Ne kiengesztelni akarja őt, hanem egész egyszerűen kérjen tőle bocsánatot. Ennyi az egész. Hisz abban, hogy Isten Önnek megbocsát? Remélem, igen. Higgyen Isten szeretetének ingyenességében! Az helyes törekvés, ha szeretné meg is mutatni az Úrnak, hogy Ön valóban hisz benne, valóban elfogadja az ő végtelen szeretetét, és ezért vállal valamilyen áldozatot, pl. egy napi böjtöt, vagy egy hétköznapi Szent Liturgián való részvételt, amelyen meg is áldozik, vagy valamilyen komolyabb emberbaráti szolgálatot. Ha erre törekszik, ez helyes. Csak nem szabad azt gondolnia, hogy ezzel kiengesztelheti Istent. Mintha az Ön cselekedete tenné helyre az életét, nem pedig Isten ingyenes ajándéka. Ha tehát bántja ez a bűn, tegyen valamit a másik oldalra. Például imádkozzék azért, akit megítélt. Ez helyes. De tudnia kell, hogy Isten enélkül is megbocsát Önnek, ha őszintén bocsánatot kér.

Divat lett a "melegség". Egyik fiatal kezében láttam egy telefont, amelynek a hátulján ez a rekámszöveg volt: "Légy te is meleg!" Ez csak jelzi ennek az áldatlan helyzetnek az abszurditását, hogy próbálják propagálni és terjeszeni a természetellenességet. A homoszexualitás, mint jelenség, igen régről ismert. De az is magától értetődő, hogy nem normális jelenség, hiszen összeegyeztethetetlen a szexualitás eredeti céljával, amelynek a kizárólagos és kölcsönös szeretetet kifejezése mellett egyértelmű szerepe van az utódok nemzésében. A homoszexualitás meddő. Ráadásul ebben a mai környezetben, amelyben számos egyéb tényező teszi természetellenessé az emberi életet (erdők, természeti tapasztalatok hiánya, műanyagok tengere, táplálékok szintetikus összetevőinek sokasága, és folytathatnánk az emberi kapcsolatok szétesésével, amelyet a családok széthullása eredményez, és még sok egyébbel), így a szintén természetellenes szexualitás is jobban burjánzik, sok, identitásában bizonytalan ember keresi a helyét és kapcsolatait téves módon. Szóval, épp csak megemlítve néhány okot, kétségtelen, hogy ma több ember érzékelheti magán, hogy saját neméhez vonzódik, mint bármikor korábban az emberiség történetében. Ugyanakkor a jelenség nem bűnös. A meleg hajlamú ember semmivel sem bűnösebb, mint bármelyik embertársa. Csak olyan megpróbáltatásokat, szenvedéseket kénytelen hordozni, amelyek ebből az eltorzult identitásából fakadnak. Minden egészséges embernek keményen meg kell küzdenie azért, hogy a szexualitását helyesen, Isten akarata szerint élje meg. A saját neméhez vonzódó embernek külön nehézséget jelent, hogy ha ebből nem tud kigyógyulni, akkor ezt a megpróbáltatást egész életén keresztül kell hordoznia. Nem ő maga választotta, mint a cölibátusban, Istenért vállalt szüzességben élő ember, hanem kapta, kialakult benne. (Hogy ebben mennyi az ő saját és környezétének felelőssége, ez más kérdés, most ne vegyük ide.) Aki ezzel él, az lehet pap, szerzetes, hittanár, kántor, egyéb egyházi képviselő. Ebben ez a hajlama nem akadályozza meg. Csak éppen meg kell vele küzdenie, hogy ugyanakkor megmaradjon a helyes, Istennek tetsző életvitelben. Amelyre, ismétlem, mindenkinek törekednie kell. Az volna önellentmondás, ha valaki ezzel a beteges hajlamával kérkedni akarna, ha érvényt akarna szerezni neki, főként, ha akár személyes életében csöndesen, akár kihívó módon hangosan meg is akarná élni. Ez ellentmond az Evangéliummal, szemben áll Isten akaratával. Aki így akarná megélni a homoszexualitását, annak nincs helye az egyházi szolgálatokban.

Ez nagyon fontos kérdés. Nagyon fontos látni, hogy a szerelmesek között ott van Isten. Ő a szeretet. Tehát ő az, aki kettejüket összeköti. Minél tisztább, minél önzetlenebb kettejük egymás iránti szeretete, annál erőteljesebb, annál érzékelhetőbb ez a jelenlét. Másrészről azonban Isten nem irányítja az érzelmeinket. Azt nekünk kell irányítanunk, nekünk kell kézben tartanunk. A szerelem föllobbanhat olyan személy iránt is, aki egyáltalán nem hozzánk való, akivel a kapcsolat inkább romboló, nem pedig építő. Ugyanazzal a "szerelem" szóval illetjük az ilyen erős vonzalmat is, de ez nem az, amit Isten táplál és megáld. Tehát pusztán a föllobbanó vonzalom még nem föltétlenül utal Isten jelenlétére. De nem is ő dönti el helyettünk, hogy kire irányuljon a vonzalmunk. Nyilván roppant összetett ez a jelenség. Nem lehet leegyszerűsíteni a Cupido jelenségre, hogy van egy kis angyalka, aki nyilával megsebzi és összeköti az embereket. Ennél sokkal nagyobb szabadságunk van. A megjelent vonzalmat értelmezni kell, kézben tartani, irányítani. E fent leírtak alapján talán már azt is könnyebb megérteni, hogy hogyan tudjuk értékelni a kapcsolatunkat, lehet-e remélni, hogy Isten jelen van benne, vagy nem. Az önzetlenség, az egymás odaadó elfogadása, az öröm, a kölcsönös áldozatvállalás, ezek azok a jelek, amelyek, ha megvannak, akkor lehet remélni, hogy Isten áldása is rajta van a kapcsolaton. Nagyon fontos a kölcsönösség, egymás kiegészítése. Ha csak egyik fél részéről van meg az önfeláldozás, akár a végsőkig való odaadás, abból nemigen lesz egészséges kapcsolat. Az ilyenkor inkább óvakodni érdemes.

Semmi. Semmi igazán lényeges. Nyilván más a történelmük, más a nemzetekhez illetve más egyházakhoz való viszonyuk. Ezeknek számtalan egyéb hatása is van, de ezek nem lényegiek. A keleti katolikus egyházak a katolikus egyházon belül a keleti egyházak, ugyanazokkal a kincsekkel, amelyekkel a katolikus egyházon kívüli keleti egyházak rendelkeznek.

Ha az ember meghoz egy döntést, utána már nem érdemes azon töprengeni, hogy az vajon jó döntés volt-e vagy sem. A döntésnek megfelelően kell rendezni a dolgokat, s abban megmaradni, amíg valami vagy inkább több jel arra nem mutat, hogy mégis más utat kell választani. De akkor sem érdemes azon rágódni, hogy lám, akkor rossz döntést hoztam, hanem értékelni kell az elmúlt időszak tapasztalatait, és azokból tanulva lépni tovább. Nagyon fontos igazság, hogy "akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik" (Róm 8,28). Tehát bátran mondhatom, Ön jó döntést hozott. Ehhöz igazítsa a továbbiakat. Amire nagyon figyeljen, hogy az Isten iránti szeretetét építse tovább. Annak hatása lesz majd a további döntéseire is. Most jó helyen van, jó úton jár. Isten ezt fogja megáldani. Javaslom, hogy nyitott szívvel figyelje is Istennek ezeket az áldásait. Bármi, ami ebben elbizonytalanítaná, az kísértés, amely azt akarja elhitetni, hogy Isten ebből a jelen helyzetéből nem tudna kihozni valami igazán jót, valami még jobbat. Azok haladnak előre, akik Istenre figyelnek. Erre érdemes tehát leginkább törekedni.

Vajon miért gondolják azt sokan, hogy a szexuális bűnökkel hamarabb követünk el halálos bűnt? Ez teljesen téves felfogás. A válaszom erre az indító kérdésre pedig az, hogy azért, mert gyakran összekeverik a szemérem szégyenkezését a bűnök miatti szégyenkezéssel. Ennek pedig aztán az elmúlt századokban olyan messzemenő hatása lett, hogy szinte a legfőbb bűnök közé kerültek a szexuális bűnök. Holott az önzés, a szívtelenség, a becstelenség lehetnek sokkal súlyosabb bűnök, mint egyik másik bűnös cselekedet a szextum terén. Az alapkérdésére azonban nemigen tudok pontos választ adni. Főként azért, mert ebben én nem vagyok járatos. Általában nem szoktam tanácsolni, hogy válasszuk szét, különítsük el a halálos és bocsánatot bűnöket. Ugyanis ennek én nem sok értelmét látom. Minden bűnt ugyanazzal az elszántsággal kell kerülni, a kicsit és a nagyot egyaránt. Ha a kicsit megengedem, könnyen belecsúszhatok a nagyobba, tehát nem jártam jobban ezzel sem. Meg nem is tartom illőnek ezt feszegetni. Ha az emberi kapcsolatokra vetítjük, egy házas férfi részéről nem ugyanolyan szeretet ellenes cselekedet flörtölni egy idegen hölggyel a feleség jelenlétében, mint a háta mögött, úgy, hogy ne tudjon róla? Ez utóbbiba kevesebb szégyenérzet vegyül, s ezért érezzük kisebb bűnnek, holott ugyanolyan mérgező, sőt, még veszedelmesebb is. Az Úrnak minden bűn egyformán fáj, a kicsi bűn éppúgy, mint a nagyobb vagy még nagyobb. Nincs ezen mit nagyon osztályozni, a bűnnek egyszerűen nincs helye. "Kerüld a bűnt, s a bűn is elkerül!" (Sir 7,2), ezt tudom tanácsolni.

Nem, szinte biztosra vehető, hogy ez nem lehet bűn. Hiszen épp azzal próbálkozik, hogy a rossz gondolatokat elűzze, tehát, hogy elkerülje a bűnt. Inkább csak az a kérdés, hogy okos megoldást választ-e vele. Illetve arra is föl kell figyelni, hogy az ember még saját magát is képes becsapni, s egy-egy ellenséges gondolatot - akárcsak tudatalatti szándékkal - azzal tart a saját közelében, hogy harcol vele, birkózik vele, addig is ott van... Figyelnünk kell, mert könnyen becsapódhatunk ilyen módon. Talán ezért is tanácsolják az atyák, hogy jobb egyáltalán nem foglalkozni ezekkel a rossz gondolatokkal. Mert amíg viaskodunk velük, addig úgyis ott vannak a fejünkben, ilyen módon elűzni nem tudjuk. Mondok egy egyszerű példát. Ha azt kapja feladatul, hogy semmiképpen se gondoljon az elefántra, akkor azon nyomban megjelenik a képe, s nem is igen tud szabadulni tőle. Minél inkább törekszik arra, hogy ne gondoljon erre a behemótra, az csak makacsul annál inkább ott van a fejében. Mármint annak a képe. Mit lehet tenni? Ha helyette tudatosan egy másik állatra gondol, vagy éppen egészen mással, például csillagászati érdekességekkel köti le a gondolatait, akkor egy idő múltán valóban meg is feledkezik az elefántról. Efféle stratégiaként ajánlják, tehát az atyák, hogy a gondolatainkat tereljük másra, de ne foglalkozzunk azzal, amitől szabadulni akarunk.

Inkább az a kérdés, hogy Ön miért irigykedik? Ne engedjen teret ennek a buta gondolatnak! Ennek a lánynak az életében vannak olyan dolgok, amelyeket Ön szívesen átvenne, lehet. De vannak olyanok is, amiket meg nem. Esetleg, amelyekről nem is tud. Mindenkinek megvan a maga élete, annak gondjai és örömei. Akkora butaság ezeket az életeket, sorsokat összehasonlítani, mint ha össze akarnánk hasonlítani egy ceruzát egy létrával. Az egyik erre, a másik arra jó. Az egyik embernek ez a feladata az életben, a másiknak más. A kérdésére nem tudok választ adni, mégpedig azért, mert teljesen rossz a kérdés. Ilyeneket igazán semmi értelme föltenni. Sem nem tudjuk a választ, sem nem visz minket előrébb a saját életünkben. Márpedig, nemde, ez a cél. Azt javaslom, tehát, hogy a saját életét tekintse át inkább, Ön mi mindent kapott, lehetőségeket és nehézségeket, és imádságban gondolja át, hogy mi a dolga mindezekkel, hogy a jó és rossz dolgokon keresztül hogyan akarja Önt vezetni, segíteni az Úr. Ezzel a válasszal tudom segíteni Önt.

Mindent helyre lehet hozni. Nyilván roppant lelkiismeretfurdalása van emiatt a tette miatt, s ez nagyon jó, nagyon helyes. Ezt komolyan kell venni, most ez a teendő. Ha csak lehetséges, azt javaslom, tárja föl az illetőnek, hogy amit mondott, az hazugság volt. Lehet, hogy nagyon nehéznek tűnik, de ez majd teljesen fölszabadítja. Nekem is volt ilyen élethelyzetem, és hatalmas lelki élményt jelentett, amikor a hazugságomat le tudtam tenni. Talán elég lett volna meggyónni, a Jóistentől bocsánatot kérni, de sokkal mélyebb a gyógyulás, ha a helytelen cselekedetet a helyére is tudjuk tenni. Ezt a kettőt javaslom tehát, hogy kérjen bocsánatot az illetőtől, akinek nem mondott igazat, utána pedig gyónja meg ezt a bűnét. De lehet akár fordítva is. Ez most a feladat.

Természetesen szabad kérni az altatást, ha arra van lehetőség. Nekem is volt hasonló esetem. Ezt azért említem, mert bennem is volt némi szégyenkezés, hogy nem merem vállalni a fájdalmakat, kellemetlenségeket, de vannak más, elkerülhetetlen szenvedések is, amelyeket fölajánlhatunk. Kicsit hasonló ez ahhoz, hogy vajon szabad-e fájdalomcsillapítót használnunk. Erre is természetesen igen a válasz.

Megerősítem, amit korábban írtam. Nincs szükség kiíratkozásra. Ha a református egyházban dokumentálni szeretnék az Ön odatartozását, ezt meg tudják tenni anélkül is, hogy erről a korábbi anyakönyvben nem készül bejegyzés. Azért is tanácsolom ezt az utat, mert a katolikus egyházat formálisan elhagyni súlyos bűn. Szeretném ettől megkímélni, ugyanakkor szabadon hagyni a lelke indíttatásának követésében. Hogy aztán később mi fog következni az Ön életében, azt nem lehet előre látni. Nem kizárt, hogy idővel olyan fordulatok történnek majd, amelyek következtében szeretne visszatérni a Katolikus Egyházba. Ezért is hangsúlyozom, hogy indokolatlan és szükségtelen a "kiíratkozásra" törekedni.

Igen, szabad és lelkileg hasznos, ha a testvéregyházakkal egymás szentjeit tiszteljük.

Hogy ezek az exaltált jelenetek nem a Szentlélek műve, ebben valóban bizonyosak lehetünk. Inkább ember ellenes bűnök, mert becsapják, méltatlan helyzetbe bocsátják, hosszú távon félrevezetik őket. Nem nevezném azonban kifejezetten a Szentlélek elleni bűnnek. Az ugyanis nem egyéb, mint a megátalkodottság, amikor valaki nem hisz a Szentlélek erejében, nem bízik benne, nem kér bocsánatot a bűneire. Megrőkönyödésemben én is azt mondanám, hogy amit ilyen módon művelnek, az megbocsáthatatlan, de Isten őket is valahogyan meg tudja menteni. Főként azokat, akik áldozatai ennek. Akik pedig irányítják... hát, Isten velük is legyen irgalmas!

Kedves Márton! Nincs szükség semmiféle kiiratkozásra. Ha Isten közelségét a református istentiszteleten tudja jobban megélni, járjon el oda. Úgy sejtem, hogy a református gyülekezetben sem fognak kérni keresztlevelet. Mivel már bérmálkozott, a konfirmálásnak sincs igazán jelentősége. Nem kell ezt semmilyen hivatalos iratokban dokumentálni. Járjon minél gyakrabban az istentiszteletekre, és jól teszi, ha továbbra is olykor elmegy a katolikus szentmisére is. Mivel a szentgyónás kimarad az életéből, meg nem is fog rendszeresen szentmisére járni, ezért ha ott is van, ne részesüljön az Eucharisztiából. Ha az úrvacsorából szeretne részesülni, szerintem azt viszont megteheti, ha a gyülekezeti lelkész ezt jóváhagyja.

Nem, a jogos önvédelem egyáltalán nem bűn, hanem természetes emberi reakció. Az önvédelem módjának és mértékének megválasztása körül lehetnek további erkölcsi kérdések, hogy a védekezés arányban van-e a támadással. Persze, hozzátéve,hogy egy váratlan és ropppant feszült helyzetben egyáltalán nem biztos, hogy helyesen tud dönteni az ember. De alapvetően leszögezhetjük, hogy az önvédelem nem bűn, hanem nagyon is helyes emberi cselekedet.