Ha szentségi kötelélkben élnének, az is segítene Önnek abban, hogy legyen Istentől kapott ereje kitartani ebben a rossz házasságban, s akár fordítani is rajta. Érdekes, hogy most az állami szerződés miatt tart ki a férje mellett. Régen ugyanezt a közgondolkodás tette meg: nem volt lehetőség a válásra, tetszett, nem tetszett, ki kellett tartani. Ha nem volnának gyermekei, akkor akár én is azt vetném föl, hogy érdemes-e fönntartani ezt a kapcsolatot? Minthogy azonban Isten megáldotta Önöket gyermekekkel, nekik végtelenül fontos, hogy ne széttört családban éljenek és nőjenek föl. Ezért a gyermekek és a korábban meghozott döntése miatt azt mondom Önnek, tartson ki a férje mellett. El kell fogadnia, hogy ő ilyen. Hogy ne legyenek napi csalódások, azt tanácsolom, ne is legyenek elvárásai. Ilyen férfival kötötte össze az életét, ebben kell élnie. De ha elfogadja ezt a helyzetet, és kitart Isten mellett, akkor ez nem fogja elvenni az Ön életének a boldogságát. Lehet, hogy nem nagy vígasz, de számtalan nő élte le így az életét. Elfogadta, hogy rossz férje van, és megpróbálta ebből a helyzetből a legjobbat kihozni. Gyönyörű feladata, hogy szépen, becsülettel, hitre nevelje föl a gyermekeit. A férjétől ebben annyi segítséget kap, amennyit kap, de legjobb, ha önmagára számít. Közben, persze, a mindenható Istenre. Ha ezt elfogadja, meglátja, szépen rendeződik az élete. Nem lesz ideális, amiről kislány korában álmodott, de egészen más örömök és boldogságforrások lesznek benne. Ehhöz minél szorosabbra fonja a kapcsolatát Istennel. Egyáltalán nem kizárt, erre is volt már számtalan példa, hogy a férje valaminek a hatására aztán magába száll, megtér, belátja, hogy hogyan is kellene rendesen élni. Ebben is bízzon, ezért is imádkozzék rendszeresen. Tehát nem a ház miatt, hanem Istenbe vetett bizalmára alapozva maradjon meg és tartson ki a férje mellett. Hogy nincsenek összeházasodva, ezért Ön most nem gyónhat, nem áldozhat. Ezt is mielőbb rendezni kell. Igaz, ha esetleg nincs Önök között testi kapcsolat, akkor megteheti, de nem ezt tanácsolom, hogy ne legyen. Ha már házasok, igenis legyen házaséletük, testi kapcsolatuk. Ennek ez a rendje, de Isten előtt mindenképp rendezze ezt a házasságot. Ennek módja a "gyökeres orvoslás", amelyet majd az atya el fog magyarázni Önnek, hogyan is történik. Tartson tehát ki, és Isten megáldja ezt a jóra törekvését.

Eddig a félelem vezette abban, hogy ne kövesse el ezt a bűnt. Nem rossz eszköz, láthatóan eléggé hatékony, hiszen évtizedekre segített Önnek. Most azonban át kell, hogy értékelje mindezt. Ne azért ne kövesse el a bűnt, mert fél az elkárhozástól, hanem, mert szereti az Urat, és méltatlanná teszi magát erre a szeretetre, ha enged a lefelé húzó csábításnak. Most másként kell küzdenie. Sajnos, ennek következménye lett néhány elbukás. Nem vész el ez a küzdelem, hanem folytatódik - magasabb szinten. Akarja jobban szeretni az Urat, hogy ez a szeretet akadályozza meg Önt a bűnbeesésben.

Nehezen tudom értelmezni ezt az álláspontot, hogy ha valakinek örökletes betegsége van, akkor jobb, ha nem vállal gyermeket. Nem tudom, kinek a véleménye ez, de én nem mernék ilyen tanácsot megfogalmazni. Éppen az Ön utolsó kérdése is erre világít rá: milyen súlyos betegség, mennyire nagy valószínűséggel kiszámítható öröklődés esetén érdemes követni ezt a tanácsot? Szerintem ez túlságosan emberi és túlságosan óvatoskodó gondolkodás. A tudomány rendkívüli fejlődésével hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindent kiszámíthatunk, mindent bebiztosíthatunk. Számtalanszor megtörtént már, hogy a biológiai számításokat teljesen keresztülhúzta a valóság. De talán még elgondolkodtatóbb ebben a kérdéskörben az a tény, hogy azok, akik örökletes betegségben szenvednek, azért azok megszülettek és leéltek egy teljes életet. Nekik vajon jobb lett volna nem megszületniök? Ez megint az emberi számítás szerinti értékítélet. Az vajon kevésbé értékes élet, ha valaki ilyen betegséggel él, inkább kerüljük el az ezzel járó kellemetlenségeket? Nem tudok ezzel egyetérteni. Az igaz, amit ír, hogy ha valaki kizárja a gyermeket a házasságból, akkor nem érvényes a házasságkötés. Persze, ha valaki eleve tudja, hogy nem születhet gyermeke, azért nyugodtan köthet házasságot. Akár éppen az örökbefogadás útján. De azt is hozzá kell tenni, hogy ilyen esetben sem kötelező az örökbefogadás. Minden Isten kezében van, hagyjuk, hogy ő irányítsa az életünket! Főként ilyen rejtelmes és fennkölt dolgokban, mint a gyermekszületés.

Semmi baj, kedves Piroska, azért csak imádkozzék. Gondolom, föl tudja olvasni az imakönyvből az imákat. Tegye meg! El tudja olvasni a Szentírásból a kijelölt részeket. Ne hagyja el! El tud menni a templomba. Ki ne hagyja! Lehet, hogy úgy érzi, ezeknek semmi értelme, mert nem érzi, hogy benne lenne. Csakhogy ezt csupán a sátán súgja a fülébe, hogy pontosan ezzel távol tartsa Önt Istentől. Ne higgye el semmiképp! Az mind imádság lesz, ami időt Ön ezekre szán. Ezt egészen addig csinálja így, amíg egyszercsak meg fog változni az egész, és újra örömöt jelent majd az Úrral együtt töltött idő. Nincs rossz imádság, csak az, amit elhagyunk. Sejtem, hogy ez nem túl kellemes így, de ennek a küzdelme fogja majd megerősíteni az Ön hitét, Istenhöz ragaszkodását.

Igen. Erről többször is és hosszabban írtam nem is olyan régen. Szeretettel ajánlom azokat is elolvasásra.

Nagyon köszönöm, hogy erről írt. Érdekes és fontos kérdésfölvetés. Elmondom az én véleményemet, lehet, más másként gondolkodik erről. Én nagyon szépnek tartom azt, hogy megtanítjuk a gyermekeket (és felnőtteket), hogy Jézus nevével köszöntsük egymást. Ez a mai szekuláris világban idegenül hathat, de vajon azt kell követnünk? Az iskolában elfogadhatónak és természetesnek tűnhet ez a köszönési mód. Hogy a gyermekek kihozzák az iskola falai közül, ezen nem kell csodálkozni, nekik ilyenkor ez válik természetessé. Ha arra tanítanánk őket, hogy ezt másutt ne alkalmazzák, ezzel kettős magatartást késztetnénk bennük. Holott épp arra jó ez a köszönési mód, hogy Isten jelenlétét, közelségét érzékeltessük vele, aki mindig ott van velünk, nem csak az egyházi intézményben. A "Dicsőség, Tanár úr!" köszönés kissé mulatságos is, akár arra is gondolhatnak, hogy nebuló Tanár urat részesíti a dicsőítésben. Akár meg is lehet maradni ennél a tréfássá vált köszöntési formánál, de néha azért jó kiigazítani, hogy kinek is szól a "Dicsőség"? Ha ezt nem akarjuk vállalni a hétköznapi életben, akkor az iskolai viselkedésünk pusztán szerepjátékká válik, amelyet kényszeredetten elfogadhatunk, de abból a gyermekek nem vesznek át semmit. Pedagógusként csak azt tudjuk átadni, ami a szívünkből jön. Úgyhogy, ha már rákérdezett, én arra bíztatom Önt, hogy ne vonakodjék görögkatolikus egyházunkhoz tartozását ilyen módon is vállalni. De ha ez Önnek visszásnak tűnik, akkor ne érezze ezt elvárásnak. Nincs ilyen egyházi előírás, hogy az iskolán kívül is így kellene köszönni. Pusztán azt mondhatom, logikusabb, egyenesebb, bátrabb, ha másutt is elfogadja és alkalmazza ezt a köszönési módot.

Kedves Gábor! Köszönöm a pontosítást. Csak megerősíthetem, hogy teljesen igaza van, ilyenkor bátran számíthatunk Isten megbocsátására. Isten sokkal rugalmasabb az ő szeretetében, mint mi gondolnánk.

Igen, ez nagyon fontos igazság. Isten sohasem hagy el bennünket. Amikor bűnbe esünk, ő akkor sem fordul el tőlünk. Ilyenkor a bűn következménye az, hogy mi bezárkózunk, érzéketlenné válunk a szeretetére. Ilyenkor türelmesen vár, esetleg apró, alig észrevehető jelzéseket küld (Jel 3,20), néha azonban egészen erőseket is (Apcsel 9,3), hogy ráébresszen, nekem a legrosszabb, ha bűnben maradok, ha bűnbánat nélkül elzárkózom előle. Ezért annyira fontos, hogy legyen bennünk bűnbánat. Ennek két eleme van: a saját bűnöm fölismerése és Isten irgalmának elismerése. Amikor nincs meg ez a második, addig az csak bűntudat, az nem vezet ki a sötétségből. Tehát ezért nagyon fontos tudatában lenni annak, hogy Isten mindig szeret, teljesen függetlenül attól, hogy bűnt követek-e el vagy sem. Ez azonban nem vezethet oda, hogy könnyelműen belesétálok a bűnbe, mert akkor nem élek Isten irgalmával, hanem visszaélek vele. Ilyenkor nem szeretettel válaszolok az ő szeretetére, ezért az számomra meddő marad. Istennek ez a végtelen szeretete kell, hogy késztessen arra, hogy lehetőleg sohase kövessek el bűnt, hogy őt meg ne bántsam. De ha mégis elbukok, minél előbb bűnbánatot kell tartanom, és fölállnom a bűnből, bízva Isten soha ki nem meríthető irgalmában.

1. Igen, mehet áldozni. Ez a cselekedet önmagában nem halálos bűn. Úgy van, ahogy Ön mondja: az a halálos bűn, amikor valaki tudva és akarva szembefordul Istennel. Az önkielégítéssel küzdő ember nem akar szembefordulni Istennel, csak a testi vágyait nem tudja kordában tartani. 2 és 3. Biztosan Ön is tudja magáról, hogy az egyik nagy hibája, hogy saját magát nem fogadja el. Ez nyilván nem bűn, de mindenképp ki kell jönnie belőle, mert bénítja a lelkiéletét, a kapcsolatait az emberekkel és Istennel is. Amíg ebből nem tud tovább lépni, addig szinte minden egyéb kérdése megoldhatatlan marad. Ezen kell dolgoznia leginkább. 4. Lehet, hogy a hiteseknél ez így van, ebbe nem szólok bele. Ez azért lehet, mert ők nem ismerik az irgalmas Istent. Egy torz képük van róla, amit az alapítójuk talált ki. Hogy a hites nem megy gyülekezetbe, ez Önt egyáltalán ne befolyásolja a saját lelki életében. A lelkiismerete nagyon is jól jelzi, hogy Önnek szüksége van a templomra, a szentmisére, az Eucharisztiára. 5. Ez nem így van. Ha ilyet mondott a MI, akkor butaságot beszélt. Úgyhogy emiatt semmiképp se váltson. De egyébként sem tanácsolom. Akárhová továbblép, magával viszi ezt az alapvető hiányt, hogy nem tudja saját magát elfogadni. 6. A katolikus és ortodox egyházat bizonyosan. Bizonyos mértékben más egyházakban is jelen van a Szentlélek. 7. Lehet kérdezni a MI-t teológiai kérdésben, de nem érdemes. Csaknem bizonyos, hogy nem megfelelő válaszokat fog adni. Ugyanis csak akkor tud jó válaszokat adni, ha azokat belétáplálták. A teológia nem Istenről szóló információk összessége, hanem lelki folyamat eredménye. Ebben a MI nem tud segíteni. 8. Nem bűn, hanem betegség. Talán ez is erős szó rá, de ez közelíti meg leginkább az Ön helyzetének a nehézségét. Talán gyermekkori rossz hatások, esetleg későbbi traumák okozhatták Önben ezt. Bocsánat a hasonlatért, olyen ez, mint amikor egy cigány származású ember nem tudja elfogadni a cigányságát, és Istentől kapott büntetésnek éli meg. Sajnos, ez élő példa, azért mondom. Holott őt is éppúgy szereti Isten, mint minden más gyermekét, de annyi bántás érte már emiatt, hogy Isten büntetésének éli meg, holott csak az emberek szívtelensége okozza. Nem tudom, Önnél mi okozza ezt a hiányt, de érdemes ezzel foglalkoznia. Kérni is hozzá Isten segítségét, de fordulhat szakemberhöz is, aki segít rávilágítani az okokra és a módra, hogyan szabadulhat meg ettől a téves érzéstől.

Talán ezt így nem lehet kimondani. Van olyan görögkatolikus templom, ahol a lányok is beállnak a ministránsok sorába, csak nem az oltárhoz állnak. Mindenkinek megvan a maga helye. Nagyon ősi szokás egyházunkban, hogy a szentélybe csak férfiak léphetnek be. Pontosabban szólva csak az oltárnál szolgálatot tevők, akik viszont korábban csak klerikusok lehettek, azaz férfiak. Ez a szentély különösen kiemelt szerepének a hangsúlyozása miatt van. Nos, ha a leányok nem is mehetne be a szentélybe, azért a mi Liturgiánkban nagyon sok minden történik a szentélyen kívül is, amelyekbe ők is bekapcsolódhatnak. Épp a minap vettem részt Szent Liturgián Gödöllőn, ahol a leányok is beálltak a kisbemenet és a nagybemenet sorába, odaálltak az Evangélium olvasásakor, mindig egy-egy ikont tartva a kezükben. Nagyon szép szokás. Érdemes ezt terjeszteni más templomokban is. Tehát nem tilos nekik a ministrálás, csak más szerepek jutnak nekik.

Ez alighanem függőség. Sajnos, fiatal korában hagyta, hogy kialakuljon, és most rettentő nehéz tőle szabadulni. Azt kell fölismernie, hogy az egész folyamatban a legveszedelmesebb az a gondolat, hogy most már ne is menjen templomba. Ez sokkal súlyosabb, mint a bűn elkövetése. Ez a sátán stratégiája. Voltaképpen azért csal bele minket a bűnbe, hogy utána ezzel távol tartson minket Istentől. Ha mindig tud bűnbánatot tartani, akkor nincs vész, mindig visszamehet Istenhöz. Csak ne adja föl. Ha kitart ebben a küzdelemben, meg fogja látni, meglesz az eredménye. Például az, hogy hosszan és kitartóan küzd az Úrért. Bárhogyan is történik, mindig legyen ott vasárnaponként a templomban, részesüljön az Eucharisztiában. Ez adja a legnagyobb erőt. Javaslom, amíg ez a sziszufuszi küzdelem tart, menjen el hétköznap is a templomba, legalább hetente néhányszor, és így gyakrabban áldozzon. Ezzel egyre több ereje lesz ebben a leküzdhetetlennek látszó harcban.

Erről nem tudok a Bibliában, ez az Egyház tanítása, de az emberi logika alapján természetes is. Ha valaki Krisztusért adja az életét, az egyértelműen Krisztus mellett döntött végérvényesen, hiszen már "nincs módja" visszavonni. Ahogyan korábban az öngyilkosokról azt hitték, ők kérlelhetetlenül a pokolba jutnak, ugyanis életük utolsó tette egy gyilkosság, amelyet - sikeresség esetén - nincs módjuk megbánni. Ma ezt már nem mondjuk, nem tanítja az egyház, mert az öngyilkos ember pszichés állapotáról jóval többet tudunk, illetve arról is, hogy a fizikai halál beállta után az embernek még lehet lehetősége a megbánásra. Ennek mintjára mondhatjuk, hogy aki az életét odaadja Krisztusért, az - még ha esetleg korábban bűnös életet élt is -, az utolsó, végérvényes döntése Krisztus mellett szól. Az üdvösségünk ugyanis nem az életünk mérlege, hanem az utolsó döntésünk eredménye. Csak hozzá kell tennünk, hogy az utolsó döntésünk viszont mégiscsak az életünk következménye. Ezért kell Istenhez hűséges életet élnünk, hogy az utolsó döntésünk egészen biztosan őmellette szóljon.

Két zsoltársort is tudok javasolni, majdnem ugyanaz a kettő, de azért van eltérés. Amelyik jobban Önhöz közel áll, azt használja úgy, mint a Jézus-imát. Tehát az adott sort gyakran mondogassa egymás után sokszor. Ne csak akkor, amikor beül a kocsiba vagy találkozik az oktatójával, hanem más helyzetekben is. Szokjék hozzá a lelke, hogy ez a Szentlélektől ihletett sor ott lüktet az elméjében, a szívében! Zsolt 55,12: Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem? Zsolt 118,6: Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?

Igen, hála Istennek, az ortodox szenteket mi is tisztelhetjük és tiszteljük is. Sokat kaphatunk tőlük, rajtuk keresztül is. Ők is tisztelhetnék a Katolikus Egyház második évezredének szentjeit, de ez, sajnos kevésbé jellemző. Ám nem példa nélküli. Nagyon sok ortodox pap és hívő tiszteli például Szent Ferencet vagy Szent Charbel atyát. Ez is az egység felé vezető út lehet, ha ebben is törekszünk az egységre, egymás elfogadására.

Ha tudja a helyes lépést, ne féljen megtenni! Nem kizárt, hogy erre az élettársa is már vár, csak neki sincs bátorsága lépni, s ilyen botor módon próbálja előidézni. De bármit is reagál, egyszerűen nincs joga megalázni Önt. Persze, senkinek senkit. Imádkozzék, kérjen erőt, és lépjen! Én is imádkozom Önökért.