Lelkiatya!
A férjem és én köztem nem alakulnak jól a dolgok. Közel 20 évvel idosebb 3 gyerek van közös. Olyan mintha két személyisége lenne. Egyszer kedves masszőr bánt szavakkal és mindent ígér hogy megol vagy menjek el a háztól miközben az én házam. A kislany megakarta olelni erre felpofozta hogy ne érjen hozzá. Mindenért kiabal . Nem tudom rá hagyni őket se mert elalszik mellettuk. Van egy rokona ö biztossá ha az szól neki már gyereket mindent hagy. Pénzt költ sok haszontalan dologra. Miközben én alig tudom hogy pl holnap hogy vasarolok. Kérem mit tegyek ? Szinte egyedul nevelem a 3 gyereket közte az egyik autista.
Egy beteg emberrel él együtt. Nem könnyű. Azt javaslom, nyugodtan, higgadtan figyelje a férjét, tapasztalja ki, hogy mi mit vált ki belőle. Az volna legjobb, ha eljutna szakemberhöz, de nem biztos, hogy erre valahogyan rá tudja venni. De ismerje ki minél jobban a viselkedését, és ezek ismeretében forduljon szakértőhöz, hátha távolból is tud adni bizonyos mértékű diagnózist, s ennek megfelelően tanácsokat, hogyan viszonyuljon hozzá. 4 gyermeke van, s a férje a legnehezebb eset, mert még annyira sem szófogadó, mint a három gyermeke. Mégsem lehetetlen így az élet, csak nagyon nehéz. Nagyon sokat számít, hogy tud-e Istenbe kapaszkodni. Isten végtelen hatalmában mindenen tud segíteni. Minthogy ezt meg sem említette a levelében, fölteszem, hogy eddig nem élt olyan mélyen a hitben. Meg kell ismernie, megtapasztalnia ezt a végtelen erőt. Nagyon fontos, hogy ezt aztán a gyermekeinek is tovább tudja adni. Ezzel segítheti őket az apahiány pótlásában is.
Tisztelt Lelkiatya!Kamaszfiam római katolikus 17 éves volt bérmálkozó is!A kamaszkort nehezen éltük meg lázadt minden ellen beleértve Istent is már!Mi van ha nincs is?Sokat beszélgettem vele!Tudom nem mentség de a 4 gyerek háztartás munkahely mellett nálam is abban merült ki az Isten kapcsolatom,hogy imádkoztam a Szent Brigitta imát!Hiszek Istenben sok mindenben segített már!De én se igazán vagyok templombajáró !Nem is volt nálunk gyermekként állandó szokás azt leszámítva,hogy megkeresztelve vagyok ,elsőáldozó bérmálkozó és egy rosszabb élethelyzetemet követően együttélés után már szentségi házasságban élünk!
Ma a fiam reggel meglepett mert kérdeztem hova mész?Templomba !Azt hittem nem jól hallok!Hogy hogy?Már rég voltam de most a haverommal megnézzük milyen a református mise kíváncsi vagyok!Úgy jött haza tetszett neki!De mondtam neki az szerintem más mint a katolikus!Szerinte mindegy meg nem papnak kell gyónni hanem Istennek!Megszólalt a férjem bizony!!Nem értettem egyet mondtam a pap kell mert ő Isten nevében oldoz fel szerintük meg ez bocsánat de hülyeség!Mi ez a furcsa hit itthon? Elmehet római katolikus református misére?Én is olyan családban nőttem fel,ahol a szüleim szentségi házasságban éltek minket megkereszteltek volt más szentség de utána nem járogattunk misére mindenki hitt a maga módján!Egyre furcsább ez most nekem miért van ez így nálunk is?Miért nem vesszük komolyabban?Ahol lakom rengetegen nem járnak misére elsőáldozók 98%-a is addig mig meg nincs ez a szentség pedig nyilván nem igy kellene!Miért ilyenek az emberek többsége a hithez?Mert ez a legjellemzőbb tisztelet a kivételnek!
Köszönöm szépen válaszát!Szeretettel B.
Vajon mire irányul pontosan a kérdése? "Miért vagyok ilyen, hogy nem veszem elég komolyan a hitet? Avagy: Miért ilyenek az emberek, hogy kevesen járnak templomba? Persze, a válasz, nagyjából ugyanaz mind a kettőre. Rosszra hajló, bűnös természetünk teljesen a logika ellen működik. Noha Isten végtelenül szeret és mindent megad nekünk, amire szükségünk van, mi mégis sokszor elfordulunk tőle, a bűnt vagy a bűnt hordozó világot választjuk helyette. Mintha a frissen csobogó forrás helyett a mellette található mocskos pocsolyvízből innánk. Nehéz ezt másként megmagyarázni, mint a rosszra hajló természettel. Egészen más volna az életünk, ha komolyan vennénk a hitet, ha annak megfelelően vagy legalábbis arra törekedve élnénk. Ennek egyik alapvető sarokköve, hogy vasárnap ott vagyunk Istennél a templomban, megmártózunk a szeretetében, és úgy megyünk tovább a feladatainkat végezni. Persze, lehet többször is megmerítkezni, aki hétköznap többször el tud jutni a templomba, annak nagyobb lehetősége van, hogy erősödjék a hite. Ha nem megyünk el időről időre a benzinkúthoz, akkor ne csodálkozzunk, hogy nem megy a kocsi, hogy tolni kell. Hogy hogyan alakul a gyerrmeke sorsa, ezt csak Isten tudja. Ha végezte a Szent Brigitta imát, ez nem múlik el nyomtalanul. Lehet, hogy ezzel mentette meg a fiát a teljes eltávolodástól. Világosan beláthatja, hogy sokkal többet adott volna neki a hitben, ha gyermekkorától fogva minden vasárnap ott lettek volna a templomba. Minthogy ezt nem tudta magába szívni a gyermeke, ne csodálkozzék azon, hogy most, a természetes Isten-keresés időszakában más utakat talál. Nagyon fontos a szentgyónás, a szentáldozás. De erről magyarázni, emellett érvelni igazán nem könnyű, főként olyan embereknek, akik eleve elutasítják azt. Egészen más az, ha valaki belenő, gyermekkorától fogva természetesnek tartja. Ez elmaradt a gyermeke életéből. Persze, beszélgessenek ezekről az izgalmas kérdésekről, de azért azon ne csodálkozzék, hogy nem olyan könnyen adnak Önnek igazat ebben a súlyos teológiai kérdésben. Azt tudja tenni, hogy legalább mostantól úgy alakítja az életét, hogy minden vasárnap ott van a templomban, rendszeresen gyónik és részesül az Eucharisztiában. Ilyen módon a Szent Brigitta imák és minden egyéb imádsága is sokkal hatékonyabbá válik. Hamarosan felnőtté váló gyermekének a hitéletéhöz lassan már nem tud többet hozzátenni, mint az imádságot. De ez is nagyon sok, és Isten végtelen hatalmánál fogva még pótolni is tudja azt, amit Ön a korábbi években elmulasztott. De akkor most már igazán komolyan kellene vennie a hitét és mindazt, ami ebből fakad, illetve ami ehhöz szükséges.
Kedves Lelkiatya! Az életgyónásról hallottam már, hogy van ilyen, de nem tudom, pontosan hogy működik és lenne is egy konkrét kérdésem. Azok alapján amiket eddig olvastam, akár itt a levelek között, az életgyónás tulajdonképpen az egész addigi életünk bűneinek a meggyónása, legalábbis ami eszünkbe jut és gyakran azok végeznek életgyónást, akik felnőtt megtérők és a megtérésük után először az összes addigi bűneiket meggyónják vagy esetleg korábban is katolikusok voltak, de nagyon régen voltak gyónni. Nem tudom, hogy jól értelmezem-e, de a kérdésem a következő: elmehetek úgy is életgyónásra ha egyébként én a katolikus gyermekkoromat követő több éves kihagyás után visszatértem Istenhez és azóta rendszeresek járulok a gyónás szentségéhez és szentáldozáshoz. Az előbbiekből következik, hogy igazából amiket egy életgyónásban meggyónnék, azok a bűnök már korábban meg lettek gyónva vagy ha nem így lettek megbocsátva, akkor úgy, hogy nem gyóntam meg, de részesültem Krisztus testében és vérében. Lehet, hogy ez nem is lenne releváns vagy felesleges lenne hiszen olyan dolog alól kérném a feloldozást, ami már fel lett oldozva. Valami évekkel ezelőtt, valami pár hete, valami pár napja. Nem tudom, mi a szokás, az én esetemben is szokás, lehetséges, van értelme egy életgyónásnak, mert ez alázatra segíti az embert, vagy éppen azért nincs értelme, mert amit Isten megbocsátott az már meg van bocsátva. A Zsidókhoz írt levél mondja a 8:12-ben, hogy Isten "nem emlékszik" a bűneinkre. Tulajdonképpen két oka van annak, hogy elgondolkodtam az életgyónáson: 1. az egyik, hogy fontosnak tartom, hogy alázatos legyek, legyen előttem mindig, hogy Istennek köszönhetek mindent és nem arról van szó, hogy megérdemlek valamit és ez segít abban is, hogy lássam, magát Jézust sem érdemlem meg, akár az eucharisztiáról van szó, akár a szeretetéről, akár valamilyen más kegyelemről, amit kaptam 2. a másik ok, hogy szomorú is vagyok a méltatlanságom miatt és a bűneim eszembe szoktak jutni, még akkor is ha már meg vannak bocsátva és azok a bűneim is, amiket már évek óta nem követek el. --- Valahogy rossz is ez, hogy sokat gondolok erre, hogy méltatlan vagyok, de közben meg azt is érzem, hogy ha nem lennének szemem előtt a bűneim és nem látnám át, hogy mennyi kegyelmet kaptam az évek alatt, akkor meg elbíznám magam, megjelenne a büszkeségre kísértés, nem tudnám eléggé értékelni az eddigi kegyelmeket és ha új kegyelmet kapnék, akkor azt sem. Ezzel úgy általában küzdök mostanság a lelkiéletemben. Hogy egyensúlyt találjak. A méltatlanságom és a sok kegyelem, amit kapok, de amikre amúgy nem vagyok méltó. Az én tökéletlenségem és az Isten tökéletessége. Az én tökéletlenségem és Jézusnak a tökéletlensége, hogy én aki tökéletlen vagyok mennyire szeretek egy tökéletes lényt, de pont a tökéletlenségem miatt ez valahogy úgy nem kompatibilis. A szentáldozáskor sokszor örülök a Jézussal való találkozásnak, de belegondolni abba, hogy mi is történik akkor igazán, nagyon felkavaró, van amikor el is sírom magam. És tényleg a kegyelmek. Nem tudom megérteni sem, szembemegy teljesen a logikámmal, nem találok rá magyarázatot. Isten tudja, de én (még) nem. Hogy miért nekem adja azt, amit ad és miért azt, amit ad... És hogy nem is érdemlem. Azokat sem amiket eddig kaptam és valamikor inkább nem is gondolok rá, mert olyan szinten felfoghatatlan meg elképesztő, hogy komolyan megijeszt. És minél több kegyelmet kapok, annál jobban felfoghatatlan és ijesztő belegondolni.
Két részletben szeretnék Önnek válaszolni.
Előbb az életgyónásról. Igen, létezik ilyen, a lelki buzgóságnak egyik eszköze, amelynek azonban nem annyira teológiai mint inkább lélektani szerepe van. Ugyanis - rendszeresen gyónással élő kereszténynél - az életgyónásban valóban azokat a bűnöket tudjuk csak elmondani, amelyeket már egyszer meggyóntunk. Ilyen értelemben valóban nincs is rá szükség. Nagy életfordulók esetén, vagy éppen Istentől távol töltött hosszabb időszak utáni visszatéréskor szoktuk javasolni az életgyónást. Ebből fakadóan, értelemszerűen ez nem végezhető gyakran. Annak igazán nem volna értelme. Egy ember az életében egyszer vagy kétszer, esetleg háromszor végez ilyet. Például házasságkötés előtt, szemináriumba, szerzetes közösségbe való belépés vagy éppen szentelés előtt. Ilyenkor áttekintjük az egész életünket, hogy szembesüljünk a magunk bűneivel ezzel együtt az Isten végtelen irgalmával, amellyel életünk során megtart, megsegít minket. Ezeket visszanézve egyben áttekinteni hasznos lelki munka.
Ez át is vezet a válaszom másik részéhöz. Helyesnek tartom azt a fölismerést, amelyet levelében említ, hogy mennyire méltatlannak érzi magát Isten szeretetére, Isten ajándékaira. Ez a józan fölmérése a helyzetünknek. S ehhöz társul az a hitünkből fakadó fölismerés, hogy ezen méltatlanságunk, bűneink sokasága ellenére Isten mégis végtelenül szeret, magához ölel, elhalmoz minket ajándékaival. Igen, ebben a kettősségben élünk. Említette ennek az egyensúlyát, hogy jó volna azt megtalálni. Ez is helyes törekvés, még ha hozzá is kell tennünk, hogy ez az egyensúly örökre asszimetrikus marad. Sem a bűneinket a maguk mélységében, sem Isten irgalmát a maga végtelenségében nem tudjuk fölfogni. Egyikhöz is, másikhoz is csak közelíteni tudunk. De éppen ezért ezt méricskélni nem érdemes, nem is lehet. Éljünk hálás szívvel, s törekedjünk, hogy tetteinkben minél inkább Krisztust kövessük. Ezt sem azért, hogy minél jobb emberekké váljunk, hanem, hogy ezáltal is minél közelebb kerülhessünk a jóság forrásához, magához Istenhöz.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy ha valaki depressziós és emiatt nem tud misére menni az halálos bűn? Emiatt nem merek áldozni ha egy kihagyott mise után újra tudok menni misére (nálunk ritkán van gyóntatás). Kérem imádkozzon is értem
Nem halálos bűn. Voltaképpen egyfajta betegség okozza a szentmiséről való távol maradását. Mindazonáltal erőst bíztatom, hogy amennyire csak teheti, vegyen erőt magán, és ne maradjon el a szentmiséről. Nem azért mert bűn volna. Sőt, veheti úgy, hogy ez a betegsége miatt Önnek nem is számít bűnnek. Ne ezért törekedjék legyőzni a lelkében forrongó ellenséges erőt, hanem, mert ott van a gyógyulás. Ha meg tudja tenni a hozzá szükséges lépéseket, hogy minden rossz érzése ellenére elmegy a templomba, részesül az Eucharisztiában, ez nagyon sokat fog Önnek segíteni a lelke gyógyulása érdekében. Persze, mindehhöz kérje a Szentlélek segítő erejét is, s higgye is el, hogy megkapja. S azzal élve menjen el a szentmisére. Például menjen el hétköznap. Meglátja, akkor valami miatt könnyebb. És áldozzon is, vegye magához a mindennél hatalmasabb orvosságot.
Kérésének megfelelően imádkozom is Önért, hogy legyen ereje ehhöz a nem könnyű küzdelemhöz.
Kedves Lelkiatya, Testvér, aki az orvosi vizsgálatokat írta!
Én minden vizsgálattól félek, indokolatlanul is, indokoltan is. Bevett gyakorlatom, szerintem azzal, minimális a bűn elkövetés. Előtte, már eleve hálát adok a kezelőorvosért, a vizsgálatért az eredményért. Elmegyek gyónni. Ott elmondom, félek, fáj, utálom, nem akarom, stb. Konkrétan a vastagbél tükrözés előtt, a betegek szentségét is felvettem, daganat-gyanúval. A vizsgálatok, ami eddig meg volt, nagyon diszkrét, empatikus volt. Kérdezhettem- válaszoltak, az eredmény jóinulatú lett. A vizsgálatok után, mindig elmegyek hálát adni, vagy felajánlok egy szentmisét. Persze a gyarlóságok ott vannak. Pl: nőgyógyászatnál nem engedtem meg a fizikai vizsgálatot Helyettes orvos valt, aki elég dúrván fogadott, szóban, mi lehet tettben? De oka is volt, hogy nem lehetett elvégezni a vizsgálatot. Kértem másik időpontot. Fogorvos vallásos, elmondunk előtte egy Üdvözlégyet, attól független még kiugrok a székből, a gyökérkezelés miatt. Kardiológia. Féltem előtte, mert híztam pár kilót, a vérnyomásom is magasabb volt. Kivágnak, gondoltam. A folyosón várva, próbáltam hálát adni. Megdícsértek, hogy jobb eredményt produkáltam, az előzőnél. Szóval a lényeg szerintem, a hálaadás, bizalom, szentségek vétele előtte- utána, erősebb lehet, mint, amit alatta bűnt, félelmet, kétségbeesést elkövethetünk. Szilvi
Kedves Szilvi! Köszönjük a bátorító tanácsokat. Mivel azok átélt tapasztalatokból fakadnak, jóval hitelesebbek, mint az én korábbi tanácsaim. De teljesen egybecsengenek azokkal. S talán másoknak is tudott így segíteni.
Kedves Lelkiatya!
Latin rítusú katolikus vagyok. Nemrég az Egyesült Államokba költöztem egy olyan püspökség területére, ahol a Mennybemenetelt hétköznap ünneplik, így miselátogatási kötelezettségem lett volna. Ezt vasárnap hirdették is a misén, szándékomban is volt részt venni a szertartáson, de aznap teljesen kiment a fejemből (ráadásul mozgóünnepről van szó, így a dátum sem emlékeztetett). Meg kell gyónnom, mielőtt áldozni mennék?
Válaszát előre is köszönöm!
Ha van rá lehetősége, jól teszi, ha meggyónja. De ha esetleg nem sikerül valami miatt, azért még ne maradjon el a szentáldozástól. Áldozzon meg vasárnap mindenképp. Az a jó, ha rendszeresen gyónik, mondjuk, havonta, s akkor az ilyen becsúszó bűnök nem terhelik annyira a lelkiismeretét.
Kedves Lelkiatya! Köszönöm válaszát a tetoválásokkal kapcsolatban. Hosszas útkeresés és nem kevés mellékvágány után most úgy érzem, hazataláltam és szerzetes szeretnék lenni. Ha gondol rám imáiban, azt megköszönöm.
Adja Isten, hogy kitartson elhatározásában, a meghívás iránti hűségében! Úgy sejtem, nem csak én fogok imádkozni Önért, hanem ennek az oldalnak olvasói közül majd többen is. Legyen áldott az élete és hivatása!
Tisztelt Lelkiatya! Hogyan lehet közeledni Istenhez, amikor a bűnökkel harcolunk és minden bűnnel távollabb leszünk Istentől.
Azt kell megérteni, fölfogni, befogadni, elfogadni, hogy nem a bűnök távolítanak el Istentől, hanem a bűnbánat hiánya. Igaz, a bűn olyan esemény, amely megtépázza Istennel való kapcsolatunkat, de ne feledjük el, hogy a másik oldalon a mindenható és végtelen irgalmú Isten van. Akkor gondolom a bűneimet gyógyíthatatlannak, ha azt hiszem, hogy a másik oldalon hozzám hasonló, véges természetű lény van, aki ugyan próbál megbocsátani, mint az embertársaink, de mivel ők sokszor nem tudnak, meg talán magamon is azt tapasztalom, hogy sokszor nekem sem sikerül, ezért ezt vetítem rá Istenre, és azt hiszem, hogy ez neki sem lehetséges. A hit abban áll, hogy fölismerem és elismerem Isten végtelen hatalmát, befogadom az ő elképzelhetetlenül nagy szeretetét. Ő sohasem haragszik, nem sértődik meg, soha nem húzza le a rolót. Épp ellenkezőleg. Minél többet vétkezem, annál nagyobb szeretettel és irgalommal fordul felém, mert nagyon jól tudja, hogy csak így tud engem meggyógyítani, újra fölemelni. Az csak a mi emberi kivetítésünk, hogy Isten letaglóz minket a bűneink miatt. A bűn nem csak gonosz tett, hanem betegség is. A betegnek pedig gyógyulás kell. Ezt akarja adni nekünk Isten. Az a sátán kísértése, hogy nincs bocsánat, nincs menekvés, nincs remény. Épp ellenkezőleg! Mindig van bocsánat, mindig van menekvés, mindig van remény. Azt javaslom Önnek, hogy ne a bűneivel harcoljon, hanem bűneivel, azok terhével együtt forduljon Istenhöz. Ne gondolja, hogy csak akkor fordulhat hozzá, amikor letette a bűneit és valamelyest megtisztult a lelke. Ez tiszta tévedés! Hálás szívvel köszönje meg neki ezt az irgalmat, kérjen tőle bocsánatot és kérjen erőt a további küzdelemhöz. Meg fogja adni. Ha katolikus vagy ortodox, mindenképp menjen el meggyónni és hálás szívvel vegye magához az Eucharisztiát. Ez Isten fizikailag is érzékelhető ölelése, szeretetének legnagyobb jele. Érthető, hogy a nagy ellenség éppen ettől akar minket távol tartani. Ne higgyen neki! Sokkal inkább higgyen Isten hívó szavának, amely mindig, minden körülmények között keresi, hívja Önt. Higgyen ebben a csodálatos üzenetben!
Kedves Lelkiatya!
Ha Isten mindenütt jelen van, miért mondjuk mégis, hogy el kell mennünk a templomba, hogy közelebb legyünk hozzá?
Válaszát előre is köszönöm.
Nem Istennek van szüksége különleges helyre, hanem nekünk. Ő bárhol, bármilyen körülmények között tud hozzánk szólni, csak mi nem vagyunk mindig egyformán nyitottak őrá. Ha az othonunkban kialakítunk egy sarkot, ahol ikonokat, gyertyát, mécsest helyezünk el, és rendszeresen ott imádkozunk, akkor ez segíti az Istenre figyelésünket. Nyilván nem mondhatjuk, hogy Isten ott jobban jelen van, mint a lakásunk másik helyiségeiben, azt azonban mondhatjuk, hogy ott, az imasarokban mi közelebb tudunk kerülni hozzá. Így van ez a templommal is, csak közösségi értelemben. Ráadásul ez már kétezer éves közös hagyományunk az Egyházban, hogy milyen is a templom, hogyan imádkozunk ott közösen. Ha a személyes életünkben néhány évi imagyakorlat ki tudja alakítani az imádság segítő körülményeit, akkor mennyivel inkább így van ez a 2000 év óta, szentek sokasága által megimádkozott helyekkel és körülményekkel. A templomban jelen van az egyház a maga kétezer éves hagyományvilágával, beleértve teológiát, lelkiséget, zenét, kultúrát. Így alakult ki, hogy a templom olyan hely és épület, ahol az egyház különleges módon is jelen van, ahol Isten sokkal erőteljesebben és hatékonyabban utat talál a szívünkhöz. Ezért érdemes odamenni minél gyakrabban, ott időt tölteni minél hosszabban.
Tisztelt Lelkiatya! Kérem, levelem ne jelenjen meg teljes terjedelemben. Nemrég más okból kifolyólag orvosnál voltam, aki felvetette, hogy végeztessek vastagbéltükrözést, mint szűrővizsgálatot. ...
Megtehetem ezt anélkül, hogy súlyos bűnt követnék el? Válaszát előre is köszönöm.
A kellemetlen orvosi beavatkozástól félni nem bűn. Ez teljesen természetes jelenség. Ugyanakkor az orvosi vizsgálatot, akár a szűrővizsgálatot is halogatni vagy elutasítani már komoly felelősség kérdése. A józan mértéket kell követni ebben (is). Ha indokolt a vizsgálat, ha az orvos javasolja, akkor jobb azt elfogadni. Nem súlyos bűn visszautasítani, de legalábbis nem okos dolog, hiszen nagyobb veszélynek teszi ki magát az ember. Az Ön által említett út lehet egy ideig jó megoldás, de talán nem végleges. Ahogy említette, a vérvétel nem tud olyan biztos eredményt kimutatni, mint a közvetlenebb orvosi vizsgálat. Én azt mondom Önnek, ne féljen tőle. Sokan átélték már. Van, aki drámaibban kezeli, van, aki könnyedébben. A vizsgálat egészségügyi kockázatának emlegetése, szerintem inkább csak riogatás, alibi keresés, hogy az ember elkerülje a kellemetlent. Én azt mondom Önnek, ha az orvos javasolja, fogadja el.
Kedves Lelkiatya!
Nem tudom, hogy melyik fórumon tudnám jelezni, megköszönni, talán itt, ez olyan nagyon görög, talán központi, debreceni elérhetőség. Zajácz Andrea tisztelendőasszonynak is megírtam az alábbit fotókkal mellékelve:
Most értem vissza pécsi római katolikus paptársaimmal együtt Debrecenből, Máté atya jó barátunk sírjánál voltunk halálának egy éves jubileuma alkalmából. Szeretnénk megköszönni az egyházuknak, hogy ilyen élővé teszik a sírját, a tiszteletét. Nagyon kedveltük, megrendített a méltatlan halála. A koszorúnkat alig tudtuk elhelyezni, annyi élő, friss virággal volt befedve. Példamutató a cselekedetük az elhunyt paptestvérekkel kapcsolatban. Egyházunkban is az elhunyt paptestvérek sírjának ilyen jellegű gondozását fogom kezdeményezni.
Tisztelettel és köszönettel,
Molnár Péter atya és paptársai Pécsről
Kedves Péter atya! Köszönjük szépen a jelzését. A debreceniek is szívükben hordozzák Máté atya emlékét. Tragikus távozása egyházunk élő sebe, amely Isten irgalmas szeretetének és végtelen hatalmának köszönhetően egyházunk gyógyulását szolgálhatja.
Kedves Lelkiatya!
Sokat küzdök az önkielégítéssel és az utóbbi időben többször is visszacsúsztam, ilyenkor elmentem gyónni utána, mert ez a bűn nagyon nagy utálatot ébresztett magam felé, "mocskosnak" éreztem magam tőle és nem bírtam ebben az állapotban maradni.
Nemrég megint elkövettem ezt a bűnt és tegnap el is mentem gyónni, de ma éjszaka szexuális tartalmú álmom volt és úgy éreztem, álomomban igent mondtam erre, beleegyeztem ebbe. Pont azután ébredtem fel, hogy orgazmust éltem át, és ez is szorongással töltött el, hogy mi van ha ebben a tudatom is részt vett, hogy direkt még az álomban játsszam ki a "rendszert"? Emiatt nagyon bűntudatom van, és nem tudom, áldozhatok-e?
Ezek az álmok mindig akkor erősödnek fel, amikor előtte való időszakban önkielégítettem és szexuális tartalmakat engedtem be az elmémbe, ami miatt szintén felelősnek érzem magam ezekért.
Meg kell-e gyónnom ezeket az álmokat, valóban felelős vagyok-e értük?
Mit csináljak most? Menjek el újra gyónni, hogy áldozhassak?
Annyira szégyellem, hogy ezzel küzdök, annyira tisztátalannak érzem magamat ettől, nem tudom, hogy hogyan van ebből teljes kiút, hogyan szabadulhatnék meg teljesen és véglegesen.
Tisztelettel: egy fiatal lány
Az álmokat nem kell meggyónni. Azok a tudatunk képződményei, alapvetően nem tehetünk arról, hogy mit álmodunk. Legalábbis nem közvetlenül, hanem csak közvetve. De éppen ezért nem az álmokat kell meggyónni, hanem azokat a tetteket, megengedett élethelyzeteket, amelyek ilyen tartalmú álmokat szülnek. Nyugodtan menjen el áldozni, nem kell minden egyes bűn után szaladni meggyónni. Hogy mennyi felelőssége van az embernek egy-egy ilyen éjszakai eseményben, ezt nagyon nehéz volna kimutatni, erkölcsileg értékelni. Nyilván van benne része, ahogy arra utaltam, de csak egészen közvetve. Ezért hangsúlyozom, hogy nem kell, hogy a gyónásának a része legyen. Azt javaslom Önnek, hogy amíg még ezzel az állandó kísértéssel küzd, egy ideig gyónjon gyakrabban, lehet akár hetente is. De a gyónás maga ne a bűn szüleménye legyen. Ha valaki így áll hozzá, az sziszifuszi harc, mert arra készteti, hogy állandóan ezzel viaskodjék. Holott épp az a legjobb harci modor, ha nem veszünk róla tudomást, ha nem tulajdonítunk neki túl nagy jelentőséget, ha szépen kivezetjük a gondolatainkból. Nem kell bemenni a ringbe, hogy megküzdjek a kísértéssel, mert ott, a korláton belül már bizonyosan elbukok. Messze kerüljem el az efféle küzdőteret. Minden abba az irányba terelő dolgot, képet, gondolatot tartsak távol. Akkor még van esélye a győzelemnek. Tehát, amíg még kicsi a kísértés, akkor bánjak el vele határozottan. Ebben segít a rendszeres, gyakori gyónás, a Szentségben való részesülés. Azt az alattomos gondolatot is űzze el messzire, hogy ha már elkövette a bűnt, ne menjen áldozni. Elhiszem, hogy erős ilyenkor a szégyenérzet, de a gonosznak pont ez a célja vele, hogy ezáltal távol tartsa a Szentségtől. A szégyenérzet sokkal inkább arra késztesse, hogy bűnbánattal az Úrhoz fusson menedékért, ne pedig távol maradjon tőle!
Az okkult/pogany tetoválások akadályok a szerzetesi rendbe való belépésnél? (Nem látható helyen, alkar).
Alapvetően bármilyen előélet utáni megtérés elvezethet a szerzetességhöz. Ez a tetoválás dolog nem szerencsés, főként, ha kétes üzenetet hordozó jelképeket ábrázolnak, de nem akadálya a szerzetessé válásnak. Én azt tanácsolnám egy jelöltnek, aki ilyen nehézséggel jelentkezik, hogy távolítsa el a testéről ezeket a képeket. De ez nem feltétele a szerzetessé válásnak, inkább csak érthető áldozatvállalás a korábbi élettel való szakítás kifejezéseként. Nyilván elhallgatni nem szabad. Tehát, még ha sikerül is eltávolítani, és úgy jelentkezik valamely szerzetesi közösségbe, akkor is el kell mondani a korábbi életének ezeket az elemeit.
Kedves atya.
Az egyik baràtom lelki beteg ès pszichiàtert keres, Debrecen környèkèn, aki keresztèny ès neves, jò hìrű, leg elismertebb szakmàjàban.
Tudnànak benne segìteni?
Debrecenben több ilyen szakember is van. Mindegyiküket jó szívvel ajánlom.
Görögkatolikus pszichiáter: Dr. Kriskó Miklós (https://www.doklist.com/hu/d13462/).
Református pszichiáter: Dr. Gaál Erzsébet (https://klinikaikozpont.unideb.hu/clinic_finder/clinic/2972793)
Római pszichológus: www.forraslelkisegitokozpont.hu
Kedves Lelkiatya! Először is meg szeretném köszönni, hogy itt fordulhatok Önhöz. ...
Megpróbálom röviden megírni. Felnőtt fejjel döbbentem rá, hogy egész eddigi életemben jelen volt a magány. Így is nőttem föl...
Úgy gondoltam, hogy semmi értelme az életemnek. Ekkor jött velem szembe egy fölhívás a facebookon, hogy egy embertársam olyan betegséggel küzd, amelynek gyógyítására egy élő vesedonorra van szükség. Egyből az az érzésem támad, hogy jelentkeznem KELL. Hetekig próbáltam elhesegetni ezt gondolatot, de növekedett bennem a félelem, hogy Isten szeretetével játszom, ha ezt a jót nem teszem meg. Így hát jelentkeztem. ...
Ennek már egy éve. Valójában annyira összezavarodtam, hogy fogalmam sincs, hogy tényleg elhívás volt-e ez az egész, ami elől időközben elmenekültem, vagy egy ördögi csapdába sétáltam bele, amiatt, hogy Isten szeretetéért akartam ezt megtenni. Nem tudok szabadulni a bűntudattól, nem tudom, hogy miként hozhatnám ezt az egészet helyre. Ennél sokkal részletesebb a teljes történet, igyekeztem a lényeget leírni. Tudna nekem tanácsot adni ebben a helyzetben? Köszönettel, M.
Kedves M.! Fontos elem ebben az élethelyzetben, hogy amikor jelentkezett az egyébként nemes fölajánlásra, akkor ebben nagyon sok önkeresés is volt. Ha jól értem, elég gyors döntést hozott, amely logikusan nézve értelmesnek és hasznosnak tűnt. Azonban időközben változott az élete, az élethelyzete. Ezt nem lehet figyelmenkívül hagyni, amikor újra értelmezni akarja a döntését. Istennek hála, hogy talált társat az életében, ami kezdte megváltoztatni az egész életfelfogását, ebből fakadóan a korábbi döntését is, amely a korábbi élethelyzetben kézenfekvőnek tűnt, ebben az újban azonban jelentősen új szempontok is előtérbe kerültek. Azt mondhatom, voltaképpen ez a ma már sokkal egészségesebb élethelyzet rámutatott arra, hogy a korábbi döntése, ha mégoly nemesnek tűnt is, nem volt igazán megalapozott. Egyfajta menekülés volt, nem igazán az ön személyes, jól átgondolt saját döntése. Ha az lett volna, akkor még egy házasságkötés sem ingatta volna meg ebben. A hit példáját hozom. Istennel való kapcsolatunkat nem ingathatja meg egy másik emberrel való kapcsolat. Ha igen, akkor nem volt igazi az Isten melletti elkötelezettségünk.
Nem kell ezt az egész ügyet a sátánra kenni. Világosan látni kell az okokat és célokat. Véleményem szerint eléggé világos tehát a helyzet. A donorként való jelenkezés nemes gesztusa nem volt megalapozott. Ezt újra kell értékelnie. Én ebben az érzelmileg is bizonytalan helyzetben nem tanácsolom Önnek, hogy vállalja továbbra is a donor szerepet. Erről azonban nyilván nem a rászoruló embertársával tud beszélgetni. Ettől kímélje meg őt. Hiszen neki talán az élete is függhet ettől, hogyan tudná másként látni, mint úgy, hogy ő megkaphassa az életmentő szervet. Azt javaslom, egy levélben, üzenetben közölje vele, hogy az új élethelyzet nem teszi lehetővé, hogy úgy segítsen, mint korábban tervezte. A feleségét pedig nyugtassa meg, hogy egyelőre marad egészséges, és Istennek hálát adva, hogy még épp idejében fordított a dolgokon, vállaljanak minél több gyermeket. (Hozzáteszem, hogy a későbbi életében ez a kérdés még könnyen előjöhet. Ezen majd akkor ne csodálkozzék. Könnyen lehet, ugyanis, hogy Önnek azért van feladata ezzel a kérdéssel, most azonban még nem érett meg arra, hogy ilyen lépést tegyen.) Imádkozzék a beteg embertársáért, most egyelőre nem tud érte többet tenni. Ugyanakkor készüljenek születendő gyermekeikkel együtt önfeláldozó életre. Így boldogok is lesznek és értékes is lesz az életük.
