Köszönjük szépen a pontosítást. Ezt én nem tudtam, de e sorok segítenek megérteni, hogy ez az apró változtatás egyáltalán nem a katolikus hittől való elhajlásnak a jele. Nem kell tehát aggódni emiatt. Amit viszont a fölvetett kérdés kapcsán először írtam, az most is érvényes: ez késztessen minket még odaadóbb imádságra, még hitelesebb keresztény életre!

Érdekes, hogy az Önhöz legközelebb eső görögkatolikus liturgiahelyek (Veszprém, Zalaegerszeg, Szombathely) mind egy-egy órára vannak, vagy még egy kicsit több is. De persze, nem az a cél, hogy a saját rítusát elhagyja, csak hogy ha szeretne részt venni bizánci szertartású imádságon, azt Önnek valóban nem könnyű megvalósítani. De ha már arra gondolt, hogy nekiindul, egészen biztosan talál olyan római katolikus plébániát, ahol nem kötelező a kézbe áldoztatás, a legtöbb helyen az atya mindig tekintettel van az áldozó hozzáállására. Nem beszélve arról, hogy a katolikus hitben ettől még nem történik változás, ettől nem kell tartania. Én nem hallottam erről a tervezett változtatásról, nem tudom, mire vonatkozik és mi ezzel a cél, de megerősíthetem, hogy ez nem a hit tartalmának gyöngítése miatt van. Néhány soros üzenetében három dolgot is összekapcsolt, a liturgikus szöveg módosítását, a liturgikus gyakorlat előírásait és nagy általánosságban a teológia eltorzulását. Nem vitás, hogy ezek összefüggenek. Mégis azt mondom, ne fölháborodással fogadja az ilyen tapasztalatokat, hanem szüljön Önben belső késztetést, hogy egyénileg annál mélyebben éli meg a hitét, saját hitéletén keresztül erősíti az egyházat, amelynek Ön is éppen olyan tagja, mint a püspökök vagy a pápa. Az Istennel való személyes kapcsolata nagyobb súlyú lehet, mint egy-egy püspöki rendelkezés. De csak akkor, ha azt nagyon komolyan éli meg. Erre késztesse Önt ez a hír, ne pedig morgolódásra!

Egyik kiegészíti a másikat, egyik táplálja, másik mélyíti a lelki gazdagságunkat. Olyan is van, hogy az ember egyik életszakaszában erre, a másikban inkább arra vágyik. De mindkettőnek van helye az életünkben, hitéletünkben. Még az is tényező lehet, egyébként, hogy az az énekes ima milyen minőségű. Ha egy csapnivaló kántor csúnyán és hamisan énekel, nem csoda, hogy az ember belefárad ennek hallgatásába. Ezért érdemes több énekvezetőt kinevelni, mint nálunk is korábban ez gyakorlat volt. Azt mondhatom Önnek, azért ne hagyja el a közösségi imádságokat sem, s ne helyette, hanem mellette szánjon több időt a csöndes imára, Bibliaolvasásra, zsoltárok imádkozására.

Dicsőség mindörökké! Attól tartok, az a jó, amire vár, azért nem érkezik, mert félrevezetné, ebben a tévhitében tartaná meg vagy erősítené tovább, hogy a keresztény élet csupa vidámság, öröm, derű. S aki nem ebben él, azt nem is jó keresztény. Nagyon őszintén és mélyen, a választól nem tartva kell megkérdeznie az Urat: "Mi a terved velem? Miért történtek vagy éppen nem történtek eddig így a dolgok az életemben?" Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Isten formálta ilyen szomorúvá az Ön életét, és lövöldözte bele ezeket a kudarcokat. De valami miatt megengedte. Valahogy másként vezette az Ön életét, mint fiatalabb, lelkesebb korában elgondolta. Az vajon téves lett volna? Nem. De hiányos. Az életünk televan nehézségekkel, fájdalmakkal, megpróbáltatásokkal. Az csak illúzió, hogy ezeket meg lehet úszni. Fiatalon még hajlamos arra gondolni az ember, hogy ilyen vidám, fiatalos marad minden. A keresztény életünk, hitünk, mint a házasságok is, átalakulnak. Szép kezdet után mély folytatásra van szükség. Abban a mélységben kell élni, ahová a felszíni hullámok, széllökések és viharok nem érnek el. Azt javaslom Önnek, hogy menjen el egy kicsit hosszabb lelkigyakorlatra. Szüksége van arra, hogy új szemléletet alakítson ki az életéről. Ezeket itt, néhány sorban nem tudom elmondani, sokkal mélyebb munkára van szükség. De annyit mondhatok, higgye el, Isten Önnek is nagyon boldog életet szánt. Ezt el is érheti, csak meg kell találnia hozzá a kulcsot. Eddig rossz helyen kereste. Nézze meg a másik oldalon. Érdekes, hogy azt írja, hogy felelős beosztása miatt minden reggelt háborúba indulásnak él meg. Ez nyilván nem a vezető beosztáson múlik, hanem a belső hozzáálláson. Nem az állásával, hanem a hozzáállásával van baj. Azt javaslom, most, pünkösd közeledtével kérje a Szentlelket, hogy adjon megvilágosítást. Élje át úgy ezt a mostani pünkösd ünnepet, mint még sohasem. Minden addig eltelt napon készüljön. Naponta olvasson a Szentírából, esetleg keressen szövegrészeket a Lélekre vonatkozóan. Hiszem azt, hogy éppen mostanában megírt levele elindítja ezt a folyamatot az életében, ezt az elmozdulást egy teljesen más irányba, mint amire eddig törekedett. Hogy ez pontosan micsoda, ehhöz kérjen megvilágosodást a Szentlélektől. Én is imádkozni fogok ezért.

Kedves Zoltán! Nagyon jó, hogy föltette ezt a kérdést. Biztos vagyok abban, hogy sok Önhöz hasonló fiatalt foglalkoztatja ez a dolog, s nem biztos, hogy tudják rá a választ. Melyet nem is olyan könnyű megfogalmazni, mégpedig azért, mert ma a világ annyira erőteljesen képviseli ennek az ellenkezőjét, hogy szinte minden érvelés lepereg a közgondolkodás sima és meredek lejtőjén. Mit mondhatunk? Az kevés, hogy azért bűn, mert Isten annak tartja. Vagy mégsem? Mindenképp érdemes ezen elgondolkodni. Isten netán rosszat akar nekünk, amikor valamit előír vagy megtilt, amikor valamire figyelmeztet vagy buzdít? Isten teremtette a világot olyannak, amilyen, és szépen elmagyarázta, hogyan használjuk. Ha jól használjuk, csodálatosan a kezünkre áll, ha rosszul használjuk, ellenünk fordul. Ez a bűn következménye. Nem attól függ valaminek az értéke, hogy jól esik vagy nem, hanem, hogy mi lesz annak a következménye. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a testi egyesülés következménye az új ember életének megszületése. Igaz, ezt ma az ember ügyesen ki tudja kerülni. Régebben is próbálták, de mára ezt szinte tökélyre fejlesztették. Úgy tűnik, kikerülhető az Isten akarata, aki a testi egyesülésből származó foganást saját magának tartja fenn. Ő a Teremtő. Amikor kikerüljük, akkor mindig tovább kell ügyeskednünk, hogy ne legyenek annak a mesterkedésünknek további káros következményei. Az antibébi tabletták és eszközök jó része abortív, tehát megöli a megfogant magzatot. Ezt sem szabad számításon kívül hagyni. Gyilkosság! Persze, vannak fogamzást gátló szerek is, ezek azonban sok esetben az anyára nézve hordoznak veszélyeket. Elismerem, hogy lehet ezeket tovább tökéletesítgetni, de mindig ott marad a tény, hogy valamit másként akarunk, mint amire való. Nem beszélve arról az igazságtalan kiegyenesúlyozatlanságról, hogy a foganás és új élet kialakulásának megakadályozása szinte teljesen a nő terhét jelenti, a fiú szerepe és felelőssége látszólag teljesen kimarad ebből. Ez is jelez valamit, nem?! Annyit mondhatok tehát: nem arra való. Nem arra való, hogy néhány kellemes órát szerezzünk vele magunknak vagy egymásnak. A legszentebb emberi dolgok közé tartozik, és ezt a mai világ annyira lealacsonyította, hogy kamasz fiatalok bulijának részévé silányította. Édesanyai hivatás kötődne hozzá, de testi gerjedelem élvezetévé szűkült. Olyan méltatlan dolog történik Istennek ezzel az egyik legszebb ajándékával, hogy arra nincs is szó. Keresek egy példát: Nagyszülők 50 éves házassági évfordulójára készül az egész család, mindenki, gyerekek és unokák sokasága a legszebb ruhájában készülődik, már hozzák a tortát... és egyszercsak az ablakon át a szomszéd beönti a szobába az emésztőgödörből kiszippantott fekáliát. Lehet, hogy nem épp találó a kép, de ezt a kontrasztot tudom használni annak érzékeltetésére, mi a különbség az Isten által megáldott házaspár szerelmi egyesülése és az ezt idő előtt tönkretevő fiatal virgonckodás között. Mondok egy másik példát, amely talán jobban hasonlít, de nem tud ennyire drasztikus lenni. A jelenet ugyanaz, csak éppen kiderül, hogy a gyerekek a tortát már megették, csak a szétmaszatolt krém maradt a tálcán. A gyerekek idő előtt nyalakodtak, ami akkor jólesett nekik, de az ünnep teljesen tönkrement.

Semmiképpen sem. Nem kötelesség egyházi iskolába járatni a gyermeket. Sokkal fontosabb kötelesség otthon megadni neki a mély, keresztény hitet. Ezt az egyházi iskola nem is tudja pótolni. Azon a plébánián vagy parókián iratkozzék be elsőáldozásra, ahová tartoznak. Ez jó lehetőség arra is, hogy családostul még szorosabban kapcsolódjanak ahhoz a közösséghöz.

A katolikus egyházban csak katolikus személy lehet keresztszülő. Hiszen ez a szerep azt jelenti, hogy felelősséget vállal a megkeresztelt személy katolikus hitének alakulásáért. Ha valaki nem katolikus, akkor ezt nyilván nem tudja megtenni. Egyébként elengendő egy keresztszülő, nem szükséges kettő. Ha az öccse udvarol egy hölgynek, ez még egyáltalán nem indok arra, hogy ő legyen a másik keresztszülő. A családi kapcsolatok szintjén később is azzá válhat, ha ő lesz a felesége.

Nem tudok róla. A parókus atyát kell megkérdezni erről.

Azt hiszem, ezt a jelzést otthagyni haszontalan dolog volt. Kötve hiszem, hogy az audi tulajdonosa látva ezt, magába száll, és elhatározza, hogy többet ilyet nem tesz. Ha már ezt akarta elérni - amit egyébként nagyon is helyesnek tartok -, akkor ennél érthetőbb jelzést kellett volna alkalmazni. Ez az apró csínytevés inkább a saját lelkének esett jól. Nem nevezném önkéntes rendőrködésnek sem. Mert azt viszont, ha sikerül hatékonyan föllépnie, nagyon is jó dolog. Ebben a kérdésben az alázatnak nem sok szerep jut. Akkor jöhetne szóba az alázat, ha kifejezetten Önt érné sérelem, s azt viselné béketűréssel. De itt egy általános jogtalanságot tapasztalt, amely ellen helyes föllépni. Csak érdemes azt hatékonyan tenni. Pl. nem csak felhajtani az ablaktörlőt, hanem egy jól megfogalmazott üzentet hagyni alatta. Ami nem bántó, nem is szemrehányó, de valahogyan hordozza az üzenetet, amelyet közölni akar. Eszembejut például Szent Bazilnak egy mondása. Azt írja: Aki a színházban két helyet foglal el, az olyan, mintha elvenné másnak a kabátját.

Hogy az ember mennyire lesz indulatos egy igazságtalanság miatt, ez vérmérséklet kérdése. Nyilván érdemes azon dolgozni, hogy az ember minél hamarabb visszanyerje a lelki békéjét. Ez pedig az önnevelés része. A gyónásainak ez kell, hogy legyen a tartalma, hogy mennyire törekszik erre az önuralomra. De ha valami miatt fölpaprikázódik, ez érthető. A nagyobb súlyú dolog azonban az, hogy utána mit tesz. Egyrészt, sikerül-e lehiggadnia, tud-e magán uralkodni, hogy az éles helyzet miatt ne bántson meg mást, például a saját családtagjait, a közelében lévőket. Ugyanakkor harcolni az igazáért ez nem hogy nem bűn, hanem szintén kötelesség. Ha nem szól a jogtalan eljárásmódért, akkor ezzel szinte hozzásegíti a kereskedőt, hogy máskor is ilyet tegyen. Higgadtan, de lépni kell. Ráadásul körültekintően kell eljárni, hogy a föllépése hatékony is legyen. El kell érni, hogy a kereskedő belássa a hibáját, ki is javítsa azt, és lehetőleg máskor ilyen ne történhessék meg. Ezeket a lépéseket nem megtenni inkább gyávaság, mint keresztény béketűrés.

Azt látjuk, hogy sokat imádkozott saját szavaival (Pl.: Mt 11,25; Mk 14,26; Lk 23,34; Jn 11,42). Meg akkor még a Miatyánk is a saját szavaival mondott ima volt (Mt 6,9). Továbbá nagyon sokszor lehetett csöndben: egész éjszakát Isten imádásában töltötte (Lk 6,12).

Azt hiszem, jelenlegi lakóhelyéről elérhet a Chevetogne-i monostor. De a világhálón keresztül még könnyebben. Bátorítom, keresse fel őket: https://monasteredechevetogne.com/

Szerintem helyesen cselekedett. Ma már lehetőséget ad ez az eszköz, hogy olyanokat is elérjünk, akiket nem ismerünk. Abban is okosan járt el, hogy nem tette azonnal fölismerhetővé, valóban fontos kiszűrni, hogy mást ne segítsünk hozzá a tisztességtelen lépéshoz. Azt javaslom, próbálkozzék még egy ideig, illetve várjon is, hátha idővel mégis eljut a tulajdonoshoz a hirdetés. Ha pedig hosszú időn át nem jelentkezik senki, amikor valószínűsíthető, hogy már nem is fog, akkor pedig ajándékozza oda valakinek. Nem javaslom, hogy idővel tartsa meg magának. Hosszabb távon mardosná a lelkiismeret, hogy más tulajdonát eltette, még ha törekedett is a visszajuttatásra.

Nem szoktak. Ha úgy vélem, hogy igen, az csak én vagyok. A szeretetem, ami hozzákötött, nem múlik el, s kell, hogy legyen tárgya. Hiányzik az életemből, de mégis valami megfogalmazódik, amely majdnem olyan, mintha ő lenne. Ez jó érzés, meg fájó is egyszerre. Persze, mindenkinek másként jelenik meg ez a különleges tapasztalat. Ezzel együtt is el tudom képzelni azt, hogy ha valaki üdvözült, mint a szentek, akkor utána lehet vele továbbra is kapcsolatunk. De ez nagyon ritka, az előbb leírt jelenség pedig nagyon gyakori. Ezért válaszoltam ennyire határozottan, hogy nem érdemes elhunytjaink visszatérésében sem reménykedni, sem tartani tőle.

Hagyja el azt az erőfeszítését, hogy Önt vidámnak, boldog kereszténynek lássák az emberek! Ehhöz rettentő nagy erőfeszítésre van szükség, hogy az ember mást mutasson, mint ami a lelkében van, de fölösleges energiapocséklás. Persze, ott van a helyes törekvés, hogy a saját szomorúságunkat ne öntsük rá másokra. Ez igaz. De ehhöz a lelkünket kell fölvidítani, nem a magatartásunkat. Vagyis valóban ott van a helyes irány, hogy vidám és boldog legyen, de ne az emberek előtt. Nem számít, hogy mások mit látnak. Az számít, ami a szívében van. Ez még nem teljes megoldás, amit eddig mondtam, de legalábbis nagy energiákat szabadíthat fel, ha egy fordulattal vált, és nem kifelé, hanem befelé akar boldog lenni. No, és ezért mit is tegyen. Épp a minap került kezembe Nick Vujicsics tanúságtétele, és elámultam. Bizonyára Ön is ismeri. Ne azért legyünk mérgesek, amink hiányzik, hanem azért legyünk hálásak, amink van - mondja a végtag nélküli boldog ember. Persze, ez még önmagában nem vigasz, hogy másnak még több minden hiányzik, mint nekem, de mindenképp elgondolkodtató, hogy úgy is lehet boldog életet élni, hogy életünk roppant fontos részei hiányoznak. Nem attól leszek, lennék boldog, ha azokat megkaphatnám. A boldogság nem a külsőben keresendő. Szeretett volna jó, szép, okos, szorgalmas lenni. Ezekből egyébként minden bizonnyal sok minden meg is valósult, de érez sok olyan dolgot, ami hiányzik Önnek, ami másnak megvan, Önnek nincs, amiről ábrándozott, de nem adatott meg. Ezzel a sóvárgással akarja tölteni az életét? Mit jelent az, hogy nem ért célba? Mi a cél? Megkérdezte Istentől, hogy Önnek milyen célt jelölt ki, hogy hova hívta? Ez legyen az első, hogy ezt tisztázza vele! "Uram, akkor Te mit is gondoltál az életemben?" Bár írta, hogy folyton beszélget Istennel az imádságban, attól tartok azonban, hogy ez nem annyira beszélgetés, mint inkább monológ. Hallgasson el! Legyen csöndben az imában! Ne legyen ebben türelmetlen! Egy nagy csöndre van Önnek szüksége, amely jó pár napig tart. Ha lehet, akár egy hétig, de lehet tovább is. Menjen el egy monostorba, és ott hallgasson napokon át. Hallgassa az imát. Önnek nem kell mondania, csak hallgatnia. Igen, meglátja, ez a hosszú hallgatás jót fog tenni Önnek. És még utána se várja, hogy akkor majd tüstént elkezd folydogálni a boldogság. A gyümölcs megérlelődéséhöz is egy teljes esztendő szükséges a téltől az őszig. Most még csak a tavasz első bimbóinak kell kifakadnia a lelkiéletében. Menjen bele a tél csöndjébe, és várja a tavaszt! Vajon Isten nem azt akarja, hogy Ön boldog legyen? Dehogynem. Ezért kell rá figyelnie. S ha közben megfogalmazódik valami, hogy merre is menjen tovább, akkor azt vegye komolyan. Nem kell azonnal váltani, arra szaladni, de lehet, hogy ebben a csöndben szépen hamarabb kirajzolódik, földereng valami, amit most még nem is gondol.