Kedves Lelkiatya!
Nem rég olvastam Amorth atya könyvét és megdöbbentem. Miért nem foglalkoznak az egyházban ördögűzéssel? Szerintem a mai világban fontos lenne, főleg az okkultizmus térhódítása miatt. Magyarországon egyáltalán van kifejezetten olyan atya, aki ördögűzőnek mondható?
Több ilyen pap is van Magyarországon, még ha nem is minden egyházmegyében, mint ahogy annak lennie kellene. Van, tehát nálunk is ördögűzés, csak szenzációhajhászok miatt inkább keveset beszélnek róla.
Tisztelt Lelkiatya!
Rosszul érint,hogy a már hasonló korú társaimnak van igaz barátjuk.Nem ez sajnos nem adatott...voltak olyan baráti kapcsolataim,ahol becsaptak.Udvarlóm sincs.Nem érzem a kapcsólódás,összetartozás érzését.A meglévö kapcsolataimban másodhegedüsnek érzem magam,mert mindenkinek megvan az az ember akivel,jobban kijön a többinél,akivel összetart.Számomra az emberi kapcsolatok csalódást és fájdalomforrást jelentenek.Ön mit tanácsolna?
Köszönettel:
Marcsi
Kedves Marcsi!
Bizonyára valóban sok csalódáson ment keresztül. Nem kizárt, hogy ez már gyermekkorában elkezdődött. Akiben nem vagy nehezen alakul ki a kapcsolatteremtési képesség, annak első lépésben azt ajánlom, hogy az Istennel való kapcsolatát próbálja meggyógyítani. Ugyanis szinte bizonyos, hogy ez a sérülés a Vele való viszonyában is jelentkezik. Hozzáteszem, ez orvosolható a legkönnyebben. Itt ugyanis nincs csalódás, nem tapasztal elutasítást, meg nem értést, ami az emberi kapcsolatokban sajnos nagyon is lehetséges. Találjon rá arra, hogy Önt Jézus feltétel nélkül szereti. Ez az első lépés. Aztán pedig próbálja meg viszonozni Jézusnak ezt a csodálatos szeretetét a másik ember felé. Ez abban is segíti, hogy egy kicsit önmagáról is megfeledkezzen. Ha sokat kesereg azon, hogy Önnek nincs barátja, akkor ez a befelé fordulás csak még inkább elzárja másoktól. Akarjon szeretni, akarjon segíteni másokon. Ez az önzetlenség új energiákat fog felszabadítani Önben, amely meglepő módon derűssé teszi. De fontos, hogy ezt a törekvését előzze meg a Jézussal való szeretetkapcsolat megtalálása, az abból való merítkezés. Saját erejéből ugyanis nem lesz képes kilépni a magányosság szomorúságából.
Kedves Lelkiatya!
Miért van az hogy egy jó dologért sokat kell küzdeni és az miért az utolsó percben sikerül vagy ha már lemondtunk róla?
Egy optimista lány
Ez egy nagyon érdekes tapasztalat, s örvendetes, hogy ezt észrevette, erre Ön is felfigyelt. Igen, az értékes dolgokért küzdenünk kell, különben nem tartjuk értékesnek. Ugye, mennyivel más, ha egy sportoló sok fáradságos edzés és küzdelmes verseny után kap egy aranyérmet, vagy ha valaki megveszi neki a boltban és a nyakába akasztja, hadd örüljön? Lehet, hogy a bűnös emberi természetünk miatt kell szenvedünk a jó dolgokért, amelyeket Ádám és Éva a Paradicsomban boldog ingyenes örömben megkapott? Nem tudom egészen biztosan. Mindenesetre azt vesszük észre, hogy utólag nem bánjuk az értékes dologért való küzdést, sőt, örülünk is annak, amin keresztül kellett mennünk.
Az is fontos tapasztalat, hogy van, amikor már lemondtunk a vágyva vágyott dologról, s akkor kapjuk meg. Ebben az Istenre hagyatkozásunk mutatkozhat meg. Minden kérésünkhöz hozzá kell tennünk, amit Jézus is imádkozott: ne az én akaratom legyen, hanem a tied (Lk 22,42). Ha megvan bennünk ez a ráhagyatkozás, akkor vesszük észre, hogy amit kaptunk, az Isten ajándéka, nem pedig magunk kapartuk ki saját magunknak. Ez is fontos tapasztalat!
Kedves Lelkiatya, Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Azt szeretném megtudni, hogy meddig "érvényes" egy gyónás, tehát utána hány áldozáson vehetek részt? Általában 2-3 havonta gyónni szoktam, de amikor már úgy érzem, hogy annyi bűn terhe nyomja a lelkemet, amire már csak a gyónás lehet a megoldás, nem megyek ki áldozáskor. Viszont ilyenkor nagyon vacakul érzem magam, mert nem szoktam égbekiáltó bűnöket elkövetni, inkább csak lelkiismereti problémáim vannak. Majdnem minden vasárnap megyek szentmisére, kivéve, amikor más felekezetű férjem megy istentiszteletre(ennek másként nem megoldható logisztikai okai vannak), és nem jó kihagyni a szentáldozást. Vagy már az is olyan szintű bűn, ha nem tudok elmenni minden vasárnap templomba, és ezért eleve nem is járulhatnék az áldozáshoz?
Válaszát előre is köszönöm szépen: V.
Kedves V.!
Nem a gyónás érvényességi idejét, hanem a lelkünk állapotát kell vizsgálni. Amikor úgy érzi, hogy sok bűn terhe nyomja a lelkét, akkor ne a szentáldozástól fossza meg magát, hanem haladéktalanul menjen gyónni. Alighanem jól jelez a lelkiismerete. Nem csak égbekiáltó bűnök miatt szükséges gyónni, hanem a törekvő lélek a kisebb bűnöket is rendszeresen meggyónja. Az Ön esetében valószínű, gyakrabban kellene gyónnia, mondjuk, rendszeresen 2 havonta, vagy éppen havonta. Akkor nem alakul ki az a lelkiállapot, hogy részt vesz, ugyan, a szentmisén de mégsem áldozik. Az ilyet mindenképp kerülni kell.
Ha vasárnap nem megy el katolikus liturgiára, ez nem nagyon helyes. Ám, ha a férje vallásgyakorlása miatt teszi, akkor ez megérthető. Nem számít olyan bűnnek, hogy emiatt ne mehetne áldozni a következő vasárnap.
Kedves Lelki Atya!
Szeged - Máriapócs gyalogos zarándoklat lesz ebben az évben?
válaszát előre is köszönöm.
Tamás
Kérdését továbbítottam a szerkesztő válaszol rovatba.
Kedves Atya !
Köszönöm korábbi válaszát egyik kérdésemre. Igazán nagyon hálás vagyok és boldog, hogy találtam egy olyan fórumot, ahol ilyen érdemi válaszokat kaphatok.Hosszabb idő óta értetlenkedem egy kérdésen:
A lelki tükör szerint nem szabad más bűnét kibeszélni, sem ítélkezni.Igenám, de akkor honnan tudja meg egy hivő testvérem, hogy mi minden bűn.Sokszor fel sem ismerik sokan. De lehet, hogy vannak akik tisztábban látnak.Átlátnak a farizeusságon,a hazugságon, mert érzékenyebbek.Éppen ezért azt gondolom, hogy szólni kell, el kell mondani másoknak a meglátást.Az elmondásban pedig már itélkezés is van és kibeszélés is. Ez pedig bűn. Van aki pletykának tartja. Vagy talán az elmondó szándéka itt ami döntő ? Sokszor látom, hogy megetetnek"embereket a társaik. Most akkor ne szóljak,csak imádkozzak a csalóért ? Ezen rágódom.
Ha mi magunk feddhetetlenek lennénk, akkor megtehetnénk, hogy szólunk a másik hibája miatt (Jn 8,7). Sajnos azonban mi magunk is bűnösök vagyunk, ha nem is ugyanabban a dologban. (Igaz, nagyon érdekes tapasztalat, hogy általában az bánt engem a másik magatartásában, ami bennem is megvan, csak éppen ez nem tudatosul, vagy nem tudok vele szembenézni, viszont a másikban nyomban felismerem.) Ha szentek lennénk, akkor szólhatnánk egymásnak. De, mivel nem vagyunk szentek, a jó szándékú figyelmeztetéssel is könnyen sebeket ejtünk és ezzel újabb bűnöket követhetünk el.
Nem azt mondom, hogy sohase szóljunk ha másik hibázik. Jézus megengedi, hogy figyelmeztessük testvérünket: Lk 17,4. Másutt pedig kifejezetten meg is mondja, hogyan tegyük: Mt 18,15-17.
Bölcsességre van szükség ahhoz, hogy felmérjük, mikor kell szólni és mikor nem. Ha pedig szólni kell, mikor tegyük azt és hogyan. Ezeken ugyanis nagyon sok múlik.
A pletyka nem ez. Hanem amikor más hibáját a háta mögött kibeszéljük. Ezt mindenképpen kerülni kell.
Kedves lelkiatya!
Volt valaki aki mélyen megbántott,és ez nagyon megrenditett.Ezt feltártam a szentgyónásban.Mondtam az atyának imádkozom ennek a személynek a megtéréséért,egyébként keresztény ez a személy is,de mostanában megváltozott és nem elönyére hanem hátrányára.Az atya azt a tanácsot adta ne a megtéréséért imádkozzam,hanem azért,hogy azt adja meg neki a jó Isten amire szüksége van.A kérdésem az lenne,hogy szabad-e igy imádkoznom érte?Azóta kétségeim vannak,hogy ez nem rossz kivánság-e a másiknak,mert nem szertenék rosszat kivánni.Vagy arra gondolhatott az atya,hogy ezzel a jó Isten kezébe helyezem a dolgot?Ön szerint hogyan helyes imádkozni ilyenkor?
Válaszát elöre is köszönöm!
Ha a másik megtéréséért imádkozunk, ez nagyon jó. Ám e szép törekvésben ott rejtőzhet az én ítélkezésem is. Lehet, azt mondom, szeretném, ha megtérne, közben arra gondolok: térjen észre és lássa be, hogy nekem volt igazam. Nem mondom, hogy az Ön esetében is ez áll fenn, mindenesetre az atya helyes tanácsa elhárítja ennek a veszélyét. Javaslom, úgy imádkozzon ezért az embertársáért, ahogy az atya tanácsolta: kérje Istent, hogy segítse őt a lelki fejlődésben, és adjon meg minden áldást, amire ehhez szüksége van.
Tisztelt Lelkiatya!
Én nem régen írtam Önnek depressziószerű lelki problémáimról. Azóta igazából elég sok minden jutott még eszembe, de úgy érzem nem is tudnék kifogyni soha a gondolatokból, annak ellenére, hogy sokszor üresnek érzem magam belül.
Lehet hogy lelkiállapotomból adódóan nem meglepő, hogy foglalkoztat a gyász. Itt nem csak a halálra gondolok, hanem a szakításra, válásra, vagy egyáltalán valaminek az elvesztését, nem beteljesülését, csalódást valamiben, bár tudom, hogy meg sem közelíti a halál miatti gyászt. Az ember, ha hallja, hogy valaki meghalt, még ha nem is volt közeli ismerőse, sajnálatot érez, de a legrosszabb, ha egy közeli szerette hal meg az embernek. Nekem nagyszüleim és édesapám halt meg több éve, ami elég rossz volt, és rossz érzés még mindig, ha rá gondolok. De furcsa, hogy édesapámnál sokkal rosszabbul viseltem a hosszas és súlyos betegségét, mint a halálát illetve az azt követő időszakot. Elég depressziós voltam a halála előtt, "várva" a bizonyosra, arról nem is beszélve, hogy én be sem láttam, hogy mi fog történni, mint egy naiv kisgyerek, akkor úgy éreztem, hogy addig jó míg itt van, még ha egy napot is. Isten bocsássa meg nekem, hogy ilyet mondok, de a halálakor azt éreztem, hogy legalább nem szenved, és akkor éreztem azt, hogy így kicsit már "jobb" mindenkinek, mert akkor már nincs ott a gondolat, hogy mikor következik be, hanem akkor már csak a bizonyos van. Kicsit bűntudatom van emiatt, hogy így érzem.
De nem csak ez az egyetlen problémám. Úgy érzem, valahogy egy idős szülő, nagyszülő halálát jobban elviseli, megérti az ember, mert megnyugtató, ha szép időt élt az elhunyt. De valahogy nem tudom elfogadni egy fiatal halálát. Nekem szerencsére nem volt részem ebben, és remélem nem is lesz, de sokszor nagyon együtt érzek másokkal, akiknek igen. Nem értem, hogy tudja valaki feldolgozni azt, ha meghal a házastársa, szerelme, gyermeke stb. fiatalon. Hogyan tudja "elengedni", tovább élni az életét.
Tudok olyat férfit, akinek a felesége pár éve meghalt rákban, kisgyermekük is volt, és ahogy látom, éli az életét, végzi a hivatását, és jól van, legalábbis így kivülről úgy tűnik. Én meg csodálkozok, hogyan viselhette el a veszteséget és hogyan folytathatta tovább. Vagy egy másik család a fiatal lányukat vesztette el balesetben, és élik az életüket, szinte nem is látszik rajtuk a történtek. Az ember olyan, én legalábbis biztosan, hogy nem elégszik meg azzal, hogy az emlékében "él" még az elhunyt szerette, hanem látni, érezni, hallani is akarja. Számomra ez olyan elviselhetetlen gondolat, ha valami nem teljesülhet be.
A gyásszal kapcsolatban merült fel bennem az a kérdés, hogy az idő tényleg mindent meggyógyít? Csak türelemmel kell viselni?
Nagyon igazak a gondolatai, nagyon helyénvalók a kérdései. Talán egyetlen nehézsége, hogy nincs alkalma ezeket jól kibeszélni, esetleg megvitatni másokkal. Mint korábban is javasoltam, nyugodtan szólítsa meg bármelyik atyát. Persze, nem csak vele kell erről beszélnie, hanem olyan közösséget, közeget is találni kell, ahol ezekről (is) lehet beszélni. De ebben is az atyától kérjen tanácsot, esetleg kérje, hogy hozzon létre ilyen beszélgető csoportot.
Szembetűnő, hogy leginkább erre a gyászra, a szomorúságokra gondol, az elvesztés gondolatával foglalkozik. Ez viszont nem helyes. Bizonyos mértékben kell tudni irányítani is a gondolatainkat. Nem mindegy, hogy mit veszünk észre az életben. Amit látunk, olyanná válunk. Ugyanis amilyenek vagyunk, olyannak látjuk a világot. De ha tudatosan irányítjuk a gondolatainkat a szép dolgokra, akkor azok szépítik a lelkünket. Erre jók az esztétikai élmények, egy szép koncert, múzeum látogatás, versek olvasása stb. Legjobban tudom ajánlani görögkatolikus Szent Liturgiánkat és szertartásainkat. Ezek egyszerre nyújtanak esztétikai élményt (persze, kell hozzá jó kántor vagy kórus!), ugyanakkor a lelkünket a legmélyebb dolgok felé irányítja és viszi.
Kérdésére is válaszolok. Igen, az egészséges emberi lélek mindig képes a gyógyulásra, bármilyen sebet is kapott. Egy gyermek, hitvestárs elvesztése iszonyatos fájdalom. Amikor ilyen éri az embert, azt mondja, ezt nem is bírja ki. De kibírja, és idővel lassan csillapul is a fájdalma. Lehet, hogy marad heg a lelkén, tehát sohasem gyógyul be igazán, ilyen is van. De a legtermészetesebb az, Amikor ezek a veszteségek, fájdalmak beépülnek az ember személyiségébe, gazdagítják, értékesebbé teszik. A sokat szenvedett ember lelke általában mélyebb. Szent Jakab apostol ezt írja:
Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket. Tudjátok, hogy hitetek próbájának állhatatosság a gyümölcse (Jak 1,2-3).
Kedves lelkiatya!
Azt szeretném megkérdezni, hogy van olyan ember akinek nincsenek nehézségei, boldogan, gondtalanul éli életét ?
Nincsen ilyen. Lehetnek esetleg időszakok, amikor minden nagyszerűen alakul, de óhatatlanul jönnek nehezebb szakaszok is.
Az a boldog ember, aki megelégszik azzal, amije van. Aki hálás tud lenni mindenért, mert tudja, hogy a Mindenható a javára fordíthatja. Az ilyen embert is érik betegségek, egyéb bajok, de ezek nem szomorítják, nem keserítik el, mert a lényeget, a Krisztussal való békéjét nem vehetik el. Ilyen értelemben azt lehet mondani, hogy a szentek a legboldogabbak, mert már itt, a földön is megélik Istennek azt a közelségét, amely majd odaát lesz tökéletes boldogság.
Tisztelt Lelkiatya!
Hallottam erről a sors-társak önsegélyező csoportról a városunkban... Nem tudom, szokott-e lenni még? Érdekelne, hogy milyen, hogy zajlik egy ilyen "foglalkozás"? Kicsit félek elmenni egy ilyenre, mert félek, hogy csupa ismerősök lesznek, és úgymond "ciki" lenne a helyzet, hogy "lebukunk" egymás előtt. Nem tudom, milyen emberek, milyen problémákkal mennek el, de félek, hogy kilógnék a sorból, mint sok esetben szokásom. Én szeretnék már csak azért is elmenni egy ilyen foglalkozásra, mert én kíváncsi vagyok más emberekre, úgy érzem szükségem van arra, hogy másokat is megismerjek ahhoz, hogy én fejlődhessek, és lehet akkor már a saját problémám nem is lesz olyan nagy. Meg mondom őszintén, eléggé feszélyez ez a kérdés, hogy el merjek-e menni. Be lehet csatlakozni időközben is, vagy el lehet menni egy-két alkalommal is? Ingyenes ez a lehetőség?
Válaszát előre is köszönöm!
Nem tudom, hogyan áll most ennek a csoportnak a működése. Azt javaslom, feltétlen menjen el a parókiára és ott kérdezzen rá. Parókus atya, vagy amelyik káplán atyát ott találja, egészen biztosan készséggel segítségére lesz.
Tisztelt Lelkiatya!
Annak az embernek szeretnék egy jó tanáccsal szolgálni, aki ezt a levelet írta:
"Nem is tudom, minek nevezzem ezt a lelkiállapotot, amiben most vagyok és gyakran szoktam lenni. Úgy érzem, nehezen találom a szavakat, és nehéz leírni, amit érzek. Mivel nem vagyok se orvos, se pszichológus, ezért nem akarom magam diagnosztizálni, de talán a legmegfelelőbb kifejezés a lelki állapotomra a depresszió lenne, sőt inkább a mániákus depresszió, mert hol nagyon rózsaszínben látom a világot, hol pedig nagyon sötétnek. Sokszor olyan életunt vagyok,..."
Nos, én úgy látom, hogy ebben a lelkiállapotban jót tenne egy hozzáértő pszichológus által vezetett pszichoterápia. Nem kell félni a pszichológustól. Ő tud segíteni feltárni a bajok valódi gyökerét, és segít kiutat találni. A test-lélek-szellem gyógyítói az orvos-pszichológus-pap. Ezt ne feledjük.
És még vmi: a pszichológusok közt járja egy félig vicces mondás, ami tapasztalataim szerint igaz is:
"A neurózis melegágya a család."
Szóval, javaslom a pszichoterápiát.
Üdvözlettel!
pszch
Jó szívvel továbbítom.
Tisztelt Lelkiatya!
Előző levelében javasolta, hogy egy katolikus pappal való beszélgetés is nagyon jó lenne. Csak az a baj, hogy ez nem tudom, hogy megy itt. Menjek be a templomba vagy a parókiára, hogy szeretnék egy pappal beszélgetni. Vagy hogy működik ez a gyónás keretein kívül?
A lakhelyén több pap is van. Bármelyiket megszólíthatja akár az utcán, akár a templomban azzal, hogy beszélgetni szeretne. Meglátja, szívesen a rendelkezésére fognak állni.
Kedves Lelkiatya
nekem a gondom az apammal van. soha eletemben egy csepp szeretetet nem tapasztaltam tole. soha egy oszinte megnyilvanulasa nem volt. soha boldog karacsonyunk nem volt.egy jo szot nem hallottam eletemben felem tole. sajnalom hogy igy van. sajnalom hogy sosem szeretett hogy ugy erzem nem kellettem.
30 eves vagyok egy fedel alatt kell elnunk es levegonek nezzuk egymast esetleg egy egy szo muszaj vagy csak durvan kepes hozzam szolni es igaztalanul. mit kell tennem?
nem valaszolok vissza neki. ennyit tudtam. miert van az hogy van apam es kozben nincs is ?
koszonettel
A.
Kedves A.!
Azt tanácsolom, hogy költözzön el otthonról, keressen magának albérletet vagy bármilyen más megfelelő lakhatási megoldást. Ha az édesapjával egy fedél alatt él, az súlyosan tovább mérgezi a kettejük kapcsolatát. Elhiszem, hogy régen sem volt felhőtlen a kapcsolatuk, de ez a mostani helyzet visszavetítve is eltorzítja a múltat. De most nem ez a lényeg, hogy mennyire szerette Önt az édesapja gyermekkorában és mennyire nem. El kell kicsit távolodniuk egymástól, hogy egészségesebb viszony alakuljon ki. Ha majd elköltözik, akkor is gondoskodnia kell majd róla, amennyire rászorul, és amennyire Ön teheti, de akkor majd ez is könnyebb lesz lelkileg. Gyermekkorában szerette az édesapját - még ha esetleg most másként emlékszik is erre. Most, felnőttként el kell szakadnia tőle ahhoz, hogy újra megszerethesse.
Tisztelt Lelki Atya!
Szabad -e egy papnak haragudnia, haragot tartania? Bűnt követ - e el ha elutasít, meg sem hallgatja a hozzá fordulót, s ezáltal mondjuk a beteg nem részesül szentségben (betegek szentsége). Köszönettel
Nem szabad. Ám, hogy mi a bűn, ezt nem olyan könnyű eldönteni a körülmények ismerete nélkül. A papnak nyilván az a feladata, hogy mindenkit meghallgasson, ha szükséges és lehetséges, akkor a szentségekben részesítsen. Ha ez valami miatt nem történik meg, akkor meg nekünk nem szabd haragudnunk vagy megítélnünk a papot.
Kedves lelkiatya!
Mi a teendö olyankor ha olyan munkát végeyünk amit utálunk és ami pszichikailag,kiéget és lehúz bennünket?Egy fogadóirodáról van szó.Amikor megkaptam ezt a munkát,örültem neki,mert rossz anyagi helyzetben voltam,és ez ennek köszönhetöen javult.Kezdetben nem is volt olyan nehéz,de idövel bövitették a munkát,és többen és több féle ember jött.Lelkileg nagyon fárasztó ez a munka,nem szeretem a hangoskodást,a gép csattogást,káromkodást,a dohányfüstöt,a bűzt,a férfiak ugráltatását,ha valamit megkell tenni,lehet szépen is szólni nem faragatlanul,parancsolóan.Már ellenszenvet érzek a férfiak iránt is.Néha szivesen közéjük vágnék valamit.Került már sor vitákra is.Sok parázna érzelmü ember jár ide.A kikezdéseket háritottam,de visszataszit ez az egész.Látni,hogy nös emberek,hogy élnek.A kolléganöim eléggé eltürik a közeledésüket,udvarlásukat,ilyenkor hoznak nekik enni,inni...az egyikük egy valakivel tulontul is jóban van,ez az ember együtt él valakivel,meg az elsö házasságábol gyereke is van.Nem az egyéniségemhez való ez a munka és környezet.Rosszul érzem magam lelkileg ha ott vagyok,mindig alig várom,hogy leteljen a munkaidö,és szabad legyek.Hamarosan szabadságra megyek,növérekhez lelkigyakorlatra.Szeretnék kicsit elgondolkodni dolgokon.Szabadság után nem sokáig terveznék itt lenni,csak nem tudom merrefelé induljak tovább.
Köszönöm a válaszát!
M
Kedves M.!
Úgy M.lékszem, már korábban is azt tanácsoltam Önnek, hogy lehetőleg változtasson munkahelyet. Adja Isten, hogy ez minél hamarabb sikerüljön. Valóban nem Önnek való ez a munka, és félő, hogy ha hosszabb ideig itt marad, a lelke sérülhet belé. Ugyanakkor buzdítom arra, hogy amíg itt van, próbáljon meg ítélkezés nélkül lenni ezek között az emberek között. Nyilván más gondolkodásúak, mint Ön, de azért nem szabad lenézni, megvetni őket. Néha imádkozzon is értük. Akkor egyébként elviselni is könnyebb a másik ember másságát. Imádkozzon új munkahelyért is. Én is besegítek...
