Kedves Ádám!
Nem létezik olyan, hogy valaki az elődei bűneinek büntetését viselné. Még az Ószövetségben föl-fölmerült ez a gondolat, de a tisztánlátó próféták már akkor is figyelmeztettek, hogy ez nincsen így. Csak egy példa: "Az apák ne lakoljanak halállal a gyermekek miatt, s a gyermekek sem az apák miatt" (MTörv 24,16).
Előfordul, hogy az ember sikertelenségeket él meg. Semmiképp sem szabad ezt másokra vetíteni. Kivált nem a Jóistenre.
Egyébként a kudarcok és a sikerek váltakoznak az életünkben. A saját látásunktól függ, hogy mit, mennyit veszünk észre belőlük. Javaslom, hogy készítsen listát arról, hogy eddig mennyi mindent kapott az életében. Ha őszintén a szívébe néz, észre fogja venni, hogy sokkal többet kapott, mint amiben hiányt szenved. No, persze, azért is, mert amit nem kaptunk meg az Úrtól, legtöbb esetben még az is ajándék, mert a javunkat akarja vele.

Kedves T!
Biztos vagyok abban, hogy nem nézi le Önt annyi ember, mint gondolja. Ha egyeseknek szemet is szúr, netán gúnyosan beszélnek Önről amiatt, hogy templomba jár, akkor sem nagy ezeknek a buta embereknek a száma. Igyekszik ezekről nem tudomást venni, ugyanakkor mégis rengeteget, legalábbis túl sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ugyanis egyáltalán nem kellene - ez volna az egyetlen bölcs eljárás.
Nincs joga senkinek sem Önt elítélni. Ám ugyanígy figyelmeztetem, hogy Ön se mondjon - még gondolatban sem - véleményt másokról, erről a "sok emberről", akik, úgy érzi, lenézik Önt. Ha vannak is bántó elszólások, ezeknek semmi jelentőségük nincs. Egyáltalán ne vezesse olyan gondolat a tetteiben, hogy erről miként vélekednek mások, hogy emiatt mit gondolnak Önről. Egyedül az Istent keresse, vele beszélje meg a dolgait, illetve azokkal a barátaival, hozzátartozóival, akikben megbízik, akikról tudja, hogy szeretik Önt. Csak olyan ember szavára érdemes hallgatni, aki valóban szereti Önt, és igazán a javát akarja. Legelsősorban ilyen a Jóisten, aki tudja, hogy Önnek mire van szüksége és valóban a legnagyobb szeretettel fordul Önhöz.
Nyilván voltak, vannak Önnek is tévedései, rossz döntései - mint mindnyájunknak. De akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik. A sebeket azért kaptuk, hogy erősödjünk általuk. S hogy még jobban Istenhez kössenek, aki egyedül képes a sebeinket gyógyítani.
Hitünkhöz tartozik, hogy a múltbéli sérüléseinket - melyeket többnyire másoktól kaptunk! - teljesen magunk mögött hagyjuk. Amit mi vétettünk, azt meggyónjuk, és hisszük, hogy Isten teljesen el is vette, megsemmisítette, amit pedig mások vétettek nekünk, azt Istentől megtanulva mi is elvetjük, nem is emlékezünk rájuk.
Tudom, hogy ez lélektanilag nem is annyira egyszerű. De ebben áll a lelkiélet, hogy Istennel oldjuk meg a nehézségeinket, nem pedig a magunk erejéből. Isten képessé tesz bennünket arra, hogy a sérelmeinket - ahogyan Ő is - mi is teljesen elfeledjük. Persze, ezért küzdenünk kell, kérni hozzá a kegyelmet, de az Isten meg is adja!

Az evolúciós elmélet lényege az, hogy a növényi és állati fajok egymásból alakultak, fejlődtek ki az idők folyamán. A Földön megtalálható élet ennek az elméletnek a tükrében tehát egy folyamtos és szakaszos fejlődési folyamat, melyben egyre bonyolultabb, egyre összetettebb életformák jelennek meg, s melynek legvégén az emberi faj áll.

Akik azonban Darwin elméletét nem csak biológiai síkon kezelték, azok gyakran esetek abba a hibába, hogy a teremtés tényét, a világ Istentől való eredetét is tagadták, mondván, hogy a fejlődési folyamatok önmagukat elégségesen magyarázzák, nincs szükség az "Isten-hipotézisére", a világ és annak minden létezője véletlen kémiai és fizikai folyamatok eredménye.
Az Értelmes Tervezés (intelligent design) elmélete azt a fajta evolúciós elméletet cáfolja, amely nem csak biológiai szinten érvel, hanem átcsap metafizikai szintre is oly módon, hogy a létezést, az életet a véletlenből és a vak véletlenek folytán akarja magyarázni. Az Értelmes Tervezés szerint ugyanis a világot, a világegyetemet annyira az értelmes és zseniális szerveződés jellemzi, hogy kizárt annak lehetősége, hogy egy értelmes tervező, egy intelligens ok nélkül meg lehessen magyarázni.
Az Értelmes Tervezés elmélete nem áll szemben a fejlődéselmélettel, csak azzal a világnézeti szemlélettel, amely ez utóbbi alapján akar mindent megmagyarázni, az élet keletkezését, s főként az ember létrejöttét is.
Darwin evolúciós elmélete nem válik ellentétessé az egyház tanításával, ha a teológus megfelelő módon kezeli a "teremtés" fogalmát, a biológus pedig nem felejti, hogy a világ folyamataiban az esetleges evolúciós történések csak részeit képezik a világ és a földi élet, az élőlények kialakulásának folyamatában.
Minél nagyobb ismeretekre tesz is szert a tudomány, nem fogja tudni megfelelni azokat a kérdéseket, melyek a világ egészére, annak kialakulására irányulnak.
Az Értelmes Tervezés elmélete éppen az abszolutitzált, Istent a világból, a teremtésből kizárni akaró evolúciós elmélet ellen érvel, így az egyház tanítását támasztja alá.

Nem mondható, hogy bűnt követnek el, akik "az üzeneteket, a nagy figyelmeztetéseket" terjesztik. Nyilvánvalóan a legnagyobb jószándékkal, sőt, elkötelezettséggel teszik. Természetesen valóban oda kell figyelni a Tanítóhivatal intelmére, ha valamelyik esetben ezt kifejezetten tiltást fogalmaz meg, vagy csak nyilatkozik arról, hogy az "üzenet" szemben áll a kinyilatkoztatással, a Katolikus Egyház tanításával. A legtöbb esetben azonban nem nyilatkozik a Tanítóhivatal. Mellette nagyon ritkán, de ellene sem nagyon gyakran. Sokak lelki buzgalmára lehetnek ezek a jelenségek, amelyeket az Egyház sem akar akadályozni.
VAlóban, Jézusban az Atya teljesen kimondta Önmagát. Ennél többet már nem tudhatunk meg. Nincs igazán új üzenet, csupán a Szentírásnak az Egyház tanításának értelmezése, kifejtése.
Legjobb, ha nem azt nézzük, hogy a másik embernek mit kellene meggyónnia, hanem önmagunkba tekintünk. Látva a magunk lanyhaságát még attól is tanulhatunk buzgóságot, aki a hitnek talán nem a leghelyesebb útján jár, mégis nagyobb odaadás és lelkesedés van benne, mint énbennem.

Kedves Bea!
Kérem, nyugodjék meg! Ha belátta, hogy ez téves lépés volt, és elment meggyónni, akkor Isten egészen bizonyosan megbocsátott Önnek. Ebben nem szabad kételkednie. (Persze, remélem, ezt a szentgyónást meg is tette. Ha tán nem, ne késlekedjék vele!)
Ne keverje össze a saját lelkiismeretfurdalásával a körülményeket, amelyekben Isten büntetését látja. Még csak nem is kell jóvátennie. Isten bocsánata nem a mi jóvátételünktől függ. A jóvátétel az, hogy most már nyugodt szívvel imádkozik a Jóságos Istenhez, akit e kanyar miatt most még jobban megismert. Gyakorlati tanácsom, hogy ha valóban nem menne az imádság - ennek lélektani okai lehetnek - akkor járjon el templomba hétköznap is. Ha görögkatolikus, akkor igyekezzék résztvenni más zsolozsmáinkon is. Ilyenkor a közösségi imádság kisegíti a mi egyéni hiányosságainkat. S természetesen járuljon Eukharisztiához minden egyes Szent Liturgián, szentmisén.
Ismétlem: Isten örömmel megbocsátott már Önnek, élvezze hálás szívvel ezt a végtelen irgalmat!

Úgy tudom, hogy a Püspök Atyák minden esetben törekszenek arra, hogy diakónussal együtt végezzék a Szent Liturgiát. Most, hogy kicsit nagyobb számú diakónus van az egyházunkban, ezt könnyebben meg is tehetik.
Egyébként ilyenkor sem bővebbek, hosszabbak a liturgikus szövegek (kivéve a sajátosan főpapi részeket), csupán a diakónus jelenléte lehetővé teszi, hogy a pap hosszabban és nyugodtabban elimádkozhassa őket. Ezért is nagyon jó, ha nem csupán püspöki, de akár minden egyes Szent Liturgián szolgál egy-egy diakónus. Sajnos, azért ennyi még nincsen belőlük.

Kedves Péter!
Mivel "túlkoros"-ságot említ, vélem, hogy az ifjúsági zarándoklatra gondolt. Bocsásson meg, hogy megkésve válaszoltam. Szívesen látjuk bármelyik zarándoklatunkra. Remélem, találkozunk Máriapócson.

Kedves Ágnes!
Senki és semmi nem akadályozza meg Önt abban, hogy Görögkatolikus Egyházunkhoz tartozzék. Katolikus emberként nyugodtan eljárhat bármely istentiszteletünkre, részesülhet a szentségekben, tartozhat a lakóhelye szerinti görögkatolikus egyházközségbe. Ehhez a szándékához semmilyen hivatalos lépés nem szükséges. Létezik ugyan ritusváltás, amelyhez a két püspök (az illető római és görögkatolikus) püspök jóváhagyása szükséges, de ezt csak valóban nagyon indokolt esetben javasolják. Én sem tanácsolom Önnek, hacsak valami különleges ok nem indítja erre. Ismerje meg, szeresse rítusunkat és egyházunkat, s anélkül is (lélekben) görögkatolikusnak tarthatja magát, hogy hivatalosan megmarad a római katolikus rítusban.

Sokféle irodalom megjelent már erről. Valóban vannak köztük elfogultabbak, vannak köztük hitelesebbek. Kérdés, hogy csak a magyarországi görögkatolikus egyházak érdeklik, vagy más uniókat is vizsgálni akar? Csak a magyar nyelvű szakirodalom jöhet szóba vagy más nyelven is tud olvasni?
Javaslom, hogy vegye föl a kapcsolatot a történész professzorunkkal a következő e-mail címen: v.tamas71@gmail.com

Természetesen nagyon jó, ha a Szent Liturgián vagy más szertartáson kívül is betérünk a templomba imádkozni. Az a nagy kár, hogy mostani világunkban nagyon gyakran zárva vannak a templomaink. Egyfelől - sajnos - érthető, hisz sok csúfság történt már, amikor illetéktelenek rossz szándékkal osontak be a templomba, de mindenképp szomorú, hogy ennek következményeként az imádkozni kívánó emberek sem mehetnek be. Sok helyen próbálnak olyan megoldást találni, hogy be is lehessen menni, de azért nagy kárt se lehessen tenni, ha valaki ilyesmin töri a fejét. Ám ez még mindig nem ugyanaz, mint ha bemehetnénk rendesen, megállhatnánk vagy leborulhatnánk az ikon előtt, vagy csak a padban időzve hallgathatnánk hosszan a mennyei csendet.
Az imádkozó ember mindig szép látvány. Valóban még inkább fölemelő, ha ott időző papot látunk. Van erre is példa. Lehet, hogy ma kevesebb, nem tudom, régen nem jártam templomba. Úgy értem, mondjuk, 70 évvel ezelőtt.
De hogy mennyit imádkozik a pap, az biztosan nem mérhető le abból, hogy mennyit van a templomban. A legtöbb parókián (mondhatni, mindegyiken) bent is van ikon, néha mécses hozzá. Többnyire ott szokott imádkozni a papcsalád, vagy maga a pap. Ez tehát nem látszik. Az eredménye viszont igen. Általában nem abból mérhető le a pap imádságos élete, hogy mennyit látják a templomban - lehet, pontosan amiatt rejtőzködik, amire Ön is utalt -, hanem meglátszik a viselkedéséből, a szóhasználatából, a liturgiavégzéséből, a prédikációjából. Ezt viszont nem lehet elrejteni.
Hátha változni fog ezen a téren is az Egyházunk, s módot találunk majd arra, hogy nyitva legyenek a templomaink, s ott sokan, papok és nem papok is többen járnak majd imádkozni. Adja Isten!

Nagyon jó dolog, hogy föltárta ezt a gondolatát. Nemrég hasonló kérdéssel keresett meg valaki, s őneki is hasonló választ fogalmaztam meg, mint most Önnek fogok. Ám ez azt is jelenti, hogy e nehézséggel nincsen egyedül, többen is vannak/vagyunk, akik találkoznak ezzel a jelenséggel.
Megijednie tőle, főként szégyenkeznie emiatt szükségtelen. Emberi jelenségről van szó, amely mélyítheti hitünket, gondolkodásunkat. Ha kérdések merülnek fel, arra választ kell keresni.
A halál a születés mellett életünk legtermészetesebb része. Igazán nincs mit félni tőle. Ha megrémít a sír, az üresség, a végleges megsemmisülés esélye, ez éppen amiatt van, mert az ember szíve mélyén tudja, hogy ez nem lehet így. Önkéntelenül is tiltakozik ellene.
Jó is, ha foglalkozunk a halál gondolatával. Egyáltalán nem ijesztgetés vagy félelemkeltés miatt. Épp ellenkezőleg. Azért, hogy ami természetes, attól ne féljünk. Ha ez a félelmünk lassan átalakul, megbarátkozunk a gondolatával, beépítve a gondolkodásunkba elfogadjuk azt, ez mindenképpen visszahat az életünkre is, erősíti az Istenbe és a föltámadásba vetett hitünket.
Amikor ezen túl lesz - lehet, hogy már túl is van, hisz nem tudtam nyomban válaszolni a kérdésére -, akkor meglátja, hogy megerősödve kerül ki belőle. Több ilyen már talán nem is lesz, de ha mégis, akkor majd ismerősként fogja köszönteni.

Kedves Érdeklődő Testvérem!
Életgyónást az életünk nagy eseményei, nagy fordulói kapcsán végezhetünk. Ilyenkor az ember nem csak azon bűneit gyónja meg, amelyet legutóbbi gyónása óta elkövetett, hanem megpróbálja összeszedni az összes vétkét, amelyet egész életében, akár gyermekkorától fogva vétett. Már meg is gyónta azokat időről időre, de e jeles alkalommal újra megpróbálja összeszedni őket, egyfajta szembesülés ez életének addig megélt szakaszával. Természetesen ez nagyon alapos fölkészülést igényel a gyónó részéről. Összeszedni, fölsorolni minden vétket lehetetlen, de nem is ez a lényeg, hanem az átfogó visszatekintés, és kimerítő bánat. Nagyon javasolt élni ezzel a lehetőséggel, de nyilván nem gyakran. Az ember életében 1-2x végez ilyen átfogó életgyónást. Vagy, mert olyan fordulathoz érkezett az élete, ami ezt indokolja, vagy éppen azért, mert olyan fordulatot szeretne tenni az életében, amelyhez ez az áttekintő bűnbánat feltétlen szükséges.
Jó, ha a gyóntató pap is előre tudja, hogy az illető életgyónást szeretne végezni. Ha másért nem, legalább azért, hogy ennek érdekében hosszú időre szabaddá tegye magát.

A napi politika, főként a politakai párharcok és annak bármely vetülete egyáltalán nem való a templomba. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy legtöbb cselekedetünknek van politikai vonatkozása. Ez a nevelőkre, így a papokra is különösen erősen érvényes. Hiszen kihat a társadalomra az, ha az erkölcsről, a tettek igazságáról, egymás közötti viszonyokról, stb. beszélünk. Tágabb értelemben ez is politika. Ezért nem szabad túl gyorsan kimondani azt, hogy az Egyház, a papok ne politizáljanak. Nagyon fontos, hogy a világ és az ember dolgainak igazi ismerői hangot kapjanak a társadalom formálásában.
Azért nincs helye a politikának a prédikációban, mert az liturgikus cselekmény. Az Evangélium magyarázata az Isteni Szent Liturgia közben. Isten Igéjének hirdetése magyarázó szavakkal. Ez valóban nem szólhat másról, mint Istenről és az Ő országáról. De amennyiben ránk, emberekre vonatkozik, mégis hatással van a társadalomra és így a politikára is.
Jézus az Isten Országáról beszélt, nem a földi hatalmak harcairól. Mégis tanítása átalakította a társadalmi rendet, lassan az egész világot. Nagy hátással volt a zsidók politikai gondolkodására - helyre tette azt. Már aki hitt Benne.
Nekünk is Krisztust kell követnünk hűségesen, és akkor rajtunk keresztül átalakul a világ. Elsősorban nem a szavainkkal, hanem az életünkkel kell hirdetni ezt mennyei országot, mely hatással van a földi országra is. Reméljük, Magyarországra is.

Kedves V.I.!
Természetesen lehet és érdemes kérni az örömöt is. Javaslom, hogy ne csupán önmaga jobb közérzete miatt kérje, hanem inkább másokért. Kérje azt, hogy derűt, jó kedvet tudjon közvetíteni mások számára. Így nem önös szándékkal kéri - egyébként ugyanazt.
Az a furcsa jelenség, hogy szinte kívülről látja önmagát, valószínű, korábbi betegségének egyik maradványa lehet. (Istennek legyen hála, hogy szabadult, s Ő adjon kegyelmet a további kitartáshoz!) Javaslom, hogy ne hagyja elhatalmasodni ezt a jelenséget. Ha eluralkodik az emberen, akkor elidegeníti másoktól, sőt, önmagától is. Amikor érzékeli, egészen tudatosan irányítsa a figyelmét másra. Legjobb, hogy ha fölfelé, Istenre. De akár másfelé, egyéb dolgokra, személyekre is lehet. Lényeg, hogy tartsa kézben a figyelmét, az értelmének az irányát. Nem olyan nehéz ez, kicsi gyakorlással elsajátítható, s ez később is hasznára lehet. Akár az imádság közbeni figyelemben is. Így válik ebben is érvényessé, hogy ami rossz, az Isten segítségével a javára válhat.

Ezt a zarándoklatot a hajdúdorogi iskola szervezi. Éppen emlékzarándoklat jellege miatt nem is lehet máskor, mint éppen a saját napján. Hála Istennek, van sok egyéb zarándoklat is. Aki ebbe nem tud csak lelkileg bekapcsolódni, annak javaslom, hogy keressen más napon szervezett búcsút vagy zarándoklatot. Bármelyik napon szívesen látjuk Máriapócson.