Kedves Lelkiatya!
Korábbi válaszaiból kiderítettem, hogy nem támogatja a szerelmes, de nem házas párok együtt alvását.
Az lenne a kérdésem ennek ellenére, hogy elfogadhatónak tartja-e az együttalvást abban az esetben, ha a fiataloknak nem áll szándékukban a nemi egyesülés?
Illetve akkor, ha mások ("felügyelők") jelenlétében teszik azt?
Igen, ezt megerősíthetem, hogy nem támogatom. Még akkor sem, ha nagy elhatározást tesznek, hogy tartózkodnak a nemi egyesüléstől. Azt hiszem, korábban is azt írtam, hogy nem érdemes játszani a tűzzel. Ha nagyon közel kerül hozzá az ember, könnyen megégetheti magát. Lehet, hogy egyszer sikerül megállni, de nem biztos, hogy itt meg is áll a dolog. Ha már egyszer együtt aludtak, akkor nagyon szeretnének máskor is, hisz annyira jó. Elhiszem. De mondom, nem veszélytelen. Meg aztán az együtt alvásnak szintén nagyon szép következménye az együtt ébredés, s kézenfekvő következménye a reggeli tevékenységek együttes végzése. Ezek is már mind olyan dolgok, amelyek az egybekelés, tehát a házasélet gyönyörű elemei. Ne lopkodjuk ki belőle előre ezeket sem. Minél tartózkodóbbak a fiatalok egymással a testi közeledés terén, annál szebb és tartósabb lesz majd a házasságban a testi kötelékük. Érdemes várni, ezekre a csodálatos ajándékokra készülni, s nem idő előtt behabzsolni. A "felügyelők" jelenléte, gondolom azt jelenti, hogy a szülők is a közelben vannak, nincsenek egyedül a fiatalok. Régen azt mondtam, még csak ne is aludjon a legény a lányos házban. Most is ezt mondom, de ha mégis, akkor is mindenképpen külön szobában.
Tisztelt Lelkiatya .A görögkatolikusoknal hány éves korig lehet papnak menni? Ha valakiben 30 éves kor felett jön az elhivatottság érzése mit lehet tenni ebben a helyzetben! Válaszát köszönöm!
Üdvözlettel : Levente
Kedves Levente!
Azt tanácsolom, hogy keresse föl bátran a lakhelye szerint illetékes püspököt, és vele személyesen beszélje meg a dolgot. Ebben a korban már elég kicsi az esélye, hogy valaki pappá lehessen, hiszen annak feltétele a szeminárium elvégzése. Család mellett ez lehetetlen. Nem családos illető esetében sem könnyű dolog. Ezzel együtt is sok mindenre van lehetőség Krisztus egyházában, ezért javaslom, hogy keresse föl a püspök atyát. Családos emberek közül vannak viszont olyanok, akik már megbízható egzisztenciával rendelkeznek, és elvégzik a megfelelő teológia tanulmányokat, hogy az adott közösségnek állandó diakónusává váljanak. Ehhöz természetesen az adott helyi közösség és annak lelkipásztora is hozzá kell, hogy járuljon. Még annyit kell hozzátennem, hogy a mi egyházunkban mindez csak görögkatolikus személyeknek lehetséges.
Kedves Lelkiatya!
Egyik barátommal azon gondolkoztunk, hogy Jézusnak voltak-e testvérei? A Bibliában gyakran lehet olvasni, hogy "testvéreivel", "testvéreim" szóhasználatot. Szerintem ez csak átvitt értelemben használták.
Köszönöm válaszát.
Világos dolog, hogy nem voltak. Legalábbis édestestvérei bizonyosan nem, hiszen Máriának, az édesanyjának ő volt az egyszülött gyermeke. A Szentírásban találunk rá utalást, hogy Jézusnak voltak testvérei, amit az adelfosz szóval jelölnek. Ez azonban - mint olykor a magyar nyelvben is - nem csak a közvetlen édestestvért jelöli, hanem a tágabb értelemben vett rokoni kapcsolatot is. Jakabot a Szentírás is és az ősegyház hagyománya is úgy tartja, hogy ő Jézus testvére. Minden bizonnyal valamilyen rokonságban voltak, de nem lehet tudni, hogy pontosan milyenben. Vannak feltételezések, hogy esetleg József özvegy volt, és az első házasságából való személyeket jelölik a szövegek Jézus testvéreinek. De ez is csak egy megoldási kísérlet, nincsen rá bizonyíték.
Két kérdésem lenne az idézett linkek tartalmával kapcsolatban, mindkettő a szentségek kiszolgáltatását érinti. 1. Az első forrásban azt írják, hogy az Orosz Orthodox Egyház nem fogadja el a szakadárok szentségeit, még a keresztségüket sem. Ezt nem tiltják az orthodox kánonok? 2. Az orosz szinódusi közlemény szerint a Konstantinápolyi Egyházban döntés született arról, hogy papoknak kiszolgáltathatják a második házasságot. Ez valóban olyan súlyos probléma, mint ahogy azt a szinódusi atyák vélik? Mennyiben fogja ez nehezíteni Konstantinápoly Rómával való kommunikációját, ahol a szentelés utáni házasságkötés még a diakónusok számára is meg van tiltva?
A címeket nem idéztem, de a kérdés mások számára is érthető így is. Úgy sejtem, azt nem tiltják az ortodox kánonok, hogy a szakadárok szentségeit ne fogadják el. Épp ellenkezőleg, ez különösen is jellemző rájuk. Különben nem hozott volna az Orosz ortodox egyház ilyen döntést. Inkább az a kérdés, hogy kit tekint szakadárnak. Az viszont valóban nagyon súlyos tény, mindnyájunknak hatalmas fájdalom, hogy kimondták a szentségi különválást, tehát a konstantinápolyi pátriárkát és egyházát szakadárnak tartják. Ez valóban nagyon súlyos.
Hogy a másodházasság engedélyezése mennyire érinti a Rómával való kapcsolattartást, ezt nem tudom. Nem hiszem, hogy nagyon közelről érintené, hiszen a katolikus egyházban ilyen jelenség egyáltalán nincsen, hogy papoknak a házasságát hogyan rendezzék.
Ugyanakkor én is fölteszek magamnak egy kérdést. Miért érdekel ez bennünket annyira? Tény, hogy nagyon súlyos dolgokról van szó. De vajon mi meg tudjuk ezt oldani? Tudunk ezen a helyzeten segíteni? Ha csak a kíváncsiság vezet, akkor az nem jó tanácsadó. Ha az értük való imádság miatt foglalkoztat ennyire, akkor azt megértés nélkül is végezhetem.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya!
Hívő görögkatolikusnak tartom magam és kifejezetten szeretem a Liturgiánk és szertartásaink dallamvilágát. Ezért is tartom mindig fontosnak azt, hogy bármerre is járok az országban el tudjak jutni az adott település, város görögkatolikus templomába, kápolnájába, hogy részt vegyek a vasárnapi Liturgián, esetleg vecsernyén. Ehhez kapcsolódna két kérdésem is. Az első, hogy miért van az, hogy több dallama is van a Liturgiának? Nem rég jártam ismét a debreceni székesegyházban és teljesen máshogy énekeltek, mint amit én megszoktam a saját templomunkban. Ennek mi lehet az oka? Így nehezebben tudtam énekelni és el is szégyelltem magam, hogy nem tudtam együtt énekelni a hívekkel, akik láthatólag már ismerték ezt az újdonságot.
A másik kérdésem pedig sokkal inkább szakmai ártalom. Énektanárként mindig is fontos volt számomra, hogy olyan legyen a kántor, hogy tudjak vele együtt énekelni és ő tényleg vezesse az éneket. Sajnálatos módon nagyon sokszor tapasztaltam azt, hogy nincsenek meg ezek a karizmatikus kántorok. Mi alapján választják ki a kántorokat?
Válaszát előre is köszönöm
János
Kedves János!
Meglep, amit debreceniként ír. El nem tudom képzelni, mit énekelnek a debreceniek teljesen máshogy, mint más templomokban. Régebben általában arra volt panasz, hogy szinte minden templomban más-más volt az ének, nagyon sokféle dallamváltozat élt. A Szent Atanáz Főiskolán működő kántorszak egyébként nagy erőfeszítéseket tesz, hogy ezeket a dallamváltozatokat feldolgozza és megőrizze. Vannak közöttük értékesebb és kevésbé értékes dallammotívumok. Általában mindenki a sajátját tudta, s ha elment más helyre, akkor próbált igazodni az ott énekelt változathoz. Budapesten vagy más szórvány helyen nem kevés feszültség volt abból, hogy melyik vidék, melyik parókia dallama legyen a kialakult új helyen az uralkodó. Nagyjából az döntött, hogy ki képviselte erőteljesebben a saját gyakorlatát. Mára már ez a szórvány közösségekben nagyjából megoldott, legalábbis nem jelent akkora feszültséget, mint korábban.
Ugyanakkor állandó változásban is van az énekkultúránk. Az említett zenei szak munkájának része az is, hogy minél szebb legyen a magyar görögkatolikus liturgikus ének. Nagy gondot fordítanak az egyes kántorok helyes énekvezetésének kialakítására, pontosan azon elvek alapján, amit Ön is említett. Tény azonban, hogy a sok erőfeszítés ellenére még mindig sok olyan kántorunk van, aki nem mindig figyel kellő mértékben a jelenlevő hívekre, nem tudja, vagy nem akarja őket figyelembe venni. Holott nyilvánvaló - Önnek ebben teljesen igaza van -, hogy éppen az a feladata, hogy a hívek énekét, imádságát segítse. Ugyanakkor lehetnek új dallamok is, vagy régen használt, de újra elővett énekek, amelyeket érdemes neki is, a híveknek is megtanulniok, hogy még szebb, még értékesebb legyen a liturgiánk.
Kedves Lelkiatya!
Volt még egy olyan dogma a szeplőtelen fogantatás tanán kívül az Egyházban az I. Vatikáni zsinat előtt, amelyet nem az egyetemes zsinat, hanem a pápa önhatalmúlag hirdetett ki? Ha jól gondolom, addig, amíg a pápai tévedhetetlenséget nem fogadta az I. Vatikánum, a híveknek nem kellett volna feltétlenül elfogadniuk a szeplőtelen fogantatás dogmáját tévedhetetlen tanításként, mert a pápa hirdette ki, akinek a megnyilatkozásáról akkoriban még nem lehetett tudni teljes bizonyossággal, hogy tévedhetetlen. Nem volt ez IX. Piusz részéről visszaélés a pápai hatalommal, hogy egy olyan bizonytalan joggal élt, amiről még nem döntött a zsinat? Honnan tudta előre, hogy a szent zsinat tévedhetetlennek fogja tekinteni az "ex chatedra" megnyilvánulásokat?
Nem tudom. Erre a kérdésre már nem tudok válaszolni. Én nem akadok fenn ilyen dolgokon, és nem is feszegetem ezen a téren a miérteket, mert értelmetlennek tartom. Az, hogy az Istenszülő szeplőtelen, a Keleti Egyház is kezdetektől vallja. Ennek tételszerű kimondása nem hozott semmi újat. Nem hiszem, hogy a pápa visszaélt volna a hatalmával, amikor ezt kimondta. De én nem értek hozzá, úgyhogy ezt ne tekintse válasznak, csupán tudatlanságom megvallásának.
Kedves Lelkiatya!
Válaszában írja, hogy az érvénytelenség fogalmát nem alkalmazhatjuk József és Mária "házassági kapcsolatára" annak későbbi volta miatt. Ennek kapcsán felmerült bennem a kérdés, hogy akkor miért alkalmazhatjuk a tévedhetetlenség dogmáját (I. Vatikáni zsinat, 1869-1870) IX. Piusznak egy azt megelőző kijelentésére, miszerint Mária mentes volt az eredeti bűntől (Ineffabilis Deus, 1854)? A pápa "ex chatedra" nyilatkozott még azelőtt, hogy erre az egyetemes zsinat felhatalmazást adott volna számára... Persze a zsinat tanítását felfoghatjuk úgy is, hogy a pápa a kezdetektől birtokolta ezt a hatalmat, de jogi szempontból mégiscsak furcsa ez a megnyilatkozás. ..
A zárómondatával megelőzött. Természetesen az infallibilitás nem azt jelenti, hogy akkortól érvényes, amikor kimondták, s előtte nem lett volna az. Az Egyház számtalan dogmát fogalmazott meg, amelyek jóval megelőzték a tévedhetetlenség tanításának kimondását. Véleményem szerint jogi szempontból tehát ebben semmi furcsaság nincsen.
Kedves Lelkiatya!
Olvastam egy Filioque-val kapcsolatos kérdésre adott válaszát, amiben azzal érvelt e betoldás eltörlésével szemben, hogy nem lehet a gyakorlatot egyik napról a másikra megváltoztatni. Erre éppen az ellenkezőjére látunk példát a XX. század katolicizmusában: boldog VI. Pál pápa új misekönyve szakított a hagyományokkal és egy teljesen más struktúrájú (persze lényegét tekintve a régi misével azonos értékű), népnyelvnek is teret adó miseliturgiát vezetett be, mégpedig drasztikus gyorsasággal. Ezt az emberek 20-30 év alatt végül is elfogadták, persze ellenzők mindig is akadtak.
Nem gondolja a lelkiatya, hogy ez egy drasztikusabb változás volt az egyház liturgikus hagyományában, mintha visszatérnénk a betoldás nélküli Credo-hoz? Nagyobb zavart érezne a katolikus hívek közössége, ha két szóval kevesebbet mondanának a szertartásokon?
Itt kell egyébként megemlíteni még a "mindenkiért-sokakért" változást az alapító szavakban, amelyet a nyugalomba vonult Benedek pápa javasolt a püspöki karok számára. Ebben az esetben is jelentős szemléletbeli különbség van a két formula között, amit sokan sokféleképpen magyaráznak...
A római szentszék Filioque-kérdéshez való hozzáállásából az ember kissé úgy érzi, hogy itt semmiképpen sem gyakorlati akadályról van szó, hanem elméletiről, a változás útjában pedig a túlságosan konzervatív, nem megengedő teológus főpapok állnak, akik ebben a kérdésben a katolikus tanítás csorbulását látják.
Hasonló, kevésbé teológiai probléma a húsvét időpontja. Ferenc pápa beszélt egyszer arról, hogy bizonyos fajta megosztottságot jelent, hogy az "én Krisztusom csak a jövő héten fog feltámadni"... Javaslatot tett arra, hogy essen mindig ugyanarra a vasárnapra, ami ellentétes a niceai zsinat kánonjaival. Mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani, hogy elfogadjuk az alexandriai patriarchátus által számított húsvétnapot?! Mennyiben változtatna a tanításon és a hagyományon? A háttérben ugyanazok a főpapok állhatnak, akik a Filioque kérdés kapcsán említettem. Mit gondolok rosszul?
Első kérdésére azt mondhatom, igen. A másodikra pedig, hogy nem.
Olyan pontokat említ, amelyek általában nehéz helyzeteket teremtettek az Egyházban. Ilyen szempontból jól gondolja, hogy a Filioque-kérdés is ezek közé tartozik. Ugyanakkor nem minden itt említett nehézség azonos szintű és súlyú. A kicsit titokzatosan említett főpapok vélhetően nem mindenütt ugyanazok a személyek. Úgyhogy nem annyira személyektől, mint inkább helyzetektől függ, hogy mikor hogyan lép az Egyház, és azon lépéseknek milyen a befogadása. Természetesen személyek hozzák meg a döntéseket, és személyek azok is, akik így vagy úgy fogadják ezeket, de általánosítani ezek között egyáltalán nem lehetséges.
A Filioque-kérdés önmagában is sokrétű. Van görögkatolikus egyház, ahol ennek használata semmilyen nehézséget nem jelent, vannak teológusok, akik fenntartás nélkül elfogadják. Más helyeken, más személyek viszont nem. Az én személyes véleményem, hogy legalábbis Magyarországon még nem érett meg erre a helyzet. Már egy ideje jóval nyíltabban beszélünk erről mint, mondjuk néhány évtizeddel ezelőtt - én már ebben is fejlődést látok -, de azért a magyarországi hívek jó része ezen a változtatáson inkább megrökönyödne, mintsem közelebb kerülne általa a krisztusi igazsághoz. Előadásokra, tanulmányokra, ismeretterjesztő írásokra van szükség, hogy jobban elő legyen készítve egy ilyen változtatás.
Kedves Lelkiatya!
Az utóbbi időben eléggé magam alatt vagyok.Nem tudom,hogy lehet kiutat találni a helyzetemből.Minden próbálkozásom kudarcot vall.Napi szinten sírok,néha éjszaka is.Ahogy telik a nap rosszabb hangulatba kerülök.Egyfajta belső zaklatottság van bennem.Nullának érzem az életemet,se a magánélet nem jött össze,se a munka,a közeli családtagokkal se jó a kapcsolatom.Ezek nem átmeneti dolgok,szinte az egész életemet végigkísérik,persze nem mindig volt mindegyik jelen a rossz dolgokból,volt amikor azt mondhatom valamennyire jól mentek a dolgok.Dolgoztam is,a minkanélküliség is felőröl. Most az életemnek nincs egy működőképes területe sem.Úgy érzem nem bíom ezt az állapotot.Ha nem ebben a környezetben vagyok nem így érzem magam.Voltam néhány napos zarándokúton külföldön ott nagyon jól éreztem magam,de visszakellett jönni...és azonnal visszaestem ezkebe a dolgokba,a hétköznapi monotonitásba,családi problémákba.Minden nap ugyanolyan,már semmi jóban nem merek reménykedni,mert csak csalódok,a földre huppanok vagy két szék közé esek,amikor úgy látszik rendeződnének a dolgok.Felbukkan egy munkalehetőség vagy igérnek valamit utána semmi.Ez olyan mintha elhúznák előttem a mézesmadagot.Sokáig bennem élt a remény,hogy lesz jobb,de mostmár az is elhagyott.Imádkozni imádkozok,előfordul,hogy azt is hanyagolom,de a saját nehézségeimről,szükségeimről nem tudok beszélni Istennek,már sokszor elétártam és mégsem fordul semmi jobbra annak ellenére,hogy megteszem a tőlem telhetőt.Ez is nagy csalódás.Kezdek belefásulni mindenbe az ingyen munkákba,volontőrködésbe,ingyen hitoktatásba és újságcikk írásba.Ezek a helyzetemen nem javítanak.Ebből nem tudok saját anyagi biztonságot termeteni,függetlenedni,ellátni magamat.Ami a munkát illeti járok egy helyre takarítani,főzni abból csurran csöppen valamennyi.Szívesen elmennék innen egy időre,de ahhoz is pénz kell.Nem tennék kárt magamban,de sokszor kértem Istentől szólítson magához,mert ennek így nincs értelme.Ráasául egy több évig tartó hétvégi iskolát is fejeztem.Oda szerettem járni,de most hogy annak vége és semmi más új dolog nem lépett a helyébe ez is ürességet hagyott maga után.Olyan érzés ez mintha ezt az örömet is elvették volna tőlem.A környzetemebn ahol élek-kisebb helyiség nem tudok igazán kapcsolódni másokhoz.Azok a kapcsolatok üresek.Inkább azokról az emberekről szólnak.Hiányzik a minőséges időtöltés, kommunikáció,ami itt nem lehetséges.Mozgolódok másfelé is,de sajnos nem tudok állandóan ott lenni,mivel itt élek.Az a kevés belső erő ami bennem Istentől jön.Néha úgy érzem mélyen belülről minden jó lesz,de nagyon nem úgy állnak a dolgok. Ön mit tanácsolna ebben a helyzeeben?
Válaszát előre is köszönöm!
Tina
Kedves Tina!
Minden bizonnyal egymásra torlódtak a dolgok, s azért érzi annyira maga alatt saját magát. Az a belső érzés, hogy jobb lesz, nem hazug és üres képzelgés. Higgyen benne, kérje is Istentől lankadatlan, és persze, tegyen is meg mindent ezért. Az a gyanúm, hogy mivel ilyen sok kudarc érte, már a lelke is megsérülhetett, ami még nehezebbé teszi a dolgok helyes földolgozását. Úgy értem, most már még érzékenyebben veszi észre a rossz és kevésbé a jó dolgokat. Volt egy utazás, az jó, de utána annak is inkább az üresség érzete maradt meg. Volt ez a hétvégi képzés, s abból is az maradt meg inkább, hogy most már oda nem járhat. Két fontos tanácsom van. Az egyik, hogy mindenképpen keressen olyan embert, akinek ezeket elmondhatja, ha úgy tetszik, kipanaszkodhatja magát. Olyan személyre gondolok, lelkiatyára vagy lelki segítőre, aki egyrészt meghallgatja, másrészt segít feldolgozni ezeket a kudarcokat. Egyedül ugyanis ez senkinek nem megy. Ez volna a legfontosabb. Ez lehet akár egy pszichológus is, de csak akkor, ha jó szándékú, önzetlen, lehetőleg katolikus, de legalábbis keresztény vallású. Különben kicsi az esélye annak, hogy jó tanácsokat fog adni. A másik tanácsomat kicsit félve fogalmazom meg. Alighanem Önnek el kell költöznie egy másik helyre. Olyan sok rossz élmény köti már ehhöz a helyhöz, hogy még lelki segítséggel is nehezen fog tudni belsőleg elmozdulni, ha a külső nem változik.
S persze, ami a legfontosabb, imádkozzék hittel és folyamatosan éljen a szentségekkel, vagyis a szentgyónással, szentáldozással. Ezek olyan támaszpontok, amit a világ sehol sem tud kínálni. De hangsúlyozom, e hatékony eszközöktől is akkor várhatunk igazi segítséget, ha mi is megtesszük a szükséges lépéseket. Mondja ugyan, hogy már mindent megtett, de hiszen minden nap egy új lehetőség, minden helyzet kínálhat új utakat. Meg fogja találni, higgye el! Én is imádkozom ezért.
DJK Lelkiatya!
Mostanában alig ismerek önmagamra. Elköltöztem otthonról, alig járok be az egyetemre, helyette folyton bulizok. A fiúk terén is össze vagyok zavarodva. Érzem és tudom, hogy ez így nem jó, így igyekszem sokat imádkozni. Mégis, minden imádság után még jobban összezavarodom, pedig úgy érzem, hogy hallom Isten válaszát. Mit tegyek?
Már megtette a változáshoz az első lépést, hogy írt. Tehát szeretne változtatni. Kell is, mert így nem maradhat az élete. Legjobb, ha fölkeres egy papot, bárkit, aki elérhető, és vele beszéli meg, hogy mi is juttatta ide. De már előtte imádkozhat ezért, kérje Istent, hogy emelje ki ebből a gödörből. De mindenképpen szüksége van egy külső segítségre is, ezért javaslom, hogy keressen föl egy atyát és beszélgessen el vele.
Kedves Lelkiatya!
Az egyik kérdezőnek - aki ún. szentjózsefi házasságban él - azt válaszolta, hogy idézem: "Annyira, hogy még érvénytelen is a házasság, ha egyáltalán nem létesült közöttük testi egyesülés, jogi kifejezéssel: nem történt "elhálás". "
Ezek szerint Szűz Mária és Szent József házassága érvénytelen volna?
Üdvözlettel László
Természetesen. De nemigen mondhatjuk, hogy csupán az "elhálás" hiánya miatt. Kapcsolatuknak ezt a részét tiszteletből nem szoktuk feszegetni. Nyilvánvaló, hogy nem volt közöttük házastársi kapcsolat, hiszen a hagyomány Máriát egyértelműen szűznek tartja a szülés előtt, alatt és utána is. Erre utal az Istenszülő ikonokon a három csillag Mária homlokán és két vállán. De nem is házasodtak össze, mivel Józsefet mindig csak Mária jegyesének mondjuk. József pedig nyilvánvalóan csak nevelőapja Jézusnak. Mindazonáltal az "érvénytelenség" kifejezést sem alkalmazhatjuk kettejükre, hiszen az egy jóval későbbi, keresztény jogi fogalom.
Kedves Lelkiatya! Érdekes, amint párhuzamba hozza a pápa hallgatását Jézus vádlói előtti szótlanságával. Azóta Viganó érsek újabb nyílt levelet adott közre, amiben erre a képre is kitér...
Ez az érvelés nem meggyőzőbb a "mártír hallgatás" logikájánál?
Mint korábbi válaszomban is írtam: én nem tudom megmondani, hogy ennyire nehéz helyzetben mit kell tennie a pápának. S hozzátettem, hogy nem is érdemes azon töprengeni, hogy milyen tanácsot adjunk neki. Mindig csak részleteket ismerünk és látunk, s azok alapján aligha lehet megtalálni és kimondani a teljes igazságot. A múltkori válaszomban arra is fölhívtam a figyelmet, hogy a bejelentés időzítése - ami, persze, szintén csak az ügy egyik részlete - számomra egyértelműen azt igazolja, hogy itt nem nagy igazságkeresés és őszinte tényfeltárás a cél, hanem az emberek megzavarása, a lényegről, az igazi krisztusi üzenetről való figyelem elterelése. Hangsúlyozom, pusztán a bejelentésnek a gyönyörű világtalálkozóra való időzítése miatt gondolom ezt. A másik megfontolásom, hogy eleve furcsa, ha egy magas rangú egyházi vezető a sajtónyilvánosság eszközét használja arra, hogy az igazát bizonyítsa. A sajtó, mindnyájan jól tudjuk, nagyon sokszor torzít, ferdít, hazugságokat terjeszt, s ami a legveszedelmesebb, manipulálni tudja nagy tömegek véleményét. (Van sajtóorgánum, amely nem ezt teszi, de igen kevés!) Lehet azt gondolni, hogy szegény bíboros atya már nem talált mást, mert mindig elhallgattatták, s ezért volt kénytelen ezt az eszközt választani, de az biztos, hogy ez is éppen annyira árulkodó. Mint jól tudhatta, ezzel a lépésével az egész világot teleszórja a vádakkal, amelyek őt igazolni látszanak - szép érveléseket is használ - az egyház legfőbb vezetőjét pedig bemocskolják. Sehogyan sem találok mentséget az ilyen egyházat támadó, híveket hitükben gyengítő magatartásra. Minden bizonnyal a főpapok körében is történnek súlyos vétségek, felelőtlenségek, tévedések, a nehéz helyzetek rosszul kezelése, stb. Ezt a magatartást sem tudom védeni, de hála Istennek, nem is feladatom. Minthogy egyikünknek sem az. Ha már minden áron bűnöket akarunk látni, akkor nézegessük inkább a magunkét. Arra fordítsunk figyelmet és energiát, hogy az egyháznak azon a részén, amit mi képviselünk, minél kevésbé legyen jelen a bűn. Ennek az esetnek számomra leginkább ez a tanulsága.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Tisztelt Lelkiatya!
Az elmúlt időben egy beszélgetés révén, az egyik ismerősöm azt álította, hogy II.János Pál pápa a közelkeleti látogattása alatti találkozóján az egyik iszlám imámmal azt álította - azt mondta, hogy a mohamedánok, zsidók és a keresztények ugyan azt az Istent imádják. Igaz minnyájan egy Istent imádnak de tudomásom szerint a mohamedánok képe az Istenről eléggé eltér a mi keresztény felfogásunktól, mert a mi Istenünk már mint a keresztényeké rendkívül jóságos, végtelenül szerető, és szavakkal kifejezhetetlen, hogy mennyire irgalmas és mág sorolhatnám a jó tulajdonságait viszont za Allach bosszuáló, a muzulmán kötnyezetből kikerült mohamedánnak kötelező "MINDENÁRON" terjeszteni a hitét. Szerintem ez összeegyezhetetlen a keresztények Isten képével. Arra lennék kíváncsi, hogy az ismerősöm álítása valós e vagy csak egy fajta megyarázkodása az ő úgynevezet ekomenikus keresztény világnézetének. Mostanáig nemsikerült rákutatnom arra, hogy valójában mondott e ilyet a pápa. Hozzá teszem nehezen tudom elképzelni. Válaszat előre is nagyon szépen köszönöm.
Mély tisztelettel - Dicsőség Jézus Krisztusnak!
István
Kedves István!
Önnek igaza van abban, hogy a muzulmán hit szerinti Isten-kép nagyon eltér a keresztény tanítástól. Az egyik leglényegesebb különbség, hogy ők nem ismerik a Szentháromságot, amelynek titkát mi is csak a kinyilatkoztatásból ismerhettük meg. Ráadásul bennünket azzal vádolnak, hogy mi három istent imádunk, ami eleve képtelenség, s arról árulkodik, hogy egyáltalán nem értik a mi Isten-képünket. Egy kedves történetet mesélt el egyszer Barsi Balázs atya. Az egyik hittanosa azzal állt elő, hogy ő tudja, miért nem lehet több Isten, csak egy. ??? "Mert nem férnének el" - mondta. A gyermeki elme már fölfogta, hogy Isten nem lehet csak egyetlenegy, az Abszolútum, a Teremtő. Ahogy a Biblia mondja is több helyen "Rajtam kívül nincsen más Isten." (pl. Iz 45,5.6.18.21) Ez azt is jelenti, hogy mindaz, aki az egy Istent imádja, bárhogy is nevezi, bármilyen elképzelése van róla, az ugyanazt az egyetlen élő Istent imádja, hisz mást nem is lehet. Azt nem tudom, hogy Ferenc pápa erről hol s mikor nyilatkozott, de ha azt mondta, hogy a muzulmánok ugyanazt az Istent imádják, mint mi, keresztények, akkor ezzel csak egy egyszerű és nyilvánvaló tényt mondott ki, nincsen benne semmi különös.
Még azt is érdemes ennek kapcsán meggondolni, hogy nyilvánvalóan a kinyilatkoztatás alapján sokkal többet megtudhatunk Istenről, sokkal közelebb kerülhetünk hozzá, mint a nem keresztény vallások tanítása vagy filozófiai bölcselkedés útján, de azért tudunk kell, hogy egyikünk Isten-képe sem lehet sohasem teljes és tökéletes.
Krisztusban szeretett Lelkiatya!
Miért kéri Jézus több esetben is, hogy akit meggyógyított ne beszéljen erről? Ehhez hasonlóan mikor felismerik, hogy Ő a Messiás, akkor is ezt kéri. Lehet, hogy arra utal ezzel, hogy a gyógyítás és lelki belátás mindig az adott személynek, közösségnek szól?
Válaszát köszönve: Kinga
Kedves Kinga!
Jézusnak az egyes személyekhez való odafordulása természetesen nagyon fontos. Ám a hallgatásra vonatkozó kérések hátterében egyéb szempontok is állnak. Az egyik ilyen szempont az óvatosság. Jézus nem szeretné, ha egyfajta csodadoktornak vagy földi értelemben vett szupersztárnak tekintenék. A Messiás megnevezést illetően fontos tudatosítani, hogy abban az időben a köznép a Messiást politikai szabadítónak gondolta, aki Izrael országát és a zsidó népet megszabadítja az idegen elnyomóktól, és dicsőséges földi uralmat valósít meg (vö. Lk 24,21). Jézus nem így értelmezte saját Messiás-voltát, ám tudta, hogy az emberek körében egyelőre fennáll a félreértés veszélye. A hallgatási kérések persze csak időlegesek, s csupán Jézus haláláig és feltámadásáig érvényesek ( vö. Mk 9,9: "ne mondják el senkinek, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból"). A feltámadás után már nemcsak szabad, hanem kötelező is Jézusról mint Messiásról és Isten Fiáról beszélni. Addig azonban óvatosnak kell lenni. Egyfelől: csak aki Jézus életét és tevékenységét a maga egészében látja, képes arra, hogy minden egyoldalúságtól mentesen szóljon Jézusról. Másfelől: Jézus kereszthalála és feltámadása után már nem kell félni Jézus messiásságának politikai értelemben vett félreértésétől.
Kedves Lelkiatya!
Felekezetem szerint protestáns vagyok, de az elmúlt öt évben egyre közelebb kerültem a Katolikus Egyházhoz. Úgy érzem, hogy katolizálnom kellene, de többen azt a tanácsot adták, hogy maradjak protestáns és tartsak ki a felekezetem mellett. A Lelkiatya mit tanácsol? Valóban nem lenne helyes, ha áttérnék a Katolikus Egyházba?
Az biztos, hogy ne kapkodja el. Kitartóan keresse Krisztust! Ővele akarjon minél mélyebb egységre találni! Van, aki úgy találta meg az útját, hogy megmaradt a protestáns egyházban, van, aki úgy, hogy katolizált. Én nem tudom, hogy Önnek mi az Istentől szándékolt életútja. Azt kell keresnie. Ehhöz minél mélyebb lelki- és imaéletet alakítson ki, s ha csak lehet, keressen magának egy megbízható lelki vezetőt, akivel töprengéseit megoszthatja. Ha hűségesen kitart ebben az elmélyülésre irányuló törekvésében, akkor lassan ki fog rajzolódni, hogy mit is vár Öntől az Isten. Addig pedig legyen türelmes. Járjon el mindkét felekezet szertartásaira, s szépen ki fog alakulni, hogy hol van a helye. Ezt kívülről senki sem fogja tudni megmondani Önnek.
