Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi hat meg kilenc? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Tisztelt Lelkiatya! Hallottam már olyan véleményt, hogy Isten minden bűnt megbocsát, amit a megtérésünkig elkövettünk, a megtérésünk után viszont már nem bocsátja meg a nagyon súlyos bűnöket (például gyilkosság, nagy értékű lopás, istenkáromlás). Kétségtelen, hogy megtért, Szentlélekkel betöltekező embertől meglepő lehet ilyen súlyos bűn elkövetése, de én ezzel együtt sem érzem a Szentírással összeegyeztethetőnek ezt a vélekedést. Nem tudom elképzelni, hogy Isten elküldi magától azt az embert, aki őszinte bűnbánattal fordul hozzá, mert a súlyos bűnt megtérése után követte el. Ön mit gondol erről? Előre is köszönöm válaszát!
Egyetértek Önnel. Butaság volna azt gondolni, hogy van bűn, amit az Isten ne bocsátana meg. Igaz, hogy Jézus is mondott hasonlót, mégpedig a Szentlélek elleni bűnről, amely viszont arra vonatkozik, hogyha valaki nem akar együttműködni a Lélekkel, vagyis nem bánja meg a bűnét, nem kér bocsánatot az Istentől, akkor ott valóban nincs bocsánat. Ezeken az Isten sem tud segíteni, mert elzárják magukat az Isten kegyelmétől. Továbbá a Szent Pál-i levelekben is találunk még hasonlót, amely félrevezetheti azt az embert, aki úgy gondolja, hogy a megtérés után elkövetett súlyos bűnöket már nem bocsátja meg az Isten. "Lehetetlen ugyanis, hogy azok, akik egyszer megvilágosodtak, megízlelték a mennyei ajándékot, részesültek a Szentlélekben, és megízlelték Isten értékes igéjét és a jövendő világ erőit, azután mégis elestek, hogy ismét megújuljanak és megtérjenek." (Zsid 6,4) Ez súlyos lélektani tapasztalat, és intő jelként szánja ennek a levélnek az írója, hogy senki se legyen könnyelmű. Valóban, a megtérés utáni bűnök sokkal súlyosabbak, hiszen már az Isten erejével, kegyelmével él az ember, sokkal nagyobb erőt kap a tiszta, evangéliumi élet követésére. Ám az is tapasztalat, hogy ilyenkor jóval nagyobb kísértések is érik az embert. Pontosan ezért szorulunk rá a bűnbánatra, a szentgyónásra. Eleve furcsa volna az a megközelítés is, hogy a megtérés utáni súlyos bűnöket már nem bocsátaná meg az Úr, csak az enyhébbeket? Hol húzódna a határ? Mindezeknél az emberi megfontolásoknál sokkal súlyosabb igazság, hogy az Isten irgalma kimeríthetetlen és végtelen. Ez persze nem arra késztet minket, hogy ezzel visszaéljünk, és nyakló nélkül kövessük el a legsúlyosabb bűnöket. Épp ellenkezőleg, arra sarkall, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a legkisebb bűnöket is, az arra vezető alkalmakat is kerüljük.
Tisztelt Lelkiatya! Megtért fiatal férfi vagyok, de sajnos van egy szenvedélyem, amivel régóta küzdök. Néhány napja pedig egy különösen súlyos bűnt követtem el. A szenvedély, amiről beszélek, a pornó. Változó gyakorisággal, de elmondhatom, érzem a Szentlélek szabadítását. Ha visszagondolok, hol tartottam fél évvel, vagy egy évvel ezelőtt, egyértelműen gyengébb az ereje ennek a bűnnek az életemben. Viszont sajnos még mindig előfordul, hogy visszaesek. És sajnos egy ilyen visszaesésemhez társult nemrég egy nagyon súlyos bűn. (...) Nagyon szégyellem magam emiatt, és tudom, hogy Isten minden bűnt megbocsát, de nem értem, hogyan süllyedhettem ilyen mélyre, hogy ezt eltűrtem. Köszönöm, hogy leírhattam ezt. Isten áldását kívánom Önre!
Mindenképpen adjon hálát az Úrnak, hogy szépen lassan kivezeti ebből a lehúzó közegből. Az Isten megbocsát, segít, gyógyít, de a küzdelmet nekünk kell megvívnunk. Mi ezt tudjuk fölajánlani. S természetesen ebben a folyamatban, ebben a küzdelemben sok lélektani elem is van. A múlt hatása nyomot hagy az ember lelkében, amely nem gép, amit egy kattintással át lehetne kapcsolni. De hát ezt nyilván maga az Úr is tudja, illetve nálunk ezt sokkal jobban tudja, éppen ezért őbenne nincsen semmi szemrehányás, vád, számonkérés. Szeret, tanít, erőt ad, de a küzdelmet nem veszi el tőlünk. Gyönyörködik a küzdelmünkben. Ezt egy nagy kísértéseket megélő szerzetesnek mondta el (Remete Szent Antal). Ami Önnel történt, az is mind gyógyítható. Éppen Isten végtelen irgalmának, szeretetének köszönhetően. Legyen tehát hálás, ne adja föl a reményt! Különösen azért, mert az Úr sem adja föl, mindig újra és újra bízik Önben.
Kedves lelkiatya! Szeretn?m megk?rdezni, hogy a böjti időszakban mi minden lehet az, amiről lemondhatunk, hogy közelebb kerülhessünk a jo Istenhez? ?s hogyan tudunk örömmel böjtölni? Amikor szenvedünk, mert pl dolgozunk egy olyan munkahelyen ahol alig jut időnk rendesen enni ?s vizet inni, fájdalmaink vannak, amikor küzdelmes a munkav?gz?s, ?s ?jszakai műszakban is dolgozni kell, mi az amire gondolhatunk a neh?z pillanatokban ami erőt adhat, segithet? ?n J?zusra szoktam gondolni, töle k?rek eröt. Az Úr J?zus ugye bennünk ?l, ?s ő nagyon szeret minket? K?pesek lehetünk szeretni minden embertársainkat is ugy ahogyan ő szeret minket? Amikor valaki megbánt minket ?s ez nekünk nagyon fáj, könnyek közt eltürjük a bántásokat.. Hogyan lehet megnyugodnunk, megerösödnünk, hogyan lehets?ges megörizni a nyugalmunkat neh?z helyzetekben? Ferenc pápa mondotta azt hogy szeressük egymást J?zus bennünk ?lő sziv?vel.. Oh bárcsak J?zus bennünk ?lő sziv?vel tudnánk szeretni! Istennel m?lyebb bensős?gesebb, közvetlen kapcsolatba hogyan kerülhetünk? Az ?letszents?gre törekedve mi az amit nagyon fontos, hogy megtegyünk? Hogyan ?ljük mindennapi ?letünket Isten jelenl?t?ben, ugy hogy igazán boldogok lehessünk? Köszönöm a válaszát! Editke
Kedves Editke! Egy egész lelkigyakorlatra való kérdést tett föl. Igyekszem válaszolni rá, de egyik sem lehet kimerítő, tehát inkább csak jelzések. De talán ez is segít, hiszen a jelzések az irányt megadják, és abban mindenképpen segítenek, hogy ne tévedjünk el. A böjti fölajánlásunk nagyon sokféle lehet, nem szorítkozik csupán az étkezésre. Jó fölajánlás lehet például a kevesebb tévé vagy számítógép vagy telefon használat. Lemondás lehet valamilyen kedvelt szórakozás elhagyása. Hasznos az is, ha valamilyen rossz tulajdonságot próbál visszaszorítani az ember, például mások megszólását, a sértődékenységet, a szeretetlen visszaszólást, stb., csakhogy ezekre máskor is törekedni kell, az ilyen törekvést nem ildomos a böjti idő után abbahagyni. Szép fölajánlás az is, ha az ember az egyébként elkerülhetetlent ajánlja föl. Nehéz munkában vagy betegségben való fájdalom. Ilyenkor néhány szavas fölajánlással az Úr elé helyezzük az adott nehézséget: "Fogadd el, Uram!" vagy: "Szeretlek, Uram." Igen, az Úr Jézus bennünk él. Minél gyakrabban és minél mélyebben imádkozunk, ez a bennünk való jelenléte annál érzékelhetőbb, annál hatékonyabb. A világon a legjobban ő szeret minket. S nem csak kívülről szeret, nem csak átölel, hanem belülről szeret, valósággal átjárja lényünket az ő szeretete. Amikor bántás ér minket, akkor is őrá kell gondolnunk, aki mindnyájunknál többet szenvedett, és azt tudatosan értünk, szeretetből tette. Ha vele együtt hordozom a bántásokat, fájdalmakat, akkor azok enyhülnek is. Azért is jó a bántások alatt Jézusra gondolnunk, mert akkor nem harag ébred a szívünkben a minket bántó emberekkel szemben, hanem Jézust követjük, aki imádkozott azokért, akik őt bántották és megölték. Mindez nagyban segít, hogy meg tudjuk őrizni a nyugalmunkat, mert a bántást és szenvedést vele együtt viseljük el, tehát még ez is Jézushoz köt minket. Maga Jézus tanította nekünk: Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket (Jn 13,34). Márpedig ő nem ad olyan utasítást, amit ne tudnánk teljesíteni. Persze, mi csak ember léptékkel vagyunk képesek szeretni, de ha megélem, fölismerem, hogy Jézus bennem él, akkor már nem csak a saját emberi szeretetemmel fogom szeretni a másikat, hanem az övével, Jézus szeretetével, Isten szeretetével. Így lehetséges, hogy az ember sokkal többre képes a szeretetben, mint amire egyébként ereje volna. A sok és mély imádság segít ahhoz, hogy Isten jelenléte érzékelhető, hatékony legyen az életünkben. Ezzel együtt jár az a boldogság és béke, amely már itt a földön az Isten országának, az örök boldogságnak az elő íze. Hiszen ott is ez lesz a boldogságunk oka és forrása, az Istennel való elszakíthatatlan együttlét.
Tisztelt Lelkiatya! A vőlegényemmel évek óta ismerjük egymást és egy ideje jegyben járunk. Távkapcsolatban élünk, sosem laktunk még együtt. Hetente, kéthetente találkozunk, akkor vannak intim együttlétek. Szoktam kb. kéthavonta gyónni és csak azután egyszer áldozni is. Nagyon szeretnék minden vasárnap menni áldozni, de a parázna viselkedésem miatt, úgy gondolom nem lehet és emiatt nagyon szomorú vagyok. A pap, akinél gyónni szoktam azt mondja, nem úgy van az, hogy "meggyónjuk és újra elkövetjük, aztán megint meggyónjuk". De úgy látszik, én visszaeső bűnös vagyok. Aztán a teljes szívből való megbánással is vannak gondjaim. Igazából csak annyira bánom, hogy megbántottam az Istent, de az biztos nem elég. Ebben az évben remélem találunk közös nevezőt és össze tudunk házasodni. De addig tényleg nem áldozhatok a szentmiséken? Olyan sokat jelentene nekem. Köszönöm a választ.
Bevallom Önnek, én több bűnömmel is ugyanígy vagyok. Meggyónom, aztán újra elkövetem. Utána persze, újra meggyónom. Azt sosem ígérem meg a gyónás végén, hogy "többé nem vétkezem". Tisztában vagyok azzal, hogy erre én képtelen vagyok. Azt mondom inkább, hogy "ígérem, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülöm". Azoknak, akik nálam gyónnak, a magam gyarlóságának tapasztalata alapján ugyanezt tanácsolom. Ne fogadják meg azt, hogy többé nem vétkeznek. Ha így tanulták meg gyermekkorukban, akkor javítsák ki ezt az imaformát. Viszont az annál fontosabb, hogy a bűnt is meg a bűnre vezető alkalmat is kerüljük, s hogy erre minden erőnkkel törekedjünk is. Önnek is ezt tanácsolom. Szép dolog, hogy jegyben járnak, s minden bizonnyal készülnek is a házasságkötésre. Csodálatosan boldog időszak ez. Ne szegényítsék meg a későbbi egybekelésüket azzal, hogy annak még gyönyörűbb örömeit már előre elcsenik. Annak még nincs itt az ideje. Elhiszem, hogy szeretik egymást, hogy fantasztikusan jó együtt lenni, de ennél még fantasztikusabb lesz az esküvő után. S nem csak a mézes hetekben, dehogy, hanem az egész házasságuk folyamán. De mindennek megvan a maga ideje és helye. Szóval, én is azt mondom, tegyen, tegyenek meg mindent azért, hogy szépen, megtartóztatva készülnek az esküvőre. Vajon meg tudják-e ezt beszélni a vőlegényével? Az nagy hátrány, hogyha nem, hogyha ő erről hallani sem akar. Önben akkor is legyen törekvés a tisztaságra, a megtartóztatásra. Nem azért, mert ezt diktálja a törvény, ezt írja elő az egyház, hanem mert ezzel tesz legjobbat a kapcsolatuknak. De még jobb, ha ezt közösen megbeszélik, s úgy törekszenek rá. Ugyanakkor tudom, hogy ez akkor sem könnyű. Sok olyan párt ismerek, akik szeretnék megtartani a tisztaságot, mégis belecsúsznak a tiltott együttlétbe. Azt tanácsolom nekik, hogy gyónják meg, és próbálják meg újra. Tartsanak ki a házasságkötésig. MEGÉRI!!! Ez tehát a tanácsom az Ön számára is. Gyónjon rendszeresen, áldozzék rendszeresen. Ez nagy erőt ad. Vigyázzon magára, a kapcsolatukra. S kérje Jézust, hogy ő segítsen ebben a tisztaságban és a kapcsolatuk szép, Isten akarata szerinti fejlődésben.
Kedves Lelkiatya! A megbocsájtásról lenne szó.Volt azelőtt egy közeli barátnőm aki nagyon megbántott,mindenfélét mondott és leredukálta a barátságunkat egy számomra elfogadhatatlan szintre, Ezzel akkor nagyon megbántott úgy éreztem mintha egy szálat megszakíttottak volna bennem. Nehezen tudtam belőle felállni. Már tudom milyen az az érzés amikor a bánat súly alatt sóhajt a lélek. Idővel rendeződött a kapcsolat,de ez már nem a régi barátság.Nem is barátság már. Azt hittem teljesen megbocsájtottam, de tévedtem. Erre nemrég jöttem rá amikor az autóbuszt vártam,jött a volt legjobb barátnőm,kérdezte a mi autóbuszunk áll-e a parkolóban mondtam nem, kicsit később jön. Utána se szó se beszéd visszament az udvarlójához aki elkísérte .A buszban utána oda se jött hozzám a távoli unokanővérem mellé ült, aki szintén valami miatt kerül-ezt nem egyszer tapasztaltam amióta van jó munkája,mindig az ottani kolléganőiről beszél. Ők ketten is szakmabeleik ha nem is egy helyen dolgoznak. Rosszul érintett ez a két eset, nem mondom, hogy tudatosan tette a volt barátnő,de megint az elvetettség érzését éltem át . Nem is a személyére haragszom már, a tett váltott ki belőlem ilyen érzéseket. Fájdalmat, csalódottságot. Amikor szétment a barátságunk ő forszírozta idővel a társalgást,amire idővel hajlandóságot mutattam,bár nekem inkább az tűnt elfogadhatóbbnak,hogy csak üdvözöljük egymást .Úgy érzem ehhez kellett volna tartani magunkat, nekem az könnyebb lett volna a saját lelkibékém érdekében,mivel nem én akartam a barátság megszakadását. Igazán kitisztázva nem volt a helyzet csak néhány soros bocsánatkérést írt, de úgy gondolom csak azért,hogy ha egy társaságban vagyunk ne lássák mások,hogy feszültség van közöttünk,mert számára fontos,hogy mások jó véleménnyel legyenek róla.Szemmel láthatóan nem tettem túl magam a dolgokon,Most egyébként is nehezebb időszakot élek át és eszembe jutnak ilyen dolgok is.Talán nem kellene a két személyen fennakadnom,de most ezt váltotta ki belőle. Lehet nem a megfelelő emberekkel vagyok körülvéve. Azelőtt próbáltam volna tisztázni a dolgokat ő nem akarta,és ha arra gondolok beszéljünk erről megint nyugtalanító érzés jelenik meg bennem. Az csak rontana a helyzeten, a barátságot már helyre se szeretném állítani, meg ő sem.Mit tanácsolna hogyan kezeljem a helyzetet?Ha egy társaságban lennénk,ami időnként előfordul nem kerülném, de szeretnék udvariasan távolságot tartani tőle.Nem szeretnék olyan kapcsolattartást,hogy épp ott az udvarló a láthatáron vagy mások akkor dobjonak minr egy kacatot.Fárasztó tud lenni,hogy a saját szüleimmel se lehet/lehetett soha semmit megbeszélni és hogy másoktól is ilyen magatartásokat kelljen elszenvednem.nem érzem,hpgy lenne amiből töltődhetek és erőt adna. Válaszát, véleményét előre is köszönöm! M.
Kedves M.! Legelső tanácsom, hogy keressen föl egy atyát, és mondja el neki a bánatát. Remélem, azért van más barátja, akinek el tudja mondani, mi van a lelkében, hisz az is nagyon fontos. De ennél még többet jelent, ha egy lelkiatyával tudja megbeszélni a dolgot. Nyilván nem annyira súlyos esetről van szó, én mégis azt mondom Önnek, nagy szüksége van egy lelki atyára, akivel ezeket meg tudja beszélni. Az én tanácsaim itt most kevésnek bizonyulnak. Persze, azért mondok néhány dolgot. Igen, jól gondolja, hogy egyelőre továbbra is érdemes inkább távolságot tartani ezzel az illetővel, a korábbi barátnőjével. Tudja, ismert dolgok ezek, hogy fiatalkori barátságok egészen átalakulnak. Nincs ebben semmi rendkívüli, a személyiség ebben a korban még sokat alakul, lassan kiderül, hogy az addig közös pontok háttérbe szorulnak, más dolgok válnak fontosabbá egyiknek is, másiknak is, s lassan eltávolodnak egymástól a régi nagy barátok. Ez történhet szép csöndesen, de történhet viharosan, sebeket ejtve is. Nem vagyunk tökéletesek, önkéntelenül is sebeket ejtünk mások lelkén, anélkül, hogy akarnánk vagy egyáltalán tudnánk. Fogadja el, hogy a barátnője is más utakon jár, más lett, megváltozott. Hisz minden bizonnyal Ön is. Ezért nem kell erőltetni sem a visszabarátkozást, sem különösebben a korábbi helyzet(ek) tisztázását. Ha tudatosan elfogadja, hogy ő ilyen, ilyenné lett, akkor kevésbé fogja zavarni az ő jelenléte. Ugyanis még mindig azt várja el - öntudatlanul - hogy ő legyen más, legyen olyan, mint régen, vagy legalábbis Önnel legyen olyan, amit Ön vár el tőle. De ez nem fog sikerülni. Ő már megváltozott. Hadd élje ő is a maga életét, hadd járja a maga útját! Ne legyen semmiféle elvárása vele szemben! Ezen tudatosan dolgozni kell, ez nem megy magától. De ez is életünk része, hogy megtanuljuk az emberi kapcsolatokat minél inkább sérülésmentesen kezelni.
Kedves Lelki atya ! Azt szeretném kérdezni hogy egy párkapcsolatban mi számít paraznalkodasnak ? Vagy esetleg van e olyan fogalom a párkapcsolatban hogy paráznaság ? Válaszát köszönöm ! Levente
Kedves Levente! Igen, a párkapcsolatban is könnyen megjelenhet a paráznaság. Szoros értelemben a férfi és a nő házasságon kívüli testi kapcsolata. De azok a tettek is idetartoznak, amelyek ennek a testi kapcsolatnak túlzott mértékű előjátékai. A túlzott mértéket én a következő módon tudom megfogalmazni. Paráznává válik az a testi közelség, amely önmagát gerjesztő érzékiséget ébreszt. Amikor a fiú és leány tiszta szeretetből megölelik, megcsókolják egymást, az még nem paráznaság. Akkor válik azzá, amikor mindez olyan hosszú időn át tart, vagy egymás kedves simogatása olyan testterületekre jut, ahol ez a tett beindítja az innentől egyre fokozódó érzéki vágyakat. Igaz, hogy általában mindkettejüknek ez jó érzést kelt, de már nem mondható rá, hogy tiszta szeretetből történik, mert átvette az irányítást az érzékiség. Az ember ebben a folyamatban egyre mohóbbá, egyre önzőbbé válik. Ez az, amit mindenképpen el kell kerülni. Házastársi kapcsolaton belül azonban minden megengedett, amit nem önzés, hanem a másik örömének keresése vezet. Ott az a paráznaság, ha a szerelmi tetteket a felfokozott testi örömök keresése vezeti, nem pedig a kettejük szoros szeretetének kifejeződése.
Kevdes lelkiatya! A kérdésem az hogy hogy lehet "csatlakzozni" a görögkatolikus egyházhoz? Római katolikusnak kereszteltek, de közelebb érzem magamhoz a bizánci rítust, többször részt is vettem a közelben lévő görögkatolikus templom Szent Liturgiáján és az volt az érzésem, hogy ez a keleti lelkiség liturgiájával és szokásaival közelebb áll hozzám. Egy ideje teht azon gondolkodom, hogy "lehetek-e görögkatolikus" mert hiszen ez nem "áttérés" lenne, tekintve, hogy egy Katolikus egyházhoz tartozunk és igazából szabadon járhatok bármelyik keleti sui uiris keleti katolikus egyház liturgiájára és részt vehetek az eucharisztiában. Ugyanakkor anyakönyvileg a római rítushoz fogok tartozni ezután is. Azt tudom, hogy római katolikusból is lett már görögkat. pap, világi híveknél ez hogy működik? Egyszerűen csak görögkat. rítus szerint kezdem el megélni a vallást? Válaszát előre is köszönöm.
Ugyanazt válaszolhatom Önnek is, mint az előtte kérdezőnek. Nem akarom itt újra leírni, de nagyjából ugyanezt írhatnám Önnek is.
Kedves lelkiatya! Rómainak kereszteltek, de mindkét nagymamám görög volt, akiket nagyon szerettem. Hogyan lehet rítust váltani?
Ha a nagymamák voltak görögök, akkor a jog alapján nincs hivatkozási alap arra, hogy ön keresztelésénél fogva görögkatolikus volna vagy lehetne. Tehát ha szeretne görögkatolikus lenni, akkor valóban rítusváltoztatásra van szükség. Általában ezt nem javasoljuk, jobb, ha abban marad meg az ember, amiben keresztelkedett, s ez egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy gyakorolja a másik rítust is. Ha azonban vannak megfelelő indokok, akkor kérheti az ember a saját püspökétől a rítusváltást, majd a másik rítusú püspök befogadó nyilatkozatával válik annak a rítusú egyháznak tagjává az illető. Tehát, ha megfelelő indokokkal támasztja alá, akkor lehetséges a rítusváltás.
Kedves Lelkiatya! Tudna e nekem ajánlani olyan könyvet mely az eutanáziával foglalkozik? Kifejezetten keresztény, morális oldalról megközelítve érdekel a téma. Előre is köszönöm a válaszát
A következőket tudom ajánlani: - Hámori Antal: A haldokló, beteg ember életének és méltóságának tisztelete az Egyház tanításában, Erkölcsteológiai Könyvtár 8., Jel Kiadó, Budapest 2009. (A szerző jogi és erkölcsteológiai diplomával is rendelkezik!) - Az emberi méltóság megtartása az utolsó pillanatig, Erkölcsteológiai munkák IV., Nyíregyháza 2011. - Az élet kultúrájáért, A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a bioetika néhány kérdéséről, Szent István Társulat (SZIT:), Budapest 2003. - Weber, Helmuth, Speciális erkölcsteológia, SZIT., Budapest 2001., - Papp Lajos, "Jöjjön el a Te Országod", Budapest 2003. - Glóner Rózsa, Halál helyett az élet kultúrája, Abortusz és Eutanázia, Róma 1997. - Egészségügyben Dolgozók Chartája, SZIT, Budapest 1998. - A Katolikus Egyház Katekizmusa, SZIT, Budapest 1994. - Gaizler Gyula, A bioetika alapkérdései, Efo kiadó, Budapest 1997. - Németh Gábor, Bioetikai vázlatok, SZIT:, Budapest 2018. (Ez a legújabb a témában.) - De talán a legjobb: Vincenzo Paglia: Nővérünk, a halál (Új Ember kiadó, 2017) A szerző érsek, a Pápai Életvédő Akadémia elnöke
Kedves Atya! (Nem szeretném, ha megjelenne az üzenetem.) A segítségét szeretném kérni, hogy mit tanácsol... Hogyan tudnék ... a háttérből segíteni? Én még bízom benne, hogy ez még helyrehozható! Köszönöm Atya a válaszát!
Igen, innen még lehet remélni, hogy ez csak átmeneti állapot. Főként, ha előtte, úgy érzi, nagyon harmonikus, Istennek tetsző volt a kapcsolatuk. (Bízom benne, hogy nem volt Önök között testi egyesülés. Mert ha igen, az bizony magyarázhatja a szerelem hirtelen kimúlását. Tanulságos történetet olvashatunk erről a Bibliában: 2Sám 13, 1-15.) Most egyelőre nem kell mást tennie, mint buzgón imádkozni. Imádkozni érte és a kapcsolatukért. Persze, hozzátéve, hogy "legyen meg a te akaratod!". S őrizze szívében a nyitottságot. Mély titok az ember, örvénylő titok a szíve - írta az egyik egyházatya. Nem igazán tudjuk pontosan, hogy kinek mi játszódik le a szívében, milyen döntést mikor miért hoz. Ha viszont ez az állapot hosszú időre elnyúlna, akkor egy idő után, mondjuk, három-négy hónap elteltével levélben vagy személyesen (ne sms-ben, ne fészbukon keresztül!) keresse föl, hogy beszéljék meg, van-e remény, van-e értelme várni. Ha a válasza határozott nem, akkor - bármilyen fájdalmas is - el kell fogadni, hogy ennek a kapcsolatnak vége szakadt. De még ilyenkor se fusson minden áron más férfi karjaiba. Hagyjon magának időt a dolog földolgozására, a sebek begyógyulására. S maradjon folyamatosan élő kapcsolatban az Úrral. Akkor remélheti, hogy továbbra is az ő szándéka és elképzelése szerint fogja tudni alakítani az életét és a kapcsolatait.
Krisztusban szeretett Lelkiatya! Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy mi Krisztus követői (papok, hívek egyaránt) ne csak a lelket, hanem a testet is gyógyítani tudjuk Isten erejével? Urunk Jézus Krisztus az Evangélium szerint először a testi betegségeket vette el, s e gyógyulásokat után lettek egyre többen, akik a tanítására is felfigyeltek és felerősödött bennük a vágy, hogy Krisztushoz és Általa a Mennyországhoz akarja ak tartozni. A karizmatikus mozgalmak, Szentlélek szemináriumok mind a hívek ezen vágyára alapoznak, s mégis, ha ma körbenézünk Anyaszentegyházunkban, hányan vannak/vagyunk, akiknek elegendő a hite, ahhoz, hogy az Úr kegyelmével vakokat, bénákat gyógyítsunk és hallottakat támasszunk fel? Pedig Krisztus Urunk azt mondta, hogy ezeket és még többet is tenni fogunk! Mi hiányzik a Krisztuskövetésünkből? Hiszem, hogyha lennének ilyen testi gyógyulások sok lélek visszatérne Egyházunkon keresztül Istenhez. Mit tehetünk ezért? Köszönettel: Réka
Kedves Réka! Az biztos, hogy ma nagy hithiányt szenvedünk. Véleményem szerint ezt elsősorban a túlzott jólét okozza. A nagy szükséget és szenvedéseket megélt közösségekben ma is óriási erejű hitet találunk. Ugyanakkor mégsem mondhatjuk ezeknél a közösségeknél sem, hogy mindennaposak lennének a látványosan csodás gyógyulások. Nem erre alapozódik a hitünk, s a célja sem ez, hogy rendkívüli gyógyulások történjenek. Egyes karizmatikus közösségeknél ezt egyenesen túlzásba viszik, s egyfajta hit fokmérőnek tekintik, hogy produkál-e valaki csodás jeleket vagy nem. Nem mindenki ugyanazt az ajándékot kapta, bár ugyanabban a Lélekben. Azt sem mondhatjuk, hogy ha több és látványosabb csodák történnének, akkor nagyobb lenne az emberek hite. Emberi logikával joggal gondolhatnánk ezt, de ne feledjük Jézus sorsát. Nála több csodát aligha tett bármelyik szent, s mégis elutasítás és halál lett a sorsa ugyanazok között az emberek között, akik látták a csodáit. A kenyérszaporítás után is a legtöbben nem értették meg őt. A csoda tetszett, de amikor már keményebb beszédet intézett hozzájuk, akkor elszéledtek, s csak a tanítványok maradtak meg mellette. Úgyhogy nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani ezeknek a csodáknak sem. Nem szabad, hogy ez éltesse, ez táplálja a hitünket. Annyi csoda történik az életünkben, a világban, ha azokat nem vesszük észre, akkor a fizikai törvények felfüggesztése egy-egy esetben, az sem vezet el föltétlenül az Istenhez.
Tisztelt Lelkiatya! A teológia tudománya és a benne foglalt hitigazságok alakulnak, fejlődnek-e együtt a hitbéli tudásunk gyarapodásával? S ha igen, hogyan? Kik azok a lelkiatyák manapság, akiknek szavára/lelki tapasztalatára figyel és hallgat szeretetett Katolikus Egyházunk? Köszönettel: Zsóka
Kedves Zsóka! Igen, a hiteles lelki fejlődés egyben teológiai ismeretekkel is bővíti a lelkünk gazdagságát. A teológiát tanulni és imádkozni kell. Imádság nélküli tanulással nem lehet elsajátítani. Talán ehhöz hasonlóan mondhatjuk, hogy tanulás nélküli imádsággal sem, viszont ez önellentmondás. Az imádságos lelkületű ember mindenből tanul. Nem biztos, hogy könyvekből, bár azzal is gyakran együtt jár - gyakori tapasztalat, hogy a lelkileg törekvő ember teológiai műveket is szívesen olvas -, de azon kívül is sok minden másból: előadásokból, filmekből, látványokból, élményekből. Minden Istenről beszél neki. Ezért mondom, hogy a hiteles lelkiéletet élő ember teológiai tudása is egyre bővül - jobb szó erre, hogy egyre tágul. Kik a lelkiatyák? Egy teológiatörténeti előadáson azt hallottam nem régen, hogy ma ilyen értelemben árvák vagyunk. Nincsenek igazán nagy teológusaink, akik lelki atyák is egyben, s akik megbízható és biztos irányt mutatnának nekünk ebben a mai, célt és irányt vesztett világunkban. Persze, azért lehet, hogy vannak ilyenek, csak nem vesszük észre őket, nem figyelünk rájuk.
Kedves lelkiatya, ne haragudjon de megint egy gyakorlati tanácsot kérek és nem lelkit. Azt szeretném megkérdezni, hogy a kolivát tört búzából készítik, vagyis a nálunk is kapható bulgurból? Mert olyat, hogy búza - sehol nem találok. Előre is köszönöm a válaszát áldott Nagyböjtöt kívánva: Ági
Kedves Ági! Kicsit megkésve válaszolok, bocsánatot kérek. A kollibát nem tört búzából szoktuk készíteni, hanem eredeti búzaszemeket főzünk meg. Egyes receptek szerint utána össze lehet törni, akár péppé zúzni, s úgy ízesíteni, díszíteni. Ha nem sikerül vidékről, termelőktől beszerezni - sok ilyen görögkatolikus termelőnk van, akik szívesen adnak - akkor általában bio-boltokban kapható megtisztított búza. Most már elmúlt Szent Tivadar ünnepe (nagyböjt első szombatja), de más böjti szombatokon, illetve halotti megemlékezéseket is készíthetünk kollibát.
Kedves Lelkiatya! Mit tanácsoljak egy olyan személynek akinek rossz a lelki állapota?
Mindenekelőtt azt kell világosan látni, hogy mi okozza ezt a rossz lelki állapotát. Egészen másként kell hozzáállni, ha azon lehet változtatni vagy hogyha nem. Elsősorban az okot kell megtalálni és azt orvosolni. Másodsorban az okhoz való viszonyát kell föltárni, és azt gyógyítani. Mert nem a helyzet betegít meg minket, hanem a hozzáállásunk. Van, akit egy tragédia elmélyít, erősebbé tesz, van pedig, akit kiforgat a személyiségéből. A hozzáálláson tehát nagyon sok múlik. Ugyanakkor ezeknél is fontosabb, hogy ne jó tanácsokat, megnyugtató érveket akarjunk adni, hanem együttérzést, meghallgatást. A megosztott bánat csökken. Elsősorban erre törekedjék.
Tisztelt Lelkiatya! Az első terhességemet korán elvesztettem. Egyik nap még l?ttam az ultrahangon a szívcsőpulz?ciót, később enyhe vérzésem lett, visszamentünk a klinik?ra, és akkor ez már nem volt l?tható. Azóta m?r születtek gyermekeim, de időnként ez eszembe jut ez a terhesség. Ő most egy angyal? Hogyan tudn?m az ?llapot?t (nyilv?n Istennél) elképzelni? Köszönöm.
Szólítsa meg bátran ezt a gyermekét. Ő nem angyal, hiszen embernek született. Minden bizonnyal az üdvözültek között van, hiszen bűnt aligha követett el néhány hónapos léte alatt. Odaát már Szent II. János Pál pápával beszélget, Néri Szent Fülöppel, s minden bizonnyal az apostolokkal is. Remélem, a gyermekei is tudják, hogy van egy testvérük, aki már a mennyben van, s onnan segíti őket. Ha nem adtak volna nevet neki, akkor egyezzenek meg, hogyan szólítják. A családjukat is úgy tekintsék, hogy eggyel többen vannak, mint ami itt a földön látszik. Az ő helyzetét elképzelni nem nagyon érdemes, mert azt úgysem lehet. De annak örülhet, hogy van már egy gyermeke, aki egészen biztosan üdvözült.
  1 2 3 
4
  5 6 7 8 9 10 11 ...