Sokat gondolkodtam azon, hogy Júdás története egyike a Biblia azon részeinek, amelyek a legtöbbet segítenek nekem a keresztény életemben. Nem arra gondolok, hogy az árulást jó dolognak tartom, nem erről van szó. Jézus Júdás iránti szeretete az, ami sokat segít nekem több okból kifolyólag. Ezek röviden a következők: 1. Sajnos éveken át küzdöttem azzal, hogy nem tudtam teljesen elhinni, hogy Jézus szeret, mert a Sátán hazudott nekem mindenfélét, hogy bizonyos körülmények között Jézus nem szeret vagy hogy a szeretete nem feltétel nélküli hanem ha ilyen vagy olyan vagyok, akkor nem szeret. Már megszabadultam ettől egy személyes lelki beszélgetés után, de amíg ez nem sikerült, addig az tartotta bennem a lelket, hogy ha Jézus Júdást is szerette, akkor biztos engem is. Azokban az időkben rengeteget segített nekem Jézus Júdás iránti szeretete. 2. Az az igazság, hogy minél jobban megszerettem Jézust, annál jobban igyekeztem hozzá hasonló lenne és annál jobban szerettem másokat. Mivel Jézus szerette Júdást is, mint mindenki mást, ezért én is megszerettem Júdást, nincs bennem semmi utálat és ítélkezés iránta. Persze elítélem az árulást, de közben valahogy mégis tudok rá szeretettel gondolni. Ez segít nekem abban, hogy mindenkit szeressek. PhD-hallgatóként Júdással is foglalkoztam, mert részben a Bibliához kapcsolódik a témám, csak nem vagyok teológus és olvastam, hogy Júdás sokszor jelenik meg úgy, mint a bűnös ember megtestesítője, szokták így értelmezni. Egy kicsit én is így fogom fel és úgy éreztem, ha Júdásra tudok valamiféle szeretettel gondolni, rá, aki a legbűnösebbnek van sokszor kikiáltva, akkor mindenki felé menni fog ez. És tényleg segít. Amikor látom mások bűneit, jönne a kísértés, hogy ítélkezzek vagy haragudjak, akkor szoktam arra gondolni, hogy Jézus Júdást is szerette, pedig elárulta és ez segít szeretnem mindenkit. 3. Személyes emlékeket is idéz bennem Júdás története, mert régebben engem is árultak el anyagi haszon miatt (nem elvették a pénzem hanem rosszat tettek velem és hazudtak nekem és így pénzhez jutottak, de most nem részletezem), hozzám közel álló személyek, akikről nem is gondoltam volna én sem és mások sem. Szóval Jézus Júdás iránti szeretete inspirált arra is, hogy esetleg imádkozzak azokért akik régen velem tettek hasonlót és rájuk is nézzek úgy, ahogy Jézus néz rájuk. 4. Bár Jézus tudta, hogy Júdás el fogja árulni, mégsem küldte el a köreiből, mégis ott lehetett mellette évekig, őt is tanította, az utolsó vacsorán is ott volt vele, biztosan nem bánt vele kevesebb szeretettel mint másokkal. Mindez erősítette bennem azt, hogy nekem is alázatosnak kell lennem, nem szabad magamról túl sokat gondolnom, magamat másoknál jobbnak tartanom, másokat lenéznem, hiszen ha a tökéletes Isten fia szeretettel bánt azzal, aki elárulta, akkor nekem, aki bűnös természettel születtem, mennyivel inkább kell szeretettel bánni másokkal és nekik szolgálni. A 4 pont közül kettő lehet részben hasonló. Azt szerettem volna megkérdezni, hogy ezek az érzések, következtetések elfogadhatóak-e, jöhetnek-e Istentől vagy az kizárt dolog, hogy Isten Júdást használja fel arra, hogy nekem segítsen? Sokan nem szeretik, elítélik, tényleg rosszat tett, de valamiért nekem ez a bibliai történet többet segített a saját keresztény életem javításán, mintha szentekről olvasgattam volna. Mindenki más, mindenkinek más segíthet, nekem ez segített nagyon sokat. Nem arra utaltam, hogy Júdást a többiek felé emelném, mert nyilván nem. Remélem azért érti, mire gondoltam a levelemben.
Nagyrészt elfogadható és helyeselhető az, amit ír. Én mégis másként fogalmaznék. Ha jól értem, Ön valójában abból merít erőt, ahogyan Jézus Judással bánt, ahogyan vele viseltetett. Ez teljesen hiteles. Ezt fontos fölismerni. Ahogy Jézus még Júdást sem küldte el maga mellől, ahogyan vele is barátságos maradt, ez fontos fölismerés arra vonatkozóan, hogy akkor engem sem taszít el magától, engem is szerethet, noha bűneimmel sokszor megbántom őt. Ez így tehát minden részletében helyes, és Júdás példájából nagyon sok fontos dolgot megtanulhatunk. Azonban, hogy Júdást emiatt szeretni kellene, vagy Ön helyesen teszi-e, hogy szereti, ezt én rossz kérdésföltevésnek tartom. Júdás iránt nem tartozunk szeretettel. Mert nincs jelentősége, hogy a régen élt emberhöz hogyan viszonyulunk. A szenteket nem azért tiszteljük, mert szép dolgokat vittek végbe, hanem fölismerjük bennük Isten hatalmas erejét és szeretetét. Az más dolog, ha volna közelemben egy olyan ember, mint Júdás, akkor őt kellene-e szeretnem. Itt a válasz egyértelműen igen. Bár szabad beszélni egy ilyen helyzet nehézségéről is. Viszont annak már nincs jelentősége, hogy a 2000 éve meghalt embert szeressük. Ez egyáltalán nem életszerű. Tehát egy kicsi helyreigazítással adok Önnek igazat. Igen, Júdás példájából nagyon sokat tanulhatunk, ez nagyon helyes irány. De Júdáshoz való viszonyunknak nincs jelentősége, arra nem érdemes gondolatot vesztegetni.
Kedves Lelkiatya! Hogyan lehet feloldani azt a dilemmát, hogy az egyházi vezetők olykor súlyos bűnökbe keverednek? Vezetők alatt nem csak a konkrét vezetőket értem, hanem atyákat, kántorokat - akikről úgy gondolnánk, egy lépéssel közelebb vannak Istenhez, és öntudatlanul is felnéznénk rájuk. A dilemma pedig, hogy emiatt lanyhul a templomba járási kedvem. Hogyan lehet a korrupt/abúzust elkövető atyák "mögé" látni, és meglátni az Istent, az egyházat? Olyan, mintha beszennyeznék az egészet. Bizonyára csúnyán ítélkezem. Mégis elkeserít: a Hilarion atyáról szóló friss hírek, a görögkatolikus egyházban szolgálatot teljesítő atyáról szóló régebbi hír. És az is: úgy éreztem az ügy kapcsán kiadott nyilatkozatból, hogy az egyház (az én egyházam, a görögkatolikus) mintegy eltartotta magától ezt az ügyet. Mintha nem lett volna benne felelőssége. Erről írtam is egyszer, de nem kaptam választ. Lehet, tényleg azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy nem kell ahhoz templomba járni, hogy tartsuk Istennel a kapcsolatot.
Ne várjuk el az egyházi emberektől (püspökök, papok, hitoktatók, kántorok), hogy hibátlanok és bűntelenek legyenek! Ha egy lépéssel közelebb vannak Istenhöz, akkor ez azt is jelenti, hogy egy fokkal jobban ki vannak téve az ördög támadásainak is. Viszont az is egyértelműen az ördög kísértése, ha ezek láttán arra késztet, hogy ne menjünk el a templomba. Isten elfogad minket, bűnös papokat, és fölhasznál a legmagasztosabb feladatokra is. Akkor hinnünk kell, hogy bűneink ellenére ő képes rajtunk keresztül kegyelmet közvetíteni. Ennek cáfolatáról akar meggyőzni minket a kísértő. Ne higgyünk neki!
Kedves Lelkiatya! Hálásan köszönöm, hogy válaszolt a levelemre. Azt hiszem ez isteni gondviselés volt, mert pont ma lett megint aktuális a köztem és anyukám közti hitbéli különbség. Amiről írtam. Megpróbálom megfogadni a tanácsát. Hozzáadódik a helyzethez, hogy azért fáj ennyire, hogy édesanyám nem éli meg annyira a hitét, vagyis szerintem nem úgy, ahogy Jézus igazán szeretné, mert 4 évvel ezelőtt egy családtag halála miatt kerültem vissza Jézushoz. Akkor nekem borzalmas depresszióm volt, aludni nem tudtam éjszaka, vagy mert nem tudtam feldolgozni, hogy édesapámból por lesz vagy mert féltem a túlvilági rossz dolgoktól amikre a Jézus felé vezető úton bukkantam, szuicid gondolataim voltak, nem láttam az életem értelmét és ezt anyukám előtt se rejtettem el. Édesapám hunyt el akkor betegségek következtében, illetve hirtelen rosszullét miatt. Azért fáj az egész, mert engem Jézus húzott ki engem a szenvedésből. Nem a(z akkori) párkapcsolatom (amiatt sok szenvedésem is volt sajnos, még ha jó is volt), nem a rokonok, nem az édesanyám hanem Jézus. Mások is próbáltak segíteni, de mivel egy atyát leszámítva senki nem erről az oldalról közelítette meg a témát, ezért igazi segítség egyik sem volt. Nem rosszindulatból, de eszembe jut, hogy ha nincs Jézus (vagy nem "találkozok" vele újra) és a segítsége meg a hatalmas kegyelme, a türelme, a megbocsátása, ő maga, akkor most ki tudja mi lenne velem. Lehet egy pszichiátrián kezelnének vagy otthon ülnék minden nap depressziósan és éjszaka pedig nem tudnék aludni. Nem akarok senki felett ítélkezni, de úgy érzem, édesanyámnak inkább hálásnak kellene lennie Jézusnak és ha kellene, azt is el kellene fogadnia ha apáca akarnék lenni (nincs ilyen tervem), mindent el kellene fogadnia amit Jézusért teszek, soha nem kellene egy szót se szólnia vagy nem kellett volna ha imádkozok, szentségimádásra megyek, segítek a szegényeken ahogy Jézus tanította, ha az egész hátralévő életem Jézusnak akarnám szentelni, akkor is el kellene fogadnia minden rossz szó nélkül, mert Jézus nélkül nem lennék már neki vagy borzalmas állapotban lennék. És nemhogy ez nem történik meg, hogy támogatna vagy megértően elfogadná, hanem még volt, hogy kaptam is rossz megjegyzést vagy nem értette. Most már megértőbb, de még így is nagy különbségek vannak. Egy anya annyira tud örülni ha a földi életben valaki segít a gyerekének, ha vannak barátai, ha valaki segíti a karrierjét, ha van egy házastársa aki szereti és fáj nekem, hogy Jézus mintha nem érne annyit mint ezek. Ma már mérgemben azt mondtam anyukámnak, Jézus neki nem fontos, a legkevésbé fontos, ő erre azt mondta, ez nem igaz, mondtam neki, úgy néz ki. Meg szokta mondani, hogy aggasztja, hogy már csak ő van nekem, hogy édesapám nincs, testvérem nincs, férjem (párom) nincs. Ezt meg is tudom érteni, de azért valami engem is bánt. Sokszor mondta régebben, hogy úgy szeretné ha lenne egy férjem, aki szeret, becsül, értékel, vigyáz rám. Őszinte leszek, a szívem csak Jézusra vágyik, nem férjre. A szívem őt szereti, hozzá akar tartozni, teljesen csak hozzá. Jézus személyében olyan "vőlegényem" lenne, aki egyszer már odaadta értem az életét, vállalt értem egy kínfájdalmakkal járó szenvedést és később pedig megmentett a lelki szenvedésemből, egy olyan állapotból, ami akár vezethetett volna súlyos dolgokhoz is, szerintem édesanyámnak minden oka meglenne, hogy ezért is hálás legyen és örüljön. Ha ezer férfi akarna itt randizni velem, akkor is Jézust választanám, visszavonhatatlanul megszerette a szívem, neki szeretném adni a lehető legtöbb időmet, inkább őt tenni a középpontba párkapcsolatok helyett és akkor is neki szeretném szánni magam ha ő sose fog eljegyezni, feleségül venni. Fájt nekem, hogy Jézus nem fontosabb anyukámnak. Nekem minden földi dolognál, karriernél, fizetésnél, házasságnál, mindennél fontosabb. Csak azért mondtam ezt el, hogy érthető legyen, miért különösen fájdalmas ez nekem. Tudom, türelmesnek kell lennem másokkal és megértőnek kell lennem, de vannak nehéz pillanataim minden igyekezetem ellenére. Ha már mindezt leírtam, hadd kérdezzem meg, ugye nem baj az ha én Jézust ennyire szeretem? Tudom, hogy ő a mennyben van és én meg itt vagyok, de ez a helyzet. Sajnos azon is hajlamos vagyok összeveszni anyukámmal, hogy ő sok mindent máshogy lát, aminek szerintem az az oka, hogy én jobban hiszek. Anyukám sokkal jobban aggódik a jövőmért. Én is gondolok a jövőre, de ő sokkal jobban aggódik. Én eleve azért vagyok kevésbé ideges, mert hiszek az ima erejében, bízom Istenben, Isten akaratában, hogy meghallgat. Most PhD-s vagyok, az egyetemen, ezzel most le is buktattam magam, mert korábban írtam már önnek a PhD és a témavezetőm és munkakeresés kapcsán. Jelenleg az ösztöndíjam a bevételem, illetve alkalmi bevételeim voltak. Fordító szakon tanultam és, nem tudom írtam-e már, de azt tervezem, hogy mielőtt valamilyen cégnél munkába állnék PhD után, előbb azt nézem meg, hogy fordítóként mennyi esélyem lenne elhelyezkedni, mennyi megbízásom lenne ha vállalnék fordításokat, hogy alakulna az egész. Ezt már eddig is terveztem, csak az utóbbi hónapokban ez nem jött össze, mert másra kellett az idő, az egyetemen nagyon feltorlódtak a dolgok saját hibámon kívül. Ha fordítással foglalkoznék, több szabadidőm lenne vagy rugalmasabb időbeosztásom lenne mintha egy cégnél dolgoznék valamilyen munkakörben és így több időm maradna Jézusra, akit szeretek. Az imára, a szentségimádásra, a szegények segítésére, mindenféle dolgokra, amiket a hitem és a szeretetem miatt tennék. Tudom, hogy boldogtalan lennék ha ezekre nem lenne rendszeresen időm és szerintem Jézus is örülne ennek. Anyukámnak ezzel kapcsolatban is néha kétségei vannak, de én ezt is máshogy fogom fel, mert szerintem ha ez Isten akarata számomra, hogy maradjon több időm mindezeket megtenni Jézusért, akkor úgyis megadja nekem és sikerül. Ha pedig nem, akkor nem. Akkor azt fogom elfogadni. Nem vagyok teljesen biztos mindenben és nem akarom elbízni magam, de én édesanyámmal szemben jobban bízok az imában és a hitemben, ő kevésbé. Meg persze vele ellentétben én annyira szeretem Jézust, hogy boldogtalan lennék ha úgy kellene élnem, hogy nem szánhatok elég időt rá. Ön szerint jó úton járok? Nem baj, hogy olyan vagyok, amilyen? A környezetemben nincs ilyen ember, aki ennyire mindent megtenne Jézusért és ennyire oda akarja neki adni a lehető legtöbb idejét, ennyire szeretne neki megfelelni, ezt az összes dolgot megtenné neki, amit én. A világon biztos nem vagyok egyedül, de tényleg nem ismerek még egy ilyen embert, mert a keresztények sem ilyenek, akiket ismerek. Azért bízom benne, hogy nincs velem baj emiatt, hogy Jézus nem ellenzi ezt. Néha már kételkedek, hogy jó-e, hogy ilyen vagyok és így szeretem azt, akit szeretek.
Az biztos, hogy jó, hogy szereti, nagyon szereti Jézust. Az viszont nem jó, hogy ezt mástól, például az édesanyjától is elvárná. Alapvetően az is hibás, hogy másokhoz hasonlítja önmagát, az életét, a tetteit. Ez mindig félrevezeti az embert. Ez az, amitől Önnek szabadulnia kellene. Mert amíg ebben van, addig a Jézus iránti szeretete is viszonylagos marad. Állandóan párosul azzal, hogy Ön hogyan szereti Jézust és más hogyan (nem). Amíg ettől nem tud szabadulni, addig a Jézus iránti szeretetébe nagyon erősen belevegyül ez a helytelen önértékelés. Persze, el kell, hogy mondjam, nem lesz ez ám olyan egyszerű. Hosszú, éveken át tartó lelki munkára van szükség, hogy valamelyest tisztuljon ez a szemlélete. Az nagyon jó, hogy szereti Jézust. De még sokat kell alakulnia, hogy ne csak nagyon, hanem helyesen is szeresse őt.
Kedves Lelkiatya!
Rendszeresen használom a "Görögkat. Naptár" applikációt a mobiltelefonomon. A július 21-i szentek (Simeon és János szentéletű atyák) rövid életrajzában megütközve olvastam az alábbikat:
"János nős volt, Simeon nőtlen. Jeruzsálembe mentek fel, hogy a szent keresztnek hódoljanak. A szent helyek annyira megihlették őket, hogy többé nem tértek vissza hazájukba."
A házasság szentség: János ezek szerint úgy hagyta otthon a feleségét, hogy az asszony nem találkozott többé vele, hiszen a szent helyek annyira megihlették a férjet, hogy nem tért többé haza. Hol volt a házastársi hűség?! Hol volt a felelősség vállalás a házastársa iránt?! Egyáltalán, hogy lehet olyan valakit szentté avatni, aki a házasság szentségét egyoldalúan felrúgja?!
Olyat olvastam már a szentek életrajzában, hogy a házaspár megegyezett egymással, s mindketten külön-külön férfi- illetve női monostorba vonultak. Ezt is kissé meredeknek tartom (hiszen az ember nem azért házasodik, hogy aztán szerzetesi életformát válasszon, legfeljebb, ha megözvegyül), de ebben az esetben legalább kölcsönösen megegyeznek egymással.
János szentéletű atya esetén azonban egy egyoldalú döntést érzékelek, ráadásul, ha a kort nézzük - amikor az asszony gyakorlatilag eltartott volt - a feleségét a sorsára hagyta. Nem beszélve a Szent Páli figyelmeztetésről (1 Kor 7,1-9) ki tudja, hogy milyen sors várt az aggódó és szerető feleségére.
Lehet, hogy túl sokat gondolok bele ebbe, s az applikáció tömör életrajz leírása nem egészen fedi a valóságot, de az érzés, ami ez bennem kiváltott, a felháborodás volt, hiszen egy önző, a házastársi ígéretét semmibe vevő férfi képe bontakozott ki belőle.
Üdvözlettel László
Kedves László! Azt tanácsolom, engedje el ezeket az ítélkező gondolatait. Persze, teljesen igaza van abban, hogy a házastársi hűség legalább olyan súlyos kötelesség, mint a szerzetesi elhivatás, és az egyiket nem lehet a másik kárára kijátszani. De szinte semmit nem tudunk ennek a tömören leírt történetnek a hátteréről. Hogy János hogyan oldotta meg ezt a nagy életfordulatot, azt egyáltalán nem tudjuk. Például megtörténhetett, hogy időközben halálhírét kapta a feleségének. Az sem kizárt, hogy visszament, elrendezte a dolgait, és úgy tért vissza a szent helyre, csak ezt éppen nem részletezi a másfélezer éves leírás. A szentek életében egyébként nagyon sok meghökkentő dolgot is találunk. Nem ezeken kell fönnakadni, mert azokból semmi épületes dolog nem jön ki, hanem azt kell megtanulnunk, megértenünk, ami építő egy-egy történetben. Akkor válik lelki hasznunkra.
Kedves Lelkiatya!
Létezik egy 1951-es latin nyelvű dokumentum (De Valore Notarum Theologicarum), amelyben felsorolják a teológiai tételek minősítéseit és azok makacs tagadásának hatását. Ez angolul az alábbi táblázatban van összefoglalva: http://www.the-pope.com/theolnotes.html. Itt a 10 minősítés közül az első kettőnél automatikus kiközösítést említ, de jó néhány másiknál is felmerül a halálos bűn lehetősége. Ez a kategorizálás már nincs érvényben? Egyébként ebben a 10-es felosztásban a püspöki kollegialitás és a püspökszentelés mint szentség, amit a II. Vatikáni Zsinat (tévedhetetlenül?) tanít, mely kategóriába esik?
Válaszát előre is köszönöm!
Nem tudom. Sajnos ezekre a kérdéseire én nem tudok válaszolni. Kérem, bocsásson meg tudatlanságomért.
Tisztelt Lelkiatya!
Mit jelent az pontosan, hogy mindent elhagyni Jézusért és az evangéliumért/ Márk 10,28-31 /?
Ugye ezt nem csak szerzetesként lehet megtenni? Mit tehetek,hogy így èljek?
Köszönöm válaszát.
Valóban, nem állítható, hogy vannak részek az Evangéliumban, amelyek egy szűk csoportra vonatkoznak, s vannak, amelyek meg többekre is. Az Evangélium, Jézus tanítása mindenkire vonatkozik, mindenkire érvényes, de persze, más-más módon, kinek-kinek személyre szabottan. A "mindent elhagyni Jézusért" szintén mindenkire vonatkozik. Ennek egy radikális formáját élik meg a szerzetesek, de éppen azért, hogy ezzel erősítsék, segítsék azokat, akik más életkörülmények között teljesítik élethivatásukat. Talán egy másik igehely jobban megvilágítja ezt a mondatot. Mt 10,37: "Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám." Itt Jézus a legértékesebb ragaszkodásokról szól, a szüleinkhöz, gyermekeinkhöz való kapcsolatban is azt várja el tőlünk, hogy Isten iránti szeretetünk nagyobb legyen, mint amit velük megélünk. Vagyis semmit sem szabad jobban szeretnünk, mint Istent. Nem kell valóságosan elhagyni a dolgokat, de ha olyan helyzet tárul elénk, amelyben választani kell Isten és a világ kínálta értékek között - legyen az akár családi kapcsolat, mely talán az egyik legértékesebb a világon - akkor csakis Istent választhatjuk. Hogy ez kinek-kinek a gyakorlati életben mit jelent, azt képtelenség itt részletezni, mindnekinek magának kell megtalálnia erre a saját válaszát.
DJK.
Kedves lelkiatya egy nagy kérdésem van.
Mi van akkor ha házasságban a feleségnek
nagyon gyakran fáj a “ feje “ ?
Igaz Ő nem katolikus de Görögkatolikus szertartás
szerint kötöttünk házasságot.
Mindketten özvegyek voltunk.
Mondtam ezt egy atyának gyónásomkor és azt
mondta, beszéljük meg a dolgot a feleségemmel.
Nincs ezen mit beszélni, most itt fáj, most ott fáj
stb. Amíg szüksége volt a munkámra engedékenyebb
volt.
Igaz hatvanon túl vagyunk, de tavaj és azelőtt is
túl voltunk.
Igaz, hogy korosodunk de annyira még nem.
7 éve vagyunk házasok, egy településen
laktunk, jól ismerjük egymást.
Családi ok miatt / munkahely / el költöztünk Pest megyébe 5 éve.
Három évig újitgattuk a kertes házat, Ő csak irányított
és kritizált. Ritka, hogy egy kedves szó elhagyja
a száját.
Egy másik atyával is beszéltem erről, azt mondta
oldjam meg de ne csalják meg.
Nem vagyok a szavak embere de gondolom
tetszik érteni mit akarok mondani.
Meg tisztelő válaszát köszönöm.
Üdv. Miklós.
Ha úgy gondolja, ne tegye közzé!
Kedves Mklós! Azt hiszem, értem, hogy mire céloz ezzel a megfogalmazással. Az alapvető nehézség abban rejlik, hogy amikor erről beszélnek a feleségével, akkor nem ugyanarról beszélnek. Ezért is nehéz "megbeszélni" a dolgot. Kerek perec arról van szó, hogy Ön szeretné még a házastársi kapcsolatot, a felesége pedig nem. Idősebb korban házasodott embereknél ez, bizony, ismert jelenség. Nem ugyanazt jelenti a házastársi kapcsolat az egyiknek, mint a másiknak, nem évtizedek alatt érett össze a közös tapasztalat. Lehet, hogy erről beszéltek még a házasságkötés előtt, de már akkor is mást-mást értettek alatta. Egyébként a hosszú közös házasságban is jelentkezhet a nehézség, hogy a férfinek még jóval tovább van igénye szexuális élményekre, míg a nőknél ez egy ponton túl csupán néhány kedves, intim mozdulatra szűkül. Azt tudom Önnek mondani, hogy ha a felesége nem hajlandó vagy nem tud erről Önnel beszélni, akkor nincs mit tenni, el kell fogadni ennek tényét. Illetve próbálkozhat ezekkel az apró, intim kedveskedésekkel, hogy a szeretetét kifejezze a felesége iránt, de ne legyenek elvárásai, hogy Ön is "kapjon valamit". A szeretet nem alku, hogy "ha már adok, én is kérek". Nem tudok Önnek egyebet tanácsolni, mint az elfogadást. Vagy inkább így fogalmazom, hogy igyekezzék úgy szeretni a feleségét, ahogyan arra neki szüksége van, s ne akarja a saját szeretetigényét ráerőltetni. Tudom, nem tűnnek kedvezőnek ezek a szavak, de ez az elfogadó magatartás előrébb visz, mint a követelés vagy ki nem mondott elvárás. Idős korban is csiszolódnak egymáshoz a házastársak. Akarja minél jobban, minél odaadóbban szeretni a feleségét! Ez legyen a célkitűzése, ne pedig az, hogy Ön mit kap ebből a kapcsolatból. Szeretetet adni és nem várni - ez a boldogság kulcsa.
Kedves uram ön szerint van e ujaszuletes?
Lelki értelemben igen, fizikai értelemben nem. Amikor valaki megtér, fölismeri Isten szeretetét, akkor egy valóságos és teljes megújulást, újjászületést él át, teljesen megváltozik az élete. Mindent másként kezd látni, más értékek lesznek számára irányadóak. Ezt pecsételi meg a keresztség, amelyben a víz alá merítés azt jelképezi, hogy az ember meghal a bűnnek, korábbi életének és Krisztussal új életet kezd (v.ö. Kol 3,3 Róm 6,11) Ez valóságos újjászületés, de lelki értelemben.
Egyes távolkeleti vallások tanítják a testi újjászületés teóriáját. Ez azonban csak egy emberi elképzelés, egy ember által kitalált gondolati modell, hogyan lehet a halál képtelenségét valamiképp megmagyarázni. Ilyen értelemben nincs újjászületés, a földi életre, s egyáltalán erre a megfogható földi életre nincs visszatérés.
Kedves Lelkiatya! A Nyíregyházi Szent Miklós Székesegyházban a vecsernye változó részeit milyen imakonyvbol végzik?
A legtöbb helyen templomainkban az Énekeskönyvünk szövegeiből imádkozzák a zsolozsma szertartásait. Ezen felül a honlapunkon is megtalálhatók az imádkozandó szövegek, ezekkel mindenképp érdemes megismerkedni, mert ezek sokkal gazdagabbak, jóval többet tartalmaznak, mint a kinyomtatott könyvünk. A hétvégi (szombat este, vasárnap reggel, vasárnap esti) zsolozsmák azonban ott is az Énekeskönyvből vannak, éppen azért, hogy együtt lehessen imádkozni azokkal, akiknek az van a kezükben. Ettől ritka esetben akkor van eltérés, amikor egy adott szentnek, ünnepnek a saját szövege nincs benne az Énekeskönyvben. Erre az esetekre az egyházunk kiad egy mellékletet, s abban találhatók meg ezek a ritkán használt szövegek. Ez egy évben 10-12-szer fordulhat elő. Ilyenkor a parókusnak vagy a kántornak a feladata, hogy kézbeadja a híveknek azt a szöveget, amit központilag kiadtak, hogy ha nincs is benne az Énekeskönyvben, azért együtt lehessen énekelni ezeket is.
Tisztelt Lelkiatya. Komoly egyházi trauma ért tanácsot kérek.
Vidéken élek egyedül költöztem le. Egyetlen közegem az egyházközség és a lelkiatyám volt. 4 évig voltam a közösség tagja, bántalmazó családból jövök, a lelkiatyám apaminta is volt; ezt ő is tudta...a gondom ez;
25 éves szentelési evfordulojára 2 ünnepi misét ezekhez kötötten egyikhez ünnepi ebédet másikhoz ünnepi vacsorát szerveztek az atyának es a közösségi tagoknak, plusz kózós ajándékot is vettek.
Nos: engem - véletlen/szándékosan mindenböl kirekesztettek eltitkoltak kihagytak. Egy tag aki mindenhol ottlehetett árulta el mi szervezödik...rettenetesen traumatizált kiborultam..10 napig személyesen telefonon interneten mind az atyánál,,mind a szervezönél,,mind több meghivott ottlehetett közösségi taggal próbáltam beszélni: én hova mehetek,,miért titkolják el, miért zártak ki...terelés, hazudozás, hallgatás, kioktatás, bántó elutasitás mindenhonnan... pedig az egyházmegyénél 1 éve a plébaniai referens is én voltam..jól csináltam lelkesen..mégse hivtak oda az ünnepi asztalhoz az atyámat a közósségi tagokkal együtt ünnepelni..
Elkeseredésemben felmondtam az egyházmegyénél a szolgálatomat..ebböl botrány lett. Az egyházmegye visszavárna de ilyen plébánián minek odatartozni..
A közösség is a lelkiatyám is kizárt elutasított. Ennek bő 1 honapja. De ők nagyon jézusinak tartják magukat...mi ebben a jézusi? Okot nem adtam rá, bármit probáltam. Ahol ezt teszik velem ott minek maradni...se hitélet se lelkiatya se közösségem azóta...elköltózni mem tudok egyedül maradtam...vártam hogy keresik a kiengeszelödést velem de eszükben sincs...Ön szerint?
Kedves Testvérem!
Nagyon megértem a helyzetét, végtelenül együttérzek ezzel a fájdalmával. Szinte orvosolhatatlan. Szerencsére csak szinte, mert a Mindenhatónak mindenre van megoldása. A mi életünk azért kusza, mert vagy nem találjuk meg az ő megoldását vagy nem akarjuk azt elfogadni. Semmiképp sem akarok én sem bántó, kioktató szavakat mondani, a segítés végett szeretném Önnek kicsit más oldalról megvilágítani a helyzetét. Legalábbis, ahogyan én gondolom, én látom.
Az egészen bizonyos, hogy nem lett volna szabad Önnel így bánniuk, ez nagy szeretetlenség a részükről. Ez az ő gyengéjük, hibájuk, s hogy ezt fölismerjék, ennek érdekebén mi most ketten nemigen tudunk mit tenni. Illetve az imádsággal tudjuk őket segíteni. De ennél jóval fontosabbnak tartom, hogy Ön megértse a saját helyzetét. Éveken át gyógyítólag hatott, hogy szeretetet, sőt, atyai szeretetet kapott ebben az egyházi közösségben, természetesen elsősorban ettől az atyától. Az már nagyon jó, ha Ön is látja, hogy volt ebben valamilyen pót-apai kapcsolat, amely azonban már magában hordja ennek tarthatatlanságát. Bizonyos mértékben, bizonyos ideig ez lehet segítő helyzet, de semmiképp sem maradhat fenn hosszú távon. Ennek oda kellene elvezetnie, hogy Ön is egyre inkább meg tudjon állni a saját lábán - érzelmi értelemben. Az az egészséges lelkiállapot és személyiségérettségi fok, amikor már egyáltalán nem függünk mások viselkedésétől, nem zaklat föl mások magatartása. Persze, ide eljutni nagyon nehéz, s ez mindenkinél így van. De kétségtelenül sokkal könnyebb azoknak, akik egészséges családban nőnek föl. (Mekkora a felelőssége a szülőknek!!!) DE nem lehetetlen Önnek sem. Valószínű, hogy ez az érzelmi önállósódás az Ön részéről még nem indult meg, vagy legalábbis messze nem jutott el arra a fokra, hogy egy ilyen téves emberi magatartást, amit az egyházközség tagjaitól kapott, megfelelően tudjon kezelni. Könnyen lehet, hogy az Ön ragaszkodása az atyához túlzott volt, netán már neki is terhes. Ezt nyilván tapintatból nem érzékeltette, nem adta az Ön tudtára. Viszont ezt a hívek is láthatták, nem csoda, ha egymás között megbeszélték. Már ez is fájó lehet Önnek, hogy a háta mögött Önről beszéltek, főként ilyen dolgokat - gondolom, ez lehet a háttérben -, ugyanakkor be kell látnia, hogy ez teljesen természetes, mindnyájan ilyenek vagyunk. Szóval, ez lehet az oka annak, hogy úgy döntöttek, inkább kihagyják Önt a szervezésből és az egész ünneplésből. Hangsúlyozom, hogy ezt egyáltalán nem jól tették, de nekik ez volt a megoldásuk.
Mi a teendő, mit kell Önnek tennie ebben a helyzetben? Első és legfontosabb, hogy ahhoz forduljon, aki viszont egészen bizonyosan megérti Önt, jól tudja kezelni a problémáit, igazi segítséget, támaszt tud adni. Ez pedig maga a Jóisten. A soraiból nem hallottam ki, hogy ebben az egyházi munkában, ennek során mennyire erősödött hitében, hogyan alakult az Istennel való kapcsolata. Attól tartok, hogy ez sem kapott kellő hangsúlyt az eddigiek során. Gyógyító volt az atyával való kapcsolat és együttműködés, de mellette nem erősödött eléggé az atyától teljesen függetlenül alakuló Isten-kapcsolata. Most ezen van a sor, ennek jött el az ideje. Nem kis nehézséget jelent, hogy az Istennel való kapcsolatunkban nyilván nagy szerepe van annak a papnak is, aki közvetíti felénk az Evangéliumot. Most, mintha ez a kapu bezárult volna, s azt érezheti, hogy Isten felé is bezárult valami. Ez azonban nem így van. Most Isten sokkal közvetlenebbül tud Önhöz szólni, Önnek is így kell vele keresnie a kapcsolatot. Persze, az atyáknak ebben akkor is nagy szerepük van. Legjobb, ha elmegy egy másik paphoz, akivel meg tudja beszélni ezt az egész, nagyon nehéz helyzetet. Hogy ezen a fórumon hozzám fordult, ez már egy ilyen lépés. De javaslom, hogy tegye meg ezt személyesen is. Ha jól sejtem, az elmúlt évek során több, más pappal is kialakult már kapcsolata. Most Önnek az Úr felé kell tennie óriási lépéseket, s ebben valamely más atya fog tudni Önnek segíteni, akihöz eddig kapcsolódott, ő aligha. Ne is várja tőle. Talán ez a másik atya gyakorlati lépéseket is tud tenni, hogy az Ön körül kialakult szeretetlen helyzet is változzék, de ennél sokkal fontosabb, hogy az Ön Istennel való kapcsolata változzék, erősödjék, mélyüljön.
Ezzel tudom most Önt segíteni, hogy igyekeztem más oldalról megvilágítani a helyzetét, és a törekvését is ebbe az irányba fordítani, Isten felé. Igen, az ő megoldását kell most Önnek megtalálnia. Ehhöz sokat kell imádkoznia, olvasni a Szentírást. Én pedig innen, a távolból segíteni fogom Önt az imádságommal.
Kedves Lelkiatya!
Valahol azt olvastam, hogy a "püspöki kollegialitás" egy teológiailag biztos tétel, konkrét szentírási bizonyítékkal (ld. a kétféle megfogalmazást: "amit megkötsz a földön" /Mt 16,19/ és "amit megköttök a földön" /Mt 18,18/ -- cum Petro sub Petro). Abban a cikkben azt is írták, hogy egy teológiailag biztos tétel tagadása halálos bűn. Ez tényleg így van? Utal erre a Katekizmus és/vagy az Egyházi Törvénykönyv?
Válaszát előre is köszönöm!
Ez meglehetősen összetett kérdés, mert alapvetően dogmatikai és jogi vonatkozásai vannak. A morális alapállás a következő: három alapvető "kategória" létezik: 1. dogmák (vagyis hittételek), 2. teológiailag biztos igazságok, 3. egyéb katolikus tanítások. Halálos bűn ezek közül csak a dogmák tagadása, amennyiben teljesen tudatos és teljesen szándékos a tagadás, mert azok a tanítás kötelező törvényeinek tekinthetők, mint a hitletétemény alapjai.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy ha egy nő a női papság mellett érvel egy teológiai vita során, akkor ő hittagadás vétkét követi el? Ami önmagától beálló azonnali kiközösítést jelent? Egy hitvita során a Facebook közösségi oldalon ezt vágták a fejemhez, de én ezzel nem értek egyet. Kérem mondja el a véleményét és ha beállt a kiközösítés akkor mit kell tennem? Válaszát előre is köszönöm Piroska
Ez nem hittagadás, ez egy vélemény. Semmiképp sem jelent bűnt, kivált nem olyan súlyosat, hogy kiközösítést eredményezne. Ugyanakkor érdemes utánajárni, sokat foglalkozni vele. Ha a saját álláspontom nem egyezik az Egyház tanításával, akkor nagyon alaposan a végére kell járni, hogy ennek mi lehet az oka. Az túl hamari válasz volna, hogy nekem van igazam, az Egyház meg téved. De beszélgetni róla, véleményt nyilvánítani, ez része az igazságkeresésnek. Persze, fontos, hogy legyen is meg az igazságkeresés szándéka.
Kedves Lelkiatya! Van egy helyzet, amivel nem tudok mit kezdeni. Az elmúlt években én sok év hitetlenség és bizonytalanság után (gyerekkoromban keresztény voltam) visszatértem Krisztushoz. Egyre inkább meglátszott ez az életemen és valóban annyira igyekszek megmutatni Jézusnak, hogy teljes tiszta szívemből szeretem. Fokozatosan kezdtem imádkozni, hetente templomba menni, először csak vasárnap, mostanában hétköznap is, görög katolikus létemre szentségimádásra is mentem (remélem nem baj, nagyon szívesen megyek, de megmaradok görög katolikusnak), önkéntes munkát is vállaltam, először csak adománygyűjtést ünnepekkor, most már mást is gyakrabban. Másokkal megbocsátó vagyok és igyekszek mindenkit szeretni. Hála Istennek azokért is tudok már imádkozni, akik megbántanak engem és aki régen nagyon sok fájdalmat okozott (ismerős, másokon keresztül ismertem meg). Évek kellettek, de már megy. Nagyon szeretem Jézust és sok kegyelmet adott nekem, de szomorú is vagyok. Ez azért van, mert az egész környezetem távol van Istentől. Hozzám képest. Édesanyám, a keresztszüleim akik édesanyám testvére és felesége, unokatestvéreim, édesanyám unokatestvére és családja, mind. Meg vannak keresztelve, de ennyi. Még az ismerőseim és barátaim nagy része is. Az unokatestvéreimnek csak a munka és a bulizás fontos, a különbséget köztünk nagyon jól mutatja, hogy én a hitem miatt kiköltöztem a barátommal közös albérletből, mert nem akartam házasság előtt így már együtt lakni, igazából közben ki is szerettem belőle és Jézusnak szánom a szívem, minden erőmet-időmet az ő követésére szeretném szánni, ez tesz boldoggá, de az unokatestvérem meg boldogan összeköltözött a párjával házasság előtt, még eljegyzés se volt, nem is első kapcsolata. Csak a különbségek szemléltetése végett. Egy ismerősöm pedig nem tartja kizártnak az UFO-k létezését, de Jézusban nem hisz. Abban, hogy az Isten fia. Mikor ezt meghallottam, nagyon fájt. Pedig én nem vagyok Jézus, nem én haltam meg mindenkiért, de annyira szeretem, hogy át tudom érezni hogy eshet ez neki. Persze nem ítélkezni akarok, csak fájdalmas volt ezt hallani. Próbáltam finoman kiállni Jézus mellett és valamelyest sikerült is, de tudtam, hogy egy beszélgetéstől nem fog megtérni ez az ember, inkább imádkozok érte. Anyukám szokott itthon imádkozni, de sajnos nem úgy él, ahogy Jézus szeretné. Nem tud és annyira nem is akar megbocsátani másoknak. Sajnos nem értékeli eléggé a jó dolgokat. Amikor pedig mondom neki, hogy Jézusnak nem tetszene, amit csinál vagy mond, hidegen hagyja. Amikor például valami bosszantja és tudja, hogy még sokáig kell az adott dologgal vesződni és rendszeresen feljön majd a probléma, akkor szokta mondani, hogy "egyszer elkárhozok" vagyis ő maga. Ez engem idegesít. Ő csak úgy kimondja ezt, még ha nem is szó szerint érti, én meg pont hogy teljesen komolyan veszem ezt és aggódok a szeretteim üdvösségéért. Mondtam neki, nem mondhat ilyet, nem kellene. Az volt a válasza, hogy "akkor nem kellene." Amikor mondtam neki, attól még hogy valaki becsapta, bocsásson meg és ha nem bocsát meg, neki se bocsátanak meg, akkor azt mondta, "ha már elégek, mindegy". Közben meg amúgy Szűz Máriát szereti, mindig őt emlegeti ha valahogy az ima szóba jön vagy baja van. Én előbb szerettem bele Jézusba és ő vezetett el az édesanyjához, de már kínomban arra is gondoltam, hogy lehet meg kellene próbálnom fordítva: elsősorban Máriát kellene kérnem, hogy hasson az édesanyámra, imádkozzon érte és lehet Máriát kellene még jobban megszerettetnem az édesanyámmal, hátha akkor fontosabb lesz neki Jézus. Hátha az anya elvezeti meg a fiához. Igyekszek nem ítélkezni, mert én sem mindig voltam olyan közel Jézushoz, mint most. Tudom, hogy ezt sem kapja meg mindenki és hálásnak kell lennem. Közben azért ez mégis nagyon nehéz. Amikor követem Jézust, szeretem Jézust, igyekszek a legjobbat kihozni magamból, komolyan veszem őt, hajlandó vagyok megváltozni miatta, alázatos akarok lenni és azt nézem hogy lehetek még jobb, bánom ha vétek ellene, és ebben mások nem segítenek, nem támogatnak, csak elfogadják-eltűrik. Pont emiatt a kísértéseimről és a bűneimről sem beszélhetek másoknak, mert máshogy fogják fel az egészet és szerintük én amúgy is körülbelül bűntelen vagyok, vagy legalábbis szent. Tehát ha van egy kísértésem, akkor sincs segítségem, csak Jézus. Nem akarom Jézushoz hasonlónak mondani magam, legfeljebb szeretnék az lenni, de a nagy különbségek miatt pedig már néha az az érzésem, olyan ez mint mikor a tökéletes, bűntelen, tiszta Jézus lejött a bűnösök közé. Amikor kiállt a jeruzsálemi utcára és megpróbált valahogy hatni az emberek szívére. Csak neki könnyebb volt, ha másért nem, sokan legalább a csodái miatt hittek. Nem azt mondom, hogy olyan vagyok mint ő, de ezek a tapasztalataim segítenek megérteni Jézus mit érezhetett, amikor igyekezett hatni az emberekre, amikor nem értették meg, amikor nem vették komolyan, amikor szó szerint vért izzadt az Atya akaratának teljesítésére és félt, egyedül volt, nem számíthatott senkire. Jogos, hogy így érzek vagy ez rossz? Tudom, nem érdemes másokhoz hasonlítani magunkat (visszatérve a hozzátartozóimhoz), nem is szoktam amúgy, de ha senki más nem követi Jézust úgy, mint én, a családomban meg együtt lakok valakivel, aki nem úgy, akkor ezt nem lehet nem észrevenni. Amikor a nagyböjt alatt heti többször mentem templomba, megkaptam, hogy vallási fanatikus leszek. Máskor meg mikor elmentem hétköznap, akkor azt, hogy hétköznap az öregasszonyok mennek csak. Ehhez hozzátartozik, hogy eddig egy másik templomban tényleg úgy volt, de az régen volt. A szívem egyik legnagyobb vágya, hogy Jézus annyira elégedett legyen velem, annyira kedves legyek a színe előtt, annyira tetsszek neki, hogy ha másért nem, akkor legalább ezért meghallgassa az imáimat és térjen meg minden ember körülöttem, menjen templomba hetente, részesüljön az eucharisztiában, akarjon jobb lenni. Az egész családomban az egyetlen vagyok, aki részesül Krisztus testében és vérében. Az is fáj, hogy néha nem tudom, számít-e Jézusnak ez. Az egész, amit teszek érte. Hogy vállalom a nehézségeket. Hogy kitartok mellette és hűséges vagyok hozzá akkor is ha nehéz. Hogy nem csak követem és a minimumot teljesítem, de a nehézségek ellenére a legjobbat szeretném kihozni magamból. Nem azért mert anélkül ne szeretne, hanem mert ezt akarom adni neki. A legjobbat magamból. Hogy ezt az egészet miatta csinálom, mert szeretem. Kimondhatatlanul. Néha úgy érzem, olyan ez nekem mint amikor a menyasszony szereti a vőlegényét és hűséges hozzá. Kitart mellette, szereti, soha nem mond le róla, minden akadályt és szenvedést vállal mert nem akar róla lemondani és az ad neki erőt, hogy egy napon tényleg a vőlegényével lehet. Úgy menni templomba, hogy előtte azt mondják, vallási fanatikus leszek vagy hogy csak öreg nénik mennek hétköznap, úgy kitartani Jézus mellett hogy mások nem értenek meg, úgy böjtölni hogy mások szerint nem nagy dolog ha vétek a böjtömben, nem tragédia, menni egyedül a templomba míg sokan a családjukkal mennek és ez természetes nekik, ezeket megcsinálni nem olyan könnyű mint tűnik. Az más kérdés, hogy megkaptam azt a kegyelmet, hogy látom, hogy tudok hatni az emberekre és csigalassan, de változnak, kezdenek adományozni, jobban elfogadják a gyakori imáim, jobban érdekli őket Jézus, az ateista ember is érdeklődni kezd Jézus iránt. Ezért hálás vagyok, de még így is nagyon nehéz. Próbálom valahogy szavakba önteni most, hogy mit érzek és mennyire nehéz, de nem tudom. Úgy érzem, nem tudom elmondani. Csak bízom abban, hogy Ön így is megért. Egy atyának ezt említettem személyesen, akkor azt mondta nekem, kicsit személyesebben, hogy neki mindig is hívő volt a családja és tapasztalata szerint azok, akiknek úgymond könnyebb, azok meg engem irigyelhetnek, mert én így olyan dolgokat tudok elérni, amiket azok nem, akiknek könnyebb, akiknek sok minden adott, akiknek nem kell így küzdeni. Akkor ez kicsit segített is és amúgy próbálok úgy nézni a szenvedésre,a küzdelemre, mint lehetőségre, hogy Jézusnak a szeretetem mutassam, de bizonyos napokon megszáll ez a kételkedés és fáradás. Pedig tegnap éppen arról szólt egy prédikáció, amit hallottam, hogy Jézus mondta, jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok. Mintha hívna engem és szerintem akarja, hogy közeledjek hozzá, legyek hozzá nagyon közel, legyek vele mindig őszinte, mindig mindent mondjak el neki, de mégis ki kellett írnom magamból. Általában nem zavar engem ez ennyire, nem szoktam hasonlítani magam másokhoz, igyekszek az ima erejében bízni, próbálok türelmes lenni, de bizonyos napokon elfáradok. Úgy hirtelen. Olyan ez mint, amikor valaki cipel egy nehéz keresztet és mikor csúszik az út, esik az eső, amikor betegen viszi, amikor valami kicsit is változik, akkor még nehezebb és akkor elejti. Azért, mert amúgy is nehéz, csak nem mindig érzékeli. Így, hogy néha kételkedek, hogy Jézusnak számít-e amit teszek, hogy a "vőlegényem" , aki a "szívem szerelme" értékeli-e a hűségem iránta, így még rosszabb. Pedig a szívem azt súgja, igen, de mégis kételkedek. Egyszer pont egy nehézségekkel teli időszakom volt és akkor panaszkodtam erről neki. Akkor érdekes módon megjelent nekem internetezés közben egy jelenet a Ben Hur c. filmből, amikor is Jézus vizet ad a főhősnek. Már alig áll a lábán, mindenki más kap vizet, csak ő nem. Kéri Istent, hogy segítségen, de már tényleg semmi ereje, a földre roskad. Akkor lép oda Jézus és ad neki vizet. Utána visszanyeri az erejét. A szívem mélyén úgy éreztem, ezzel Jézus üzen nekem és ő akarja, hogy vigyem a keresztem, de az is ő akar lenni, aki vizet ad nekem, és tudom, hogy ő sokkal megértőbb velem mint hinném, de mégis valamiért félek, hogy mégse számít neki amit teszek. Régebben úgy éreztem, nem teszek érte elég nagy dolgokat, aki kolostort alapít, látomásokat kap, világhírű teológiai könyveket ír, biztos jobb tanítvány. Sokszor panaszkodtam Jézusnak, hogy mennyire egy nullának érzem, amit teszek érte. Volt, hogy nagyon őszintén azt mondtam neki, hogy: "egy senki vagyok, aki nem tett érted semmit" és akkor mintha hallottam volna, hogy beszél nekem. Azt mondta, hogy nem az számít, amit teszek, hanem a szeretet, amivel teszem. A hangját nem hallottam, csak amit mond. Nem tudom hogy mondjam ezt. A kapcsolatomra visszatérve, kiszerettem már a páromból, szerintem Jézus miatt, mert úgy érzem, én minden időmet-erőmet Jézusra akarom szánni, vagy legalábbis őt akarom az életem középpontjába. Nem családot szeretnék hanem neki adni a lehető legtöbb időmet. Engem ez tesz boldoggá. Ő hozza ki belőlem a legjobbat, így lehetnék szent. Már amennyire lehetnék. Teljesen betölti a szívemet, nem fér oda más. Már a páromnak is megmondtam, hogy igazából elmúltak iránta az érzéseim. Én nem egy-két embert szeretnék jobban szeretni, csak nekik élni, hanem mindenkit szeretni úgy, mint Jézus. Szeretném neki adni a szívemet. Mint látja, mégis tele vagyok kételyekkel. Sajnos olyan gyakran van az, hogy Jézus mond nekem valamit, üzen nekem valamit és én azt csak ideig-óráig tudom elhinni, utána nem, elkezdek kételkedni. Hogy talán félreértettem, meg hogy hiába ezt mondta, de hát akkor is meg túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.....stb. Magam sem tudom megmondani miért, de így van. És főleg akkor van ez így, amikor valamit nagyon személyesen kifejezetten nekem mond. Amikor én vagyok és ő. Amikor a kettőnk kapcsolatáról van szó. Amikor úgy mondja, hogy csak én hallom. Amikor az én saját kérdésemre válaszol. Amikor olyat mond, ami rám vonatkozik. Amikor "kettesben" vagyok vele. Nagyon restellem és szégyellem a hosszú levelem és panaszkodást, de nem tudtam magamban tartani. Szükségem lenne arra, hogy Ön is elmondja nekem, Jézusnak számít-e a hűségem iránta. Az, hogy annyira szeretem. Nem bánja ő ezt? Örül ennek? Nem csak arról van szó, hogy hiszek benne és megteszem,amit parancsolt, hanem szeretem. Ez sokkal több annál. A szívem egészével, a szívem minden őszinteségével és jóindulatával, a szívem minden tisztaságával, szívem legmélyéből szeretem. És akkor lennék nyugodt, ha tudnám, elfogadja a szívemet, amit neki szánok és számít neki minden cselekedetem, minden ima, minden igyekezetem. Meghasadna a szívem ha a "vőlegényem" nem értékelné mindezt....ráadásul nem is szándékosan szeretem ennyire mélyen, hanem csak úgy megtörtént. Fokozatosan kialakult. Fájna nekem ha nem az ő akarata lenne ez, csak hagyta volna kialakulni. De az nem lenne igazán igazságos, nem lenne igazán tisztességes, így bízom ennek ellenkezőjében. Már azt is mondta, hogy szeret, nem is akárhogyan mondta, körülbelül felérhetne valami szerelmi vallomással, annyira gyönyörűen és mélyen volt megfogalmazva az a konkrét dolog, ami éreztem, tőle van nekem, de mégis annyira hajlamos vagyok utólag kételkedni. Akkor is amikor tényleg Istentől van valami. Amikor a szegények megsegítésére vállalkoztam az önkéntes munkámmal, akkor is először tudtam, Jézus ezt akarja, utána mégis tele voltam kételyekkel. Akkor nyugodtam meg, mikor aznap pont a hegyi beszéd jött fel a youtube-on és éreztem, Jézus ezzel bátorít. Ez volt az a tanítása, ami a legnagyobb hatással volt rám. Annyira szégyellem magam, de a kételkedés is borzalmas.....kérem, segítsen nekem válaszával, ha lehet.
Ha jól értem, egyik kérdése arra vonatkozik, hogy mit tehet az édesanyjáért, a rokonaiért, hogy ők is higgyenek. Talán meglepő lehet, de azt mondom, semmit. Mostani élethelyzetében legalábbis ezt tanácsolom. Az Ön megtérése, Istenhöz fordulása a környezete, a családtagjai számára eléggé nyitott, jó látható jelenség. Nem tartom szükségesnek, hogy Ön erről még többet beszéljen nekik. Csak akkor, amikor kérdezik, amikor ők maguk hozzák szóba, hogy miért van ez vagy az, Ön miért teszi ezt vagy azt. Amikor így rákérdeznek, akkor lehet és érdemes beszélni Jézusról, az ő szeretetéről.
Hogy édesanyjának ez a szava járása, hogy "elkárhozom", ezt annyira nem kell komolyan vennie. Nem túl szerencsés szóhasználat, de Önnek nem kell a saját édesanyját rendre utasítania. Ha beszélgetnek, elmondhatja neki, amit erről gondol, de az adott helyzetben inkább ne tegye ezt szóvá, még ha Önt nagyon zavarja, bántja is. Nem kell elvárnunk más emberektől, hogy a mi érzékenységünket tekintetbe vegyék. Ha ilyen elvárásokkal állnék elő, azzal a magam igazát akarnám érvényesíteni. Persze, van abban jó szándék, hogy más se beszéljen Jézus és az üdvösség ajándékával szemben, de arra el kell jutni. A legtöbbször az emberek ezeket a szavakat nem igazán komolyan mondják. De mindegy is, az Önnek szánt tanácsom az, hogy Ön kerülje azokat a helyzeteket, amikor másokat figyelmeztet, netán kioktat.
A másik kérdése pedig Jézus szeretetére vonatkozik. Ha Ön tudná, csak sejtené, hogy Jézus mennyire szereti Önt, zokogna a boldogságtól. (Lehet, néhány ihletett pillanatban ez meg is történik.) Szóval, egészen bizonyos lehet abban, hogy Önt az Úr nagyon szereti, nagyon kedvesen veszi minden jóra törekvését, minden imádságát. Ebben erősödjék továbbra is!
Miért ugyanolyan hiteles hivatkozási alap az apostolok kijelentése a Bibliában, mint Jézus kinyilatkoztatásai? Tudom, hogy a Szentlélek sugallta azokat is, de ugyanígy akkor a mi kijelentéseink is lehetnek sugalmazott "aranyköpések".
Azért van egy kis megkülönböztetés az Evagnéliumok és a többi újszövetségi irat között. A bizánci egyházban az oltaron díszes kötésben csak a 4 evangéliumból való szövegeket tartalmazó Evangéliumos könyv van, azt szoktuk kiemelten nagy tiszteletben részesíteni, körmenetben körülvinni, nagy ünnepeken megcsókolni. Ugyanis ez a könyv magát Krisztust jelképezi. A többi újszövetségi írást tartalmazó könyv, az un. Apostolos könyv csak a kántroállványon van, onnan veszi föl a felolvasó vagy a kántor, amikor olvas belőle. Az evangélumot nem is olvashatja föl más, csak a nagyobb klerikusi rendben lévő személy (diakónus, pap, püspök). Ugyanakkor a sugalmazottság szempontjából valóban ugyanolyan értékűnek tekintjük ezeket a szövegeket. Ne feledjük, hogy amit az Evangéliumban olvasunk, vagyis Jézus szavait, tetteit, voltaképpen az is az apsotolok igehirdetésének az összegzése. Jézus nem adott könyvet a tanítványainak. Csak szóban tanított, és az van leírva az evangéliumokban is, amire az apostolok emlékeztek, amit továbbadtak a hittérítés során. A teljes Szentírás sugalmazott szöveg, vagyis emberek írták le a Szentlélek vezetésével. De a benne található tanítások súlya más és más, vannak közöttük különbségek. Ehhöz is a Szentlélek kell, hogy ezt a megkülönböztetést elvégezzük. Ezért a Szentlélek vezette Egyház a hiteles értelmezője a Bibliának. Az egyéni értelmezés is lehet Lélek által vezetett, sőt, erre törekszünk is, amikor olvassuk a Bibliát, de annak mindig egyeznie kell az Egyház tanításával, attól nem térhet el. A Lélek ugyanis nem beszél össze-vissza, egyszer így, egyszer úgy. Hit és alázat kell a Szentírás olvasásához.
Kedves Lelkiatya!
El szeretném mondani, hogy képtelen vagyok elhagyni a férjemet.
Pedig higgye el, olyan dolgokat művel velem, amiket tényleg nem érdemel egy feleség sem.
Nem lakik itthon, nem biztosít számunkra megfelelő otthont, az anyja a legfontosabb neki, ő iranyitja a fiát, a férjemnek szeretője is van/volt, egy éve nem élünk házas életet, azt mondja magáról, hogy aszexuális, állandóan hazudik, hiteget, a közös gyermekünket egyedül nevelem, eldugja előlem a pénzt, amit megkeres, Istennel káromkodik, lusta, mindig fekszik, nem halad az életünk egyáltalán előre.
Évek óta kérem az Istent, hogy küldjön nekem jelet, segítsen, mit tegyek.
Nagyon szeretnék vele jól élni, bárcsak megváltozna...
Szívem mélyéből azt tanácsolom Önnek, hogy tartson ki. Istentől kap ahhoz erőt, hogy bár így bánik Önnel - és biztos vagyok abban, hogy a világ felől sok olyan késztetést kap, hogy miért nem hagyja már ott! - de higgye el, a kitartásra, a tűrésre, a remény fenntartására Istentől kap erőt. Éljen vele! Fog még továbbra is adni erőt. S persze, ne adja föl az imádságot! Ez is nagyon fontos. Annyit változik az életünk, olyan sok minden történik benne. Ki tudja, mikor érkezik el oda a férje, hogy egyszercsak fölismeri, hogyan érdemes élni? Ezt Ön igyekezzék megvalósítani minél nagyobb erővel, elszántsággal, a gyermekének is ezt továbbadni, és higgye el, ennek igenis lesz hatása a férjére is. Már most építse, készítse elő azt az időszakot, amikor majd újra szeretetben élhetnek, mint a házasságuk kezdetén!