a bűnöket figyelje, értékelje, melyik a súlyos, melyik kevésbé az, hanem inkább a Krisztus követő életre összepontosítson. Valósítsa meg a hétköznapi életében az ő életét. Törekedjék arra, hogy tettei az ő tettei legyenek, s kerülje mindazokat, amelyeket ő nem tenne az Ön helyében. Ilyen egyszerű. Persze, ehhöz állandó és személyes, mély kapcsolatot is kell tartania vele, hogy valóban ő legyen jelen az Ön életében, ne pedig csak egy elképzelt messiás. Minden szent misében bűnbánó lélekkel vegye magához az Úr Jézus Testét, s akkor ez a valóságos jelenlét meglepő módon fogja átalakítani az életét.
Tisztelt lelkiatya! Azt szeretném kérdezni hogy egy 17 éves lány és egy 25 éves fiú között nagy a korkülönbség? Köszönöm válaszát.
Ez a személyiségektől függ. Első hallásra valóban soknak tűnik. De főleg ekkor, amikor a leány csupán 17 éves. Később, 20-30 fölött már ez a 8 év eltörpülhet, de ekkor még nagyon nagy a távolság. Ezért nagyon fontos, hogy ne menjenek mélyen bele a testi kapcsolatba. Nem csak a testi egyesüléstől óvom, az magától értetődő, de még az ölelés, csók is túlságosan bódító lehet ebben a korban. Egy felnőtt férfi sokkal jobban tudja kezelni, sőt, irányítani ezt a dolgot, mint a fiatal tapasztalatlan leány. Az e téren való kiegyensúlyozatlanság is okozza, hogy ekkor még nem tud harmonikus lenni egy ilyen kapcsolat. Érdemes tehát várni, nem előreszaladni. Ha tudnak várni, lassan lépegetni a kapcsolatban (azt értem ezalatt, hogy nem túl sokat találkoznak, inkább leveleznek, s ha együtt vannak, akkor inkább sokat beszélgetnek, nem pedig szerelmeskednek), akkor lehet ebből is szép kapcsolat, mely éppen e megfontolt lépések miatt érlelődhet nagyon értékessé.
    ... 4 5 6 7 8 
9
  10 11 12 13 14 ...