Kedves Mária!
Mindenekelőtt azt kell megértenie, hogy az imádság nem pusztán igénybejelentés, amelyre, jó esetben kedvező választ, hatékony meghallgatást kapunk. Igaz, hogy az imádság Istennel való beszélgetés, mégsem olyan társalgásra kell gondolnunk, mint ami tudatlan emberek között folyik. Igaz, hogy Neki mindent elmondhatunk, mégsem gondolhatjuk azt, hogy ezen keresztül kell Őt tájékoztatnunk a szükségeinkről és igényeinkről. ?Tudja a ti Mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek? (Mt 6,8). Ha kérünk ? mert erre is bíztat minket Krisztus: ?Kérjetek és adatik nektek?? (Mt 7,7) ? erre nekünk van szükségünk, s nem Neki. Ezzel magunkat nyitjuk meg a kegyelemnek, ezzel hozzászoktatjuk magunkat az Isten közelségéhez, a jelenlétéhez, a hangjához. Az imádság során belekerülünk a kegyelem áramkörébe, és megnyílik a lelkünk, a szívünk, az életünk Isten felé. Mindazok, akiket a szívünkben hordozunk, minden imádságunkkal gazdagodnak. Még ha nem is soroljuk föl őket név szerint. Persze, nem árt a szeretteinket, ránk bízottakat név szerint számon tartani, de erre is nekünk van szükségünk, hogy a szeretetünk ki ne hűljön, s nem a Jóistennek kell átadni a listát.
Nagyon sokféle módon imádkozhatunk másokért. Lehet saját szavainkkal is, de van, amikor ezek sekélyeseknek tűnnek. Lehet mondani ismert imákat meghatározott személyekért: Miatyánkot, Üdvözlégyet, Mennyei Királyt, stb. Figyelemreméltó, hogy éppen a Miatyánkban az ellenségeinket említjük külön megjelölve is, legalábbis, akik nekünk vétettek. Lehet templomi szertartást, vagy zsolozsmát fölajánlani egyes emberekért, rászorulókért. Lehet fölajánlani lemondást, elkerülhetetlen fájdalmat, vagy egyszerűen egy-egy napot ezért vagy azért. Sok módja van az imának. Ráadásul különbözőek vagyunk, s mindenkinek más és más az imája, az imaélete. Csak bele kell kezdeni, és az ima lassan megtanít mindenre. A másokért végzett imára is.

Én is hallottam ezt a történetet, s kicsit vakmerőnek tartottam. Isten szól hozzánk szüntelenül, de a legritkább esetben efféle hallható hangon. Nem is érdemes hát így ?fülelni?. Isten szól hozzánk, és nekünk törekednünk kell arra, hogy meghalljuk Őt. ?Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá?? (Jel 3,20). Az Evangéliumban pedig olyan pásztornak mondja magát Jézus, aki ?nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket,?. s a juhok követik, mert ismerik a hangját? (Jn 10,4). Voltaképpen az egész életünk feladata az, hogy minél közelebb kerüljünk Istenhez, minél jobban megismerjük Őt. Aki sokat imádkozik, vagyis imádságban sokat ?beszélget? az Istennel, az megtanulja meghallani a hangját. Az imádkozó, az Istennel együtt élő ember egyre inkább megismeri, fölismeri az Ő szavát és akaratát. Ezért is furcsa nekem a hegymászós történet, mert aki nem szokott hozzá az Istennel való beszélgetéshez ? az imádsághoz, annak valóban nem sok esélye van, hogy meghallja és fölismerje az Isten figyelmeztető szavát.
Semmiképp sem szabad azt gondolnunk, hogy Istennek és az ördögnek ?ugyanaz a kommunikációs csatornája?. Az Isten a szívben szól hozzánk, a szívünkön keresztül. Ilyet az ördög nem tud. Amíg bizonytalankodunk, hogy a ?kapott? gondolat vagy hang vajon Istentől jön-e, addig bizonyosak lehetünk abban, hogy az nem Istentől származik. Az Isten szava teremtő szó. Szépen beszél róla a 28. zsoltár, érdemes elolvasni, elimádkozni.
A megjelenésekről pedig azt mondhatom, hogy bár ennek lehetőségét nem kell kizárni, de ez olyan titkos, oly személyes ajándék, hogy egyértelműen párosul azzal az érzéssel vagy akár üzenettel, hogy ez csak neki szól megerősítésül. Erről legjobb nem beszélni senkinek a lelkiatyán kívül. Aki mindenképp szeretné hirdetni, hogy mit mondott neki egyik vagy másik égi jelenség, nos, az eléggé biztos jele annak, hogy csak saját képzeletének szüleményével társalgott.

Mit is mondjak?
Az egyes elöljáróknak a pszichológiai és pedagógiai végzetsségükről papírjuk van. Ez végső szükség esetén ellenőrizhető. A kispapok iránti szeretetükről már nem tudnak papírt fölmutatni, igaz, de az végképp bajos volna, ha így kellene magukat igazolni.
Kérem, bocsásson meg, ha nem értettem meg világosan a szándékát. Semmiképp sem akartam kibújni a válasz elől, éppen azért próbálom megfogalmazni ezen a nyilvános fórumon. Lehet, immár ezt a kérdést is érdemes a Fórum oldalunkra föltenni, hiszen lassan beszélgetéssé válik a dolog.
Mindenesetre Önnel együtt én is imádkozom a kispapjainkért és elöljáróikért.

A kézbe áldozás egyik legszebb és legősibb leírását jeruzsálemi Szent Cirill müsztagógikus katekézisében olvashatjuk:

"Amikor odajárulsz, ne kinyitott tenyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem bal tenyered legyen jobb tenyered trónja, így fogadd az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd Krisztus testét, rámondva az áment. Elővigyázattal szenteld meg a szent test hozzáérintésével szemeidet, ügyelj rá, nehogy valamennyi is elmorzsolódjon belőle. Mert ha valamennyit is elmorzsálsz belőle, az olyan, mintha saját tested egy tagja menne veszendőbe. Mondd meg nekem: ha valaki aranyport adna neked, nem tartanád-e igen óvatosan, nehogy valami is elvesszen belőle, és megkárosodj? Hát akkor nem fogsz-e még sokkal jobban vigyázni, hogy még egy szemernyi se essen el belőle, ami aranynál és drágaköveknél is értékesebb?"

Ez a IV. századból való tanács voltaképpen ma is érvényes. Igaz, gyakorlati okok miatt egyesek ma inkább azt tanácsolják, hogy kézbeáldozáskor inkább a bal kéz legyen a jobb kéz fölött, hogy az áldozó könnyen meg tudja fogni a szentostyát, s azt rögtön magához tudja venni.
A kézbeáldozás tehát nem szabálytalan. A Szentszék az ilyen módon történő áldozás engedélyezését az egyes országok püspöki karaira bízta, a Magyar Katolikus Püspöki Kar pedig ezt a gyakorlatot 1986-ban engedélyezte.
Ugyanakkor Ön kétségtelenül jól érezte, hogy az említett megoldás mégsem a legszerencsésebb, sőt, ez a mód nem is felel meg az előírásoknak.
Ősi szabály ugyanis, hogy szentáldozáskor mindig kapjuk valakitől a Szentséget, és nem magunk vesszük el. A középkorig ez még a klérus tagjaira is érvényes volt, s még a püspökök is ilyen módon egymást áldoztatták meg. A másik téves pont pedig a bemártás. A Római Misekönyv utolsó kiadása szerint két módja van a két szín alatti áldozásnak: az áldozók vagy maguk isznak a kehelyből, vagy az őket áldoztató mártja be a szent ostyát a szent vérbe, míg az áldozó (vagy valaki más) a paténát tartja, hogy el ne csöppenjen a szent vérből. A kelyhet diakónus, koncelebráns, akolitus, vagy szükség esetén bárki más is tarthatja (eltérően a keleti rítustól, ahol azt csak fölszentelt ember veheti kezébe). Lehetséges, hogy az Önöknél áldoztató pap bácsi úgy gondolta, tiszteletlenség volna, ha a kelyhet laikus tartja. Ez a római rítus szerint nem tilos.
Sokat írtam most a szabályokról. Holott jóval fontosabb mindennél az a lelkület, ahogyan fogadjuk a Szent Eukharisztiát. Gyakori kísértés az életünkben, hogy jó céltól vezérelve bár, de ítéletet mondjunk mások fölött. Ha nem is minden úgy történik a szentmisén, mint mi jónak tartanánk, a feladatunk az, hogy nagy bűnbánattal - mellyel, ugye, nem fér össze az ítélkezés - vegyünk részt elejétől a végéig, legfőképpen a szentségi találkozáskor.

Érdekes, hogy a világhálón keresztül beszélgetünk erről a nagyon mély és személyes kérdésről. Azért is válaszolok itt, mert sok olyan társa van, akit hasonló módon érdekel ez a kérdés. S azért is, mert e stílusnak megfelelően azt javaslom, böngésszen a hálón. Hogyha római katolikus, akkor kattintson rá a Magyar Katolikus Egyház honlapjára, ott a Szerzetesek oldalra, és megtalálja mindazokat a közösségeket, amelyek ma Magyarországon működnek. Némelyiknek saját honlapja is van. De amelyiknek nincs, arról is bőséges ismertetőt talál, hozzá címet, elérhetőséget. Szép lelki feladat ezek között tájékozódni, keresni, hogy melyik áll Önhöz közelebb. Írni egyiknek másiknak, hogy mélyebben is megismerhesse, s ha valahová különleges vonzást érez, azt a közösséget meg is látogassa. Ha Ön görögkatolikus, akkor pedig a legegyszerűbb elmennie Máriapócsra és bekopogtatni a nővérek ajtaján. De nekik is írhat emilen is a srbazilia@nagyszentbazilrendinoverek.t-online.hu címre. Ha a görögkatolikus monasztikus életről szeretne többet megtudni, ők még ugyan nem léteznek, de csöndben készülődnek Franciaországban. Az őket befogadó kármelita közösség címe pedig: saintelie.perso.neuf.fr/index_hu.html

Kedves Testvérem!
Nyugodtan írjon nekem erre a címre. Ezt rajtam kívül olvassa más. A választ pedig, ha kéri, nem jelentetem meg nyilvánosan, hanem a személyes címére küldöm el. Csak ehhez föltétlen írja meg a személyes emil-címét is.

Mindenekelőtt nagy hálát adjon azért, hogy lassan abbahagyhatja a gyógyszer szedését! Javaslom, hogy alaposan beszélje meg az orvosával, hogy ennek a gyógyszernek meddig tart a hatása. Nem szabad felelőtlen lépéseket tenni. Legjobbnak tűnik, ha várnak az esküvővel addig, amíg a gyógyszer hatása már nem jelent veszélyt a születendő gyermekük számára. Félelemre azonban semmi oka nincsen. Ha szépen kivárják a megfelelő időt, akkor nagy reménnyel bízhatnak, hogy az Isten gazdag áldással látogatja meg majd szerelmüket. Tanácsolom, hogy vállaljanak minél több gyermeket, hadd legyen minél nagyobb boldogság a családjukban.

Igen, a mi egyházunkban is van egy kis baj. Több területen nem is kicsi. Bízom abban, hogy ezeket a kérdéseket és válaszokat a paptestvérek is olvassák, és meg is fontolják őket. Ezt a mostanit pedig a kispapoknak és elöljáróiknak kell olvasniuk és megfontolniuk.
Azt képtelenségnek tartom, hogy bármely elöljáró ne szeretné teljes odaadással a rábízott papnövendékeket. Vagy ha a püspök ilyet bíz meg a nevelésükkel, az fatális tévedés volna a részéről.
Azt pedig a híveknek kell megfontolni, hogy miért mennek a templomba. Ha azért, hogy jól érezzék magukat ott, akkor ők követnek el nagy tévedést. Fontos, hogy Egyházunk minden tagja beletartozzék valamelyik közösségbe ? legtermészetesebb módon a lakóhelye szerinti egyházközségbe. Ott pedig felelőssége van, hogy a közösség minél élőbb legyen, a szertartások szépek és Istenhez méltóak legyenek, és még sok egyéb kötelesség terheli Isten népének tagjait. Ha pedig a közösség vezetője nem végzi el a maga kötelességét, akkor abban segítsék őt.

Az álmaink saját agyunk termékei. Összegyűjti mindazokat az emlékeket, élményeket, amelyek értek minket, azokat is, melyek esetleg nem is jutottak el a tudatunkig. Azokat a félelmeket, vágyakat, melyeket lehet, hogy ismerünk, lehet, hogy nem. Szerepet kapnak még az öröklött tulajdonságaink is és még ezeken kívül sok minden más is, amelyeket sajátos keverékben állít össze az agyunk olyan állapotban, amikor egyáltalán nem vagyunk képesek azt irányítani. Egyébként sokkal többet álmodunk, mint amiről tudunk. Többnyire csak arra emlékezünk, ami fölébredésünk előtti állapotban még éppen ott marad. Túl nagy jelentőséget nem érdemes tulajdonítani ezeknek, legföljebb annyit, hogy önmagunkról tudhatunk meg általuk bizonyos dolgokat. Persze, az önismeretnek sokkal fontosabb eszközei is vannak, mint az álmok. Jóllehet, bizonyos esetekben a szakértő segíthet kibontani a belső, elfojtott világunkat az álmok föltárása által.
Igaz, ugyanakkor az is, hogy Isten meglátogathat bennünket az álmainkon keresztül. A Bibliában sok olyan esettel találkozunk, amikor álmon keresztül kap utasítást az ember. Ezt ma sem zárhatjuk ki. Isten nagyon sokféleképpen szólhat hozzánk. Ennek csak egyike az álom, de ébren, imádság közben sokkal nagyobb esélye van annak, hogy meghalljuk az Ő szavát. Talán ezért is kapunk annyit bíztatást az imádságra és inkább a virrasztásra, mint az alvásra.

Kedves Xénia!
Hamar ki kell igazítanom. Nem lehet kiengesztelni Máriát, mert nincs miért kiengesztelni. Nem haragszik, nem sértődik meg. Ez teljesen emberi gondolkodás a részünkről, hogy gyarló emberi tulajdonságokkal ruházzuk föl. Gyakran a Jóistenről is hasonlóan téves gondolataink vannak. Nem régen szóltam az Istennek bemutatandó áldozatokról. Még az ószövetség népében is jelen volt ez a túlzottan ember formájú istenkép. A próféták tanítása világos figyelmeztetés, hogy Isten szeretetet akar és nem kiengesztelő áldozatokat.
Ha úgy érezzük, tartozásunk van Isten felé, vagy az Istenszülő felé, ez pusztán a mi lelkünkben, a mi lelkiismeretünkben van jelen. Szeretném nyugtatni a kedves barátnőjét, s kérem, továbbítsa neki ezt a jó hírt, hogy semmivel sem tartozik Máriának. Alighanem sokat változott az élete, a gondolkodása, és nem tud már olyan ártatlanul és bizalommal hinni és Istenre tekinteni. Ezt a gyermeki hitet kell újra megtalálnia. Soha nem kérünk hiába. Azt tanácsolom, ne hagyjon föl az imádsággal. Végezze szépen a napi imáit a lehető legnagyobb buzgósággal és kitartással, és várjon türelmesen. Ha hosszú ideig volt távol az Istenszülőtől, akkor nem csoda, hogy nem azonnal talál vissza hozzá. Magának a léleknek van szüksége időre ahhoz, hogy visszataláljon. Ha elegendő idő telt már el, akkor egyszer csak magától megnyílik újra a lelke. Addig tartson ki a nehéznek tűnő imában, s mondom, várakozzék bizalommal. Az Isten kegyelme újra hamarosan meglátogatja. Persze, ha közben gyakran elmegy imádkozni Máriapócsra, akkor még hamarabb fog meggyógyulni a lelke.

Milyen fontos kérdéseket tett föl! Megpróbálok válaszolni.
?Bűnökben fogant engem anyám.? ? Nem csak Önt, mindnyájunkat. Születésünktől, fogantatásunktól fogva meg vagyunk pecsételve az áteredő bűntől. Mint ahogyan Ádám már a saját képére nemzett utódjának ezt a megromlott emberi természetet adta tovább (Ter 5,3), ugyanúgy száll minden emberre az első engedetlenségnek ez a hatása. Természetesen közvetlenül mindnyájan a minket nemző és világra hozó szüleinktől kapjuk ezt a megromlott emberi természetet. Ezt jelenti: ?bűnökben fogant engem anyám?. Az áteredő bűnről Szent Pál így beszél: Nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem amit nem akarok, a rosszat?. S föl is kiált: ?Ki szabadíthat meg e halálra szánt testtől? De hála Istennek Jézus Krisztus által! (Róm 7,21.24.25). Annak fölismerése tehát, hogy a természetemben jelen van a bűn, a hívő ember számára azt is jelenti, hogy ettől egyedül Jézus Krisztus szabadíthat meg. Ebben áll a megváltás. Ez egy lényeges pontja a hitünknek.
?Istenfélelemmel közeledjetek!? ? A ?félelemről? szólva magyar nyelv nehezen fejezi ki azt a különbséget, amelyre a görög nyelv két külön szót alkalmaz. Szt. János azt írja: ?A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet? Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet? (1Jn 4,18). Itt a ?fobosz? szó szerepel, amely rettegést, riadalmat jelent. Ebből származik a magyarban a sokszor használt ?fóbia? kifejezés. A Biblia nyelve azonban és a keresztény hit ismer egy másik félelmet: ez az ?euszebia? ? tisztelet, megilletődés, főhajtás, megbecsülés . A zsoltáros így tanít: ?Az álnok ember szívét gonoszság uralja, szeme előtt nincs istenfélelem? (Zsolt 36,2). A gőgös ember nem akarja elismerni, hogy fölötte egy egészen más hatalom áll. Ez szerető és szeretetnivaló hatalom, amelyet ismerni, elismerni kell, és nem rettegni tőle. Akkor tudja elhelyezni az ember saját magát ebben a világban, ha egyetlen pillanatra sem feledkezik meg erről a függésről, arról, hogy nem a magunk urai vagyunk, hanem Isten gyermekei. Szt. Pál így mutatkozik be: ?Pál, Isten szolgája és Jézus Krisztus apostola ? hogy az Isten választottait a hitre és az igazság megismerésére vezesse, az istenfélelem révén és az örök élet reményében? (Tit 1,1). Isten igazi megismerése és elérése lehetetlen e nélkül a helyes istenfélelem nélkül.
?Ha kedvelnéd, bizonyára áldozatot adtam volna, de az égőáldozatokban nem gyönyörködöl??
Ez a sor érdekes módon világít rá arra, hogy már az ószövetségi ember is érezte, hogy a naponta ismételt áldozatok nem elégségesek arra, hogy az Isten kegyeit megnyerje vele, hogy a bűneitől megtisztuljon. A zsidó nép vallásos kötelessége volt, hogy rendszeresen marhát, bárányt vagy galambot áldozzon föl és égessen el a templom oltárán. A próféták azonban úja és újra figyelmeztették őket, hogy ez még nem elegendő, hogy Isten többet kér. Isten az egész embert kéri, a szívünk fölajánlását. Ezt nem helyettesítheti semmiféle állatáldozat. Ozeás próféta által így beszél az Úr: ?Nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égőáldozat, hanem az Isten ismerete? (Oz 6,6). Nem az égőáldozatokban gyönyörködik tehát az Úr, hanem azok az áldozatok kedvesek neki, amelyek a szeretetünket igazolják. A szeretetünket Őfelé és embertársaink felé.

Kedves E.-né és Társai!
Köszönöm, hogy írtak ezekről a nehéz dolgokról. Kérem, továbbra is imádkozzanak a papjukért. Én is ezt teszem. A panaszokat rendre továbbítottam az illetékeseknek. Biztosan hamarosan fognak lépni az ügyben.

Kedves Mária! Mindenekelőtt bocsánatot kérek, hogy nem tudok nyomban válaszolni a föltett kérdésekre. Iparkodom ugyan, s e kérése olvastán még jobban fogok igyekezni. Az elektronikus fölvétel sajnos valóban eléggé rosszul sikerült. Két kórus is énekelt, és a hangosítás nem tudott egységes hangzást összehozni. Tudomásom szerint csupa jó hangú zenész vett részt az énekkarokban. Ha mégis volt nem odaillő hang, a gazdáját, bizony, jobb lett volna erre figyelmeztetni. Nem tudom. Ott, Máriapócson, mindenesetre nagyon szépnek tűnt a Liturgia.

A bizánci rítusban az archimandriták a püspökéhez hasonló koronát ? inkább úgy mondják: mitrát ? viselnek. Kicsiny különbség, hogy nincsen kereszt a tetején, és a szertartás közben gyakrabban kell levenniük, mint a püspöknek. Ilyen személyek a mi egyházunkban is vannak, korábban is voltak. Talán nem nevezték őket archimandritának. Megfigyelhető, hogy az egész Kárpát-medencében élő görögkatolikus egyházban egyre több dologban visszatérnek a régebbi hagyományokhoz. Róma is erre buzdít bennünket, keleti szertartású katolikusokat. Erről jelent meg egy szép írása II. János Pál pápának a Görögkatolikus Szemle Füzetek sorozatban: Kelet Világossága, és hamarosan megjelenik egy másik: Liturgikus Instrukció címmel, amit a Szent István kiadó fog kiadni.

Régen ez elképzelhetetlen lett volna. Csak akkor köthettek egyházi házasságot, ha már megvolt a polgári kötés. Ezt ma már nem követeli meg az állam. Az Egyház nem írja elő a polgári kötést. Ugyanakkor számolni kell a polgári következményeivel is. Van ország, például Szlovákia, ahol az egyházi házasságot is elfogadják polgári köteléknek. Ez önmagában szép dolog, de nem kis hivatali ügyintézést követel meg a papoktól. Ma Magyarországon lehet egyházi házasságot kötni polgári házasságkötés nélkül.