Igen. Minden egyházmegyében van egy-egy ilyen személy.

Nem tudom ezeket felsorolni. Szerintem nem is lehet. A bűn súlyosságát alapvetően az elkövetés lelkiállapota határozza meg. Kenyeret lopni lehet jó szándékkal is, például, hogy valakit ezzel kisegítsünk. Persze, ekkor is kerülendő, de egészen más a súlya, mint ha valaki magának lopna, vagy éppen bosszúból, hogy kárt tegyen egy másik emberen. Ez az egészen súlyos bűnöknél is elmondható. A gyilkosságnak is vannak egészen különböző szintjei. Az önvédelemből vagy például teljesen vétlenül okozott haláleset szinte nem is bűn, még ha az élet kioltása önmagában a legsúlyosabb bűnök közé is tartozik. De azért is nem tudok, illetve nem akarok fölsorolni ilyen bűnöket, mert eleve nem tartom jónak, ha a bűnöket szemezgetjük, ha azokra figyelünk, azokat értékeljük, csoportosítjuk. Ne ezekre irányuljon a figyelmünk, hanem a jótettekre, Isten velünk művelt tetteire! Ezekkel sokkal többre megyünk. Ezek közül az egyik - ha nem a legnagyobb - az Eucharisztia. Ha valaki úgy érzi, hogy súlyos bűnt követett el, akkor menjen, és gyónja meg mielőbb, hogy aztán ez ne tartsa távol az Eucharisztiától. Ha pedig valaki rendszeresnen gyónik, annak még a legsúlyosabb(nak tartott) bűnöket sem kell esetileg meggyónni a szentáldozás előtt. Élünk, törekszünk, elesünk, fölkelünk... ezt Isten mind nagyon jól látja. S velünk együttérezve szurkol nekünk, hogy a legfontosabbat, az egyetlen igazán fontosat el ne vétsük: Isten szeretetének befogadását. Erre érdemes törekedni, nem a bűnök osztályozására.

Ilyen nem létezik. Ronda nő nincsen. Ez ugyanis annyira szubjektív, hogy ilyen megállapítást nem lehet tenni. Aki szereti a másik embert, annak teljesen mindegy, hogy milyen a kinézete. Csak egy kézenfekvő példát mondok. Az újszülött csecsemő még nem éppen szép látvány. Volt, aki úgy fogalmazott, olyan mint egy nagyobbacska béka. Legalábbis idegen szemlélőnek. Az édesanyának, édesapának, nagyszülőknek pedig annyira szép, hogy majd elolvadnak a gyönyörűségtől. Vagy egy másik példa. Azt mondja valaki a Jancsinak: "Hogy udvarolhatsz annak a gülüszemű Marinak, amikor az olyan csúnya lány?" Azt válaszolja Jancsi: "Látnád csak az én szememmel!" Szóval, hogy ki szép és ki nem, ezt alapvetően a szeretet minősíti. Van kikent-kifent manöken, akire a nagy többség azt mondaná: "Micsoda gyönyörű nő!" De mert lelkileg üres, az igazi értékre fogékonyabb emberek egyáltalán nem találják szépnek. Ha valaki csúnyának tartja magát, annak oka szintén a szeretetben, pontosabban annak hiányában keresendő. Nagyon valószínű, hogy az ilyen ember nem szereti önmagát. Ha pedig mások gúnyolódását is kiváltja, az sem egyéb, minthogy érzékelik rajta az önértékelés hiányát. Sajnos, az ember nagyon kegyetlen is tud lenni. Mint a baromfiudvarban a jószágok, amelyek kimarják maguk közül a gyengébbet. Sokszor mi, emberek is ilyenek tudunk lenni. Mi a teendő? Az önértékelés gyógyítása. Isten szemével kell látni mindig mindent. Másokat is, önmagunkat is. Ha az ószövetségi szeretetparancsnak is ez a mértéke, akkor nyilvánvaló, hogy ez a normális: úgy szeress másokat, ahogyan önmagadat. Tehát feladat önmagunkat is szeretni, hiszen csak akkor tudunk másokat is szeretni. Hangsúlyozom, hogy ezt az önértékelést, önszeretet kell gyógyítani. Ugyanis addig az udvarló sem jelenik meg, mert riasztó tud lenni egy önmagát szeretni nem képes személy. Meg kell tanulni, ebben előre kell lépni, ez feladat. Nem keseregni kell azon, hogy nem vagyok szép, hogy engem nem szeretnek, hanem el kell kezdeni szeretni: másokat is, önmagunkat is. A sok imádság abban is segít, hogy lassan hozzászokik a szemünk, a lelki látásunk ahhoz, ahogyan Isten látja a világot s benne minket.

Olykor valóban meghökkentő megfogalmazásokat találunk az Ószövetségben, jelesül a zsoltárokban. Ezekből semmit nem szabad kihagyni, félretenni, értékét alábecsülni, mondván, hogy ennek nincs értelme vagy ez már nem érvényes. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindent szó szerint kell értelmeznünk a Bibliában. Van, amit igen, van, amit nem. A Biblia ennél sokkal mélyebb tartalmú, azt is mondhatnám, rejtélyesebb könyv, semhogy magatartás kódexnek használhatnánk. Minden abban leírt szövegnek megvan a maga értelme és helye, amelyet olykor nem is könnyű megfejteni. Éppen ezért az atyák többféle értelmezési módot javasolnak. A klasszikusnak mondható négyféle értelmezési mód a következő: szó szerinti, történeti, allegórikus és misztikus. Ezeket most nem részletezem, csak jelezni kívántam, hogy nehezebben érthető részeket, esetünkben az átokzsoltárokat is érdemes ezen különböző szintű értelmezésekkel megközelíteni. Az átokzsoltárokat nyilván nem vehetjük szó szerint. Ez nem volna keresztény dolog. Hiszen Jézus világosan tanított minket: "Áldjátok üldözőiteket és ne átkozzátok őket" (Róm 12,14). A történeti értelmezés hozzásegíthet ahhoz, hogy megértsük, az adott korban a szerző kire értelmezte ezeket a kemény szavakat, miért mondhatta, milyen körülmények között, stb. Még ez sem visz minket lelkileg nagyon előre, de legalább az értelmezésben segít. Sőt, arra is rámutat, hogy még az istenfélő ember is képes elragadtatni magát. S adott esetben, ha éppen képtelen volnék áldani azokat, akik rosszat tettek velem, akkor akár ezt a zsoltárt is elmondhatom, inkább, minthogy magam fogalmazzam meg a gyűlölködő indulataimat. De ez csak menekülési irány, nyilván ezt is jobb elkerülni. Az átokzsoltárok legkézenfekvőbb értelmezése az allegorikus magyarázatban bontakozik ki leginkább. Amikor ezeket a kemény szavakat nem emberekre, hanem az egyetlen valóságos ellenségünkre irányítjuk, vagyis a sátánra, a gonosz lelkekre. Ehhöz szükség van némi jártasságra az allegorikus értelmezésben, hiszen mit kezdjünk például azzal a sorral, hogyan értelmezzük a sátánra, hogy "felesége váljék özveggyé"? De az atyáknál egész sorát találhatjuk annak, hogy melyik bűn milyen rokonságban van a másikkal, melyiknek melyik a barátja, szülőanyja, házastársa, stb. A misztikus értelmezés pedig akkor jelenhet meg, ha ennek az egész küzdelemnek a szívünket érintő mély ereje van. Ez már nem értelmi munka eredménye, ez az, amikor a szív imádkozik. De ez már isteni kegyelem, ilyet magunktól nem tudunk produkálni. A misztikus értelmezés a Lélek munkája a szívben. Kicsit hosszúra nyúlt válaszom lényege, hogy lehetőleg ne emberekre alkalmazza ezeket a nehéz sorokat, hanem a gonosz lelkekre. De sem elhagyni, sem szó szerint venni nem volna helyes.

Rendszeresen imádkozzék értük. Kérjen számukra bocsánatot az elkövetett vétkeikért, és ha képes rá, kérjen áldást az életükre. Ennek hármas haszna van. Egyrészt minden bizonnyal valóban nagyon rászorulnak Isten kegyelmére és áldására. Másrészt a velük való, súlyosan sérült kapcsolata is gyógyul, nem csak a rossz emlékek, fájdalmak, ebből fakadó, önkéntelen gyűlölet érzés csillapodik, hanem beiktatódik egy másfajta gondolatvilág a velük való kapcsolatába, gondolataiba, az Isten jelenléte, segítsége, amelyre mindnyájan rászorulunk. Harmadsorban pedig az Ön lelke, személyisége is gyógyul. A mások okozta fájdalmakból nagyon nehéz kilábalni, ez valóban megnyomoríthatja a személyiségünket. Ezen csak Isten tud segíteni, aki viszont valóban tud. Minél inkább vele együtt akarja megoldani ezt a roppant nehéz helyzetet, annál inkább van reménye a sikerre. Ha a tanácsomra azt válaszolná, hogy nem tud értük imádkozni, erre azt mondom: mondjon el minden nap egy-egy, azaz két üdvözlégy imádságot. Ennyit csak meg tud tenni. A többit pedig bízza az égiekre, ők odafönt elrendezik.

Nekem nem jutna eszembe ezek "megmentése". Lehet, hogy nagyon is jó kezekbe kerülnek ezek az ereklyék, mert akik megvásárolják, azok nagy tisztelettel övezik majd. Szerintem ez a valószínűbb, hogy ilyen céllal vásárolják meg őket. Különben miért fizetnének érte pénzt? Ha attól lehet tartani, hogy rossz kezekbe kerülnek, ez is talán valós veszély, de aligha lehet az összeset fölvásárolni ilyen mentési céllal. Arról nem beszélve, hogy ha egy krőzus meg is vásárolná mindet, azokat megfosztaná az ereklyéktől, akik viszont jó célra használnák. Szóval, ezért nem tartom ésszerűnek, hogy bárki próbálkozzék az összes fölvásárlásával, vagy akárcsak néhány begyűjtésével is ilyen megmentő szándéktól indíttatva.

Utána érdeklődtem. Az ügy még nem zárult le. Tudtommal bűnügyi felügyelet alatt van még mindig, mely vasárnaponként lehetővé teszi, hogy templomba mehessen.

Igen, minden bizonnyal. Legalábbis nagyon bízom benne. De ezt most az illetékesek is olvassák, s vélhetően nem hasztalan.

Csak jelzem, hogy ekkor még könnyebb, mint későbbi korban. S ekkor talán a legfontosabb is a küzdelem, nehogy rögzüljön, mert akkor hosszú távon még sokkal nehezebbé válik. Az már eleve nagyon jó, hogy szeretné leküzdeni. Ez fontos felismerés, ugyanis a hazug világ megpróbálja elhitetni a fiatalokkal, hogy ez termeszetes jelenség, hogy nem is bűn, hogy nincsen benne semmi rossz. Pedig éppen ezért veszedelmes, mert nagyon erösen rögzülhet. Tönkreteheti a házaséletet, ugyanis, ha rögzült, egyáltalán nem szűnik meg a házasságkötéssel és a természetes házasélettel. Távolról kell kezdenie. Minden olyan érzékiséget gerjesztő hatást ki kell zárni, amely fertőzheti a gondolatait. Az ilyen tartalmú képeket, főként filmeket mindenképpen kerülje. Ne röstellje a kortársai előtt is ezt vállalni. Ha effélére hívják, ilyesmit kínálnak, bátran utasítsa vissza. Ez nagyon nagy erőt fog adni a "belső szobás" küzdelemben is, amikor mások nem látják. Amikor jelentkezik az érzés, kezdjen el nagyon keményen tornázni. Olyan gyakorlatokkal, amelybe nem kúszik bele az érzékiség kísértése. Pl. nem biztos, hogy jó ilyenkor a fekvőtámasz. De nagyon hasznos a futás, a húzódzkodás vagy bármi más gyakorlat, ami keményen megmozgatja a testet. A lényeg, hogy a figyelmet el kell terelni róla. Ugyanis, ha a gondolatok közé befészkeli magát, onnan nagyon nehéz kiűzni. Igazából nem is lehet, hanem mással kell kitölteni a helyét. De a legfontosabbat nem mondtam, pedig ezzel kellett volna kezdenem. Istentől kérje ehhöz az erőt. Belátva, hogy gyönge ebben a küzdelemben, Istent kérje, hogy segítsen! Ha megfogadja ezeket a tanácsaimat, ha kitart az Istenhöz könyörgésben, akkor nagyon szép tapasztalatokat fog átélni. Lehet, hogy lesz még egyszer-kétszer bukás, de a küzdelem harca, az olykori sikerek öröme egyre több erőt ad majd. Küzdenünk kell, a küzdelemtől ne féljen!

Ősi szokás, hogy a püspök az omofort nem viseli a teljes Szent Liturgia végzése alatt, hanem bizonyos ponton leveszi, majd újra felölti. Ez a fölöslegesnek látszó mozzanat mély jelentéssel bír. A főpásztor akkor viseli az omofort, amikor saját személyében Krisztust jelképezi. Leveti azonban az evangélium olvasása előtt, mert az evangélium szavaiból maga Krisztus szól, úgyszintén a nagy bemenet idején és az anafora alatt, mert akkor Krisztus a szent adományok által van jelen. Az omofor levételének szimbolikus jelentéséről már Peluszióta Szent Izidor is ír († kb. 435): „A püspök omoforja, amely gyapjúból, és nem lenből készült, a tévelygő juh bőrét jelképezi, akit az Úr megkeresett és a vállára vett. A püspök, mint Krisztus képmása, Krisztus művét folytatja, és öltözete által azt hirdeti mindenki számára, hogy hasonlóvá vált a Jó és Nagy Pásztorhoz, aki arra rendeltetett, hogy hordozza nyája gyöngeségeit. De figyelj oda jól: amikor a tiszteletre méltó Evangélium megnyitásakor maga az Igaz Pásztor jelenik meg, akkor a püspök feláll és leveti magáról azt a ruhadarabot, amely őt Krisztushoz teszi hasonlóvá, így téve nyilvánvalóvá, hogy maga az Úr áll előttünk – a pásztorok Fejedelme, az Isten és Mindenható Úr” (136. levél). Ez a szimbolikus gesztus anyaegyházmegyéink legrégibb püspöki szerkönyveiben is fellelhető. Ehhöz tértünk vissza a rendelkezéssel, amelyet a Hierarchák Tanácsa idén nyáron hozott.

Ne a kötelezettséget nézzük, hanem a lehetőséget! Nem önmagáért a parancsért írja elő az Egyház a vasárnapi szentmisét, hanem a mi javunkért, a mi hitünk, Isten iránti szeretetünk megerősítéséért. Én egyértelműen azt tanácsolom Önnek, hogy ne azt nézze, hogy lesz-e szentmise vagy sem, hanem életének eltörölhetetlen része legyen, hogy minden vasárnap ott van a templomban. Ha van Eucharisztikus Liturgia, az még nagyobb öröm, ha nincs, azt hiszem, áldozni akkor is lehet az ilyen ige-liturgiákon, már az is nagy dolog. Ha esetleg még ezt sem lehet, akkor is ott van a templomban, együtt más hívekkel, az életének ezt a kis részét odaadja az Úrnak. Persze, kínálkozik az érv, hogy ezt a heti egy órát otthon is odaadhatja. Igen, ha megelégszik a kevesebbel, a kevésbé értékessel, ezt is odaadhatja. Mert hisz kétségtelen, nagyobb áldozattal jár külön elmenni a templomba, mint otthon, a szobában imádkozni. Ráadásul ez utóbbit lehet a templomi szertartás mellett is. Ajánlom is, egyébként Szóval, ne azt nézze, hogy mi kötelező, hanem, hogy mit tehet meg az Úrért. Vannak olyan területek, főként Afrikában, ahol csak évente egyszer látnak papot. Attól függetlenül összejönnek, imádkoznak, gondolom, valaki valami tanítást is ad. Nekik a Jóisten a fontos, nem az előírás. Ha pedig pap is van, szentmise is van, az meg minden mást felülmúló öröm. Azt javaslom, Ön is így tekintsen erre a kérdésre.

A véleményem az, hogy ez egy igen szomorú jelenség. Nem tartom sem jónak, sem egészségesnek. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek férjet-feleséget kell találnia, gyermeket nevelnie. Nagyon különböző életek vannak, s mindnek megvan, meg lehet a maga értéke. De amikor gyermekkori sebek irányítják a felnőtt életet, az sohasem jó. Nem biztos, hogy az adott fiatalnak kell, hogy legyen házastársa, gyermeke, ennek ellenére a gyermekkor fájó emlékeit be kell gyógyítani. Egy másik, erősebb példával élve, ha egy fiúban a rossz anyakép miatt kialakul a nőgyűlölet, akkor ebben nem szabad megmaradnia, hanem ebből neki ki kell gyógyulnia, fölül kell emelkednie, meg kell találni a módját, hogy a szeretethiányt hogyan pótolja, hogy aztán maga is képes legyen szeretetet adni. Tehát, az ilyen fiatalnak azt ajánlanám, hogy keressen föl szakembert, vagy egy lelkiatyával kezdjen alapos lelki munkába, hogy ezek a gyermekkori rossz élmények a helyükre kerüljenek a lelkében, az életében. És majd ezek után tud igazán szabadon dönteni, hogy milyen életállapotot szán neki az Isten.

Én is úgy gondolom, hogy jól döntött, ha igyekszik az életét elhatárolni az édesanyjának ettől az elviselhetetlen viselkedésétől. Nem csak érthető, de bölcs döntés is. Most elsősorban az Önök életét, férje és gyermekei nyugalmát, fejlődését kell szem előtt tartania. Próbáljon meg nem haragudni az édesanyjára, hiszen nem ővele veszekszik, vitatkozik, hanem azzal az átkos alkohollal, ami ilyenné tette őt. Legbelül ő is szeretne más lenni, de egyelőre erre képtelen. Viszont most, egy ideig jól teszi, ha távol tartja őt a családjuktól. Imádkozzék az édesanyjáért, de egyelőre fizikailag nem tud neki segíteni. Ezt is be kell tudni látni. Ezért is kell imádkozni. Isten nem csupán megbocsát Önnek, hanem megáldja ezt a küzdelmét.

Igen, természetesen. Ne féljenek az áldástól. Isten mérhetetlenül gazdagon megjutalmazza Önöket a belévetett bizalomért. Mert az is igaz, hogy arra is nagy szükség van. Bízzanak Istenben, hogy ő támogatja, erősíti majd az Önök családját. Ha csak emberi módon akarnának számítgatni, akkor nem fogják meglátni Isten hatalmas ajándékait.

Valóban, nagyon érdekes az Ohio államban lévő Máriapócs története. Az Egyesült Államokba kitelepült görögkatolikusok, egy nevét föl nem fedő adományozónak köszönhetően, az új hazában is kialakították a máriapócsi zarándokhelyet. 1956 augusztusában szentelték föl, s akkor a közelében élő, Magyarországról származó bazilita nővérek gondoskodtak a zarándokokról. Ők nem voltak monasztikusak, de nagyon imádságos szerzetesi életet éltek. Őket váltotta föl egy új közösség a kétezres évek elején, amely kezdettől fogva a monasztikus életet követte. Azóta szépen lassan növekedett a számuk, ma 7 nővér tartozik a közösségbe. Célkitűzésük valóban monasztikus, de annak egyfajta amerikai változatát élik. A közösségi médiában is erőteljesen jelen vannak, sokan látogatják őket. A melletük lévő zarándokhelyről viszont a parmai egyházmegye gondoskodik. Ott nem állandó rendszerességgel, de a nővérek azóta fölépített kis templomában minden nap van imádság, zsolozsma, amibe mások is bekapcsolódhatnak. A monasztikus szerzetesek elsősorban az imádságukat ajánlják föl az Egyháznak.