Kedves Lelkiatya! Nagyon köszönöm válaszát és megpróbálom a pozitívumokat, Isten ajándékait-ahogy Ön nevezte-keresni az életben és hálát adni. Még nem jöttem rá a 100%-os megoldásra, de az nagyon bánt, hogy a lelkiatyám így lerázott. (Igaz, hogy tavaly mondta, hogy csak 2 havonta beszéljünk, mert neki tényleg sok emberrel kell foglalkoznia. Én voltam most a hibás, hogy ezt nem tartottam be!) Nem akarom őt elveszíteni! Szentembernek tartottam és szeretném továbbra is annak érezni őt! Vállalom a szüneteket, nem akarom őt zavarni-hiszen most karácsonykor találkoztunk és ő most túl van terhelve, mélyen megértem és nagyon remélem, hogy nem haragudott meg rám végleg! Minden este imádkozom a lelkiatyámért külön és reménykedem. Mást nem tudok most tenni.
Ön hogy gondolja: megmarad-e ő lelkiatyának és barátnak? Nem tudok most senkivel beszélni erről, és az elkeseredésemről sem. (Az elmúlt hónapokban sorjában nem sikerültek a dolgok, egyik álláspályázatom se jött be, túl sok volt a jelentkező, nem engem választottak.) Jelenleg apám súlyos beteg, rossz lelkiállapotban van, és már ő is eljutott oda, hogy nem akar élni. Nagyon nehéz a helyzetem. Az öcsém készül az esküvőre, de feszültségek a háttérben és pénzprobléma is van. Minden egyre rosszabb, úgy érzem, hogy hiába imádkozom. Szeretném megkérni, hogy imádkozzon a lelkiatyámért Ön is, és apámért is!
Válaszát ismét köszönöm! Macika megint
Kedves Macika!
Ahogyan kérte, imádkozom Önért is, Édesapjáért és a lelkiatyáért is.
Nagyon jól teszi, ha gyakorolja a hálás magatartást, megpróbálja észrevenni az ajándékokat és meg is köszönni. Nem szabad, vagy inkább úgy mondom, nem érdemes egy-egy zaklatott helyzetet túlértékelni. Volt egy összecsapás a lelkiatyjával, de egyikük sem gondolta komolyan. Örülök annak, hogy ma már Ön is úgy látja, nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Ha letelik a két hónap, bocsánatkéréssel kezdve újra keresse föl, és bizonyosan a régi szeretettel és megértéssel fogja Ön meghallgatni és tanácsaival segíteni.
Fontos még, hogy ha úgy is érzi, hogy hiábavaló az imádsága, azért ne hagyja abba. Ez csak kísértés. Hiszen semmilyen imádság nem hiábavaló. Csak az a rossz ima, amit abbahagyunk. Isten még az elfojtott sóhajtásainkat is meghallja és meghallgatja. Bízzon Benne!
Kedves Lelkiatya!
Jézus tudta magáról, hogy bűntelen?
Valószínű, Jézus az emberi értelmével fokozatosan ismerte föl a hivatását, sőt azt is, hogy ő az Isten Fia. Nagyjából úgy, ahogyan bármelyikünkben kialakul a hivatástudat vagy az Isten szeretetének fölismerése. Ezt ismerte, tudta Jézus tökéletesen tisztán látó szemével, teljesen megnyílt értelmével.
Megtapasztalta a kísértéseket is, és tisztában volt azzal, hogy nem bukott el egyszersem. Talán épp ennek megtapasztalása is segíthette fölismerni istenfiúi mivoltát. Hiszen ismerte az embert, tudta, mi lakik a szívében, s nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberről (Jn 2,25). Önmagában viszont nem tapasztalta ugyanezt a gyöngeséget.
Igen, tisztában volt vele, hogy amikor magára veszi az egész emberiség minden bűnét, ugyanakkor Ő ártatlan. Ezért is lehetett olyan kínkeserves és gyötrelmes a vérrel verejtékező imádsága ott, az Olajfák hegyén.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Kedves Lelkiatya!
Nagyon örülök a "Család éve" programnak. Szeretném gondolataimat megosztani, illetve olyan kérdéseket feltenni, amelyekre én is választ keresek.
Szülőként és nagyszülőként is gondot okoz a létünk alapjának a SZERETET-nek a gyakorlatban való megvalósítása. A szeretet a másokkal való törődés önátadás és a cselekedeteink amelyeket másokért megteszünk és azt nem áldozatként éljük meg. Gyermekeink esetleg a szeretetet csak elvárásokban értelmezik. A családban sokkal nagyobb feladat a problémákat, hiányosságokat és a nehézségeket felvázolni szeretettel. Úgy gondolom, hogy hangsúlyozni kellene a törődő féltő szeretetnek a formáit. Előadások Szentbeszédek stb formájában is, de feltétlenül nam csak a templom falai között. A hangos világunkban a lényeget nem halljuk meg.
Kapcsolódik a másik gondom a generációk együtt élésének megszűnése miatt a betegek, öregek és elesettekkel való törődés és foglalkozás.
Eltüntek a családmodelekből a generációk együttélése. Én ennek tudom be a közerkölcsök alakulását is. A nagyszülőknek igenis komoly szerepük volt és van (lehetne) ma is, ha folyamatosan jelen van a gyerekek nevelésében. (Nálunk úgy alakult, hogy Anyukám velünkélt és azt mondta, hogy a tiétek a felelőséggel való szeretet és én már felhőtlenül szerethetem Őket. Nagyon komoly problémának látom, hogy az Egyházak -helyesen szerepet vállalnak az oktatásban, bizonyos szociális területeken-nem elég hangsúlyosa vannak jelen az idősekkel betegekkel való gondoskodásban. A földi életünk végén van a legnagyobb szükség a lelki gondozásra. A havi 1 alkalom amikor az atyák megláttogatják a időseket betegeket kevés. Nem tudok olyanról, hogy lenne egyházi fenntartásban ápolási osztály,(sajnos nagyon sokan kényszerülnek ilyen intézménybe várni az átköltözést, mivel az egyházi öregotthonokba is nagyon nehéz bejutni) ahol folyamatosan jelenvan a pap.
Hiányolom,hogy a hirdetésekben nem hallom, illetve csak nagyon ritkán az Atya hozzátartozóiért végzett szándék megjelenését. Tudom ,hogy mennyire csökkent a hívek részéről is a szándékra végeztetett (élő, vagy elhunyt hozzátartózóért) liturgia. Pasztorációs jelentőségét is látom, mint példa ha az Atya a család problémáinak megoldásához ilyen módon is kéri a jóságos Isten segítségét.
Gyerekkoromban erre nagyon jó példák voltak, amikor a szándékot megfogalmazták nyilvánosan de a szándékkérő anonim maradt, "egy adakozó szándékára" került a hirdetésbe. Gyakorlat volt a tisztítótűzben szenvedő lelkekért mondatot litugia. a közelmúltban amikor ezt felvetettem egy Atya előtt teljesen ismeretlen volt számára. Régen falvakban az emberek mindenért közösen imádkoztak, sajnos ma már ez az összetartó erő is eltünőben van. A közel múltban megélt kastasztrófákra is nagyobb hansúlyt kellene fektetni az Istenhez való kapcsolatunkra. A függőségünk a kiszolgátatottságunk és a tehetetlenségünk megjelenik, de főképp a nem gyakorló keresztény emberek ezen túl már nem láttnak, és feléjük volna fontos a mai technikák használatával eljuttatni a feltételek nélkül szerető, gondoskodó törődő, megbocsájtó, türelmes -és még sorolhatnánk a tulajdonságokat- Isten üzeneteit ezekben a megpróbáltatásokban is. Nem az épp embernek van szüksége orvoslóra, hanem a nagy betegnek"
Elnézést a hoszú gondolatokért, de ezek már évek óta foglalkoztatnak.
Nagyon sok szeretettel: Édesanya és Nagymama
Kedves Édesanya és Nagymama!
Nagyon egyetértek a gondolataival. Sokat kell tennie az Egyháznak ezen a téren is. Hála Istennek, a Család Éve is ezt szorgalmazza. Nekünk, görögkatolikusoknak március 5-én, Nagyböjt előtti szombaton lesz egy nagyszabású megbeszélésünk, mit is tehetünk a családokért, illetve a családokkal közösen. Oda várjuk a görögkatolikus családokat gyerekekkel, nagymamákkal, nagyapákkal együtt.
Nagy ajándéka még ennek az évnek, hogy több helyütt megjelenik a házigondozó szolgálat az egyházközségeknél. Ez kettős haszon, mert többeknek munkalehetőséget is ad, ugyanakkor sok rászorulót hamarabb és hatékonyabban el tudunk érni.
Abban biztos vagyok, hogy a papok mindig imádkoznak a családtagjaikért, csak ma már valóban nem szokás hangosan mondani ezeket a szándékokat.
Minden Szent Liturgia végtelen erejű, ha bámilyen szándékot beleveszünk, az nem szorít ki onnan másikat. Imádkozzunk a három nemzedékes családokért!
Kedves Lelkiatya!
Érdeklődnék, hogy lehetséges-e templomi esküvő megkötése, az esetben, ha már házasok vagyunk? Polgári esküvőt kötöttünk 10 éve, és most szeretnénk ezt megerősíteni, egyház színe előtt.
Igen, lehetséges. Forduljanak bizalommal a parókus/plébános úrhoz.
Kedves Lelkiatya!
Vallását gyakorló görögkatolikus vagyok, aki hosszabb ideje foglalkozik festészettel. Ikonokat is festek belső késztetésre, vagy ha pontosabb akarok lenni, sugallatra. A legutóbb a budapesti Duna-szenteléskor éreztem erős késztetést, hogy megfessem az ott látottakat. Leginkább az ikonokon látott ábrázolásmóddal szeretném ezt megalkotni, de nem tudom, nem követek-e el ezzel szentségtörést. (Bármennyire is szakrális témát dolgozok fel, nem szenteket, vagy Krisztus arcmását ábrázolnám.)Mivel nem vagyok egyházilag képzett szakember, az Ön segítségét kérem: alkalmazhatom-e a rubljovi technikát, vagy inkább más módon ábrázoljam a számomra oly megkapó jelenetet?
Köszönettel:
Ikonfestő
Kedves Ikonfestő!
Fontos kérdést tett föl. A válasz rá teljesen világos.
Egészen más egy ikon és egészen más egy élmény vagy egy látvány hatására megfestett egyéni kép. Ez utóbbi emberi alkotás, az ikon pedig az Egyház tanításának, igehirdetésének, megszentelő munkájának eszköze. Semmiképp sem szabad keverni őket.
Az ikonfestő pontos szabályok szerint dolgozik. Ha attól eltér, súlyos vétséget követ el. Még akkor is, ha tudatlanságból teszi. Éppen ezért alaposan utána kell néznie, tudnia kell, hogy egy-egy ikont hogyan kell ábrázolni, arról az Egyház mit tanít. Különben nem ikont festene, csak valami hasonlót.
Az ikon nem a jelenetet vagy személyt ábrázolja, hanem annak - eseménynek vagy személynek - a mennyei vetületét. Ez által, vagy őáltala van lehetőségünk bepillantani a Mennyek Országába.
Az egyéni kép az egészen más. Az saját maga kifejeződése, egy élmény megragadása. Nem lesz belőle szent kép, de ön a lelkiélményét sokakkal megoszthatja általa.
Azt szeretném kérdezni, hogy mikor jelenik meg a teljes Filokália magyar fordításban?
Sajnos, ezt nem tudom megmondani. Nagy tervek vannak, volt már tárgyalás a fordítói, szerkesztői munkák kiosztására, erről hallottam. De egyelőre nem tudok érdemi előrehaladásról. Adná Isten, hogy minél hamarabb megjelenhessen, ám félő, hogy még éveket kell erre várni.
Kedves Lelkiatya!
Egyik kedves ismerősömmel beszélgettem ma, előjött a hivatás téma és rádöbbentem egy olyas valamire, amit azelőtt nem gondoltam volna. Azt tudtam meg, hogy állítólag a görög kispapoknak meg van szabva, hogy mikortól lehet barátnőjük. Meglepett, hogy van ilyen szabály és ha jobban belegondolok, érthető. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy az is meg van határozva, hogy mikortól udvarolhatnak? Vagy nem is beszélgethetnek lányokkal?
A keresztfiam játszik a papság gondolatával, de neki van barátnője. Ha felvételt nyer esetleg, akkor ott kell hagynia a párját? Kérdéseimre a választ köszönöm! P. István
Kedves István!
Azt hiszem, nincsen ilyen kifejezett szabályozás, inkább csak iránymutatás, hogy az ifjaink a hivatás kezdeti időszakában ne az udvarlással foglalkozzanak, hanem a lelkiélet alapjainak lerakásával. Az semmiképp sem állja meg a helyét, hogy nem beszélgethetnének lányokkal. Hiszen mindig jelentős szerepet kapnak az ifjúsági zarándoklat, a Damján-tábor de még a bálok megszervezésében is. Véletlenül tudomásomra jutott, hogy az illemtan oktatásuk gyakorlati részében szereplő feladat, hogy egy-egy bálon minél több leányt megtáncoltassanak. Nekem tetszik ez a gondolat, mert arra készteti őket, hogy foglalkozzanak másokkal, és még szórakozás közben is ne csupán a saját érdekeiket kövessék. (Igaz, nem is olyan nagy áldozat a lányokkal táncolni.)
Az Istentől megérintett szíve legyen a helyén, akkor helyén kezeli majd ezeket a dolgokat is.
Kedves Lelkiatya!
Mi az a "jó felelet", amit majd adnunk kell, amikor a bűneinkről számonkérnek bennünket halálunk után? Az egyik atya azt mondta, hogy ott már a bűneinket nem lehet megmagyarázni, mismásolni, elsumákolni, hiszen ott pontosan tudnak mindenről, egyszerűen kegyelemért kell könyörögni, csak ez lehet a jó felelet. Így van?
Ha most meg tudnám mondani, mi az a "jó felelet", akkor egyszerűen föl kellene írni egy papírra, jól megjegyezni, és amikor kell, akkor kimondani. Ezesetben pedig ki lehetne törölni a naponta többször mondott énekelt ekténiákból ezt a mondatot.
Mivel nem olyan könnyű megtalálni ezt a választ, ezért könyörgünk érte olyan gyakran. Egész életünk lesz egyébként majd ez a felelet. Minden tettünk benne összesűrítve. Nem csak a bűnök, hanem az erények is.
Mégsem vélhetjük, hogy attól függően bíráltatunk majd el, hogy melyik szín, a sötét vagy a világos lesz benne az uralkodó. Nem az életünk egyenlegét veszik számba - legalábbis, én így gondolom - hanem azt az utolsó pillanatot, a számonkérés pillanatát, azt az utolsót, ami igazából az első lesz az igazi, a meg nem szűnő, az örök életünkben. Az első, amikor szemtől szemben állunk az Úrral. Az akkori állapotunk, a Vele való kapcsolatunk fog számítani. S az ítéletet - mint mondják az atyák -, nem is a Bíró, hanem mi magunk fogjuk kimondani.
De mit kell akkor mondanunk???
Egész életünkön át készüljünk rá, egyetlen pillanatot sem kihagyva ebből a készületből, s akkor, az utolsó..., az igazi életünk első pillanatában tudni fogjuk, mit kell mondani.
Persze, vélhetően nem lesz más akkor sem, mint most, az itteni életünkben. Nem vár tőlünk akkor sem mást, mint amire most tanít bennünket az Egyház, amit mindig szoktunk mondani a liturgiában, valamiképpen akkor is ugyanezt kell majd mondanunk, kiáltanunk: Uram, irgalmazz!
Kedves Lelkiatya!
A napokban nagyon kiborultam lelkileg, elment az életkedvem is. Írtam a lelkiatyámnak néhány levelet (1-2 soros E-mailek és sms-ek. Erre ma rám telefonált, hogy keressek mást, őt hagyjam békén (pedig apám is azt mondta, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot!), ne írjak neki és ne szóljak. Mert neki több testvére van és sok gyereke (ezt a mondatot legalább 5x üvöltötte a telefonba) és rengetegen járnak hozzá gyónni, nincs neki rám ideje, értsem meg, hogy ottvannak a testvérei és a gyerekei stb. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy jobb lenne ha római lelkiatyát keresnék, mert azt nem húzza le a családja. Mostmár megértem azokat az embereket, akik a papi cölibátus mellett vannak! Tényleg nem számítottam rá, hogy pont akkor csinálja ezt velem amikor totál mélyponton vagyok lelkileg és egy paraszhajszál választ el az öngyilkosságtól. Nagyon el vagyok keseredve. Ok, megértem, hogy neki a családjával kell (is kell) törődnie, de nem ilyen hozzáállás kéne és pont ilyenkor. Eljön majd az idő, amikor térden állva fog a koporsóm előtt bocsánatot kérni, de akkor már késő lesz!!!Voltak emberek akik így viselkedtek velem és azokat örökre "leírtam", ma már nem találkozom velük, teljesen kiestek az életemből. Számomra nem ér semmit a kereszténység és az egyházat is ott fogom hagyni! Ez többszőr nem fog velem megismétlődni az biztos! Gyerekkorom óta pokol az életem, nemkívánt gyerek voltam, akit mégis megtartottak. Aztán ott van a baj az öcsémmel és az apámmal. (A multkori leveleimben kifejtettem!) Jobb lesz mindenkinek, ha meghalok! Akkor már senkit se fogok "zaklatni" a leveleimmel! Azt is kikötöm, hogy ne pap temessen el!
Boldog új évet! Macika megint
Kedves Macika!
Életünk során többször kerülünk nehéz helyzetbe, elviselhetetlennek tűnő lelkiállapotba. Ilyenkor nem csak összesűrűsödnek a bajok, hanem ráadásul mi magunk is sokkal sötétebben látunk. Ez emberi gyarlóságunk velejárója. Természetesen ilyenkor roppant fontos az emberi segítség. Édesapját múltkoriban bölcs embernek mondtam, s pontosan ennek megfelelően tanácsolta, hogy keresse föl a lelkiatyját. Sajnos, ő ezúttal nem tanúsított kellő megértést. Hogy miért, azt nem tudhatjuk, de ember lévén nyilván őneki is megvolt erre a megfelelő indoka. Nem szabad elfelednünk, hogy lelkipásztoraink, lelkiatyánik is emberek, római vagy görög, katolikus vagy protestáns mind egyaránt. Ha elkeseredésében sok levelet, sms-t írt neki, bizonyára ez még inkább ingerelhette, és talán emiatt is válaszolt vissza türelmetlenül. Bevallom, velem is előfordult már ilyen, Isten bocsássa meg! Legyünk megértőek mi is a lelkiatyáinkkal, ha azt kívánjuk, hogy ők is legyenek megértőek velünk.
Javaslom, hogy mélyen gondolja át, gondolja végig, hogy, ha esetleg úgy érzi, Önt senki nem várta, senki nem akarta, az Isten, akinek a létét köszönheti - nem a szüleinek, ők csak közreműködők voltak - tehát az Isten mindenképpen akarta Önt. Azért ajándékozta meg az élettel. Célt és életutat is ajándékozott, s a feladatunk, hogy tévelyegve bár, botladozva ugyan, de ezt keressük, ezt építsük. Vannak nehéz és vannak könnyebb szakaszok ebben a keresésben, ebben az építkezésben.
Javaslom még, hogy e gondolat átelmélkedése után vegye számba azokat az egyéb ajándékokat, amelyeket az élete mellé kapott. De legyen nyílt, bátor és őszinte ebben a tekintetben! Ha esetleg kevés ilyet találna, vagy ne adj' Isten, egyetlenegyet sem, az csak a mostani sötéten látásnak az eredménye. Nagy hálátlanság volna nem észrevenni azt a rengeteg ajándékot, amelyet végtelenül szerető Istenünk mindnyájunknak adományoz. Kinek hogyan, kinek mit. S persze, ne feledje el meg is köszönni mindezeket.
Életünk egyik megoldása lehet, ha megtanulunk hálás szívvel élni, ha gyakoroljuk a hálaadást, ha minél gyakrabban élünk vele. Akkor ezek átsegítenek a mélypontokon is. Adjon Istenünk segítséget ebben Önnek!
Kedves Lelkiatya!
Legutóbb dr.Papp Miklós atya a tv-ben többek között a gör.kat. keresztvetésről beszélt.Sajnos én nem láttam csak az unokáim,s ők azt mondják,hogy az atya azt mondta,hogy nem a bal vállunkat kell megérinteni utoljára,hanem a szívünket.Kérem tegye már meg,hoy válaszoljon,hogy valóban így van-e.Köszönöm.
Valóban én is hallottam ilyen magyarázatot, hogy a szívünkhöz érve kell befejezni minden keresztvetést. Ez azonban inkább lelkileg értendő. Hiszen egyértelműen kereszt rajzolásáról van szó. Ahogy a pap kereszt alakban ad áldást, annak tükörképét rajzoljuk mi is magunkra. Vagy, ha magunk imádkozunk, akkor ugyanígy önmagunkra adunk áldást. Fizikailag a helyes rajz tehát a szabályos kereszt: homlokunkat, mellünket, jobb, majd bal vállunkat érintjük (római katolikusoknál előbb a bal, utána a jobb vállat), de lelki értelemben valóban mindezt a szívünkbe zárva kell értelmezni.
Kedves lelkiatya! Az iránt érdeklődnék, hogy egy latin rítusu diakónus segédkezhet e görög liturggián, teljes mértékben ismeri a szertartásokat, és tudja a dallamokat! Vagy legalább az evangéliumot énekelheti-e?
Minthogy a pap is csak saját rítusa szerint celebrálhatja a liturgiát, ugyanúgy a diakónus is. (Görög pap nem végezhet latin misét, és római katolikus pap nem végezhet görög Liturgiát, csak a Szentszék különleges engedélyével.) A rítusközi koncelebrálást nem ajánlja a jog, de megengedi. Ennek értelmében egy pap koncelebrálhat más rítusú liturgián, de csak a saját ordináriusa (püspöke) engedélyével és a saját rítusának megfelelő liturgikus öltözetben. Ennek mintájára mondható, hogy ha egy liturgián van diakónus, akkor egy másik rítushoz tartozó diakónus is szolgálhat vele együtt, de csak az ordináriusa engedélyével és a saját rítusú liturgikus öltözékben.
Kedves Lelkiatya! Nagyon köszönöm ismét a bölcs válaszát! Azt írta, hogy nem baj ha máshoz is járok gyónni-mondjuk gyakrabban-de lelkiatya csak egy legyen. Ezt a tanácsot kaptam az ortodoxoknál is. Nem a "bűnök szelektálása" miatt járnék 2 atyához (a bűneim nagyjából ugyanazok, nem tudom más hogy van vele, így nem titkolok el egyiktől se semmit!), hanem mert a lelkiatyám szórványban szólgál, a lakhelyemtől messze került, valamint azt kérte, hogy 2 havonta vagy félévente járjak hozzá. Félek attól, hogy ezek után rabolom az idejét, habár nagyon ragaszkodom hozzá, olyan, mintha az apám lenne, ezért sem hagynám ott, de újabban úgy érzem, hogy gyakrabban kell mennem, mert nagyon kiborultam lelkileg (ezt kevés ember érti meg, szomorúság gyötőr és "fázom lelkileg", ezt nem tudom mással magyarázni. Lehet, hogy még nem sikerült Istennel olyan szoros kapcsolatot kiépítenem és rendbe kell hoznom az évek óta hanyagolt lelkiéletem, volt, hogy csak évente mentem gyónni.) Ezen okokból árnék egy másik állandó atyához is, akiről tudom, hogy rendszeresen gyóntat egy kolostorban, így jobban tudnék rendszeresen járni. A pontos megoldást még én se tdom és imádkozom azért, hogy a lelkiatyám "szent-életű" legyen, mert szentembernek ismertem meg! A reverenda-kérdéshez csak annyit szólnék hozzá, hogy az "elmúlt rendszer itt is megtette a hatását". A lakásunkhoz közel lakik néhány idős, római katolikus pap, akik ha kilépnek az utcára, még véletlenül se vesznek nemhogy reverendát, de még papi inget és keresztjelvényt sem a gallérjukon. Tegnap is találkoztam eggyel, aki csíkos ingben, nyakkendőben és mellényben ment végig a templomban, még nem is látszott rajta, hogy pap. Idős emberekről van szó, akiknél beidegződött a világi öltözet hordása, elszomorodtam, mikor megláttam őket. Belegondoltam, hogy a görög lelkiatyám (a "szentember") soha sem megy sehova papi ing, colláré és kereszt nélkül. Már messzről is látszik, hogy pap! Nincs is világi ruhája, még a kabátja is fekete és a sapkája orosz papi sapka. A többiek példát vehetnének róla! Ezzel szemben a parókusunk pulóvert és farmert (totális világi öltözetet) hord az utcán, papi inget is csak nagy ritkán vesz föl-fiatal atyáról van szó-csak akkor ha bemegy a rádióba szerepelni. Nem ártana itt is valami szabályozás! Ma már nem olyan világot élünk, hogy egy papnak félnie kellene. Igazam van?
Üdvözlettel: Marika
Kedves Marika!
Javaslom - mint sokaknak -, hogy próbáljon meg havonta gyónni. Jót tesz a lelkének. Ha a lelkiatyját csak ritkábban tudja fölkeresni, nem olyan nagy baj, tartsa vele a kapcsolatot, ahogyan tudja. Egyébként érdemes a más papnál végzett szentgyónást azzal kezdeni, hogy megmondja, van állandó lelkiatyja, csak most idejött letenni a bűneit. Akkor a gyóntató pap is tudja, hogy a föloldozás mellett elegendő néhány lelki tanácsot adni, s nem lelkivezetésről van szó.
Tudja, van az életünkben, a lelkiéletünkben is mélypont, nehéz helyzet. S még az sem biztos, hogy mi okozzuk. Származhat a mi restségünkből is, de lehet alulról jövő támadás, vagy fölülről jövő próbatétel. Azzal nem érdemes sokat vesződni, hogy melyikről is van szó. A gyógyszere mindegyiknek ugyanaz: hűségesen kitartani az imádságban és a szentségi életben. A legnagyobb baklövés ilyenkor azon rágódni, hogy most milyen rossz nekem, töprengeni, hogy miért is van ez így. Ez sehova sem vezet. Az előrelépés lehetősége pedig mindig adott: Isten felé.
A papi öltözetről. Véleményem szerint sokat adhat, ha látják az emberen, hogy pap. De sokat árt, ha csak az öltözetén látják. Talán ez utóbbira gondolva öltözködnek némely papok (néha még szerzetesek is) egészen világi módon. De én is úgy látom, hogy többet segít - kifelé is, befelé is - ha személyünkön keresztül is láthatóvá tesszük az Egyházat.
Kedves Lelkiatya!
Azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy segítsen nekem keresni Hatvan város környékén egy Görög Katólikus templomot.
E környékre költöztem, de eddig még csak Római Katólikus misére tudtam elmenni, Lőrinci városában, mivel nem találtam a környéken Görög Katólikus Egyházat.
Előre is köszönöm! Erika
Kedves Erika!
Hatvanhoz legközelebb, mintegy 30 km-re, Gödöllőn van görögkatolikus közösségünk. A vezetője Sivadó János atya. Bizonyára szívesen fogadja Önt ő is és az életerős közösségük is. Címük: 2100 Gödöllő, Szőlő u. 18. I/6. Tel.: (28) 423-837 ; emil: sivado.janos.lelkesz@gmail.com
Dicsértessék a Jézus Krisztus és Áldás Békesség! Reformátusként kereszteltek és úgy is nőttem fel, nálunk nem létezik a gyónás. A Bibliából levezetve egyetértek a gyónással a gyakorlattal még ha nem teljesen tartom szentségnek illetve ebben a kérdésben bizonytalan vagyok. A kérdésem az lenne, hogy ilyen esetben gyónhatok-e?
Sajnos nem. Ahhoz, hogy valaki a szentségekben részesüljön, a bérmálás szentsége is szükséges. A Szentlélek kegyelme nélkül semmitsem tehetünk.
Ugyanakkor javaslom, hogy legyen lelkivezetője, még ha nem is gyónhat meg. A lelkivezető sokat tud segíteni Önnek azzal, hogy meghallgatja és tanácsokat ad. Lelkivezetője, természetesen, lehet református is. Föloldozást azonban csak katolikus (és ortodox) pap adhat katolikus (és ortodox) hívőnek.
Kedves Lelki atya!
Az index-es felvételen Fülöp püspök atya a kereszténység tréfás oldalát is megmutatja - véleményem szerint bohóckodás nélkül, hitelesen.
http://index.hu/video/2011/01/06/matol_szentelt_viz_folyik_a_dunaban/
(0.45-töl 01.00-ig és 3.00-tól) Szerintem ez fontos, söt valószínüleg ezt a stábot megdöbbenti egy kicsit pozitív értelemben - nem véletlenül adják le az anyagot.
Jézus Krisztus is több humoros dolgot tesz az evangélum tanítása szerint. Nagy önbizalom és "ráhagyatkozás" jellemzi ilyenkor - nem érdekli, hogy "ha és akik félre akarják érteni", félre értik.
Azt szeretném kérdezni, hogy voltak olyan alkalmak, amikor akár prédikáció vagy valamiféle liturgia közben valamit sikerült humorral megoldani? És esetleg olyat is amikor nem? L?tott-e esetleg valamiféle különbséget a hozzáállásában, vagy egszerüen mindkét esetben csak a körülmények hozták úgy? Kérhetjük-e a Szentlelktöl a jó (!) humor ajándékát, és hogyan?
Nagyon köszönöm!
Úgy tudom, XXIII. János pápa volt az, aki mindennapi imájában egy csepp humort is kért. Föl is vidította a környezetét. A humor abban is segít, hogy ne vegyük magunkat túlságosan komolyan. A gőgös ember nem ismeri, nem érti a viccet. Következésképp az igazi humor segít az alázatban is. De csak a tiszta, egyszerű derű. Nem humor az, amin nem tud mindenki fölszabadultan nevetni. Ha valaki kimarad belőle (nem azért, mert nem érti a poént és meg kell neki magyarázni), hanem, mert ellene irányul, nos, ezt nem lehet humornak nevezni, ez inkább kegyetlenség. Ezt azért mondom, mert sajnos, erre számtalan példa adódik.
Prédikációban? Ott kevésbé van helye, mert elveheti a tartalom komolyságát. Persze, lehet alkalmazni, ha nem öncélú, ha valóban segíti a megértést. Egyik paptestvérünknek sziporkázó képessége van hozzá. Aki ismeri, már tudja is, hogy kire gondolok. Ha viszont valaki csak azért dob be egy-egy viccet, hogy a hallgatóit megnyerje vele, az már el is árulta magát, hogy a saját tanúságtételét nem tartja eléggé vonzónak.
Előadásokban, beszélgetésekben azonban kifejezetten üdítő, ha valaki tudja alkalmazni. Hogyne lehetne kérni ezt a másokat is gazdagító ajándékot.
