Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenkilenc meg egy? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Tisztelt Lelkiatya! Elnézést, ha együgyűt kérdezek (milyen szép a magyar nyelv egy ügyű, és valóban nem jobb azoknak, akiknek csak egy ügyük van s az az Isten?) Szóval ez a mondat Jézus szájából miért is magyarázat a feltámadásra? Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene? Köszönöm a segítségét, hogy megértsem.
Jézusnak egy zseniálisan újszerű egzegézisét kapjuk ebben. Ez a kifejezés a zsidó nép körében nagyon ismert volt. Jahwe ugyanaz az Isten, aki meghívta Ábrahámot, kiválaszotta Izsákot, ezt továbbvitte a fiára, Jákobra. Jézusig ezt a mondatot mindig úgy értelmezték, hogy az elhunyt ősatyák is annak idején ugyanahhoz az Istenhöz imádkoztak, mint a mai emberek. Viszont Jézus ezt a képet teljesen átfordította, és ezzel annyit mondott, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob most is ott vannak Isten közelében. Hogy Jahwe az ő Istenük (is), ez nem csak annyit jelent, hogy amíg éltek, hozzá imádkoztak, hanem ez a mondat a jelenben is érvényes, azaz, ők most is élnek. S ilyen módon sokkal erősebb, élő kapcsolatuk van a jelenben is az Istennel. Ezt sejteti Jézus ezzel a mondatával. S hogy ezt a hallgatóság megértette, vagy legalábbis megsejtették, hogy mire utal Jézus, a következő mondat igazolja: "Amikor a sokaság ezt hallotta, álmélkodott tanításán." (Mt 22,33) Illetve a folytatás is ezt igazolja, mely arról számol be, hogy Jézus ezzel a szavával a föltámadásban nem hívő szadduceusokat elhallgattatta.
Kedves Lelkiatya! Már írtam, de semmi választ az oldalon nem találtam. Máté atyával kspcsolatban írtam, hogy nem kellett volna eltenni. Ma Márk atya a beszédében nagyon szépen beszélt róla, legalább ennyi pozitív itt Debrecenbe. Utána páran kimentünk a sírjához delutan, éppen a család egymásba ölelkezős, éppen imádkozó körébe kerültünk. Együtt sírtunk! Mondták, ők erősek, de hiányzik nekik. Nekunk is! Lehetett volna vmit tenni? Nagyon szerettuk.
Valóban, többen is írtak a lelkiatya rovatba Máté atya halála kapcsán. Ezek legtöbbje nem annyira lelki tanácskérés, inkább kérdés, nem ritkán vádaskodás vagy éppen tanácsadás, de van közöttük köszönet is az egyháznak címezve, hogy közzétették a megrendítően szép temetést. A következőket tudom mondani Önnek és az őszintén, jó szándékkal érdeklődőknek. Máté atya valóban nagyon jó pap volt, igazi papi lélek, aki a híveiért élt (halt!). Nagy erővel törekedett is arra, hogy valóban jó pap legyen, hogy mindenki, főként az elöljárói meg legyenek vele elégedve. Való igaz, ezt többen is felhánytorgatták, hogy egyházunkban ritkán kapnak dicséretet az atyák a munkájukért. Ez főként a fiataloknak sokat számítana, erősíthetné őket a hivatásuk alakulásában. Máté atya, talán éppen lelki jóságának eredményeképpen, nem volt erős alkat sem fizikai sem lelki értelemben. Érzékeny lelke sokszor szenvedett attól, hogy meg vannak-e vele elégedve vagy nem. Ezt az elöljárói nemigen vették figyelembe. Biztos, hogy erre sokkal jobban oda kellett volna figyelni. Máté atya ezekben a stresszes helyzetekben sajnos pótcselekvésre jutott, ami viszont egyébként is gyenge fizikumát nagyon gyorsan lerontotta. Kórházba kerülése után sok segítséget kapott az elöljáróitól, számtalan beszélgetésben próbáltak neki segíteni, eljuttaták többféle terápiára. Sajnos ezek már nem igazán hoztak javulást, legföljebb ideig-óráig. A Debrecenből való elhelyezése az ő kérésére történt. Első szolgálati helyén Pécsett nagyon jól érezte magát, ott sok szeretetet, szép feladatokat kapott, ezért is kérhette az ehhez hasonló munkakört. Sajnos azonban ekkorra annyira megromlott a fizikai és pszichés állapota, hogy ezen a helyen, néhány apró sikertől eltekintve már nem igazán tudott teljesíteni. A papi munkától való eltiltást azért kapta, hogy talán ez ráerősít arra, hogy legyen ereje a káros és mérgező szenvedélytől szabadulnia. Mivel ez volt a papságba való visszatérésének feltétele. Papsága iránti elkötelezett szeretete jó reménységet adhatott arra, hogy ezzel talán ki lehet őt mozdítani egyre romló állapotából. Mindezek a próbálkozások s a további - anyagilag is megsegített terápiák - már nem hoztak eredményt. Amikor végre ő maga hozta meg a döntést a szabadulás irányába, az pedig már fizikailag késő volt. Amikor jelentkezett a szabadító terápiára, akkor már erős kórházi kezelésre szorult, az állapota csak egyre romlott. Sokunk buzgó imádsága ellenére megkövetkezett a tragédia. De talán nem ellenére, mert hisz az imádság sohasem száll hiába. A temetés szertartásában is arra kaptunk buzdítást, hogy ne legyen hiábavaló Máté atya halála. S ez rajtunk múlik, hogy a gyász miatti fájdalom, és a történtek miatt felelősség kérdése hozzásegít-e bennünket ahhoz, hogy változtassunk saját magatartásunkon. Én így látom, dióhéjban így tudom elmondani és értelmezni Máté atya halálának körülményeit és tanulságait.
Tisztelt kedves Lelkiatya! Dicsértessék a Jézus Krisztus! Dicsőség a Szentháromságnak! Barátnőm megözvegyült, karjai között halt meg a Férje, hirtelen, 40 évi boldog házasság után, házassági évfordulójuk után pár nappal. Nemsokára hasonló körülmények között, karjai között halt meg Édesanyja, akivel nagyon összenőttek gyermekkora óta. Megboldogult Keresztanyja nem tartotta vele a kapcsolatot, keresztlánya fiatalon meghalt. Egy barátnője, miután férjhez ment (pedig neki köszönhette a férjét) nem tartotta továbbra a kapcsolatot vele. Nem az ő hibájából, teljesen egyedül maradt, én vagyok az egyedüli, aki időnként felhívja, én is csak telefonon tudom tartani vele a kapcsolatot - nehezen járok. Barátnőm azt mondja, hogy nem igaz, hogy az idő segít, évek múlása egyáltalán nem enyhíti fájdalmát és a szörnyű képek mindig előtte vannak... A háziorvosa valami gyógyszerrel segíti, amit havonta felír neki és akkor fél óráig elbeszélget vele, megértően... Barátnőm azóta nem tud hinni, pedig azelőtt mindig rendszeresen imával kezdte a napot, letérdelve, és eljárt gyónni, áldozni is. Csalódott a hitében, szeretne , de már nem tud hinni, templomba nem jár, papokkal, szerzetes nővérrel sem akar beszélgetni. Hogy tudok segíteni rajta, mit mondhatok, hogy tudom enyhíteni szenvedését? Férjemmel együtt imádkozunk érte - lehet, hogy többet és intenzívebben kellene? Mit tetszik tanácsolni? Köszönjük válaszát és várjuk a Jó Isten áldásával. Isten áldja Önt, Önöket!
Istenem, nagyon nehéz helyzet ez! Azt tudnia kell, hogy Önnek nagyon sokat köszönhet most a barátnője, hogy a lehetőségekhöz, a képességeihöz képest tartja vele a kapcsolatot, tartja benne a lelket. Annyit mondhatok Önnek, hogy ezt a szálat, amely Önökön keresztül a világhoz, az emberi közösséghöz köti, továbbra is erősen tartani kell. Például olykor-olykor a férje is felhívhatná, keresve erre valami ürügyet. Hogy ne csak mindig az Ön hangját hallja. Az is nagyon jó, hogy imádkoznak érte. Az erősebb imádság legföljebb annyit jelenthet, hogy minden egyes alkalommal, amikor imádkoznak - s nem is csak akkor, amikor őérte! - még odaadóbban figyelnek az imára, jelen vannak az imában. Hogy ezáltal az Önök Isten-kapcsolata minél erősebb, minél mélyebb legyen. Ugyanis ettől függ az Önök imájának ereje, hatékonysága. Nem kell a barátnőjéért számszerűleg többet imádkozni, de az Önök lelkiéletét érdemes tovább fejleszteni, tovább erősíteni. Bár azt mindenképpen tudom tanácsolni, hogy mondasson Szent Liturgiát / szentmisét az illetőért. Az a leghatékonyabb imádság. Amit még tehet, hogy megpróbálja a barátnőjét megmozgatni. Tanácsoljon neki megnézésre érdemes filmeket, videókat, vagy ajánljon neki könyvet, kérjen tanácsot konyhai mesterkedésekben. Tehát minél inkább terelje el a figyelmét a gyászról, a magányról. A másik célkitűzés pedig az legyen, hogy valami úton-módon hozzásegítik, hogy tegyen lépést az Isten felé, az egyház felé. Figyelje az alkalmat, hogy hogyan tudja ebbe az irányba terelni. Elhívni egy búcsúba, megkérni, hogy segítsen be a sütemények készítésébe, meghívni a karitász munkában való részvételre, stb. (Édesanyám teljes egészében ágyhoz kötve szüntelenül kötögette a leprásoknak a takarókat. A szeretet leleményes.) Ezt a kettőt tudom tanácsolni Önnek: segítse hozzá a barátnőjét, hogy ne legyen elszigetelt, de ennél fontosabb, hogy az első lépést tegye meg visszafelé, az Úr felé. De nem is igazán visszafelé, mert az már sosem lesz olyan, mint régen volt. Isten őt így akarja átalakítani, hogy még erősebb legyen hitében, személyiségében. A fájdalom, a szenvedés nagyon sokat tud formálni rajtunk. Nem szabad tehát belesüppednünk saját fájdalmunkba, hanem keresni kell abban az Isten felé vezető utat. Persze, mást erről meggyőzni nem olyan könnyű, de ebben az irányba érdemes terelni.
Kedves Lelkiatya! Pünkösdkor a görög egyházban miért zöld színű a papi ruha? Szilárd püspök idején piros volt. Teljesen érthetetlen a zöld szín használata. A tűz, a láng nem vöröses szín. Nem értem a logikát. Ráadásul az ortodoxok használják...
A piros pünkösd nagyon szép hagyomány. Valóban, a láng színe is piros, és ez okozhatta, hogy a latin hagyományban pirosban ünneplik a pünkösdöt. A keleti hagyományban a piros a vértanúk színe, amikor egy nagyobb vértanút ünneplünk, például Szent Györgyöt, akkor piros liturgikus díszt használunk. Továbbá a piros vagy inkább bordó a böjt színe is. Minden böjti időszakban piros vagy bordó színt használunk a ruháknál is, az oltárterítőknél is. Ezért semmiképp sem illik pünkösd nagy ünnepéhöz a piros szín. Viszont valóban szép keleti hagyomány, hogy a Szentlélek ünnepein zöld színbe öltözünk. Három ilyen ünnepünk van, a vízkereszt, a pünkösd és az úrszínváltozás ünnepe. Pünkösdkor - szintén igen régi szokásnak megfelelően - ráadásul élő ágakat, olykor lekaszált füvet viszünk a templomba, ezzel is még érzékelhetőbbé téve az élet robbanását, amelynek forrása a Lélek. Ezek az okok azok, amiért a keleti egyházban sok helyütt zöld liturgikus színt használnak pünkösdkor.
Dicsértessék Jézus Krisztus! Üdvözlöm atyám! Igazából tanácsot szeretnék kérni öntől. 29 éves vagyok,mindigis kereszténynek vallottam magam,kiskoromban megkereszteltek,nem voltunk templomba járó család de nagyobb ünnepeken mindig mentünk misére.Tavaly nyár óta valami megérintett vagy nem is tudom,hogy fogalmazzak...elkezdtem olvasni a bibliát,minden este imádkozom,járok vasárnaponként misére, tartottam a böjtöt idén húsvét előtt,próbálok úgy élni ahogy Jézus tanította. De körülbelül 2-3 hete kezdem elveszteni a lelkesedésem vagy nem is tudom,hogy fogalmazzak. Nem a hitem gyengül mert ugyanúgy hiszem és vallom Jézus Krisztust uramnak és megváltómnak,de egyszerűen nincs bennem lelkesedés. Bevallom őszintén, sokszor kihagyom mostanában az imádkozást és a biblia olvasást. Pedig vágyom Isten közelségére és tudom,hogy imádkoznom kellene...nem kérni bármit, hanem köszönetet mondani minden nap a csaladért, egészségért,a jó létért. De valamiért mégis kihagyom.. Egyik ismerősöm azt mondta,hogy ilyenkor kellene erősnek lennem és minél jobban akarni Istent mert az ördög is oda megy lopni ahonnan van mit,és nekem most a hitem akarja ellopni. Mit tanácsol nekem atyám? Mit tegyek? Rossz érzés számomra ez a helyzet jelenleg... Elnézést,hogy hosszú voltam. Köszönöm a válaszát előre is .
Én is azt tudom megerősíteni, amit az ismerőse mondott. Kapott az Úrtól egy hatalmas lehetőséget. Megsegítette, meglendítette a hitéletét. Minden bizonnyal ezzel valami célja van, feladatot szán Önnek. No, nem kell megijednie, ez nem föltétlenül papság vagy szerzetesség. Hanem egész egyszerűen nagy szükség van olyan keresztényekre, akik végre komolyan veszik a hitüket. Ezt várja Öntől is az Úr, ebben segítette meg. Csakhogy most Ön következik a cselekvésben, ha úgy tetszik, a küzdelemben. Még csak nem is kell a sátánra fogni a dolgot. A rosszra hajló emberi természet sajnos bőven elegendő ahhoz, hogy a hitünket elhanyagoljuk. Néhány nagyon egyszerű tanácsot adok Önnek. Elengedhetetlen, hogy minden vasárnap vegyen részt a Szent Liturgián/szentmisén. És áldozzon is ezeken. Rendszeresen gyónjon. Mostanában lehet akár 2 hetente, de legalább havonta. Minden nap reggel és este végezze el az imádságait, tehát legyen együtt az Úrral, ne csak egyszer. Ezen felül pedig olvasson minden nap a Szentírásból. De úgy, hogy arra oda is figyel, hogy milyen üzenetet kap az Úrtól. Nem biztos, hogy minden nap lesz lelkesedése ezt megtenni, de ne arra várjon, hogy lelkesedjék, hanem szítsa föl az Isten iránti szeretetének tüzét minden nap. Bízom benne, hogy nem fogja elhanyagolni ezt a nagyszerű kegyelmet, amelyet kapott. Sok erőt, hűséges kitartást hozzá!
Tiszteletem Atyám! Egyetlen egy kérdés foglakoztat mostanában, még pedig az hogy aki öngyilkosságot követett el, neki a lelke hova kerül halála után? Egy közeli családtagom sajnos fel akasztotta magát lelki okokból kifolyólag! Köszönöm válaszát!
Épp az imént írtam le, hogy az üdvösségünk a halál pillanatában bennünk lévő lelkiállapotunkban dől el. Régen azért nem temették el az öngyilkosokat egyházi szertartással, mert biztosnak tekintették, hogy ők elkárhoznak. Hiszen az ilyen ember életének utolsó tette egy gyilkosság, amit már nincs is módja megbánni. Ma ezt másként látjuk. Egyrészt a pszichológiai ismereteink sokkal árnyaltabban mutatják meg, hogy amikor valaki önnön kezével végez az életével, azt vélhetően valami súlyosan beteg pszichés állapot okozhatja. Hiszen az emberben nagyon erős az életösztön. Ha azt valami felülírja, az csak valami beteges elhajlás lehet. De még ha nem így volna, hisz tudunk olyan esetekről, amikor valaki nagy tudatossággal készíti elő ezt a szörnyű tettét, tehát nagyon úgy tűnik, hogy nem pillanatnyi pszichés zavar eredménye, akkor is van még ott valami köztes állapot, amelyben minden megfordulhat, minden a helyére kerülhet. Ugyanis különbség van a biológiai halál és a teológiai halál között. Amikor valaki a klinikai halál állapotába kerül, még mindig van vagy lehet néhány perce, amelyben gondolkodhat, akár dönthet is a sorsáról. Legalábbis ma úgy látjuk, hogy ennek megvan az esélye. Így tehát annak is megvan, hogy valaki önmaga oltja ki saját életét, de azt az utolsó utáni pillanatokban még megbánhatja. Ki tudja, amikor Júdás a fán függött, utolsó sóhajtásaival nem kért-e bocsánatot a Mindenhatótól? Tehát ma már imádkozunk az öngyilkosokért is, abban bízva, hogy ők is a mennyországba kerülhetnek. Fontos is, hogy nagyon erősen imádkozzunk értük, mondassunk értük Szent Liturgiát / szentmisét.
Kedves Lelkiatya! Az üdvösséggel kapcsolatban szeretném kérdezni Önt, hogy a földön mi mennyire lehetünk abban biztosak, hogy valaki üdvözült vagy sem? Drága áldott jó Máté atyánk eltávozása vetette fel bennem ezt a kérdést, aggódva érte a botladozása miatt és a legjobbakban bízva, magam előkészületét a túloldalra pedig segítve. A Jóisten mit mérlegel, hogy üdvösségre jussunk? Köszönöm, ha megtisztel a válaszával! Kissné dr Albert E.
Leírok egy történetet. Egy igen bűnös életet élő ember önmagára ébredt, megtért, és többé nem akarta azokat a súlyos bűnöket elkövetni, mint korábban. Sőt, szerzetes lett, hogy csak az imádságnak éljen. Ám néhány év múlva újra jelentkeztek a kísértések, és ő nem tudván ellenállni, újra bűnbe esett. Utána zokogva állt a Krisztus ikon elé, hogy bocsásson meg neki az Úr. Majd egy idő múltán megint erőt vett rajta a kísértés, és bement a városba. Majd újra visszatért, hogy bocsánatért esengjen. Aztán ez rossz szokásává is vált, a kísértések közepette vergődve máskor is bement a városba, de mindig visszatért, hogy bocsánatot kérjen az Úrtól. Egyik ilyen alkalommal aztán a templomban állván megjelent a sátán, és kéjjel csúfolni kezdte. "Már megbocsáss, Uram, de nem veszed észre, hogy ez az ember csak játszik veled? Sír, hogy bocsáss meg neki, aztán megint vétkezik, majd megint siránkozik, majd megint vétekzik. Miért fogadod vissza, ha úgysem tud kitartani ez a hitvány alak?" Erre az Úr is megszólalt. "De hiszen te is mindig visszafogadod..." De hogy biztos legyen az üdvössége, én most, ebben a bűnbánó lelkiállapotában szólítom magamhoz." A testvért holtan találták szerzetestársai a templomban. Szép példája ez a történet annak, hogy mi nem látunk bele mások vívódásába. Mi csak a külsőt látjuk, ezért nem szabad sohasem megítélnünk másokat. Ehhöz egyedül Istennek van joga és tudása. S egészen bizonyos, hogy Isten, aki minden embert üdvözíteni akar, megtalálja az emberi szívben azt a pontot, amely őhozzá köti, amely alapján üdvözítheti. Az üdvösségünk nem a jó és rossz tetteink mérlegének az eredménye. A halál pillanatának lelkiállapotában dől el, hogy ki jut üdvösségre és ki kárhozik el. Aki bűnbánattal áll oda, az egészen bizonyosan üdvözül. Ezért fontos, hogy halála előtt mindenki meggyónjon, bűnbánattal letegye a vétkeit. Aki így hal meg, az csaknem biztosra vehető, hogy Isten magához fogadja egy örök életre.
Kedves Lelkiatya! Érdeklődni szeretnék képviselő testület választásának menenetéről. Ki tehet javaslatot jelöltre, illetve ki és milyen módon vehet részt a választáson? Van erre vonatkozó szabályozás? Tudom, hogy a felelősség a parókusokra hárul a jelöltek kiválasztásánál,de a jelöltekkel szemben támasztott követelményeiről viszont nemsokat tudok. Arról is szeretnék információt. FELTÁMADT KRISZTUS
A honlapunkon megtalálható a teljes Szabályzat. Abban megtalálható a választás menetének részletes leírása: https://hd.gorogkatolikus.hu/adattar-dokumentumok
Kedves Lelkiatya! Görögkatolikus voltam gyerekkorom óta, de igazán elmélyedni a hit dolgaiban csak 4 éve kezdtem. Azóta egyre több mindent olvasok, megtanulok, imádkozok, mindent, amit addig nem tettem ennyire vagy nem ilyen érdeklődéssel. Emiatt van az, hogy bizonyos dolgokra csak most jövök rá. Az információkat részben az internetről is gyűjtöm, a Facebookon egy katolikus keresztény hölgy blogját, bejegyzéseit, cikkeit is szoktam olvasni és ennek kapcsán lenne kérdésem. Az illető a "hagyományos katolikus nőiség" képviselője, magyarra fordítva így tudnám visszaadni az angol nyelvű blogja címét és témáját. Sokat posztol katolikus házasságról, nőknek öltözködési tippeket a katolikus (keresztény) előírásoknak megfelelően, Szűz Máriáról, sok olyanról, ami katolikus és főleg a nőket érdekelheti, bár sok férfi is olvassa amiket ír. Mint írtam, öltözködési tippeket is ad és az egyikről nagyon érdekelne a véleménye. Azt mondja, hogy a nőknek fátylat kellene viselniük a templomban ha tényleg őszintén komolyan be akarják tartani a hitünk előírásait és Isten parancsait. Az alábbi okokat sorolja: 1. Szerepel a Bibliában és mint minden mást, ami abban szerepel, be kell tartani. 2. A fátyol viselésével Szűz Mária példáját követjük, az ő alázatossága, engedelmessége fejeződik ki ezáltal. 3. Része a Szentírásnak és hagyománynak. 4.Nőként a templomban elsődleges dolgunk és így jelezzük, hogy meg vagyunk szentelve (angolul: sacred). 5. Ezzel kimutatjuk a tiszteletünket Isten és az angyalok iránt. 6. Az alázatosság és szerénység jele. 7. Egy áldozat, mely tetszik Istennek, megdicsőíti és magasztalja az Eucharisztiában jelen lévő Krisztust. 8. A nőiségünk és méltóságunk megtisztelése. 9. Látható jele annak, hogy teljesen alárendeljük magunkat Istennek. 10. Ahogyan a menyasszony fátylat visel mikor vőlegényéhez megy az oltár elé, úgy kell nekünk is fátylat viselni, mert Krisztus menyasszonyaiként a vőlegényünket vesszük magunkhoz az Eucharisztiában. - Találtam olyan igeszakaszt, ami arról szól, hogy a nők ne menjenek fedetlen hajjal templomba. Ez lenne az: "3Szeretném azonban, ha megértenétek, hogy a férfi feje Krisztus, az asszony feje a férfi, Krisztus feje pedig az Isten. 4Minden férfi, aki fedett fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz fejére. 5S minden asszony, aki födetlen fővel imádkozik vagy prófétál, szintén szégyent hoz fejére. Éppen olyan, mintha megnyírták volna. 6Ha pedig az asszony nem akarja fejét befödni, vágassa le a haját. De ha megszégyenítő az asszonyra, hogy a haját levágassa vagy kopaszra nyiratkozzék, födje be a fejét." (1Kor 11,3-6) Ha ezt elolvasom, akkor mintha ez megerősítené azt, hogy a nőknek fátylat kellene viselniük, de még nem láttam ilyet a templomban sosem, pedig római katolikus és görög katolikus templomban is voltam már és nem hiszem, hogy az egyház ezt előírná. Gyanítom, hogy csak konzervatív, nagyon hagyománykövető katolikusok csinálják ezt. Most akkor kinek van igaza? Egyébként a Krisztus menyasszonyaiként viseljünk fátylat típusú magyarázatot nem is nagyon vagyok képes elfogadni, mert nem tehetek róla, nekem furcsa ez a felfogás, hogy mi nők, akik ott vagyunk a misén, Krisztus menyasszonyai lennénk. Még ha az egyházra egészében mondják, azt valahogy elfogadom, nekem az apácákra is furcsa de még az is belefér ha nagyon muszáj, de hogy a nők, akik ott vannak a templomban, az nem. A férfiakra ugyebár már nem is lehetne érvényes ez a logika, Jézus férfiakhoz és nőkhöz egyaránt jött, nekem már szinte ellentmond az egész krisztusi logikának az, hogy annyira a Krisztus mint vőlegény/férj és a nő mint menyasszony/feleség hasonlatok vannak mindenhol. Nekem nagyon furcsa ezt úgy felfogni, hogy ha Kati ott van a misén, akkor ő ott Krisztus menyasszonya és a vőlegényéhez megy az oltárhoz mint az esküvőn. Az áldozás sokkal inkább tényleg azt jelenti szerintem, hogy az Isten bárányának a testét esszük és a vérét isszuk, mint régen a zsidók az áldozati állat húsát. Nekem ebbe nem fér bele, hogy közben ezt értelmezzük mint házasságot. Meg hogy én az áldozáskor "összeházasodok" Jézussal minden alkalommal és a vőlegényemhez megyek ki mikor hozzá megyek. Az áldozás áldozás, a házasság házasság. Hiába nem szó szerint érti az ember az ilyet, nekem ez akkor is sok. Nem tartom szerencsésnek ezeket a megfogalmazásokat és hogy még fátylat is hordjak emiatt, mert Jézus a vőlegényem, tekintsek rá úgy, ez nekem már nagyon belemagyarázás. Az említett hölgy, akiről írtam az átlagtól eltérő véleményen van sok mindenben. Az egyik bejegyzésében például válaszolt azoknak, akik a latin nyelvű misékre a "De hát senki nem érti" véleményt mondták és azt írta, hogy szerinte aki nem tanul meg latinul katolikusként, az lusta, aki igazán akar, az megtanul, ma már nem nagy dolog nyelveket tanulni, valaki kettőt vagy hármat is tanul. Konkrétan azt írta, hogy aki manapság nyávog, amiért hogy nehéz megtanulni egy olyan könnyű nyelvet, mint amilyen a latin, az csak kifogásokat keres és lusta. Írt még ettől udvariatlanabb dolgot is, de azt már direkt nem írom. Hogy őszinte legyek, ezt én erős túlzásnak tartom és a megfogalmazása is hagy kívánnivalót maga után, de nem akarom ítélkezni felette még így sem, nem is azért írtam ezt le.Csak azért írtam ezt le ide, mert ez elég jól mutatja, hogy az illető mindenben elég szigorú, hagyománykövető, már szinte túl szigorú is lehet akár és hát ha amúgy meg ilyen, akkor az is lehet, hogy a fátyolozás kapcsán szintén ez a helyzet, hogy nem feltétlenül van igaza. Viszont a latin nyelvvel ellentétben a fátyolozás, a haj eltakarása a Bibliában is szerepel tehát most már tényleg nem tudom, hogy mi az igazság. Ami engem illet, nekem a ruháim felét le kellene akkor cserélni, mert az én ruháim elég rosszul néznének ki fátyollal együtt. Ez az illető hölgy eleve mindig ruhában, szoknyában jár, az öltözködési stílusa is konzervatív ha szabad így mondani, én gyakran veszek fel nadrágot, sportosabb dzsekit vagy farmerkabátot a templomba is akár. Próbálom kompenzálni elegánsabb cipővel, elegánsabb nadrággal és valamikor a kabátom is elegánsabb, de nem vagyok teljesen olyan az öltözködésben mint ő. Ön szerint ha nem hordok fátylat, akkor kevésbé fejezem ki Istennek a szeretetem, tényleg vétek a parancsai ellen? Jézus jobban örülne ha fátylat hordanék vagy neki jó vagyok anélkül? A fátyolozáson kívül nagyon érdekelne az is, hogy van-e valami módszer, valami trükk arra, hogy megkülönböztessem, mi az, ami tényleg kell egy kereszténynek és elvárja Isten mindenképp és mi az, amit nem baj ha nem csinálok meg, nincs jelentősége, csak néhány túl szigorú ember mondja kötelezőnek. Nem ítélkezni akartam az illető felett, sokszor tud egyébként kicsit gonoszul fogalmazni, de annyira igyekszek a jót meglátni benne, mert jó dolgokat is mond, felmenteni ha valamit rosszul tesz, pedig nem nagyon képes belátni a hibáit és nem érdekli, azonnal Jézusra irányítom a figyelmem rögtön mikor jönne a kísértés, hogy ítélkezzek felette. Ebben a levélben sem az ítélkezés volt a szándékom, csak tényeket akartam leírni és teljes képet adni a logikájáról, ami ihlette a kérdésem.
Azt olvasom levelében, hogy ez a hölgy tippeket ad nőknek arról, hogyan öltözködjenek. Ha tippeket ad, akkor azt nem kell utasításnak venni. Gondolom, ő is inkább ajánlásként fogalmazza meg. Ha netán azt írná, ez a katolikus egyház előírása, akkor rá kellene mutatnia arra, hogy ez hol szerepel az egyház előírásaiban. Ugyanis nincs benne. A Bibliában ugyan valóban olvasunk róla, de Szent Pál sem előírásként, inkább ajánlásként fogalmazza meg: "minden asszony, aki födetlen fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz fejére." "Ítéljétek meg magatok, illik-e az asszonynak födetlen fővel imádkoznia Istenhez?" (1Kor 11,5, 13). Az érvek, amelyeket az Ön által említett hölgy írt, szinte mind igen elgondolkodtató. Én is ezeket mondom: elgondolkodtató, ajánlatos. De egyáltalán nem bűn ezt nem követni. Számoljunk azzal is, hogy az öltözködésben mindig is erősen hatottak a hely és a kor követelményei. Régen sokkal többször hordtak kendőt az asszonyok, mint manapság, még itt nálunk, Magyarországon is. Ugyanakkor vannak országok, ahol ez a szokás ma is él, főként a tőlünk keletebbre lévő európai országokban. Szóval, szép szokás, de nem előírás. Egészen bizonyos az, hogy ha Ön nem hord fálylat, attól még ugyanolyan kedves az Istennek, mintha hordaná. Ez olyan apró külsőség, hogy igaznán nem és érdemes ilyen akkurátuson törődni vele. Jézusnak mint vőlegénynek a szerepe azonban valóban nagyon érdekes fölvetés. Szerintem idővel Ön is meg fog barátkozni ezzel a képpel. Nyilván minden hasonlat sántít, ez a kép mégis nagyon sokat elárul Jézus szeretetéről. Jézus a jegyes, az anyaszentegyház pedig a menyasszony. S ugyanez elmondható az egyes hívő személyekről is. Nem a házasságkötés sok emberi vetületére kell gondolnia, hanem arra a néhány, de nagyon lényeges pontra, amely alkalmas arra, hogy Isten és az ember kapcsolatát megvilágítsa. A vőlegény és a menyasszony nagyon szeretik egymást. Vágyuk, hogy egész életükben együtt éljenek, mindenüket megosszák, s ami a leglényegesebb, annyira szeretik egymást, hogy nagy vágyuk a testi egyesülés. Ez elmondható az emberszerető Isten és az Istent szerető ember kapcsolatáról is. A testi egyesülés is megtörténik a házasságban, igaz, csak részlegesen, hiszen a házaséletben a testi egyesülés bármilyen csodálatos dolog, mégiscsak rövid ideig tart, és nyilvánvalóan nem is teljes egyesülés. Az Eucharisztiában azonban ez megvalósul. Ennek semmi köze a szexualitáshoz, egészen másként valósul meg az egyesülés. De ennek is a forrása és a célja a két szerető fél egymáshoz közel kerülése. Ebben a képben nem kell, hogy zavaró legyen a nemi megkülönböztetés. Istenben nincsenek nemek. A férfi is tud Jézus jegyese lenni (a rossz áthallások miatt nem szoktuk mondani, hogy Jézus menyasszonya, de mégis arról van szó: jegyese, szerelmese, vele való egyesülésben párja). Nincs trükk az isteni akarat megtalálására. Gyakorolni kell, kérni kell, s idővel egyre jobban fog menni. Ehhöz sok türelem és alázat kell. De már az is az Isten felé vezető út...
Kedves Lelkiatya! Nem látom az önellentmondást, amire utal. Nyilván nem csak a még nem létező személytől lehet megkérdezni, hogy akar-e létezni, hanem a már létezőtől is, hogy szeretne-e tovább létezni. Szerintem a kárhozott lelkek biztosan jobban örülnének annak, ha megsemmisülnének, mintsem hogy tovább szenvedjenek. Erre utal az Úr Jézus is Júdás kapcsán: jobb lett volna, ha meg sem születik (Mt 26, 24). Ha az Úr szerint is jobb lett volna neki nem megszületnie, akkor mégis miért kellett mégis megszületnie (Júdás szempontjából, nem pedig a mi üdvösségünk szempontjából)? Mi több: Isten a saját mindentudása és előrelátása miatt azt is tudná, hogy mit válaszolna a még nem létező személy erre a kérdésére.
A kérdés nehézsége és megválaszolhatatlansága a szabadság titkában rejlik. Emberi logikával azt mondanánk, hogy jobban jártunk volna, ha Isten nem ad nekünk ekkora szabadságot, hogy akár ővele is szembefordulhatunk. S ott van a másik feloldhatatlan kérdés, ha Isten előre látja, hogy valaki ellene fog fordulni, azaz, a kárhozatra jut, akkor miért teremti meg? Hol itt a szeretet? A kárhozatra teremtette volna? Nyilván nem. Bár, a protestáns teológia, amelyben néha fontosabb az érthetőség, mint a titok elfogadása, volt olyan kísérlet, amely azt állítja, hogy az eleve elrendelés miatt Isten egyeseket az üdvösségre, másokat a kárhozatra teremtett, s nincs mit tenni, akinek oda szól a sorsa, az oda is jut. Ez viszont teljesen szembenáll az ember szabadságával. Mondom, logikailag feloldhatatlan. De az emberi értelmünknek ez a korlátoltsága nem korlátozza sem az Isten mindenhatóságát, sem az ember szabadságát. Csak a mi elménkbe nem fér bele, hogy ez akkor hogy is van. Ami a létezés kérdését illeti, ott is hasonlóan megoldhatatlan helyzettel állunk szemben. Igen, a létet kaptuk, nem kérdezett senki róla, mégis teljesen a mi felelősségünk, hogy mit kezdünk vele, mi lesz a vége. Isten mindenhatóságát és az ember szabadságát, mindkettőt majd csak odaát fogjuk megérteni. Ott majd elbeszélgethetünk róla.
Kedves Lelkiatya! A legutóbb megválaszolt kérdés az őrangyalokról szólt és Ön válaszában az angyalokat és szenteket is említette. Bennem is megfogalmazódott valami a témával kapcsolatban. Töredelmesen bevallom, bár ez lehet nem nagy hiba, hogy a katolikusok nagy részével ellentétben nem szoktam szentekhez imádkozni, segítségüket kérni. Főként Istenhez fordulok, mert nekem ez az, ami szívből jön, Jézushoz is egyre közelebb kerültem, egy nagyon rossz időszakomon segített át, ezért koncentráltam nagyon rá és nem a szentekre és így nekem ez lett a legtermészetesebb. Biztosan nagyon változó, hogy kinek hogy alakul a hite. Egy ideje már szoktam Szűz Máriához is fordulni és most már nagyon szívesen teszem. Nem csak a segítsége miatt hanem mert ahogy egyre jobban megszerettem Jézust, úgy kezdtem közeledni az édesanyjához és megszeretni. Gondolom ezzel nincs semmi baj. A római katolikusoktól szoktam főleg hallani, hogy Mária a mi anyánk is és bízhatunk benne. Úgy érzem, ha annyira szeretem Jézust, nem tudom nem szeretni az édesanyját és bizony eszembe jut olykor-olykor, hogy Jézus fájdalma a kereszten együtt járt Mária fájdalmával. Valamilyen szempontból így a mi megváltásunk összekapcsolódik Mária, egy édesanya könnyeivel. A kérdésem nem is ez, mert ezt inkább csak meg akartam osztani mint gondolataimat. A kérdésem a szentekről szólna inkább, mert ha nem is szoktam általában a szentekhez imádkozni, de voltak kivételek. Többször fordultam már Jézus egyik apostolához, Szent Júdáshoz a közbenjárásáért. Nem Iskarióti Júdásra gondolok, hanem a másik apostolra. Azért hozzá fordultam, mert hallottam, hogy sok embernek segített már lehetetlen helyzetekben és az utóbbi időben egyre nagyobb tiszteletet érzek az apostolok iránt, mert hozzájárultak ahhoz a hithez, ami az én megváltásomat is jelenti. A térítéseik,a csodáik, a mártírhaláluk, a megírt evangéliumok, leveleik. Amikor az említett apostolhoz fordultam, volt olyan alkalom, hogy nem csak kértem valamit, nagyon hivatalosan, nagyon tárgyilagosan és röviden hanem részletesen elmondtam neki mi foglalkoztat, mi bánt, miért aggódok. Mint máskor Jézusnak. Amikor úgy éreztem, nem tudok magamért imádkozni, idő kell nekem ehhez, akkor kértem, tegye meg helyettem. Ez a napokban történt, mert egy fontos vizsga miatt vagyok ideges. Nem csak ez szomorított el hanem az is, hogy mostanság sok bajom volt és Jézus követésében is elfáradtam, gyengének érzem magam. Nem azért mert nem érdekel Jézus, ellenkezőleg, eddig nagyon keményen küzdöttem, fejlődtem, imádkoztam, másokat szerettem, krisztusi keresztény akartam lenni és volt is bőven előrelépésem, sőt, volt olyan atya, aki azt mondta, adjak ezért nagy hálát, mert nagyon keveseknek adatik meg ami nekem és az emberek többsége a feléig se jut el annak, ahova én. Igen, csak elfáradtam. Akkor még ezt az atyának nem mondtam, mert akkor még jól éreztem magam. Azóta ezt Jézusnak is elmondtam, de előbb még csak Szent Júdást kértem meg, imádkozzon értem és neki öntöttem ki a szívemet. Ima közben el is pityeregtem magam, két egymást követő napon. Ha őszinte akarok lenni, meg kell mondjam, szégyellem ezt. Olyan szégyellnivalónak érzem, hogy megszólítottam valakit, akivel addig nem sokat beszéltem, csak ritkán és rögtön rázúdítottam az összes bajomat. A földi életben ezt sok találkozás, sok beszélgetés, hosszabb ismeretség után szokás. És elsírtam magam valaki előtt, akit még sose láttam életemben, nem is láthattam, mert amikor Jézus apostola volt, én nem is léteztem. Ezen kívül, nem volt ugyan tökéletes, de olyan nagy dolgokat tett Jézusért és az ő üldöztetéséhez képest az amiről panaszkodtam neki semmiség. Nekem mégis nehéz. Nem ciki ez? Hogy tekinthet erre az apostol, akinek a segítségét kértem? Biztos tanult Jézustól sokat a szeretetről, de nem tudom elképzelni, hogyan állhat ahhoz, hogy valaki akinek semmi köze hozzá, a segítségét kéri, panaszkodik neki, tényleg elsírja neki a bánatát. A mennyben lévő emberek biztosan máshogy állnak ehhez, csak nekem ez nem könnyen érthető. Lehet, hogy annyira krisztusivá lett, hogy majdnem úgy tekint rám mint Jézus? Amikor imádkozunk egy szenthez vagy angyalhoz, biztosak lehetünk benne, hogy nem idegesítjük? Olyan hihetetlen nekem, hogy a földi élettel ellentétben a szentek, angyalok, apostolok mindig szeretettel és türelemmel hallgatnak minket. Jézus édesanyjáról el tudom képzelni, mert bűn nélküli volt, de a szentek nem, nem lettek megkímélve a bűnös természettől amit az áteredő bűn okozott. Az imádságomban azt is kifejeztem Júdásnak, hogy hálás vagyok neki az apostoli munkájáért és szeretem. Nem tudom miért, de úgy éreztem és kimondtam. Ez is olyan különös, hogy szerethetek valakit, akit még soha nem láttam. Nem csak hogy szimpatikus hanem tényleg mint amikor az ember úgy érzi, szereti a másikat. Nem tudom, hogy én csinálok valamit rosszul vagy ez az egész tényleg lehetséges. Ugye nem hoztam magam ciki helyzetbe? Sok katolikusnak bizonyára természetesek az ilyen dolgok, de nekem ez még új.
Nem ciki. Sőt, nagyon is szép dolog. Az sem meglepő, hogy a Krisztus követésbe egy kicsit belefáradt. Sok emberi tényező van az Ön Isten-keresésében, Jézus iránti szeretetének folyamatában. De ez teljesen természetes, hisz emberek vagyunk. Minden bizonnyal a Lélek vezetése által talált rá erre a lehetőségre, hogy az egyik szent apostolt szólította meg. Ezzel mintegy kitágíthatjuk a szeretetünket Isten felé. Némelyek azt gondolják, hogy a szentekhöz való imádságunk az Istenre figyelésünktől von el minket. De ez nem így van. Színesebbé, gazdagabbá teszi a hitünket, a szeretetünket, ha fölfedezzük, hogy Jézus anyja, az apostolok, a vértanúk, az előttünk élt szentek mind bekapcsolódnak az Istennel való kapcsolatunkba, részévé válnak annak, még teljesebbé teszik azt. Azt is jól fogalmazta, hogy a szentek úgy tekintenek ránk, vagy legalábbis hasonló módon, mint maga Isten. Igen, ők már ismerik ezt a kimeríthetetlen isteni szeretetet, és azzal fordulnak felénk. Soha de soha nem sértődnek meg, nem vesznek rossz néven semmit, amit velük vagy feléjük teszünk. (Ha valaki káromolná őket, az sem esik nekik rosszul, csak az illetőt sajnálják a benne lévő tudatlanság vagy szeretethiány miatt.) Jól teszi, ha ezt is, a szentek helyes tiszteletét egyre inkább fölfedezi a katolikus/ortodox hitvilágban.
Kedves Lelkiatya! Zsolozsmástábor ebben évben mikor lesz?
Irotán július 8-11 között, Létavértesen július 11-14 között.
Kedves Lelkiatya! Az a kérdésem, hogy hogyan áll az egyház egy keresztény vallását gyakorló lány és egy megkeresztelt, elsőáldozott, de vallását csak alkalmanként gyakorló párhoz. (Én vagyok a lány). Tehát az a kérdésem egészen pontosan, hogy meddig érdemes bízni és imádkozni, hogy egy rendes katolikus párkapcsolatunk lesz, ahol mind a ketten Istenre támaszkodunk, nem pedig csak alkalmanként megyünk el együtt templomba? Azért nehéz, mert egyrészt nagyon szeretem, másrészt más alap értékrendben egyezünk a barátommal, csak ő kamaszkora óta elhanyagolta a vallást, és most kezdett el újra velem imádkozni.
Szerintem nagyon szép reményeket hordoz, ha a szerelem valakit Istenhöz vezet. Nem ritka, hogy az elkötelezett keresztény fél hozzásegíti a másikat ahhoz, hogy ő is Istenre találjon. Csak nagyon fontos ebben az őszinteség. A nem gyakorló fél eleinte nyilván a kedvese kedvéért megy el templomba vagy imádkozik, de el kell jönnie annak a pontnak, amikor már önmagától is építi a kapcsolatát Istennel. Ezért mindenképp érdemes nagy hittel imádkozni, s olykor furfanggal is cselekedni, hogy minél több értékes, hiteles hatás érje az illetőt, amelyek a hitre elvezethetik. Az elköteleződést csak akkor javaslom, ha őszinte hitre tért a másik is. Persze, ez sem annyira könnyű, mert mégsem köthetjük a szerelmünket ilyen feltételekhöz, mert akkor félő, hogy valóban csak látszat megtérést érünk el vele. Mégis nagyon fontos szempont az életre szóló elköteleződésben, hogy a legfontosabb alapelvekben, azaz a keresztény hitben egységesek legyenek.
Dicsőség J?zus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Azt szeretném megtudni, hogy a mandalafestés rejthet - e valamilyen veszélyt a lelki életre? Köszönettel várom válaszát! Dicsőség J?zus Krisztusnak!
A mandala festés önmagában nem káros, sőt, egyesek számára minden bizonnyal hatékony nyugtató hatása lehet. Van azonban egyfajta szellemi tartalma is, ettől óva intek mindenkit. Az önmegváltás egyik válfaja, amely látszólag nagyon tetszetős, sok ember számára vonzó tud lenni, de a lényegről eltereli az ember törekvését. Tudniillik, hogy megváltásra szoruló teremtmények vagyunk, és csak egyedül Krisztus tudja nekünk az igazi boldogságot megadni. De ha valaki ilyen különleges köröket festeget vagy díszítget, önmagában e tevékenység nem káros, nem félrevezető.
Kedves Lelkiatya! Egyszer azt olvastam, hogy szeressük az őrangyalunkat. Van amikor sugall nekünk dolgokat,mit tegyünk ,merre menjünk. Én van amikor spontán köszöntöm jó reggelt Őrangyalom ,vagy ha pl otthon maradt a lakatom,annyit mondtam magamban ,hogy kérlek vigyázz rá... Ön szerint, hogy bánjak vele,így lehet? Köszönöm szépen a válaszát!
Igen, beszélgethetünk az őrangyalunkkal. Jó tudni, hogy van valaki a mennyben, aki személyesen vigyáz ránk. Persze, gyorsan hozzáteszem, hogy a mennyei Atya, Jézus Krisztus, a Szentlélek a legszemélyesebben vigyáz ránk, szeret, segít, megerősít. Katolikus hitünk azonban hozzáteszi, hogy kapcsolatunk lehet a szentekkel is, akik a mennyben vannak, s így az angyalokkal is. Egynémelyiküket ismerjük név szerint, Mihályt, Gábort, Raffaelt, Urielt. Az ő nevüket a Szentírásból tudjuk. A saját őrzőangyalunk nevét nem tudjuk. De például tudhatjuk a védőszentünk nevét. Mindenkinek van egy védőszentje is, akinek a nevét viseli. Például a Károlyoknak Szent Károly, az Ágneseknek Szent Ágnes. (Ezért is fontos,hogy a keresztségben már korábban élt szentek nevét adjuk!) Tehát imádkozhatunk a szentekhöz, a védőszentünkhöz, az őrangyalunkhoz. Éppen úgy, mint amikor megkérünk valakit, hittestvérünket, rokonunkat, barátunkat, szerezeteseket, hogy imádkozzanak értünk. A szentek és angyalok közbenjárása is ilyen. Ők is imádsággal tudják segíteni az életünket, nem pedig úgy, hogy odaföntről rendezgetik azt (parkoló helyet keresnek nekünk, visszafognak, hogy ne essünk az árokba, stb. - bár, ki tudja, talán ilyenekben is segíthetnek, de nem ez a lényeg). Minden Isten kezében van, végső soron tőle kérünk, tőle remélünk mindent. De mindig jó, ha vannak a lelki küzdelmeinkben társaink, itt a földön is, odaát a mennyben is, szentek és angyalok. Ez nem csökkenti Isten iránti szeretetünket, sőt, inkább növeli, szinesíti, gazdagítja azt.
    ... 10 11 12 13 14 
15
  16 17 18 19 20 ...