Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tíz meg nyolc? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Már nem tudom, hogy pontosan mikor, de régebben kértem a segítségét, véleményét egy problémámmal kapcsolatban. Akkor beszámoltam a szomorúságomról, stresszről, amit a másokkal szembeni megfelelési kényszerem okoz. Édesanyámmal, Jézussal és PhD-n a témavezetőmmel szemben is hasonló érzésekkel kellett megküzdenem. Az édesanyámmal szemben ez szerencsére elmúlt, így most erről nem is írok. Több oka is van, de a legfontosabb, hogy már nem veszekszünk annyit, nem érzem a kényszert, jobban megértjük egymást. Bármennyire is szégyellem, a témavezetőmmel a kapcsolatom változatlan és annyira elkeseredtem, hogy szeretnék tanácsot kérni. Szégyellem, hogy felnőtt emberként nem tudom ezt elintézni magamban, de úgy örülnék a tanácsának. Nincs is akivel meg tudnám beszélni ezt és egyre rosszabb hatással van rám. Nem tehetek róla, de nem tudok nem törődni a viselkedésével és a véleményével. Szinte folyamatosan azt érzem, nem értékeli a munkám. Úgy, ahogyan írtam akkor is: ha valamit jól csinálok, próbálok szorgalmas lenni, azt természetesnek veszi, de ha valami lehetne jobb is, nem jól csinálom, éppen nem vagyok annyira szorgalmas, azt megjegyzi. Nem lehetek biztos abban, hogy rossz szándékból teszi vagy csak ilyen a természete, de akármelyik is, nekem nem esik jól. Ezen kívül az tud rosszul esni, amilyen megjegyzéseket tesz időnként. Ellentmondásos a viselkedése, mert ugyanarról a témáról nem mindig ugyanúgy nyilatkozik. Jelentkeztem előadni két konferenciára. A jelentkezés előtt beszéltünk róla, hogy egyáltalán mennék-e és melyikre, mennék-e mindkettőre, hogy legyen. Az egyik messze van, a másik közelebb. A jelentkezés előtt azt mondta, érthető ha nem akarok messze menni mert az alatt az idő alatt egy közelebbire is el lehet utazni, ő nem is erőltet semmit, én döntöm el. Amikor azt mondtam, azon a messzebbin gondolkodok még, kérdezte arra miért nem mennék, mondtam két indokot, az egyik a távolság volt. Ekkor azt kérdezte, hogy én csak azt csinálom, amihez kedvem van? Mármint én. A PhD-képzésen is vannak követelmények, félévenként fel kell vennem tárgyakat, haladni a saját kutatásommal, akár azon kívül is órákra járni vagy a tanszéken valamiben besegíteni és teljesíteni is szoktam az adott félévre tervezett, választott feladataimat, viszont így is sok szabadságom van, hogy mit hogyan csinálok. Mégis, amikor ezt kérdezte tőlem, az úgy hangzott mint valami kényszerítés. Nekem is van dolgom, meg is csinálom, de a PhD-n viszonylag szabadon oszthatom be az időmet és hogy milyen feladatot mikor akarok elvégezni, milyen sorrendben, a kutatási téma is olyan ami engem érdekel. A PhD nem a kényszerről szól. Egy másik héten, amikor mondtam neki, hogy jelentkeztem végül mindkét helyre előadni, azt mondta, hogy el is kell menni, nincs okom nem menni, a távolság miatt nem kell nemet mondani, meg nekem nincs három gyerekem, mehetek. Ezt hallva teljesen az az érzésem támadt, hogy akinek nincs gyereke, pláne nem több, nincs férje, az ne mondjon egy szót se, neki mindent meg kell csinálni, kevesebbet ér akinek nincs gyereke, férje. Neki van, de idősebb is nálam. Nem akarom azt mondani, hogy nincs sok munka a gyerekekkel, háztartással, szó sincs erről, de nem esett jól amit mondott. Tényleg érdemes konferenciákra menni, de azért azt sem lehet mondani, hogy én csak ülök a babérjaimon és nem megyek sehová: a tavalyi évben (akkor kezdtem a képzést) voltam két konferencián is és az egyik 2023-as konferenciára mindenképp elmentem volna, az a harmadik lenne és akkor még csak a képzés felénél járok és már van három, ami nem rossz teljesítmény. Még utána is lenne lehetőségem. Már első évfolyamos doktoranduszként kétszer adtam elő, én voltam az egyetlen akkor, aki azon az évfolyamon kétszer adott elő, többnyire egyszer szoktak vagy egyszer sem. Nem kényszerből, tényleg szerettem volna és saját döntésem volt. Ezek fényében tényleg értelmetlennek tartom amit mondott. Már a PhD előtt is ismertem, nála írtam szakdolgozatot és TDK-dolgozatot is. Akkoriban nem volt ennyire ilyen furcsa, egyszer volt csak egy hasonló megjegyzése. Az egyik témámat (régen mással foglalkoztam) nem találta elég különlegesnek és egyszer mondta, hogy ne írjak olyat, hogy ?Véleményem szerint? mert gyerekes fontoskodásra utal, a tudományban az alázatot jobban szeretik és nem én találtam fel a spanyolviaszt. Utána írt újra, hogy reméli nem sértődtem meg. Máskor is történt már, hogy utólag változtatott a megfogalmazáson és ha látom, hogy elgondolkodik azon, amit mond, azt megpróbálom értékelni. A munkámat nem sokba nézi, a rossz dolgokat jobban kiemeli, de ritkán kapok tőle dícsérő szót. Amikor igen, annak nagyon tudok örülni. Nem is várom el, hogy istenítsenek. Nem az állandó, folyamatos dícséreteket várom. Nem mintha nem lenne az jó ha kap valaki egy dícséretet. Már az is sokat jelentene ha nem tenne olyan megjegyzéseket és változtatna a gondolkodásán. Gondoltam magamban, lehet valami baja van és azért bánt meg többet mint régen és az addig rendben is van, hogy keressük a mentséget annak, aki megbánt, de attól még az nem esik jól és nincs jó hatással a megbántott félre. Volt más olyan megjegyzése is, de ebből is körvonalazódik a lényeg. Nem tudom mi lehet a pontos oka. Az sem jó érzés, hogy nem olyan megértő mint lehetne. Előfordul, hogy igaza van és van alapja annak, amit mond. Máskor viszont mégsem elég megértő és úgy ítélkezik, vagy inkább nyilvánít véleményt, hogy nem tud mindent. Igaz, lassan dolgozok, azért próbálok én ahogy tudok. Igen, de valamikor nem is tud mindenről, hogy miért nem haladtam gyorsabban. Egyik héten három napon át azért nem tudtam semmivel haladni, mert édesanyámnak vérnyomásproblémái voltak már hetek óta, kétszer be is kellett mennie a kórházba miatta, a gyógyszer otthon nem mindig használt és azon a héten már olyan ideges voltam emiatt, hogy nem tudtam három napig semmit csinálni. Akkor nyugodtam meg, amikor volt a háziorvosnál és valahogy jobb lett az állapota, talán a változtatott gyógyszeradagolás, talán az én imáim miatt. A napokban is nagyon odafigyelek rá, de azóta nyugodtabb vagyok. Akkor reggeltől estig aggódtam, azon a napon mikor háziorvosnál volt, három órán keresztül imádkoztam (háromszor, nem egyszerre 3 órát), mert annyira féltem már és erre volt szükségem, az imára, Istenre. Azon a héten egy negyedik nap pedig elment valami másra, de akkor azt muszáj voltam azon a napon megcsinálni, el kellett utaznom és másik hétre nem halaszthattam. Nem szórakozni voltam, fontos dolog volt. Nem mentség, de lassan dolgozok amúgy is, de tényleg próbálom jól csinálni amit éppen csinálok és fontos nekem a munkám jó minősége. Csak azért írtam le, mi volt azon a héten, mert a témavezetőm ezt nem tudta, nem is tudja milyen más feladataim, teendőim vannak, mi mennyi időt vesz igénybe, miért haladok lassabban. Nem kellene kevésbé ítélkeznie felettem ? Elvégre nem tudhat mindent rólam. Én sem róla, de rosszul esik, ahogy bánik velem. Magamban már megbocsátottam neki, de a megbocsátás nem jelenti a szomorúság hiányát. Jézus is megbocsátást kért a kivégzőinek, de attól még fájt neki ahogy átszegezték a kezeit-lábait. Túl gyenge vagyok lelkileg vagy normális dolog, hogy nekem rosszul esnek az ilyen megjegyzések? Ez nem jelenti, hogy nem szeretném, mert jót kívánok neki. Ha megtudom, hogy nem stimmel valami vele, akkor sajnálom. Olyan embereket is szeretek, akik nem a legközelebb állnak hozzám. Ez a témavezetőm, orvosok akik sok jót tettek velem és a szüleimmel, de szinte idegenek, az unokatestvéreim, régi barátok akik nem akartak már a barátaim lenni? ismerőseim, akik már nem törődnek velem, de én gondolok rájuk. Ki merem jelenteni, hogy ha ezzel megmenteném őket az örök haláltól és kárhozattól, akkor felajánlanám Jézusnak, hogy küldjön engem a pokolba helyettük vagy feszítsenek keresztre engem is mielőtt örökre élnék vagy csináljon velem, amit akar, inkább akkor elviselem akármilyen rossz is, csak segítsek nekik legalább utólag, ha már a földi életben nem hittek. Ha addigra sem jutnának el odáig és nem kapnának örök életet, legszívesebben tényleg felajánlanám, hogy valahogy kiváltsam őket, még ha tudnám is, hogy Jézus ebbe nem menne bele. Legalább a szándékomat kifejezni neki. Szeretem azokat is, akik emberi logika alapján nem érdemelnék vagy nem állnak közel hozzám, de az nem jelenti azt, hogy nem tud nekem fájni mások viselkedése. Mi a véleménye Lelkiatyának erről a problémáról? Velem van a baj vagy érthetőek az érzéseim a témavezetőmmel kapcsolatban? Egyszerre tud nagyon rosszul esni, amikor mások megbántanak és rosszul bánnak velem és egyszerre szeretem is őket. Szégyellem az érzéseim, de ahogyan gyűltek ezek a tapasztalatok, megjegyzések, úgy okozott nekem egyre több nehézséget.
Régen föltette már ezt a kérdését, de csak most tudok rá válaszolni, bocsánat. Ha már rákérdezett, igyekszem megvilágítani Önnek, hogy túlságosan érzékenyen veszi az emberek jelzéseit. A jelenségek, amelyeket leírt, elkerülhetetlenek. Ezekkel kell élnünk. Senki sem tökéletes. Akkor járunk legjobban, ha elvárások nélkül közelítünk az emberekhöz. S ha megbántanak, akkor azt elfogadjuk, elviseljük, és még jobb, ha imádkozunk azokért, akik minket megbántottak. Erről Ön is ír, ezért is merem ezt előhozni. Az is igaz, hogy maga a szomorúság érzése szintén természetes. Nem bűnös, nem kell szégyellnie. De a tetteit, lehetőleg ne ez befolyásolja. Amint látom erre törekszik is, s ez is helyes. Igen, meg kell állapítani, hogy Ön érzékenyebb az átlagnál. Minden bizonnyal ennek okai a gyermekkorára, vagy akár öröklött tulajdonságokra vezethetők vissza. Mindegy is. Ez önmagában egyáltalán nem baj, sőt, lehet nagyon jó tulajdonság is. Erre a levele végén láthatunk utalást, amikor igen érzékletesen beszél arról, hogy szívesen szenvedne akár másokért is. Az az egyszerű tanácsom, hogy amikor valaki Önnek valami bánatot okoz, emiatt szenved, akkor ezt a - főként lelki - szenvedését ajánlja föl azért az emberért, aki a sebet okozta. Jézus is ezt tette, imádkozott üldözőiért, meghalt a mi bűneinkért. Mi is tehetünk hasonlót ilyen módon. Ez lehet az Ön érzékeny lelkületének a legszebb gyümölcse. Minél több sértést, bántást érzékel, annál többet imádkozik másokért. Lám, milyen nagy kincs van a kezében!
Kedves Lelkiatya! A római katolikus misén miért nem használják szentaldozasra a Szent Vért? Évek óta nincs szentaldozasom, Gyakran azt gondolják, hogy megvagyok fosztva aldozastol, pedig nem így van, hanem egészségi állapotom nem teszi ezt lehetővé, mivel glutenerzekeny vagyok. Köszönöm
Aki gluténérzékeny, természetesen nem lehet emiatt megfosztva az Eucharisztiától. Egyszerűen meg kell beszélni az atyával, és fog találni megoldást. A római katolikusoknál ezt általában gluténmentes ostyával szokták megoldani, a görögkatolikusoknál pedig úgy, hogy a gluténérzékenyek csak a Szent Vérből részesülnek. De valóban ne maradjon szentáldozás nélkül, ezt én is mondom. Keresse és találja meg a módját, hogy ez a helyzet megoldódjék az életében. Az atya segíteni fog Önnek ebben.
Kedves Lelkiatya! Nagyon komolyan veszem, amik a Bibliában vannak és keményen küzdök a kísértésekkel, de amikor bűnbe esek, az nagyon el tud szomorítani. A régi bűneimmel már nem küzdök vagyis hát azoknak töredéke maradt meg, a többi eltűnt. Megfigyeltem magamon, hogy minél jobban szeretem Jézust és minél jobban átlátom, hogy mennyi mindent tett értem, annál jobban jellemző, hogy még a kicsi bűneim is nagyon tudom bánni és idegesít. Az önkielégítés kísértése már sokkal ritkábban jön mint azelőtt. Volt, amikor sokkal gyakrabban csináltam. Már sokkal kevesebb kísértésem van erre. Lehet köze ahhoz, hogy egyre jobban szerettem Istent, Jézust különösen, egyre többet jártam a templomba és egyre többet segítettem másokon? A szenvedésem forrása nem is ez, hanem az, hogy amikor nagyon ritkán előfordul a kísértés, akkor viszont az borzalmas. Volt már, hogy három napon keresztül tartott. Első nap leküzdöttem, második nap megint jött, harmadik nap megint jött. Sajnos megadtam magam a végén. Ma is jött a kísértés és tartott reggeltől estig. Egy darabig szenvedek, küzdök vele, akkor ha nagyon Jézusra figyelek, akkor ideiglenesen elmúlik, aztán kezdődik megint. Ezért írtam, hogy kitartó. Az is nagyon rossz, hogy még koncentrálni sem tudok olyankor. Tanulásra, elintéznivalókra, mert leköti a figyelmem és energiám a küzdelem a kísértéssel. Próbáltam ma is mást csinálni, de csak ideiglenesen tudtam és a kísértés nem múlt el. Függő biztos nem lehetek, mert van, hogy egy hónapig vagy több hónapig nincs késztetés. Miért lehet ilyen erős a kísértés? Minél jobban megújultam Jézussal, annál ritkábbak és annál erősebbek lettek a kísértéseim. Sokkal ellenállóbb vagyok már mint voltam, de így, hogy ilyen erősen kísért és képtelen vagyok rendesen tölteni a napot, míg meg nem adom magam, így hihetetlenül nehéz. Értelmezhetem ezt úgy mint egy jó jelet? Azért lehet ritkább és erősebb a kísértésem, mert a kísértő már nem bír velem annyira mint régen? Ha nem fejezem be az önkielégítést, csak kicsit belekezdek vagy éppen hogy simogatom magam és kellemes, már az is rossz, sajnálom utána. Amúgy olyan érzésem van, hogy minél jobban ellenállok, a kísértő annál jobban nem adja fel. Ezért tart olyan sokáig és ezért szenvedek úgy. Igazam lehet ennek kapcsán? Most ennek inkább örüljek vagy sírjak? Sokat rágódok azon is, hogy probléma-e ha még a kis bűneim is nagyon bánom? Ez öröm nekem, de szomorúságot is jelent. Minden téren ilyen vagyok. Önkielégítésnél is, de más bűnökkel is. Valaki azt mondta, nekem olyan kevés bűnöm van. Nem mondtam el neki, de engem még az a kevés is zavar. A kevés és kicsi is. Belül tudom, hogy még ez sincs így rendjén és ha lehetek még jobb, még kevesebb bűnnel, akkor szeretnék. Nekem a bűn elleni küzdelem az Isten iránti hálám kifejezése. Isten nélkül mi sem lennénk. Nélküle miben hinnénk? Mi adna reményt és vigasztalást? Mi lenne ha Isten nem ilyen jó lenne? Minden kísértést úgy fogok fel mint egy lehetőséget, hogy kimutassam Jézusnak mennyire szeretem és visszaadjak neki valamit abból, amit értem tett. Az jár a fejemben, hogy ha Jézus is kísértve volt a Sátántól, az egész életét másoknak szentelte, a letartóztatása előtt is félt, a legmegalázóbb halált kapta, akkor ahhoz képest mi az én kísértésem? Ahhoz képest, ahogy akkor kinézett és amit érezhetett, egy kísértés az önkielégítésre a nullával egyenlő. Nem meglepő ha nagyon szomorú vagyok mikor megadom magam, akár csak egy kicsit is a bűnnek. Mással is így vagyok. Régen többet sértettem meg másokat, csúnya szavakkal is, ma már azt is azonnal megbánom ha ingerültebben beszélek, de nem csúnyán, csak idegesebben. Régen utáltam azt, aki megbántott és ma már azokat is próbálom szeretni, akiket sokan gyűlölnek, a nekem fájdalmat okozóknak pedig szívesen tennék jót. Jó ez vagy rossz irány? Van olyan keresztény, aki azt mondta nekem, hogy Jézusra hasonlítani sem lehet, az pedig kizárt, hogy olyan legyek mint ő. Van értelme jót tenni másokkal, de nem érdemes annyira akarni Jézushoz igazodni. Ami engem illet, máshogy látom. Miért ne lenne érdemes? Miért ne mutassam ki neki így a szeretetem? Ez segít a legjobban ha Isten Bárányához akarok hasonlítani, mert ha nem is lehetek teljesen azonos vele, akkor is jobban alakít majd ez a folyamat mintha beletörődnék, hogy úgysem lehetek olyan mint Jézus. A magasabb célnál többet kell küzdeni, nehezebb és jobban beleadok mindent. Így olyan lehetek, amilyen nem feltétlen lehetnék ha nem tenném magasra a lécet. Nem akarok a kevesebb jóval megelégedni. Emlékszik, Atyám, hogy egyszer kapott egy kérdést a töviskoronával kapcsolatban? Akkor kértem tanácsot, honnan szerezhetném be. Azóta már ez megoldódott és nem mondtam először, de azt is azért akartam beszerezni, hogy ha ránézek, eszembe jusson mit tett Jézus értem, mert tudom, ez is segítene nekem a bűneimmel küzdeni. Még nem volt alkalmam kipróbálni a megoldást, sikerült megrendelnem, de még nem kaptam meg, de ismerem magam annyira, hogy tudom, ez segítene. Teljes mértékben jót akarok, próbálok minél jobban jobb lenni. A módja ennek meglepő lehet, de nekem fontosabb az eredmény. Isten ugye nem dühös rám ezért? A szeretet pedig, nem tudom, lehet ezt nem mindenkinek könnyű megértenie, de ha valaki Istennek olyan hálás, ha Jézust annyira szereti, akkor eljuthat arra a pontra, hogy minden küzdelemre hajlandó lenne és nem lenne lelkiismerete nem ilyennek lenni. Jézust látva, ahogy a kereszten van, mindig arra a meglátásra jutok, hogy ő mindenkinél jobban érdemli, hogy küzdjek meg érte és szeressem, akkor is ha vért kell izzadnom ezért. Szimbolikusan, nem szó szerint, önbántalmazás nem szerepel a terveim között. Ez lehet az a pont, ahol nem értjük meg egymást másokkal. Mások azzal törődnek, hogy az ember csak ember, a világ milyen, a társadalom milyen, halandó embereknek mik az elvárásaik, Krisztusban elég hinni, egy kicsikét javítani a lelkünkön és ennyi, mi kellene még. Nekem Jézus többet ér mindenkinél. Édesanyámnak is megmondtam, amikor olyan volt a téma, hogy nekem Jézus többet ér a világ összes pénzénél. Amikor valaki meg mond valamit, hogy neki mi az élete értelme, akkor nem félek kimondani, hogy az enyém értelme Jézus. Szeretnek engem mások, jót akarnak nekem, csak máshogy gondolkodunk. Hibát követek el vagy én járok jó úton? Haragudhat-e Isten bármi miatt rám? Rontottam el valamit akaratomon kívül a leírtak során? Megnyugtatásra, őszinte véleményre lenne szükségem, igazán nagyra értékelném. Különcnek érzem magam, ezért kérdezek Öntől, mert máshogy látja egy egyházi és világi ember.
Úgy gondolom, hogy Ön jó úton jár, és a megtapasztalások, amelyekről ír, valóban a Lélek munkája az Ön életében. Hamar hozzáteszem azonban, hogy azok a gondolatok, amelyek összehasonlításra késztetik, azok viszont nem segítenek. Ne érezze magát különcnek, mert mindenki az. Mindenkinek más útja van, mindenki a saját útját járja. De az a lelki folyamat, amelyről a saját életében beszél, az előre visz, haladjon csak tovább. Aki komolyan veszi a lelkiéletet, Isten szeretetét, az valóban egyre bűnösebbnek érzi magát, a kisebb bűnök is fájnak neki. Mondok egy példát. Ha van egy durva lelkű ember, aki rendszeresen veri a saját édesanyját, még az ilyen eset gondolatától is elborzadunk. De van egy finomabb lelkű, aki azért ilyet nem tesz, csupán néhányszor üti meg, azért azon is felháborodunk. Lehet, hogy ritkábban adunk egy pofont Jézusnak egyik vagy másik bűnünkkel - hiszen mindegyikkel őt sebezzük - azért nem húzhatjuk ki magunkat, hogy mi csak ritkán verekszünk. De a bűnről szólva inkább a másik oldalról közelítem meg a dolgot. Teljesen jogos a törekvés, hogy Krisztushoz hasonlítson. Ez a keresztény út. A lelki törekvés egy adott pontján azért ez hamar megjelenik. Szó sincs arról, hogy a keresztény élet azonosítható lenne valami kis langyos törekvéssel a jó cselekedetekre, s ehhez párosul némi imádság is, hogy a jótettek jobban menjenek. Persze, ha valaki így tekinti a keresztény életet, már az is valami, neki innen kell fejlődnie. Viszont Ön már ennél sokkal többet kapott. Legyen ezért hálás, és a bűneit rendszeresen gyónja meg, akár a legkisebbeket is. Hiszen ezek, a sok kegyelem után, amelyet kapott, lehet, súlyosabban esnek latba, mint például egy rablás másnál, aki még nem is ismeri Istent. Azon ne csodálkozzék, ha kemény küzdelmet jelent egy-egy kísértés legyőzése. Levelének a végén utalt is rá, hogy szívesen vállal szenvedést Jézusért. Itt a pálya, itt a cél. A kísértésekkel való küzdelem nem egyéb, mint Jézus iránti szeretetünk igazolása. Vígasztalásul és bíztatásul annyit mondok, hogy ezek időszakosan szoktak csak jelentkezni. Tartson ki ebben a mostani, nehezebb időszakban, és ne engedjen ki, ne törődjön bele, hogy a küzdelem törvényszerűen a bukással zárul. Néhány kemény győzelem után az Úr elűzi Öntől a kísértőt, de van, amikor hosszabb láncra engedi, és hagyja, hogy megküzdjünk vele. Igen, ez tehát jó jel. Minden küzdelmét ajánlja fel Jézusnak, s közben egyre erősebben, ha úgy tetszik, egyre görcsösebben kapaszkodjék őbelé.
Kedves Lelkiatya! A babonakban hinni bűn?
Aki megkeresztelkedett és részesült katekézisben, annak igen. Kötelességünk megismernünk az igazságot, annak utánajárni. A babonák félrevezető hiedelmek, amelyekkel nem érdemes a gondolatainkat összekuszálni. Inkább érdemes kerülni, ne foglalkozni velük.
Kedves Lelkiatya! Nehéz kérdéssel fordulok Önhöz. Az én családom nem mélyen vallásos, de hisz Istenben. Mikor én 3 éves voltam, apukám meghalt autóbalesetben, anyám pedig 3 hónapos terhesen egyedül maradt velem. Az életem ezután meglehetősen nehéz lett. Viszont 26 évesen megtértem és a Férjem is aki akkor 30 éves volt és sose volt vallásra tanítva csak ellene. Én tinédzser koromban találkoztam vele és Ő azóta hisz, de akkor még nem tértünk meg. A kérdés az, hogy lehet e hogy az Én apám azért halt meg hogy mi megtérhessünk, hogy találkozhassunk és a lelkünk megmeneküljön?. Sokszor mondjuk azt a Férjemmel egymásnak, hogy mi lelkitársak vagyunk és ennek így kellet lennie, az összes bântalmazásnak, amit elszenvedtünk testileg, lelkileg. Ön szerint lehet ez igaz. Az Úr magához venne e valakit csak azért, hogy mások lehetőséget kapjanak az Üdvösségre? Köszönöm, hogy elolvasta és tud nekem erre válaszolni!
Ez az emberi logika sokszor megtörik. Ezért nem érdemes az isteni dolgokra alkalmazni. Nem azért voltak a rossz dolgok, hogy Önökkel jó dolgok történjenek. Sajnálatos, amit gyermekkorában át kellett élnie, de Isten hatalmas kegyelme ezt a rosszat az Ön javára fordította. Mivel Isten a rosszból is tud jót kihozni. Ez azonban nem legitimálja a rosszat, nem logikázhatjuk ki, hogy jó, hogy megtörtént. Adjanak hálát a férjével, hogy hitben élhetnek, és imádkozzanak elhunyt és élő családtagjaikért, hogy Isten irgalma az ő életükre és sorsukra is kiterjedjen!
Kedves Lelkiatya! Tőlem érkezett a kérdés amiben a tanácsát kértem, mert félek találkozni Jézussal. Segített a válaszával, már egy kicsit nyugodtabb vagyok. Nem tökéletes a helyzet, de jobb mint volt. Sajnálom, hogy ennyi sok idejétől fosztom meg, de szívesen fogadnék még Öntől tanácsot, függetlenül attól, hogy esetleg lesz-e módom másnak beszélni erről. Ahogyan mondtam, aggódok saját magamért de sajnos másokért is. Aggódok azokért, akik fontosak nekem de nem keresztények. Féltem őket, hogy velük mi lesz Jézus ítélőszéke előtt. Szeretném ha hinnének, de egy részük annyira érdektelen, annyira a világi életet szeretik, hogy nem is próbálkoztam még nekik a hitről beszélni, ismerem a személyiségüket és tudom, hogy nem lenne sikeres, másik részüknek beszéltem róla, de hiába. Azt el tudtam érni, hogy kicsit jobb emberek legyenek, azt megértik én miért szeretem Jézust, egyikőjüknek javasoltam egy sorozatot Jézusról, ami nagyon tetszik neki és nézi a részeket sorban, ez nagy dolog nála mert egyáltalán nem foglalkozik amúgy Jézussal, de azt nem tudtam (még) elérni, hogy higgyen benne, hogy Jézus az, akinek mondta magát. Nem okoskodni akartam, csak jót akarok neki(k) és féltem őt (őket). Nem tudom, üdvözülhetnek-e ha nem hisznek Jézusban, de féltem őket. ... A másik problémám kapcsolódik az előző levelemhez, de más szempontból. A bűneimen nem tudom teljesen túltenni magam. Azokon sem, melyekért már bocsánatot kértem Istentől és tudom, érzem, hogy megbocsátotta. Még így is szégyenérzetet keltenek bennem. Nem mások előtt, "csak" Isten előtt. Ha magamra gondolok, csak egy bűnös embert látok. ... A szívem mélyén hiányzik, de már most azt sem tudom hogy közeledjek hozzá, a szégyenérzetem mindig közbeszól és bizonytalan is vagyok, hogy akarja-e egyáltalán, hogy közeledjek hozzá újra vagy neki teljesen mindegy. ... Tervezem, hogy hetente menjek templomba, eddig nem így volt, de akkor az jut eszembe, ezt meg is kell tennem, de ez olyan kis semmiség, ez nem lesz elég. Sőt, ha eltervezem, hogy hetente fogok járni a templomba, önkénteskedni fogok, másokkal megbocsátó leszek, sokat fogok imádkozni, mindegy mit de többet teszek mint heti egyszer templomba menni, akkor is kevésnek érzem. Hogy ez nem fejezi ki eléggé a szeretetem Jézus iránt, ez nem elég ok arra, hogy Isten elégedett legyen velem. Hogy ez olyan kis semmiség, olyan megszokott, átlagos. ... Már olyan gondolatok is jutottak eszembe, hogy akkor fejezhetném ki igazán a szeretetem Neki, akkor érne valamit amit teszek, akkor lenne elég, ha meghalnék érte. Akkor bizonyítanám Neki igazán. ... Fogalmazhatnék úgy is, hogy mintha nem létezne olyan cselekedet, bármi, ami teljesen ki tudná fejezni a szeretetem mértékét. Mennyire helytállóak ezek a gondolatok? Lehet benne igazság vagy túl szigorú vagyok magamhoz? Ez is egy kísértés, hogy kételkedem benne, hogy számít bármit amit teszek? Még ha így is van, olyan tényleg előfordul, hogy az ember úgy érzi, nem fejezheti ki sem szavakkal, sem tettekkel, amit érez? Amikor nagyon szereti.....
Biztos lehet abban, hogy Jézus legalább annyira félti, és szereti az Ön barátait, mint Ön. Nem kell értük aggódni, hanem hittel imádkozni. Ha hisz a csodákban, akkor elengedheti azt az okoskodást, hogy vajon képesek-e befogadni a hitet vagy nem. Ezen nem kell töprengeni, mert a mi emberi látásunk úgysem tud ellátni odáig. Ez a jövő titka. Mint írtam is Önnek, a jelenben kell élni, akkor építjük a jövőt. Ha a jövőbe nézünk, azt találgatjuk, akkor egészen bizonyosan melléfogunk. Úgyhogy imádkozzék a barátaiért, munkatársaiért, s amikor olyan alkalom adódik, akkor bátran beszéljen nekik Jézusról, arról, hogy Önnek mit jelent az ő szeretete. Sokszor elkövetett hibánk, hogy Isten már régen megbocsátotta a bűneinket, de mi képtelenek vagyunk megbocsátani saját magunknak. Ennek egyébként olykor a hiúság az oka. Szeretnénk meg nem történtté tenni a múltat, de azt nem lehet. Azt csak egyedül Istenben lehet átformálni, a megváltás által Isten tervébe illeszteni, illetve hagyni, hogy ezt Isten tegye meg. Az a fajta szégyenzérzet, amely távol tart az Úrtól, azt a gondolatot kelti, hogy talán ő már ezt a közeledést nem is akarja, egészen bizonyosan nem a Szentlélektől jön. Kísértésnek tekintendő, amellyel nem szabad foglalkozni. Úgy látom, továbbra is hajlamos a jövőben kutatni. Ismétlem, ez a törekvés meddő. Ha késztetést érez a gyakoribb templomba járásra, akkor arra oda kell figyelnie, érdemes követni. Amennyire csak tudja. Nincs szükség arra, hogy bizonyítsa Jézusnak, hogy Ön mennyire szereti. Isten teljesen belelát a szívünkbe, ezt cselekedetekkel nem kell próbálni megmutatni. Persze, a cselekedet a szívből jön, éppen ezért nem kell méricskélni. Nem tudunk se többet, se kevesebbet mutatni, mint ami a szívünkben van, ahová belelát az Úr. Inkább a hálára kell figyelni, hogy azt ne mulasszuk el. Persze, abból sem tudunk eleget adni. Ez már csak így van. Örökre adósai maradunk Istennek. De ez ne bántson minket, mert ez nem megrontja a kapcsolatunkat vele, hanem még inkább serkenti. A tetteinket is, az érzelmeinket is.
Tisztelt Lelkiatya! Én úgy tudom hogy a Görög katolikus és az Ortodox szinte azonosak egy dologban viszont nincs eggyetértés mégpedig az oltakozásba minap láttam egy videót miszerint az Ortodox pap szigorú bírálatot mondott az oltottakra az engesztelés még szivorúbb miszerint az oltott papok püspökök 7 évig nem misézhetnek és a hívek 7 évig napi több imátságot és Rózsafűzért kell mondania és ezek időrendbe be vannak osztva illetve a legkétségbe ejtőb az hogy ki vannak az oltottak zárva az egyházból és 7 évig nem járulhatnak Szentáldozáshoz mivel a fenevad jelének előjelét vették fel!!! Meg szó volt arról is hogy az rMNS vakcinák abortált magzatok sejtvonalait tartalmazák és valami sátáni rituálét is emlitenek a videóba nem tudom pontosan felidézni Megmondom őszintén ha nem áldozhatok akkor én tényleg elveszetnek érezném magam.Valamint a Katolikus hívek között kialakult a megosztotság oltott oltatlan Én nem tudom mi van itt!!! de úgy tudom hogy itthol egy felekezet se gondolta rossz dolognak az oltást. Miért nincs az egyházba eggyetértés ebbe??? Illetve oltotként áldozhatok e??? Illetve mi az ön véleménye
Azt hiszem, azonos filmet láthattunk, amely a világhálón kering. Egy magát keleti katolikus főpapnak bemutató alak beszél arról, hogy a koronavírus elleni oltóanyagban gyermekvér van és a védőoltás nem más mint sátáni rituálé. Ez otromba hazugság, elképesztő szamárság. Ilyet egyik egyház sem tanít. Vannak a keleti egyházban atyák, akik ellenzik az oltakozást, de vannak a katolikusok között is ilyenek. És fordítva is. Ebben a kérdésben nem az egyházak közötti határ a választóvonal. Az meg teológiai félrevezetés, hogy az ember a bűnét előre megszabott imákkal tudja csak levezekelni. Mintha az imádság büntetés volna! Szóval, ezeket egyáltalán ne vegye komolyan. Az idő elteltével egyre inkább alábbhagy ez a nagy harc a világhálón az oltás pártiak és az oltás ellenesek között. Legyen nyugodt, tehát. Ha fölvette a védőoltást, nagyon jól tette. Lehetőleg minden szent misén / Szent Liturgián áldozzon, az nagy megerősítést nyújt a lelkének.
Kedves Lelkiatya! Bocsásson meg kérem a kérdésemért, de tudnom kell a választ. Házasságban élek, és nem a szeretet hiánya miatt, de jelenleg nem tudunk gyakran szexuális életet élni. Akkor is bűn az önkielégítés, ha a zuhany alatt történik, 1perc alatt, úgy hogy nem gondolok szexuális tartalomra, csupán a vízsugár segítségét használom? Elnézést ha valakit megbotránkoztatok, de tudtommal az a paráznaság ha a házastársamon kívül másra gondolok vagy mással csinálom.
Ha már megkérdezett, azt tanácsolom, ne tegye ezt. Nyilván nem tekinthető ez olyan bűnnek, mint a házasságtörés vagy akárcsak a gondolati élvezkedéssel összekötött önkielégítés. De egyszerűen nem erre való. Ezért nem használ, még ha abban a pillanatban ez nem is érzékelődik, sőt, inkább fizikai, testi jó érzés kíséri. Egy kancsó aljával is lehet szöget beütni. Egy lámpaernyőn lehet ruhát szárítani. De nem arra való, és ha sokszor teszi ezt az ember, előbb utóbb könnyen baleset lehet belőle. Fiziológiai és pszichológiai értelemben azért nem hasznos az egyéni önkielégítés, mert a test nagyon könnyen hozzászokik, majd egyre inkább kívánja s végül rögzül ez az eljárásmód. Hosszú távon mindenképpen árt a kapcsolatnak, ahol egyébként is a férfinek ügyelnie kell arra, hogy az orgazmus nála minél későbbre tolódjék, mivel a házastársánál ez biológialag lassabb folyamat. S annál szebb, minél lassabb, minél tovább tudnak ebben egymásnak örömet szerezni. Ha azonban a férfi szervek hozzászoknak a hamari kielégüléshöz, ez a közös játék, az örömteli együttlét rovására mehet. Tehát inkább küzdjön meg ezzel a belső vággyal, nem lesz kárára. Hosszú távon pedig a kapcsolatukat fogja segíteni.
Kedves lelkiatya egy gyakorlati kérdésem lenne, mi a helyes hozzáállás hajadonként a szexuális élethez? Hogyan lehet elkergetni a gondolati bűnöket (jelenleg minél erősebben harcolok annál erősebben jelentkezik)? Mit lehet tenni ha már ima közben is megjelennek ilyen gondolatok? Nagyon idegesítő, mert már egy tized rózsafűzér is legalább 20 percig tart e miatt (mindig belezavarodom).... Egyáltalán mi a különbség a kísértés és a bűn között? Másik kérdésem az lenne, hogy a Szentírás olvasásához tudna-e javasolni egy helyes sorrendet? Jelenleg csak vasárnap olvasom az aznapi evangéliumot, de ezt szeretném kibővíteni és nemcsak az evangélium tanítására, de az ószövetségi könyvek zavarosak voltak számomra... napi 5 percre gondoltam... illetve szeretném elkezdeni a zsolozsmát, de az egész ijesztően sok melyiket ajánlaná közülük?
Ezek a kísértő gondolatok hol fölerősödnek, hol alábbhagynak az életünkben. De nem hagynak el sohasem - mondják az idős emberek. A külső körülmények jelentősen befolyásolják, s ez a mai világunkban szándékoltan nagyon föl van erősítve. Nincsenek könnyű helyzetben a tisztaságra törekvő fiatalok. Ha úgy érzi, hogy az eddigi próbálkozásai sikertelenek voltak, akkor folyamodjék más eszközökhöz. Ha jelentkeznek ezek a gondolatok, akkor ne csak küzdjön ellene, hogy le tudja győzni - egyébként így nem is lehet - hanem terelje el a figyelmét. Foglalkozzék erőteljesen valami mással, hallgasson hangosan komoly zenét (a pop, rock és egyéb ifjúsági zene sokszor inkább újabb érzéki gerjedelmeket kelt!), kezdjen el keményen tornázni, stb. Imádság közben nyilván ilyet nem lehet, de akkor is változtassa meg az ima körülményeit. Ha eddig ülve mondta, álljon fel, ha eddig is állt, induljon el, ha a szobában mondta, menjen át másik szobába vagy ki az utcára, ha templomban mondta, álljon annak egy másik szegletébe. Tehát főként a külső körülmények megváltoztatásáról beszélek most. Ezt ugyanis könnyebb változtatni. Ez a kísértés egyébként nem bűn, csak minden olyan pillanat, amikro ezeket beengedi, amikor szóba áll vele, az már igen, s az fölerősíti a következő alkalmat. Tehát közvetve lehet, hogy van felelősségünk abban, ha sokszor forog a fejünkben ilyesmi. De nem mindig. A sivatagban élő atyáknak is meg kellett ezzel küzdenie. A bibliaolvasásról minap írtam néhány jó tanácsot, kérem, nézzen bele abba az írásba is. Érdemes minden nap egy bizonyos szakaszt elolvasni, az Újszövetséggel kezdve, s azon kicsit el is gondolkodni. Ha pedig zsolozsmázni szeretne, javaslom, hogy kezdje a kompletóriummal (görkat.oknál: kis esti zsolozsma). Az nem túl hosszú, minden este elmondható, nagyon szépen keretet ad a napoknak.
Kedves Lelkiatya! Mit mondjak arra a református vádra, miszerint a Szűzanya csak egy ember, semmi több, nem szabad hozzá imadkozni mivel:1 Timótheus 2:5 Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus. A Szűzanya közbenjár értünk egyszülött fiánál, és Jézus közbenjár értünk az Atyánál, nemde?
A Szűzanya valóban csak egy ember, semmi több, ez igaz. A protestánsokat az zavarja meg, hogy a magyar nyelvben az imádkozni szó az imádásból eredeztethető. Holott jelentős különbség van az imádás és a szentekhöz szóló imádság között. Nyilvánvaló, hogy a szenteket nem imádjuk, ez csak egyedül Istent illeti meg. S valóban, egészen másként imádkozunk Istenhöz, a szentháromsági személyekhöz, mint a szentekhöz. Amikor a szentekhöz imádkozunk, ezt úgy kell érteni, mint ahogyan földön élő testvéreinket kérjük, hogy imádkozzanak értünk. Vajon az illető protestáns személy hisz abban, hogy egymásért imádkozhatunk? Mert ha igen, akkor onnan már csak egy lépés, hogy vajon a már elhunyt testvéreinkkel van-e kapcsolatunk, megszólíthatjuk-e őket. Mert ha ez is igen, akkor hozzájuk is fordulhatunk ugyanezzel a kéréssel, hogy imádkozzanak értünk. Ezt jelenti a szentekhöz való imádság. Mondom, a szó félrevezető lehet, de jól kell érteni. Szóval, a szentektől valóban csak közbenjárást kérünk, ahogyan a földön élő testvéreinktől is. És ugyanígy megkülönböztető az emberi közbenjárás és Jézus Krisztus közbenjárása az Atyánál. Jóllehet ugyanazt a szót használjuk, de egészen mást értünk alatta. Ha egy édesanya imádkozik a vizsgázó gyermekéért, akkor ő is közbenjár érte Istennél. Ha a Szűzanya teszi ezt, ez is közbenjárás Istennél. Nyilván az Istenszülő Szűz imádsága milliószor többet ér, mint a földi édesanyáé. Ezzel együtt is fontos, hogy egymásért is imádkozhatunk, hiszen annak hatékonysága nem rőffel és számadatokkal mérhető. Jézus közbenjárása lényegileg, teológiailag egészen más. Ő nem úgy imádkozik értünk az Atyánál, mint a szentek teszik. Ő, mivel egy az Atyával és egy velünk, emberekkel is, ezért az ő egész lénye közbenjárás. Ilyen valóban csak egyetlen egy van, ilyen közbenjárónk az Atyánál nincs más, nem is lehet. Ha úgy tetszik, idehozható, hogy még a Lélek is közbenjár értünk (Róm 8,26-27), s nyilván egészen másként mint Jézus, és természetesen másként, mint a szentek, vagy mi magunk egymásért. Van még egy érdekes kép a Szentírásban, amely költői módon utal a szentek imádságaira. A Jelenések könyve 5,8 vers szól arról, hogy a mennyei istentiszteleten használják a tömjénezőket és a tömjénfüst nem más, mint a szentek imádságai, amely fölszáll Istenhöz, az ő trónusához. A szentek értünk mondott közbenjáró imádságai tehát nagy kincset jelentenek hitünkben, életünkben, érdemes élni ezzel az Isten adta lehetőséggel.
Tisztelt Lelkiatya! Keresztény vagyok, de a Bibliát nem szoktam olvasni, csak nagyon ritkán teszem ezt meg. Változtatni szeretnék ezen. A tervem az, hogy minden nap reggel és este is olvassam. A legjobb lenne reggel és este is. Ezzel kezdeni és ezzel zárni a napot. A keresztények többsége csak az Újszövetséggel foglalkozik, de én hallgatnék azokra, akik szerint az Ószövetség is fontos a keresztényeknek, nem lehet csak úgy szőnyeg alá söpörni, többek között amiatt sem, mert ez alapján bizonyította Jézus is hogy ő a Messiás. Ezt csak úgy netes videókban láttam, hogy ezt mondják egyesek, néhány egyházi személy, de személyesen nem ismerem őket. Valóban olvashatom az Ószövetséget is? Az egész Biblia olvasását hogy érdemes csinálni? Két megoldásra jutottam, de nem döntöttem el véglegesen, melyik legyen. Az egyik, hogy elolvasom teljesen az Ószövetséget és csak utána kezdem az Újszövetséget és azt is teljesen. Ha végeztem vele, akkor újra elölről. A másik, hogy párhuzamosan tehát reggel egy fejezet az Ószövetségből, este egy fejezet az Újszövetségből. A fejezeteket sorrendben, ahogy követik egymást, így jobbnak tűnik mintha véletlenszerűen amelyiknél kinyílik a könyv. Jobban tetszene az, hogy az Ó-és Újszövetség párhuzamosan, de laikus hívő vagyok, nem tudhatom. Ha olvasnám, akkor azért egy órát is rászánnék egyszerre, nem hagynám abba 10 perc múlva. Mennyi időt érdemes rászánni egyszerre? Jobb lenne azt mondani, hogy legyen egy óra és az alatt addig jutok, ameddig jutok vagy tervezzem el, hogy minden nap egy könyvet vagy fejezetet és amennyi időbe telik, annyiba telik, csak jussak a végére és ne szedjem szét? Az első napon Mózes első könyve, ami 50-60 oldal és azon akkor reggel menjek végig, inkább egyben olvassam el, akkor is ha sokkal több idő, második napon reggel Mózes második könyve, harmadik napon a harmadik és így sorban. Este ugyanígy az Újszövetséggel, első este Máté Evangéliuma 40 oldal, második este Márk Evangéliuma, harmadik este Lukács Evangéliuma és így folytatva. Így kellene vagy inkább egyszerre kevesebbet olvassak, nem baj ha nem jutok Mózes I. könyvének/Máté Evangéliumának a végére? Talán nem is kellene elterveznem, csak úgy kezdjem el és majd ahogy kedvem-energiám engedi?. Isten mit gondol egyébként a Szentírás olvasásáról? Jézus idejében természetes volt, hogy ismerték, hallgatták róla a prédikációkat, annak alapján éltek, ma már nagyon kevesen olvassák csak úgy, hogy az otthonukban, őszinte érdeklődésből és minden nap. Istennek számít az bármit is, hogy olvasom vagy nem ? Értékeli a kitartó, érdeklődő olvasást vagy ha már hiszek Jézusban, akkor már elérte a célját az Evangélium, onnantól kezdve Istennek mindegy? A Szentírás olvasása is tekinthető imádságnak? Nem szabadna vele helyettesíteni, de ez érdekelne engem. Olyan tudatlannak, butának érzem magam, de most életemben először szeretnék rendszeresen Bibliát olvasni és szeretném helyesen csinálni.
Nagyon fontos kérdéseket tett föl. Köszönöm mindegyiket. Nagyon helyénvaló ez az indíttatás, hogy minden nap olvasson a Bibliából. Első és legfontosabb tanácsom, hogy már most nagy elhatározást tegyen arra, hogy ki is tart ebben. Ugyanis a kezdeti lelkesedés általában nagy szokott lenni, de előbb vagy utóbb, szinte törvényszerűen bekövetkezik annak alábbhagyása. Erre előre készüljön föl! Éppen azért, hogy a kezdeti lelkesedés ne törjön meg hamar, azt javaslom, hogy inkább kisebb adaggal kezdje. Ha mindjárt napi egy órával kezdene, félő, hogy egyre terhesebbé válik, más teendők tűnnek majd fontosabbnak, egyre nehezebben lesz megtartható az elhatározás. Ezért javaslom a fokozatosságot, a kisebb adaggal való kezdést. A legjobbnak én is azt tartom, hogy párhuzamosan olvassuk az Ó- és Újszövetséget, mégis most, indulásnak csak az egyiket tanácsolom. Mégpedig azt, hogy az Újszövetséggel kezdje. Ebből érthetjük meg az Ószövetséget. Sokan jártak már úgy, hogy nagy nekibuzdulással elkezdték olvasni a Bibliát az elejétől, és már a harmadik könyvnél, a Leviták könyvénél abbahagyták, mert bizony, az a rész egyáltalán nem érdekfeszítő - s akkor még szelíden fogalmaztam. Nem szabad sietni sem a Biblia olvasásával. Nem az a cél, hogy minél hamarabb elolvassuk, hanem, hogy az életünk része legyen. Ne a mennyiségre, hanem a mélységre törekedjék. Ezért azt javaslom, hogy az Újszövetségből is vagy egyetlen fejezetet, vagy akár csak egyetlen bekezdést olvasson el, és azon utána gondolkodjék is, keresse belőle a személyre szabott, Önnek szóló üzenetét. A bibliaolvasásra szánt időnek legföljebb a 10 százaléka legyen az olvasás, a többi pedig a gondolkodás, újra olvasás, értelmezés. Ez egyébként nagyon izgalmas lelki munka, de azzal is számolni kell, hogy nem mindig. Van, hogy nem olyan könnyen adja meg magát az adott szöveg. Pedig mindig, minden része lehet üzenet! Ezt kell keresni. Ha valóban rá tud szánni napi kétszeri időt, akkor nagyon helyes a párhuzamos olvasás, tehát az újszövetség mellé a másik időpontban az ószövetséget is. Elárulom, én is ezt követem. Az ószövetségből már lehet kicsit hosszabb részeket is olvasni, de ott is elég egy-egy fejezet. Fontos még az imádságos lelkület. A lelkünk állapotától, a hozzáállásunktól függ, hogy ez az olvasás imádság-e vagy sem. Abban biztos lehet, hogy az Úr ezt nagyon kedvesen veszi, és főként a kitartást nagyon nagyra értékeli. De főként azért, mert jól tudja, hogy ebből mi hatalmasat meríthetünk, sokat gazdagodhatunk.
Kedves Lelkiatya! Valami nem fér a fejembe a teremtéssel kapcsolatban. Miért van az, hogy az Úr, aki a jóság, a szépség és a harmónia Istene, olyan elképesztően gusztustalan dolgokat teremtett, mint amelyek a teremtés koronája, az ember életfunkcióinak velejárói (példákat nem akarok említeni, de bizonyára érthető, hogy milyen dolgokra gondolok)? Miért akarja az Úr, hogy saját magunkat és a másik embert büdösnek érezzük? Értem, hogy például ha valami büdös, akkor azt elkerüljük, s ezzel óvjuk magunkat attól, hogy valami fertőzést elkapjunk, de ha ezek nem lennének fertőzőek, akkor nem kellene elkerülnünk sem... Szóval ezek az alkotásokról nehéz úgy vélekednem, hogy ezek Isten szeretetéről tanúskodnának... Hogyan kell ehhez az egészhez helyesen viszonyulni? Válaszát előre is köszönöm!
Ennek megítélése nem is annyira egyszerű. Meglehetősen személyfüggő. Van, aki ettől, van, aki attól undorodik. Nemigen lehet tehát számonkérni a Teremtőn, hogy miért ilyennek alkotta meg a világot. Miként arra Ön is utalt, a szagoknak, illatoknak van jelentőségük az életünkben, a rosszaknak is, a jóknak is. A természethez közelebb élő emberek másként tekintenek dolgokra, mint a városi civilizációban élők. Talán már ebben is tettenérhető a különbség, de sok más szempontból is. Szerintem úgy kell helyesen viszonyulni ehhöz a jelenséghöz, hogy törekszem mindenben megtalálni a szépet. Ha valamit nem értek, arra nem azt mondom, hogy rossz, csúnya, undorító, hanem - ha nekem annak is tűnik - elfogadom, hogy nem önmagában az, csak nekem tűnik annak. Csak akkor értem meg a Teremtő akaratát, ha eleve esélyt adok egy-egy érthetetlen dolognak, hogy annak okát ő tudja, nem baj, ha én nem.
Tisztelt Lelkiatya! Én görögkatolikus vagyok, a férjem római. Római katolikus szertartás szerint házasodtunk össze. Házasságunk valószínűleg érvénytelen. Muszáj a római katolikusoknál kezdeményezni az eljárást?
Nem. Egyaránt kezdeményezheti házasságuk érvényességének vizsgálatát a római vagy a görögkatolikus atyánál.
Krisztusban szeretett Lelkiatya! Hogyan lehetünk nyitottak Isten boldogságára? Anna
Kedves Anna! Egyrészt azáltal válhatunk nyitottabbá az Isten fölkínálta boldogságra, ha mindenben és mindenkiben keressük az ő jelenlétét. A vele való igazi találkozás éppen arról ismerhető föl, hogy belső békét, a boldogság előízét támasztja bennünk. Másrészt nem csak keresnünk kell Isten jelenlétét, hanem őt magát kell mindenek elé helyeznünk. Ha ő mindennél és mindenkinél fontosabb az életünkben, ez is annak útja, hogy az ő boldogságával mintegy átitatódik a lelkünk.
Kedves Lelkiatya, Kérdésem a következő. Református úrvacsorát lehet e venni, úgy hogy görögkatolikusnak kereszteltek, vagy ahhoz át kell keresztelkednem? Református szempontból ezt megtehetem, viszont ,ha ezt a görögkatolikus előírások nem teszik lehetővé, akkor ez egy megoldási opció lehet. A kérdés azért foglalkoztat, mert mind liturgia, mind közösség tekintetében az utóbbi 15 évben inkább a református istentiszteleteket látogatom családommal együtt (őket már reformátusnak is kereszteltük). A bevett gyakorlat szerint engem is reformátusnak kellett volna keresztelni édesanyám után, de édesapám ezt nem engedte, szóval igazából lehet csak összenő ami összetartozik...
Az igazi ökumené az, hogy mindenki megéli azt, ami, és ezzel gazdagítják egymást. Ön a görögkatolikusságát, annak értékeit viheti bele a házasságába. Jó, ha úgy nőnek föl a gyermekei, hogy ha reformátusok is, de azért megismerik a görögkatolikus egyházat is. Éppen ezért Önnek nem reformátussá kell lennie, hanem a családjában jó görögkatolikusnak. Ez természetesen bizonyos nehézségeket is jelent, s gyakorlatilag egyszerűbbnek tűnne, ha elengedné ezt a különbséget és gyakorlatilag vagy akár formálisan is belesímúlna a református egyházba. Ezt jelentené, ha úrvacsorában akarna részesülni, hiszen annak feltétele a konfirmáció. Mégsem tanácsolom Önnek, hogy ezt a könnyebbnek tűnő utat válassza, s konfirmáció által kilépjen a katolikus egyházból, hanem inkább azt, hogy családtagjai körében is élje meg a görögkatolikusságát, igyekezzék még jobban megismerni, megérteni annak értékeit is, hogy családjuk igazi ökumenikus családdá válhasson.
    ... 11 12 13 14 15 
16
  17 18 19 20 21 ...