Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenöt meg nyolc? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya!
Pünkösd vasárnap hallgattam egy prédikációt egy nagy híres római katolikus hitszónoktól (nevét most szándékosan nem írom le, rendszeresen misézik a templomunkban), aki teológiai tanár is egyben. Ami megfogott és elgondolkoztatott (és egyben nem hagy nyugodni!) az a Szentlélekkel kapcsolatos gondolata volt. Azt ecsetelte hosszasan, hogy a Szentírás milyen szavakat, kifejezéseket használ a "lélek" szóra. Említette az "anima"-t és a "pszüché"-t is. Végül azt mondta, hogy a Szentlélek úgy szerepel az erdeti görög szövegben, hogy "Pneuma Hagion" vagyis "Szent Szellem", mert a lélekre más kifejezést használ a görög. Ezt a magyar nyelvbe úgy ültették át, hogy "Szentlélek", mert-ezt is a hitszónok mondta-"mert nekünk magyaroknak a szellem szóról a fehér lepedős, láncokkal csörtető, kastélyokban megjelenő ijesztő alak jut az eszünkbe". Most szó szerint idéztem azt amit mondott. Most azóta is azon gondolkozom, hogy pl. a Hit Gyülekezete a "Szent Szellem" szót használja a 3. isteni személy megjelölésére. Lehet, hogy nekik van igazuk? Ők ezek szerint jobban ragaszkodnak a Biblia eredeti nyelvéhez, mint mi római és görög katolikusok? Nem kellene nekünk is átvennünk a "Szent Szellem" kifejezést? Mi erről a véleménye?
Üdvözlettel: Macika
Más szekták is szeretik ezt a szóhasználatot. Ha a szó szerinti fordítást vesszük alapul, akkor valóban pontosabb a Szent Szellem kifejezés. A magyar nyelv azonban nagyon régtől fogva egybeírva használja a Szentlélek szót, egyértelműen a harmadik Isteni Személy megjelölésére. Amikor megjelentek a szekták, akkor ebbe a nyelvi pontatlanságba kapaszkodtak, hogy ezzel is igazolják, ők jobban tudják a hitigazságokat, jobban ismerik a Bibliát, mint a katolikus egyház. Véleményem szerint nincs nagy jelentősége. Ha valamikor egész Magyarországon átvenné ezt a szóhasználatot a Katolikus Egyház, akkor térhetnénk át mi, görögkatolikusok is erre. Addig semmiképpen sem.
Kedves Lelkiatya!
Mit kell tenni abban az esetben, ha az egyik barátunkról kiderül, hogy homoszexuális? Ritkán találkozunk, épp emiatt köztünk még szóba se került ez a téma. A homoszexualitást elítélem, de őt nem tudom.
Az ilyen emberekhez egy keresztény embernek hogy kell viszonyulni? Szerintem ugyanolyan szeretettel, mint a többiekhez... Vissza lehet őket terelni a "helyes útra"? Az Egyház őket hogy kezeli, mint pszichés betegek? Vagy mit tud tenni értük, vagy csak az ima maradt?
Természetesen ugyanolyan szeretettel kell feléje is fordulni, mint a többi ember felé. Sőt, talán még nagyobb megértéssel, hiszen valami hiányzik az életéből. Szabad és kell is beszélni is erről a jelenségről nyíltan és ítélkezés nélkül. Ez is segíthet. Persze, erőltetni nem lehet, csak akkor, ha a másikban is van erre nyitottság. Az Egyház próbál segíteni nekik, de itt is érvényes, hogy csak azokon lehet, akik ezt igénylik, akik erre nyitottak. Lélekbelátó atyák, emberismerő, tapasztalt gyóntatók tudnak segíteni nekik legtöbbet, de vannak esetek, amikor pszichológus is szükséges. Persze, legnagyobb fegyver itt is az imádság.
Kedves Lelkiatya!
Egy olyan problémám van,hogy az emberi kapcsolatokban könnyen bizalmatlanná válok.Ha meg nem értéssel találom szemben magamat, vagy ha segitséget kérek olyan emberektől akik közel állnak hozzám és elutasítanak,akkor akaratlanul is falakat építek magam köré,és nem megy kommunikáció velük.Amióta jobban benne vagyok a lelkiéletben is több atyával,nővérrel és vallásos emberrel is tartom a kapcsolatot,próbálok ezáltal is a lelki életben fejlődni.De akkor jönnek olyan érzések vagy kísértések,hogy biztosan nem szívesen hallgatnak meg,esetleg unalmasnak találnak.Amikor a legutóbb beszéltem meg lelkibeszélgetést egy atyával,utána nagy dilemmában voltam,szinte féltem elmenni erre a beszélgetésre.De utólag, visszagondolva rá,nagyon hasznos volt és sok mindenre felhívta a figyelmemet az atya,jó tanácsokkal látott el,amelyek segítenek,abban hogy jobban boldoguljak a mindennapjaimban.A Lelkiatya meglátása szerint mi az ami segítene a bizalmatlanság feloldásában?
Előre is köszönöm!
Egy szomorú lány
Kedves Húgom!
Javaslom, hogy rendszeresen beszélgessen az atyával. Ne féljen erre őt megkérni, hiszen ez a dolgunk, hogy meghallgassuk testvéreinket, és tanácsokat adjunk. Ha rendszeressé válik az életében ez a lelki beszélgetés, akkor lassan gyógyulni fog ebből az érzelmi bizonytalanságból. Bizonyára megvannak ennek az okai, előzményei, melyeket föl lehet tárni, meg lehet keresni a múltban, és ez is segíthet. De ennél fontosabb, hogy törekedjék kapcsolatokat létesíteni. A beszélgetésekben ne az vezesse, hogy Önt meghallgassák, hanem, hogy Ön hallgasson meg másokat. Akkor mindjárt kevésbé fogja azt figyelni, hogy mennyire fogadják be Önt. És a beszélgetések sem félelemmel töltik el, hanem feladatot jelentenek, amellyel Ön is segíthet másokat.
Kedves Lelkiatya!

Kb. egy éve hallottam, hogy egy híres pakisztáni szinésznő, aki vallására katolikus, hozzáment egy muszlimhoz, és volt egymásután katolikus és iszlám szerinti esküvőjük. Ha a Katolikus Egyház mindenütt egységes, akkor hogyan engedhették ezt meg, mert én úgy tudom, hogy jelenleg ez nem lehetséges. Ha ez változott, akkor kérem írja meg, hogy mióta, és hogyan! Köszönöm szépen a válaszokat!

Janka
Amikor katolikus hívő nem kereszténnyel, azaz más vallásúval köt házasságot a katolikus egyházban, akkor az illetékes püspöktől kell felmentést kérni a valláskülönbség házassági akadálya alól. Ezt a püspök abban az esetben adja meg, ha megfelelő indoklás támasztja alá a kérést, illetve ha a katolikus fél megígéri, hogy a házasságban születő gyermekeket a katolikus egyházban fogja felnevelni.
A katolikus hívek kötelesek házasságukat katolikus szolgálattevő által végzett szertartás szerint megkötni, más vallású vagy polgári kötés érvénytelen az egyházban. Más ceremóniára vagy szertartásra nincs szükség, tiltott.
Ez minden országban érvényes. Hogy mégis hogyan történhetett meg az említett eset, azt nem tudom.
Dicsőség!
Nagy probléma az enyém, de ahogy olvasgatom a rovatot, nem újkeletű. Hasonló szenvedélybetegségem lehet nekem is, mint a korábban író fiatalemberé. Van feleségem, akivel remekül megvagyunk, és nagyon jó a szexuális életünk is, de nekem valami hiányzik, és ha meg akarom fogalmazni, hogy mi, akkor azt tudom mondani, hogy "másik nő". Nem értem miért, hiszen itthon mindent megkapok, de valami mégis hajt. Korábban a párom mellett két másik hölgy "társaságát" is megkerestem, szinte kalandvágyból, vagy nem is tudom, miért... Gyakran nézek szexuális tartalmú videókat a neten, és ilyenkor általában önkielégitést végzek, és itt jön a csavar: Amíg ki nem elégülök, hajt minden, megszűnik körülöttem a világ, de amikor megtörténik, hirtelen minden világos lesz, elszégyellem magam, megbánom, tudom, hogy Isten látott, és restellem a tettemet. Nem tudom, hogy miért van ez, és hogy mit tehetnék ez ellen. Próbáltam abbahagyni, többször is, de mindig visszaesek ide... Tudom, hogy ezzel sokat foglalkozott a rovatban eddig, de ez számomra langyos víz volt, nem igazán tudtam ezeket hasznosítani, tehát nem volt számomra igazi segítség, pedig azt igényelném! Köszönöm előre is a segítségét...
Nem véletlenül imádkozzuk Jézus buzdítására, hogy "ne vígy minket a kísértésbe". Van kísértés, amivel küzdenünk kell, s amelytől szeretnénk szabadulni. Ám, ha mi magunk mászunk bele, vagy engedjük be az életünkbe, akkor nem csodálkozhatunk, ha eluralkodik rajtunk. Akkor tűnik legyűrhetetlennek, ha már elhatalmasodott rajtunk. Letepert minket, mert engedtük, hogy ránk szabaduljon. Annyi esélyünk van, mint ha egy sumó bajnok hasalna ránk. Mit mondjak? Nem könnyű helyzet. Mégis, bármilyen hihetetlen, innen is van lehetőség a gyógyulásra, csak hát, bizony nem könnyű.
Ugye, azt leszögezhetjük, hogy ennek semmi helye az életünkben. Mások is beszámoltak már róla, hogy ez egy kielégíthetetlenül falánk szörny, többet és többet akar. Pillanatra kielégül ugyan, de aztán újra hajt. Nem nyújt igazi örömöt, megnyugvást, békét, semmi köze a boldogsághoz. A pár percig tartó altáji öröm, a bőr bizsergetése csak hazudja a boldogságot, annak ígéretét. Nem beszélve arról, hogy mennyire megmérgezheti a szép tiszta emberi kapcsolatokat is. Önnek is tudnia kell, hogy óhatatlanul a házassága megromlásához fog vezetni, ha nem lép ki ebből a béklyóból.
De hogyan?!? Ha volna recept, akkor nem szenvednének annyian tőle.
Nyilván az első és legfontosabb az Isten segítségül hívása. Nagy hit kell, hogy bízzam abban, hogy Ő a sumó bajnok alól is ki tud emelni. Én aligha tudnék kimászni. Jellemző, hogy a kísértés megjelenésével és egyre erősödésével a hit látása egyre inkább homályosodik. Itt kell nyakon csípni. Nem szabad hagyni, hogy a mindannyiszor álnokul becsapó folyamat elterelje a figyelmemet Istentől. A legelején még meg lehet fogni. Ha már beengedtem, akkor mintegy program, szinte magától lefut, menthetetlenül elkövetem a bűnt. Vagy mint a bakelit lemezen a deformált barázda. Ha már belefutott, igen nehéz kitörni onnan, csak állandóan ismétli önmagát. Ezért az első arra irányuló kísértő mozzanatot kell kizárni. De legfőbb törekvésem ne annyira a bűnnel való viaskodás legyen, hanem, hogy ne hagyjam tekintetemet elfordítani az Úrtól. A testemre való keresztvetés is jó kapaszkodó ebben, mert így a testemet is bevonom az imádságba. Semmi olyat nem akarok tenni, ami méltatlan az én Uramhoz, ami eltávolít Tőle.
Ne hagyja abba a próbálkozást! Lehet, hogy elbukik újra, de ebben a kitartásban mutatkozik meg a hite, hisz abban, hogy az Úr egyszer kiemeli. Ráadásul a küzdelmei során meg is edződik, és egyszer majd - Isten segítségével - fölülkerekedik a sumón.
"Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!"
Kedves Lelki Atya,
Az lenne a kérdésem, hogy nős protestáns lelkész, hogyan válhat görög katolikus pappá. Van-e erre kánonjogi lehetőség, volt-e már hazánkban erre precedens? Mi lenne a menetrend, mennyi ideig tartana ez az "áttérés-visszatérés".
Köszönöm válaszát,
Magyarországon nem volt erre példa. Nehezen tudom elképzelni, hogy megtörténhetne. Nemrégen jelentették be Németországban, hogy egy evangélikus lelkészt katolizálása után pappá szenteltek. Ez egészen rendkívüli eset.
Az első nagy lépés a katolikus hit elfogadása. Ennek nincsen semmilyen különösebb szertartása, ha az illető leteszi a hitvallást és elvégzi a szentgyónását, attól kezdve áldozhat, és a Katolikus Egyház tagjaként él. Ha pap szeretne lenni, akkor ezek után el kell végeznie mindent, ami a pappá szenteléshez szükséges (Egyházmegyénkben 1 előkészítő év, 5 év teológia és 1,5-2 év gyakorlat). Ebből bizonyos részek indokolt esetben elhagyhatók, de a teológia elvégzése és a hozzátartozó 5 év szemináriumi bentlakás nem.
Tisztelt Lelkiatya!

Sokat gondolkodtam azon, hogy az egyházunk szerint miért kötelező a gyónás. Jézus Krisztus egyszer sem adott utasítást működése során a gyónásra, ha jól tudom. Meg lehet, többször mondta azt, hogy megbocsáttatnak a bűnei a bűnbánó embereknek, de azzal sehol sem találkoztam, hogy az embernek tételesen fel kellett volna sorolnia a bűneit. (Miért is kéne, Isten mindenható.)Kérem mondja el, hogy mióta kötelező a gyónás? Ha pedig én tudom rosszul, és valóban utalt erre Jézus, akkor ezt hol találom meg?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: Nagy Andor
Kedves Andor!
Az Egyház tanítását nem csak a Szentírásból lehet "levezetni". Az Egyház tanítása gazdagabb, mint maga a Szentírás. Hiszen azt is az Egyház határozta meg a II. század közepe, vége felé, hogy mely könyvek kerülnek be a Szentírásba, melyeket tartja sugalmazottnak, isteni eredetűnek.
A szentgyónás mai gyakorlata eléggé késői keletű, talán a III-IV. századra tehető. Azt mondhatjuk, az emberi (alapvetően természetesen az isteni) irgalom alakította ki, hogy az Ősegyház gyakorlatát, a nyilvános bűnbevallást leszűkítette "fülgyónássá", tehát már csak egyetlen embernek, a papnak kellett személyesen elmondani a bűnöket. Nyilván sokkal nehezebb, megszégyenítőbb, amikor mindenki előtt kellett megvallani - amint az sokáig tették az Ősegyházban.
Már a Szentírás tanúságai között is találunk utalást arra, hogy el kellett mondani a bűnöket: "Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért..." (Jak 5,16). Azt pedig, hogy az apostolok és utódaik hatalmat kaptak arra, hogy a bűnöket feloldozzák, a feltámadás utáni beszámolóból tudjuk. Jézus küldetést ad a tanítványainak, leheletével átadja nekik a Szentlelket, és azt mondja: "Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad? (Jn 20,23).
Ezekből alakult ki már nagyon korán a bűnbevallás és a feloldozás, s ennek későbbi gyakorlata a mai személyes szentgyónás.
Tisztelt Atyám!

A segítségét kérném, a családfám felkutatásán dolgozom. Néhai nagyapám, Gurbán Miklós Hajdúdorogon született 1926-ban? Az ő édesapja Gurbán Antal volt. Érdeklődnék, hogy van-e erről információja, mert akkor szeretném Önnel személyesen felvenni a kapcsolatot.

Segítségét előre is köszönve:

Tímár Gerda Gréta

Kedves Gréta!
Engedelmével ezt a kérdést továbbítottam a Szerkesztőnek. Hátha ő tud segíteni Önnek.
Kedves Lelkiatya!

Szeretném megkérdezni hogy egy gyónás hány napig érvényes, ha nem követtem el közben halálos bűnt?
Mennyi időnként célszerű gyónni menni?
A Teljes búcsúk lehetősége miatt szeretném megkérdezni, egyébként 3-4 hetente járok.
Köszönöm a választ!Judit
Nemigen lehet arra válaszolni, hogy meddig "érvényes" a gyónás. Minden szentség ajándék az Istentől, s ajándékra nem tudjuk azt mondani, hogy érvényes-e vagy sem, vagy hogy meddig érvényes. A gyónás gyakoriságára is annyit tudok csak mondani, hogy fontos a rendszeresség. De hogy ez kinek mit jelent, azt személy szerint lehet más és más. Általában az a jó, ha havonta meggyónunk. Persze, lehet ennél ritkábban és lehet gyakrabban is. Még akkor is, ha az ember úgy érzi nincsen bűne, vagy nincsen "olyan sok". Aki rendszeresen gyónik, annak a lelke egyre finomodik, egyre inkább ismeri önmagát, a bűneit. Ezzel pedig együtt jár, hogy egyre inkább felismeri az Isten ajándékait, az Isten neki juttatott kegyelmét is.
Tehát ne a halálos bűn elkövetése késztessen bennünket a szentgyónásra, hanem ez a lelki törekvés, hogy egyre élesedjék a lelki látásunk, s ezáltal egyre közelebb kerülhessünk az Istenhez.
Egyébként hívő embernek halálos bűnt elkövetni nem is olyan könnyű. Az a halálos bűn, ha valaki tudva és akarva súlyos dologban szembefordul az Istennel, az Ő törvényével. Hát hogy visz rá valakit a lelkiismerete ilyen szörnyűséget elkövetni, ha életében törekszik az Istenfélő életre? Nehezen tudom elképzelni.
A teljes vagy részleges búcsúra vonatkozó kérdésére nem tudok válaszolni, arról semmit nem tudok mondani.
Feltámadt Krisztus!
Kedves Lelkiatya!

Azt szeretném kérdezni, hogy a diakonusok a Miatyánk előtt (nem biztos hogy akkor) miért csinálnak keresztet az orárionból?
És az alszerpap miben különbözik a diakonustól, illetve neki melyek a jellegzetes ruhadarabjai? És mielőtt valakit alszerpappá szentelnek már neki is házasságot kell kötnie, amennyiben amellett dönt?
Köszönöm a válaszát!

Egy tisztelője:)
A Szent Liturgián a diakónus az oráriont fél vállára kötve használja. Amikor közvetlen feladata van, akkor kissé meg is emeli, s ez a lobogó szalag - mintegy "szárnyakat adva neki" - jelzi az angyali szolgálatát. A szent áldozás előtt azonban ezeket a lobogó szárnyakat mintegy leköti, pusztán gyakorlati okok miatt, hogy az Szentség elkészítését, valamint az áldoztatáskor a pap segítségét akadálytalanul végezhesse. Ezért köti át magán az oráriont. Majd a szentáldozás befejeztével újra visszaköti a korábbi módon.
Ez a viselet csak hasonlít az alszerpap öltözékéhez, de egyáltalán nem keverendő vele össze. Az alszerpapság a kisebb rendek közé tartozik, még nem szoros értelemben az egyházi rend fokozata, mégis előkészülete annak. Amikor valakit diakónussá szentelnek, előtt bizonyos ideig alszerpapi (hypodiakonusi) szolgálatot kell végeznie.
A fölszentelt diakónus már nem házasodhat, de fölszentelése előtt igen. Az alszerpap még nem egyházi rend, ő e kisebb rend elnyerése után is köthet házasságot.
Kedves Lelkiatya!
A katolikus egyház hogyan vélekedik a béranyaságról? (Én nem tartom etikusnak, csak nem tudok frappánsan ellene érvelni)
Köszönöm segítségét!
Az erkölcsteológus válaszát a Fórumra tettem fel a Lelkiatya válaszol/ "Különféle dolgokról" rovatba.
Kedves Lelkiatya!
Már egy ideje gondolkodom rajta,hogy el kellene végeznem az életgyónást meg a lelkivezetésen is gondolkodom.Találtam is egy atyát akinél néhányszor már gyóntam és aki vállalná is,úgy érzem előtte megtudnék nyílni.Azt szeretném kérdezni,hogy a lelkivezetésnél mennyire szükséges megnyilni a lelkivezetőnk előtt,az életünk minden apró részletéről szükséges vele beszélnünk?Mennyire áll fenn annak a veszélye,hogy érzelmileg kötődni fogunk a lelkivezetőnkhöz?Mire kell ügyelni hogy ez ne történjen meg?Ezek a dolgok aggasztanak,mert úgy érzem ahhoz,hogy a hitéletemben fejlődni tudjak és tisztázni tudjak magamban dolgokat szükségem van egy lelkivezetőre.Egy nagyon rövid ideig,egy nővérrel tisztáztunk ilyen dolgokat,de ő messze van,több mint 600km-t kellene utaznom oda,meg másik országban is van.Előtte megnyiltam és utána,nekem nagyon nehéz és rossz volt,hogy ez felszínesebbé vált,mivel most nem tudunk találkozni egymással.Vele úgy érzem,könnyen megtudtam nyílni,mert hasonló lelkületűek vagyunk.Figyelmes volt,megértett és hasznos tanácsokkal látott el.Mindezt nagy szeretettel tette,még sohasem találkoztam olyan emberrel akiben annyi szeretet lett volna.Néha nagyon hiányzik. Bár tisztában vagyok vele,hogy e-mailben,nem lehet lelkivezetést folytatni,mert fontos a személyes kontaktus.Lehet,az is hogy bennem van a hiba,érzelmileg nem vagyok még elég stabil,és talán elkezdek kötődni emberekhez,akik megértenek és lelkileg támogatnak,mert kevés ilyen dologban volt részem az életemben.
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel:T.B
Kedves T.B.!
Ha megjelent a lelkében a gondolat, a vágy, hogy életgyónást végezzen, ez valószínű, arra utal, hogy valóban elérkezett ennek az ideje. Azt javaslom, hogy előbb válassza ki azt az atyát, akinél ezt el fogja végezni, beszélje meg vele (az időpontot is!), és tőle kérjen tanácsot, hogyan készüljön fel.
Lehet, hogy később ez az atya lesz a lelkivezetője, de nem szükségszerű. Mindenesetre érdemes keresni állandó lelkivezetőt is, ezt kifejezetten tanácsolom Önnek.
Magától értetődik, hogy a lelkivezető iránt megjelenik a kötődés, bizonyos érzelmi kötelék, hiszen érző emberek vagyunk. Helyesen látja azonban, hogy ez nem lehet túlzó, nem válhat ragaszkodássá. Ha olyan helyzet adódik, el kell tudni engedni ezt a kapcsolatot.
A szerzetesek sokszor azért tudnak segíteni nekünk a lelki dolgokban, mert egyrészt a lelkiéletük folytán mélyebb ismeretük van az Istenről, másrészt ugyanezen ok miatt mélyebben belelátnak az ember lelkébe, mélyebben tudnak együttérezni a másik emberrel.
Különleges helyzetben elképzelhető, hogy valaki levelezés útján részesüljön lelki tanácsokban, csak ekkor is fontos, hogy a szentgyónását (amely valóban csak közvetlenül, személyesen végezhető) rendszeresen megtartsa.
Kedves Lelkiatya!
Mit kell tenni olyan esetben ha bennünket valami bánt,szeretnénk kimondani ami a szívünket nyomja,hogy megkönnyebbüljünk és világosan lássunk dolgokat,de azzal amit mondanánk terhelhetjük a másik ember lelkiismeretét,mert szembesítenénk önmagával?
Köszönettel:
Tina
Kedves Tina!
Különbséget kell tenni, hogy a saját lelkét akarja megkönnyebbíteni, vagy az embertársán akar segíteni. Az első esetben javaslom, hogy inkább a lelkiatyjával, vagy legalább a gyóntatójával beszélje meg a dolgot, mert ez az Ön lelki épülését szolgálja. Ha a cél a másik ember segítése, akkor viszont teljesen félre kell tenni az önös érdeket. Ebben az esetben jól meg kell választani, hogy mikor szólalok meg és milyen módon, hogy azzal valóban segíteni tudjak a másikon.
Szoktam tanácsolni, hogy ilyen helyzetben érdemes előbb imádkozni, s meglepő megnyugvást és megvilágosulást kapunk arra vonatkozan, hogy mit is kell tennünk.
Kedves atya!

A múltkor én írtam Önnek, amikor a pettingről kérdeztem. Az lenne a kérdésem, hogyan menjek gyónni, ha e dolog fölött igazából nem érzek bánatot, hiszen szerelemből tettem..nem érzek emiatt bűntudatot, viszont, ha így gyónom meg, akkor pedig ugyebár érvénytelen a gyónásom? Odavittem az Úr elé imádságban is ezt a dolgot, amikor gyónásra készültem, de így sem tudom bánni, hiszen ez örömet okozott és jó.
Mit tanácsol?

Beáta
Tárja fel őszintén a gyóntató atyának ezt a kérdést. Mondja el a bűnt, és azt is, hogy még nem tudja bánni. Ebben az esetben szó sincs arról, hogy érvénytelen volna a gyónása. A bűnbánat nem érzelmet jelent, hanem őszinte készséget a helyes, Krisztust követő életre. Egyébként is érdemes a szentgyónásban a bűnök felsorolása végére mindig odatenni, hogy "Bánom mindazokat a bűnöket is, amelyeket kifelejtettem, illetve, amelyeket még nem ismerek fel".
Beáta! Ha törekszik a tiszta és igaz életre, ha rendszeresen gyónik és áldozik, akkor idővel egyre világosabban fogja látni, hogy mi az ami Istenhez közelebb viszi, és mi az, ami nem. Ez számít ugyanis, nem pedig az, hogy mikor miben érzem magam jól.
Kedves Lekiatya!
Az utóbbi hetekben hullámvölgybe kerültem.Van amikor erősen érzem Isten szeretetét és gyengédségét,utána jön egy olyan periódus,amikor minden veszni látszik,minden a feje tetejére áll körülöttem.Amikor mélyebben vagyok,utána általában ismét tapasztalom a lelki békét.De ahányszor ilyen rossz periódusba kerülök,nehéz hinni benne,hogy megint jó lesz minden.Ezek a hullámvölgyek és lelki béke megtapasztalása,váltják egymást.Szoktak lenni ilyen megtapasztalásaim kb.2-3 alkalommal ez már előfordult,de minden ilyen megtapasztalás más jellegü volt.A nagyon rossz után hirtelen minden nagyon jó lett.Volt olyan megtapasztalásom,hogy nem jöttek össze a dolgaim,senki nem jelentkezett a hivásaimra,üzeneteimre mindenki mintha eltávolodott volna,úgy alakultak a körülmények,hogy nem tudtak találkozni velem,nagyon magányosnak és üresnek éreztem magamat,utána váratlanul,meglepetés szereűen mindenki szinte egyszerre jelentkezett,még olyan emberek is akiket nem kerestem,és akik egyébként nem szoktak jelentkezni,felbukkantak szinte a semmiből és bátoritottak.Van amikor az ilyen rossz megtapasztalások után,bizonyos dolgok megvilágosodnak előttem.De sok minden nem világos előttem,például az hogy miért enged meg a jó Isten ilyen fájdalmas megtapasztalásokat?Milyen az Ő szeretete,ha ennyi fájdalmat enged meg?Most az utóbbi napokban éjszakákat nem jól aludtam,sokat írtam,szívet tépő fájdalmat éltem át,az érzéseim zakatoltak bennem, és nagy belső harcok dultak a bensőmben.Egy barátnőnek vélt személy cserben hagyott,talán ez volt a kiváltó oka az egésznek,ami elindította a lavinát,emlékeztetett olyan dolgokra,amelyeket régen, középiskolás koromban éltem át többszörösen is,de ehhez a csalódáshoz párosultak még más dolgok is.Most hogy ez történt velem mélyebb érzésekkel kerültem kapcsolatba mind önmagammal mind pedig másokkal szemben is,a dolgokat amiket mások meséltek jobban átéreztem és megértettem,vagy ahogy elnéztem az idősödő nagynénémet nagyon megsajnáltam,volt úgy hogy egy kép váltott ki belőlem érzéseket.Ezekkel az érzelmekkel való találkozások nagyon fájdalmasak és felkavaróak.Tanácstalan vagyok ezekben a dolgokban.Nem tudom mit tehetnék,hogy mindez ami van enyhüljön bennem.Válaszát előre is köszönöm!Mea
Kedves Mea!
Az ember személyisége hihetetlenül gazdag és összetett. Minél bölcsebb az ember, annál teljesebben és kiegyensúlyozottabban kezeli az adottságait, képességeit. Annál világosabban látja, hogy mindaz, amivel rendelkezik, az Isten ajándéka, ugyanakkor egyben feladat is.
Nem szabad hagynunk, hogy ki legyünk szolgáltatva az érzelmi hullámoknak. Ezek jönnek-mennek, mint a széljárás, de a magatartásunkat, a döntéseinket nem csak ezek befolyásolják.
Leírásából az is kiderül,hogy az átélt tapasztalatok, élmények már eddig is hozzásegítették a minél mélyebb látáshoz. Pontosan ezt kell követni. Ahogyan elfogadjuk Istentől a jót, éppen úgy el kell fogadnunk tőle a rosszat is, a nehezen elviselhetőt. Éppen azért, mert ugyanakkor tudjuk, látjuk, hogy az Isten ez utóbbiakkal is a javunkat szolgálja. Persze, csak akkor, ha mi magunk is így tekintjük, ha mi is ajándéknak és feladatnak látjuk ezeket. "Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik" (Róm 8,28).
    ... 370 371 372 373 374 
375
  376 377 378 379 380 ...