Kétségtelenül nehéz, nehezen értelmezhető szakasz. A következőket gondolom róla.
Jézus meghívása mindig személyre szóló. Vannak ugyan közös elemek, de nem mindig ugyanazt kéri. Van, akitől többet, van, akitől kevesebbet. Van, aki önként jelentkezik, s szinte visszautasítja (pl. a gerazai megszállott: Lk 8,38, vagy egy lelkes írástudó: Mt 8,20). Van, akitől mindent kér (a gazdag ifjú: Mt 19,21), van, akinél megelégszik a felével (Zakeus: Lk 19,8).
Ez nyilván kemény beszéd, itt sokat követel, még az apja eltemetését sem engedi az önjelölt követőnek.
Több dologra is lehet gondolni. Ne feledjük azt a jellegzetes zsidó gondolkodást - Jézus is az volt, a kérdező is - hogy halottakat érinteni tisztátalan dolog, még a saját rokont is. Aki papi tisztséget látott el, annak nem volt szabad még a közvetlen hozzátartozóját sem érinteni. Nyilván Jézus meghívása nem az ószövetségi értelemben vett templomi szolgálatra vonatkozott, no, de azt is mondta: "Nagyobb van itt Salamonnál." (Lk 11,31; Mt 12,42) Ő saját testének templomáról beszélt (Jn 2,21).
Lehet jelképesen az Ó- és Újszövetség ütközőpontjaként is értelmezni. A törvény betűje önmagában halott, ha nem a Lélek élteti. Egyiket el kell hagyni, mint az ócska ruhát (Mt 9,16), hogy újba öltözhessünk.
Lehet abban az értelemben is gondolni, amit Jézus másutt is kifejt, hogy aki Őt követi, az még a családi kapcsolatokról is mondjon le (Mt 10,37).
Az sem kizárt, hogy egy szájhőssel van dolga Jézusnak, amit Ő nyomban föl is ismer. Nem hasonlóan járt Péter is, amikor üres lelkesedéssel fogadkozott? (Mt 26,33).
Az bizonyos, hogy nem szabad csupán a mai helyzetből kiindulva értelmezni, amikor igen súlyos bűnnek számítana, ha valaki a saját édesapja temetéséről elmarad.
Jézusnak ezek a szavai nem a szülők iránti kegyeleti megemlékezésről szólnak, hanem az odaadó, elszánt Krisztus-követésről.

Kedves Hitetlen Fráter Barátom! A firtatása bizonyos értelemben jogos. Elmondom, hogy én mit gondolok erről, bár a biblikusok többet tudnának mondani. Majd kérdezzük meg őket is. Valóban, a bibliatudomány úgy tartja számon, hogy ez "Lukács sajátja". Több ilyen hely is van Szent Lukács evangéliumában, amely még a másik két szinoptikusnál sem található. Honnan tudta ezt Lukács apostol, és a többi miért nem írt erről? Nem szabad elfelejteni, hogy ezek a beszámolók az események után több évtizeddel íródtak. Gondoljuk csak meg, ha most le kellene írni az 56-os évek, vagy akár a 89-90-es évek eseményeit, akkor bizony sok eltérés volna a részletekben. Az evangéliumokban kapott szövegek voltaképpen az Ősegyház gyakran hallott és továbbmondott prédikációinak leírt változata. Ha Máté és Márk nem ír róla, ez még nem teszi hiteltelenné Lukács beszámolóját. Ki erre, ki arra figyelt föl. Az esemény különössége miatt valószínűbb, hogy megtörtént a dolog, még ha rossz is az arány, 1:2, vagy 1:3. Ugyanis inkább valószínű, hogy a megtörtént esemény elkerülte a beszámolók figyelmét, vagy idők során (30-50 év!) megfeledkeztek róla, mint az, hogy valaki csak úgy kitalálta. Szent Lukács egyébként is finomabb lélek, mint másik két szinoptikus társa, az apró részletekre másutt is jobban figyel. Én a következőképp tudom elképzelni. Talán nem is volt ott semmilyen párbeszéd a két keresztrefeszített között. A katonák biztosan nem, még Szent János apostol sem hallott semmit. Mária, Jézus anyja sem, de amint gyötrődve figyelte szenvedő Fiát, egy pillanatra észrevette, hogy az rátekint a mellette lévőre. Önkéntelenül odapillantott, és annak a szemében hirtelen fölfigyelt valamire. Két kínokban agonizáló ember mit tud beszélgetni? De a tekintetek találkozása mégis sokkal több, mint amit szavakkal ki lehetne fejezni. Mária nyilván akkor nem beszélt még erről, hiszen egészen gyorsan zajlottak a rendkívüli események. De ő, aki a betlehemi látogatás óta szívében forgatja, amit lát és hall, és gyakran elelmélkedik rajtuk, később többször fölidézhette. Amikor aztán az apostolok egyre többet kezdenek beszélni a megbocsátásról, a szenvedés általi megváltásról, akkor egyszercsak újra eszébe jut ez a pillantás. Lehet, hogy elmondta a többieknek, lehet, hogy csak csöndesen mesélt róla egyik este valakinek. Ő nem tartozott az igehirdetők közé. Aztán, hogy ki figyelt föl erre az apró részletre, ki adta tovább, ezt már nem tudjuk. Eljutott azonban Szent Lukácshoz, vagy akár éppen neki mondta el, és ő fontosnak tartotta, hogy le is írja. Mindenesetre az Ősegyház később ennek nyomán fölfigyelt rá és a belőle fakadó tanításra, és nagy jelentőséggel ruházta föl. A keleti egyházban a jobb latort tartjuk az első üdvözülő embernek, s van olyan föltámadási ikon is, mely azt ábrázolja, amikor még csak egyedül ő van a mennyben, a megtért gonosztevő. Jézusnak elég egy pillantás.

Csak azt tudom javasolni, hogy a www.ujkatolikus.hu oldalon keresztül az érintett egyházmegyére kattintva keresse meg a plébániák sorát. Nem tudom, talál-e majd azon elegendő ismertető anyagot. Remélem, igen.

Hogyan is tudnék segíteni, Kedves Testvérem?
Azt tudom csak javasolni, bátran írjon erről a Püspök atyának. De ne aláírás nélkül, mert azt nem szokták elolvasni sem. Aztán, hogy mit lehet tenni, majd ő megmondja.

Úgy tudom, börtönlelkészi szolgálatunk csak Nyíregyházán és Miskolcon, illetve most már Tiszalökön is van. Sátoraljaújhelyen van viszont az országos börtönlelkészi szolgálat vezetője, Hajdú Miklós atya. Ha szeretne az illető görögkatolikus pappal találkozni, bátran jelezze nála, bizonyosan segítségére lesz.

Én is köszönöm. S minthogy - bár nem szerepel benne kérdés, de - sok lelki tanáccsal szolgál, mégis közreadjuk itt, ezen a felületen.

Erről a kérdésről tavaly jelent meg a honlapunkon egy érdekes cikk Szabó Irén tollából (vagy billentyűzetéből). Abból megtudhattuk, hogy elsőként egy protestáns lelkész készített egy nagy koszorút, pontosabban egy szekérkerékre helyezett 40 szál gyertyát. (Ugyanis az eredeti karácsonyi készület a többi egyházban is korábban 40 napos volt.) Ennek lett a ma használatban lévő utódja a négy gyertyás koszorú. Bizonyos ideje öntudatos görög családok - néhol egyházközségek - nem négy, hanem hat gyertyás koszorút készítenek, hiszen nálunk a karácsonyi előkészület ma is 40 napos, azaz nagyjából hat hétig tart.

Nem éppen lelki hanem nagyon is gyakorlati tanács:
Az ujkatolikus.hu oldalon az Intézmények és szervezetek sorának a vége felé megtalálja a Lelkigyakorlatos házak - címszót. Erre kattintva egy sereg cím kerül elő. Ezek nem mindegyike közöl meghirdetett lelkigyakorlatokat, de a legtöbbjük igen. Bőven lehet válogatni. Meglepetésemre sajnos, a Máriapócsi Zarándok- és Lelkigyakorlatos házra kattintva a Szent Atanáz Főiskola honlapja jön be. De a mi házunk programjait viszont megtalálja a mi honlapunk linkjei között.

Több féle szent olaj van. A legtöbbet a pap szenteli meg egy adott szertartás keretén belül. Lítián azt az olajat, mellyel nagy ünnepeken a hívek homlokát megkenjük. Ezt miroválásnak hívjuk a görög és szláv myro (olaj) szó alapján. A keresztelés, betegek kenete, új ház megszentelése és még egyéb szertartásokon ott helyben áldja meg a pap az olajat arra a feladatra, amelyre éppen szánják. Nagycsütörtökön pedig nálunk is a püspök szenteli meg a szent műrót. (Nyilván ennek elnevezése is ugyanabból a szóból származik.) Ezt megkülönböztetett tisztelettel kezeljük. Ezt szoktuk bérmáláskor, oltárszenteléskor, papi temetéseken és még néhány, ritka szertartásunkon használni.

Érdekes, hasonló kérdésre kellett nemrégen válaszolnom.
A liturgikus szövegek jóváhagyása a Keleti Kongregáció hatáskörébe tartozik. Mint ott is említettem, nem kell teljesen új fordítást használni, csak az egyházi jóváhagyást kell megszerezni. Egyébként is, a fordításoknál mindig figyelembe szokták venni a már meglévőket is. Igen örvendetes, hogy az ortodox testvérek is használják a Méneák köteteit, és Atanáz atya többi fordítását is. Ezeken valóban püspöki jóváhagyás van, ám csak magán használatra alkalmasak. Csaknem mindegyik kötetben ott van ez a megjegyzés. Imádkozni, természetesen szabad belőlük, s nagyon is hasznos és üdvös.
Talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy nem az ortodox testvérektől örököltük a szertartásokat, hanem azok éppen úgy a miénk is, mint az övék. Liturgikus értelemben nem gyermekei, unokái vagyunk az ortodox egyháznak, hanem a katolikus egyházzal egyesült élő része.

Kedves Mária!
Valóban föl lehet használni Feriz atya fordítását. Sőt, akár az egész szöveget is használhatnánk, hiszen erre buzdít a most megjelent Instrukció is, hogy nagyon üdvös, ha az ortodox testvérekkel közös szövegeket használunk. Azonban mégis meg kell szerezni az egyházi jóváhagyást ahhoz, hogy hivatalosan végezhessük. Tudok arról, hogy néhol már végezték görögkatolikusok is. Remélem, hamarosan eljön az az idő, hogy mi is végezhetjük hivatalosan is.

Kedves Hölgyem!
Önnek valóban katolikus hitéből fakadó kötelessége, hogy a gyermekét hitben nevelje és a katolikus hittel megismertesse. Ha ezt nem tudja megtenni, akkor annak megítélése, hogy ez mekkora bűn teljesen a belső fórumra (lelkiatyjával megbeszélésre) tartozik. Ezt senki külső ember nem tudja megítélni.
Természetesen a szentségektől emiatt nincs eltiltva, és egyháztanácstagként továbbra is szolgálja hűséggel az egyházközséget! Ez, ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy a fia olykor elkísérje a templomba, s ezáltal megismerkedjék a szentségekkel. Én tehát éppen az ellengkezőjét javaslom, mint az ismerőse, s azt tanácsolom, hogy menjen el minél gyakrabban a templomba, és gyónás és áldozás szentségében is minél gyakrabban részesüljön.

Kedves Emma!
Sajnos, nem sokat sikerült megtudnom az orgona történetéről. A szakemberek szerint 1896-ban készült egy szegedi orgonaépítő mester, Soukenik János munkája.

Két ilyen kitüntetésről tudok. Az egyházmegyében a Görögkatolikus Oktatásért és Nevelésért díj, az exarchátusban pedig Szent János díjnak mondjuk, mivel a Miskolci Exarchátusnak a védőszentje Keresztelő Szent János. (Az Eperjesi Egyházmegyének is az, s innen származhat ez az örökség.) Úgy tudom, évenként adják egy-egy arra érdemes pedagógusnak.

Kedves János!
Nehéz így felelni Önnek. Érdemes volna elbeszélgetni az illető atyával. Én is azon a véleményen vagyok, hogy nem kell félni attól, hogy olykor más nyelven is elhangozzék az imádság a liturgiánkon, ahogyan az történt Máriapócson is a szeptember 11-i ünnepségen. A külföldi atyák is elismeréssel szóltak erről. Még indokoltabb ez azokon a helyeken, ahol ősi szokás még - nyilván - az ószláv ének. Ma már egyáltalán nem kell félteni magyar identitásunkat ettől, sőt, gazdagságot jelent ezek ismerete. Tehát van példa arra is, hogy lehet használni szláv és görög szöveget a szertartásainkban, de hát tudom azt is, hogy nem mindenki egyformán szereti ezeket. Arra kérem, legalább összejöveteleiken, családi ünnepeiken ne feledjék el énekelni ezeket a szép régi énekeket.