én vagyok, aki verést vállalt, és zsoltárt olvastam a térdemen órákig. azt szeretném kérdezni, hogy hogyan kerülhetek a mennyországba úgy, hogy megőrizzem a tálentumjaim és a szolgálatom is a helyén legyen..fogadok meg dolgokat, de nem tudom teljesíteni és félek..néztem bizonyságokat az emberek számoltak be a pokolról és borzasztó..és az egyik videóban említette az egyik testvér, hogy úgy emelte fel a démon mint mi a telefont, és dobta el. és még szörnyűbbnél szőrnyebb bizonyságokat hallottam..és szavakba nem lehet foglalni, hogy mi lehet ott.. Fájdalom, szenvedés, elképzesinket meghaladván. bár nem voltam még ott..és félek nagyon, nem tudom mit tegyek. a szüleimmel élek. és úgy nőttem fel, hogy fater bántotta muterom és a gyerekkorom ilyen volt. Jelenleg nem tudom mit csináljak, szeretnék Szerzetes lenni, de azt akarom tenni, ami kedves Istennek, és lehetséges hogy itt jobban tudnék szolgálni. szeretek adakozni nagyon..és mondhatom azt is, hogy szolgálati ajándékom, mert örömmel, szívesen adom oda mindig amim van és beérem egy olcsó vacsorával is, ha külön költöznék. de az anyagi lehetőségeim nincsennek meg..a lényeg hogy örömet okozzak Istennek..nem tudom mit tegyek..nagyon félek..sokszor úgy érzem magam mint egy korcs..mert lehet hogy nem csinálok gonosz dolgokat ebben a testben az emberek ellen tudatosan és figyelek is hogy gondolattal se..de nem elég, hogy idézőjelbe jó ember legyek az üdvösségemhez, és ahoz hogy olyan életet mutassak a körülőttem lévőknek, hogy megtapasztalják Isten jóságának titkait..és Isten lássa a szívemet..tud mindent, és félelmetes úgy írni önnek, hogy tudva olyan dolog van a szívemben, ami csak ürügy, hogy egyek..de tényleg szeretem Jézust nagyon..és nem akarom elveszíteni
Annyit javasolhatok Önnek, hogy óvakodjék a túlzásoktól. Az atyák mindig az arany középutat javasolták. Ugyanakkor az odaadás kedves azt Istennek. Ha szeret adakozni, az nagyon helyes, gyakorolja is. Isten akaratát nagyon fontos követni, s ha a lelkében megvan ez a szándék, és törekszik rá, még ha olykor el is bukik, az irány jó. Kérni kell Istentől azt a kegyelmet, hogy vezesse tovább ezen az úton. A pokol valóban rettenetes, még csak el sem tudjuk képzeni. De nem is kell. Ne azért éljen istenfélő életet, mert fél a pokoltól. Ilyen filmeket sem érdemes néznie, sem az erről szóló látomásokat keresni. Ezek sem visznek előre semmit. Tartson ki szilárdan és szelíden a hitben és Isten meg fogja Önnek mutatni az ő akaratát!
Kedves Lelkiatya!Isten mindent tud lát előre azt mondják !Akkor már most tudja,hogy én vagy szeretteim a mennyben lesznek -e vagy a pokolban?De ha már tudja van mit tenni hogy hova jussunk?Mert ez olyan elkerülhetetlen már…mert lehet megpróbálok jól élni de mindegy mert mondjuk látta a kárhozat sorsát?!
Segítsen megérteni!
Hálásan köszönöm!
A napokban írtam erről egy másik kérdezőnek, érdemes azt is visszakeresni. Mondok egy példát.
Ha a tizedik emeletről látja, hogy egy gyermek körbenézés nélkül szalad a kocsiút felé, amelyen éppen egy autó közeledik nagy sebességgel, akár rá is kiálthat a gyermekre vagy a szüleire, de nem hallják, s előre látja, hogy szerencsétlenség fog bekövetkezni, akkor a gyermek vagy a szülei vajon megakadályályozatták volna a bajt? Ha szülők körültekintőbbek, akkor igen, ha a gyermeket megtanították volna, hogy körül kell nézni, igen, ha a sofőr betartotta volna a megfelelő sebességet az útkereszteződéshöz közeledve, igen. Tehát sok tényező játszott szerepet abban, hogy baleset történt, s ha egyik vagy másik szereplő másként viselkedik, akkor nem is történt volna baj. Ezt Ön mind látja messziről, de hiába kiált, nem hallja meg senki, ki figyel oda egy tizedik emeleten kiabáló emberre...? Hasonlóan látja előre a Mindenható, hogy mi fog történni, de attól még megmarad az időben élő ember felelőssége, szabad döntése, hogy mit tesz, merre lép. Tehát nekünk, akik az előbb és utóbb időkorlátai között élünk, arra kell fölhasználnunk ezt az időt, hogy jó döntéseket hozzunk, hogy aztán az életünkkel előkészülve a legvégén "jó feleletet adjunk" - mint imádkozzuk a szertartásainkon.
Tisztelt lelkiatya! Evangélikusként lettem megkeresztelve, de elkezdtem gondolkozni azon hogy tenyleg emmelett az egyhaz mellett maradjak-e. Egy hónapja egy görögkatolikus szervezőlelkeszsegre járok és nem tudom milyen irányba menjek tovább.
Az biztos, hogy ne váltson egyházat, legalábbis ne gyorsan, ne hirtelen lelkesedésből. Nyugodtan eljárhat görögkatolikus szertartásokra is, érdemes beszélgetnie az atyával, kérdéseket föltenni neki. Ugyanakkor járjon el a saját egyházának istentiszteleteire, ismerje meg azt is minél jobban. Ne azért lépjen át görögkatolikusnak, mert azt ismerte meg, a sajátját pedig nem. A lényeg, hogy minél mélyebb Isten-kapcsolatra jusson, ezen dolgozzék, ez legyen a cél. Mindent ennek rendeljen alá, s akkor ehhöz hozzárendeződik minden az életében.
Kedves Lelkiatya! Ami a második megszólalás volt a 4. parancsolat szerint, abban olyan értelemben tudok csatlakozni, hogy sajnos rengeteg ilyen szituáció van a való életben, mint gyermekvédelmi szakember sok hasonlóval találkozom, így nem tartom túl szerencsésnek azt a válaszát, hogy "Ne tegyük fel!", hogy van ilyen szituáció. Igenis van, nagyon sok, és szerintem sokan vagyunk olyan keresztények, akik elvárják az egyháztól, hogy ne a szőnyeg alá seperjék a problémákat azzal, hogy "Ne tegyük fel, hogy van ilyen." Van ilyen, nagyon sok, sajnos. Az egyházaknak illene tehát egy normális, a krisztusi tanításra alapuló választ adni ezekre a szélsőséges, mégis egyre gyakoribb problémára.
Nem azt mondtam, hogy nincs ilyen helyzet, hanem, hogy nem segít az ilyen helyzetek helyes kezelésében, ha előre modellezzük őket. Nem tudok jobb tanácsot adni, mint azt, hogy minden körülmények között törekedni kell Isten akaratát teljesíteni. Csak akkor fog ez sikerülni a szélsőséges, különösen nehéz helyzetekben, ha a hétköznapokban is erre törekszünk.
Kedves Lelkiatya! Az amerikai barátom kapcsán írtam Önnek kétszer is. Nos, megtörtént a találkozás. Be kell vallanom, végül nála aludtam. Ráadásul kétszer is, mert úgy adódott, hogy nem értem el a vonatot. A lelkivezetőm véleményét is kikértem (igaz, vele nem tudtam részletesen megbeszélni, mert nem volt idő rá akkor, amikor találkoztunk, sokan járnak gyónni hozzá, korábban én nem tudtam elmenni hozzá, stb.) és ő azt mondta, ha külön szobában alszunk, aludhatok ott, mármint a barátomnál. Már magam se tudom, hogy jól tettem-e vagy sem. Semmi nem történt köztünk, sem csók, sem simogatás, sem testi egyesülés, semmi. A probléma nem ezzel van. Eleinte nagyon jó is volt az egész, pont azért, mert rájöttem, bízhatok benne, ő csak egy nagyon jó barátom, végig gondoskodó volt, amíg ott voltam, nagyon sok dolgomat meg tudtam vele beszélni, a jelenléte nagyon segített a problémáim elfelejtésében. Összességében, olyan volt, mint egy barát, közös programok, vicces sztorik, egymás türelmes meghallgatása megvolt, de nem történt semmilyen erotikus dolog. Baráti érzelmekből kiindulva megírtam neki, hogy hiányzik nekem és válaszolt, hogy "Te is nekem. Nagyon." és azt is, hogy sokat változtattam az életén az utóbbi években. Ettől a ponttól kezdve nem vagyok biztos benne, hogy érez-e mást is irántam, vagy csak a barátomként szeret. Ráadásul, meg lettem kísértve vele kapcsolatban, vágyakozó gondolatokkal, de amikor vele voltam személyesen, akkor meg annyira baráti volt az egész és éppen azért aludtam ott másodjára, mert annyira azt éreztem, hogy csak nagyon jó barátok vagyunk és ennyi. Nekem nem volt semmi rossz szándékom és neki sem, de akkor mi változhatott meg? Vagy ezek csak a gonosz kísértései? Azt hiszem, Önnek kell igazat adnom, mert hiába nem voltak senkinek olyan szándékai, valahogy valami csak félrecsúszott. Vagy ő nem elég egyértelmű. Hozzá kell tennem, nem keresztény, tehát az ő logikájába belefér olyan is, ami egy keresztény embernek nem, de tudja, hogy katolikus vagyok és egyébként teljesen tiszteletben tartja, sőt, ő is elkezdett közeledni Istenhez egy kicsit. Főleg azért mondom ezt, mert tényleg voltak olyan helyzetek, amiből semmi nem lett és nem volt bennem rossz szándék, de mégis, más volt, mint addig. Például, amikor a barátom az ágyán feküdt (külön ágyunk volt, a lakás részben elválasztott 2 részében), én meg leültem ott mellé és úgy dolgoztunk együtt egy laptopon. Nekem lett is egy kísértés ebből, amit nem váltottam cselekedetre, de amikor leültem mellé, remegett a testem és észrevettem, hogy odalent nagyon nedves vagyok. Pedig annyira nem volt bennem semmi ilyen szándék. Neki persze az egészről semmit sem szóltam és ő maga meg nem vette észre, mert annyira azért nem volt feltűnő. Vajon helyrehozhatatlanul elromlott az egész vagy még helyre lehet hozni és lehetünk igazi barátok? Mit tehetek, ha nem tudom biztosan, ő mit érez? Vonzódásnak meg romantikus érzelemnek egyáltalán semmi jelét nem adta, inkább azt éreztem rajta, hogy nagyon diszkrét. Még akkor is úgy öltözött át, hogy más ne lássa, mikor nem voltam ott (onnan tudom, hogy közben a nappaliba mentem, ahonnan az ő szobája nyílt, nem tudtam mit csinál), amikor zuhanyozni mentem, akkor elment a lakás másik végébe, ő meg akkor zuhanyzott, amikor elmentem a boltba. Nem mutatkozott előttem hiányos öltözékben meg ő sem látott igazán engem úgy. Olyan volt, hogy alul törülköző volt rajta, felül egy póló, de így is csak egy pillanatra láttam és van egy olyan érzésem, hogy a pólóját is miattam vette fel. Diszkrét volt, gondoskodó, nem tolakodó és én is igyekeztem mindent jól csinálni. Utólag belátom, hogy nem mindig sikerült. Ön szerint ki kellene derítenem, hogy csak barátként tekint-e rám, illetve lehetne tényleg csak a barátom? Nem szeretném elveszíteni a barátságát.
Ki fog derülni hamarosan. Önmaga előtt sem tagadhatja le, hogy máris van egy titkos vágy Önben, hogy legyen ebből valami több, igazi párkapcsolat. S igen valószínűnek tartom, hogy őbenne is vannak hasonló gondolatok, de miként Ön sem tárta ezt fel, az is lehet, hogy ez még őelőtte is, saját maga előtt is egyelőre titkolva van. Mindenesetre az itt elmondottak alapján talán igazat ad nekem abban, hogy jobb lett volna elkerülni ezt a helyzetet. "Nekem lett is egy kísértés ebből..." - írja. Ezeket a kísértéseket jobb elkerülni. Hadd formálódjanak ezek a dolgok a maguk rendes, Isten akarta útján, ne pedig úgy, ahogy Ádám és Éva idő előtt akartak részesülni a tudás édes gyümölcséből. Elhiszem, hogy most nincsen Önben ilyen siettető szándék, de mint látja, a kísértés bármikor feltörhet. Jobb ezt kerülni. Meg igazából a szentgyónás végén is ígéretet teszünk erre, hogy "...a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülöm".
Kedves Lelkiatya!
Szeretnék csatlakozni ahhoz a kérdezőhöz, aki az Atyádat és anyádat tiszteld paranccsal kapcsolatban kérdezett.
Ő ugye felvetette azt, hogy mi van, ha az édesapa valami olyan bűncselekményt követ el, ami miatt a rendőrök kezére kell őt adnia.
Tegyük fel, olyan bűncselekményt követ el az édesapa, amivel kapcsolatban bárkinek, akinek tudomása van róla, feljelentési kötelezettsége van, és egyedül csak a gyermeke tud róla. A gyermeknek lesz egyedül emiatt feljelentési kötelezettsége.
A kérdésem az lenne, hogy mennyire sérül ez a parancs, hogyha teljesítem az állampolgári kötelességemet, amelyet a törvény előír, de közben megadom a bűnös édesapának a lehető legtöbb tiszteletet, amelyet magamtól őszintén meg tudok adni?
Ne tegyük fel! Legalábbis én nem tudok válaszolni az efféle föltételezett élethelyzetek megítélésének kérdéseire. Elismerem, hogy izgalmas, érdekes kérdések lehetnek ezek, s lehet még akár fokozni is, de én nem sok értelmét látom. Ezek megtárgyalása, átgondolása - meglátásom szerint - nem visz közelebb minket a valós megoldásokhoz. Sohasem aszerint döntünk az ilyen szélsőséges helyzetekben, hogy korábban ezekről miket is beszéltünk. Ennél fontosabbnak tartom, hogy tartsuk lelkünket állandóan Istenre figyelő állapotban, hogy amikor nehéz helyzetbe kerülünk, akkor megtaláljuk a helyes, Isten akarata szerinti megoldást.
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném kerdezni hogy a szemérmetlenség maga csak akkor bűn ha tudatosan legyen az kísértés után de tudatosan ugy dontok hogy elkövetem.. rendesen csinálom hogy az majd kielégüléshez vezet vagy vezessen.
A szemérmetlen tartalom nézese pedig akkor bűn ha tudatosan tegyük fel rákeresünk interneten es nézzük azt.
Az összes többi nem bűn vagy maximum bocsánatos bűn igaz? Pláne hogyha nem mi keressük sőt messziről szaladnank mar el tőle!
Amíg kísértésként jelentkezik, s erővel törekszem annak kerülésére, akkor nem bűn, akkor küzdelem. De bűn lehet az is, ha közel engedem magamhoz, akár csak gondolatban vagy beérkező képekben. Ez kevésbé súlyos bűn, inkább annak előszele, előjátéka. Ezért is kell ekkor kerülni, nehogy bűnné növekedjék.
Tisztelt Lelkiatya! Van ugyebár a negyedik parancsolat, az Atyádat és anyádat tiszteld!, és ebből vezetik le a hazaszeretetet is. Mármost :-Ha valaki megtudja, hogy az apja sorozatgyilkos, és a rendőrség kezére adja,-A 2. világháborúban -igaz, kis számban- voltak német katonák, akik ellenezték a nácik által elkövetett népirtást, és megszöktek, majd csatlakoztak a helyi ellenállási mozgalmakhoz,
az ilyen emberek helyesen jártak el, vagy sem?Válaszát előre is köszönöm.
Sok olyan életsors van, amikor a gyermeknek csalódnia kell az édesapjában. Ez mindig fájdalmas. Ettől még él a parancs, hogy a szüleinket tisztelni kell, csak így sokkal nehezebb.
A hazaszeretet, mint a nevében is benne van, a szeretetnek egyik válfaja. Sohasem keverhető össze a gyűlölettel, idegenek elutasításával. Amikor a háborús őrület eluralkodik, akkor nagyon nehéz az embernek kivonnia magát abból. Ezért jobb ha nem ítéljük el azokat az embereket, akik a háborúban kegyetlenségeket műveltek. Ki tudja, az ő helyükben mi magunk hogyan viselkedtünk volna? Semmi biztosíték nincs arra, hogy biztosan nem úgy, mint ők. Amíg béke van, fontos törekednünk, hogy ezt a békét most is építsük magunkban és kapcsolatainkban. Ha rögzül bennünk az erre való törekvés, akkor nagyobb esellyel remélhetjük, hogy szélsőséges helyzetekben is ez a törekvés fog vezetni minket.
Kedves Lelkiatya! Ha Isten valamilyen formában egy számomra hihetetlen dolgot nyilatkoztat ki nekem (személyes, rám vonatkozó dolgot), akkor hogyan lehet elhinni? Hogyan lehet kikapcsolni a kételkedést és az aggódást, ami esetleg abból fakad, hogy "mi van ha félreértem"? Főleg, amikor olyanról van szó, amit nem oszt meg másokkal. Tehát, amikor próbálom mások tanácsát kérni, de nekik nem nyilatkoztatja ki rólam, csak nekem. És ha még ellenkezik is azzal, amit az atyák egy része mond? Több atyával megosztottam, valaki elvetette teljesen, valaki nem. A szívem azt súgja, hogy Jézus azt akarja, higgyek neki és bízzak benne, de nem könnyű. Nem egy egyszeri kinyilatkoztatás, 3-nál is több ilyen volt. Nem személyesen megjelent Jézus, de máshogyan a tudtomra adta. Ha bízni akarok benne, bármilyen nagy dolog is legyen, hogyan tudok, mit tanácsolna? És, ha nagyon nagy kegyelemről van szó, hogyan tudom leküzdeni a méltatlanság okozta idegességet?
Azt javaslom Önnek, végre engedje el teljesen ezt a gondolatot. Teljesen fölöslegesen foglalkozik vele. Ha jól értem, kapott erre visszajelzést lelkileg is, némely atyáktól is, hogy talán valóban megkapja ezt a kegyelemet. Ez örvendetes. Miért jár még mindig ezen a gondolata? Most már nem kell ezzel törődnie. Félő, hogy az efölötti töprengés eltereli a figyelmét a jelen feladatairól. Bízzon az Úrban, hogy majd teljesíti kérését. Legjobb, ha úgy gondol erre: talán a halálos ágyamon majd megkapom, addig pedig élem a keresztény életem. Ez nem a hitének a próbája, hanem a bizalmatlanságának a bizonyítéka. A hit nem valamiféle megingathatatlan érzés bizonyos dolgokról, hanem ráhagyatkozás az Istenre minden tekintetben. Ezzel mutathatja meg a hitét, hogy többé nem foglalkozik ezzel a kéréssel és isteni ígérettel - ha annak tekinthető. A maga idejében megadja Önnek az Úr. Addig pedig figyeljen a jelenre!
Kedves Lelkiatya!
Egy kedves ismerősömön hívta ma fel a figyelmem arra, hogy döntsek. Égi jelnek tartom a találkozásunkat, és valóban, az életvezetésemben döntést kellene hoznom.
Egy évig szerzetesjelölt voltam, majd saját szándékomból elhagytam ezt a hivatást. Azóta kb. 10 év telt el, de párkapcsolatot sem sikerült kialakítanom senkivel, bár a vágyam erre megvolt, megvan. Jelenleg közel vagyok a negyvenhez, egy egyházi intézményben dolgozom, de nem tudom elképzelni az életem párkapcsolatban. Félek a csalódásoktól, félek, hogy fel kell magam "tárni" valaki előtt (aki mondjuk tetszik) és még rengeteg fenntartásom van, mind másokkal, mind magammal szemben. Időnként elkeseredek, és elfog a reménytelenség. Nem tudok dönteni, nem tudom, hogy kell elindulni a JÓ döntés útján. Bizonyosan ördögi kör ez, hogy egyszerre várakozom, abba bízva, hogy idővel lesz egzisztenciám, biztosabb anyagi helyzetem, és ezzel talán esélyem is arra, hogy felelősségteljesebb férfiként kezdeményezhessek párkapcsolatot. De közben ez olyan halogatás, amit már - kisebb szünetekkel - tinédzser korom óta "végzek". Az elutasítást kezdetben nagyon rosszul éltem meg, de ma már belátással vagyok. Summa summarum: nem tudom, mi a szívem igazi vágya; nem látom magam, mint felelősségteljes férj, akire lehet majd támaszkodni, és aki istenes életre törekszik a házasságában is, de közben vágyom egy olyan nőre, akit szeret és akit szerethetek, illetve hasonló értékrendű mint én.
A lelkivezetőm nemrégiben elhunyt, nem tudom, kivel beszélhetném meg ezeket, illetve, van e értelme bárkit személyesen terhelnem. A szentségekkel igyekeztem méltón élni, de jelenleg ismét egy hullámvölgybe irányítottam az életem, nehezemre esik bűnbánatot tartanom és szentgyónást végeznem. Bűnös örömökkel élek, amik "sokat ígérnek, keveset adnak, de mindent elvesznek".
Önnek mindenképpen lelkivezetőre van szüksége. Ez legyen az első, hogy valaki mást talál az elhunyt atya helyett. Ugyanakkor lehet, hogy ez kevés is. Javaslom, hogy keressen föl pszichológust vagy mentálhigiéniés szakembert, hogy vele alaposan átbeszéljék ezt a megrekedt érzésvilágát. Ugyanakkor fontos, hogy minél mélyebb imaéletet alakítson ki, hogy ha emberi szemmel nézve nem is sikeres az élete, Isten kegyelme folytán az mégis értékké formálódjék. Ezt a pszichológus vagy mentálos szakember sem tudja megadni, ez Isten kegyelmének az ajándéka lehet. Ebbe a két irányba induljon el, amelyek kiegészítik egymást.
Tisztelt Lelkiatya!
Isten látja tudja előre,hogy pl 2022-ben miket mulasztok el,milyen bűnökbe esem?És 2026-ban is?
Lehet az ő hangja akár egy erős érzés milyen irányba menjek pl továbbtanulás terén?
Köszönöm szépen!
Igen, Isten mindent tud előre, hiszen számára az egész világtörténelem a jelen pillanat. Hogy mi mennyire tudunk vele együtt gondolkodni, az a vele való kapcsolatunkon múlik. Igen, ő mindig segít megtalálni a helyes döntést. Rajtunk múlik, hogy fogadjuk-e a jeleket, az üzeneteket, a tőle jövő tanításokat. De nem szabad magunkat áltatni. Ezek legtöbbször nem azonosak a megérzéseinkkel, a fölmerülő gondolatainkkal. Azok tőlünk származnak, a saját gondolkodásunk termékei. Isten szabadon hagy minket gondolkodni, tervezni, döntéseket hozni. A sok imádság, őszinte nyitottság, feltétel nélküli bizalom, elfogadó alázat, ezek vezethetnek el minket az Istennel való együttgondolkodás felé. Ezek nélkül ne reméljük, hogy rá tudunk hangolódni az ő gondolkodására.
Kedves Lelkiatya!
Két kérdésem is lenne. Gyermekkorban volt egy ismerősöm aki ...
Az lenne a kérdésem hogy ezek nagyon nagy hibák voltak? ...
Bár okosabb és jobb lettem volna akkor ma már sok mindent máshogy tennék. Kérem az egész kérdésemet ne tegye ki.
Válaszát várva!
Van egy kedves zsoltárvers: "Ne emlékezz ifjúkori vétkeimre és tudatlanságomra!" (Zsolt 24,7). Már a zsoltáros is - 2-3 ezer évvel ezelőtt! - érezte, hogy vannak olyan bűnök, amelyeket az ember gyermekkori vagy fiatalkori tudatlansága miatt követett el. Ezek, nyilvánvalóan nem súlyos bűnök, hiszen a tudatlanság szinte fölmenti az embert. Nem teljes mértékben, mert nem mutatható ki tökéletesen, hogy mennyi az ember felelőssége egy-egy cselekedetben. De az biztos, hogy nem súlyos bűnök. Amikor először gyónik valaki - fontos erre megtanítani -, meggyónja mindazt, amit születésétől fogva elkövetett. A következő gyónásban már csak azt, amit a legutóbbi gyónás óta követett el. Előfordul, hogy nyiladozó értelemmel az embernek eszébe jutnak olyan fiatalkori vagy gyermekkori bűnei, amelyeket annak idején nem gyónt meg. Ezeket azonban nem kell újra elővenni, kifejezetten téves volna gyónásban megint föleleveníteni, hiszen Isten már megbocsátotta ezeket, akkor is, ha nem soroltam föl, ha nem emlékeztem rá, vagy ha nem is tudtam, hogy az bűn. Életgyónásban esetleg lehetséges újra elővenni ezeket, de csak a teljesség kedvéért, a nagyon alapos lelkiismeretvizsgálat miatt. De tudvalevő, hogy ezek nem szorulnak feloldozásra. Az életgyónás egyfajta lelki felfrissülés, de nem arra való, hogy a gyónó az addig ki nem mondott bűnök alól feloldozást kérjen.
Hogy Önnek az említett esetekben mennyi felelőssége volt, fiatal kora ellenére mennyire kellett volna utánanéznie azoknak, amelyekben tanácsokat kértek Öntől, ezt már senkisem tudja felkutatni. De nem is szükséges, sőt, kifejezetten káros volna ezt firtatni. Bőven elegendő, hogy ezt a mindenható és végtelenül irgalmas Isten tudja. Önt nem terheli. Adjon hálát, hogy ilyen megbocsátó Istenünk van!
Kedves lelkiatya! Mi a véleménye a Görögkatolikus és Ortodox lelkiség oldalról?
Mária.
Kedves Mária! Nem tudom, ki vagy kik tartják fenn ezt az oldalt, de úgy látom, nagyon értékes, lelki tartalmakat jelentetnek meg rajta. Nagyon örülök annak, hogy ilyen is van a világhálón.
Kedves Lelkiatya!Négy gyermekes anyuka vagyok!Felmondtam a munkahelyemen márciusban mert elegem lett,hogy egyre több volt az elvárás oldjam meg ha betegek a gyerekek mert ott nincs úgy ember aki besegítsen!Hogy én elmenjek gyerekápolási táppénzre!Hozzá teszem meglehetne oldani csak más műszakbeosztással!Megmondtam a főnöknek én mégegyszer nem hagyom otthon a kislányom betegen 8 éves mert dolgoznom kell férjemnek is bekellett menni mama is dolgozik!Elkeserítő mennyire nem számít az hogy valaki anya is egy munkahelyen!Közben elvégeztem már egy pedagogiai asszisztens sulit amivel az az álmom legyen vele munka mert ott más mert nem olyan mint a kereskedelem plusz sok szabadság van ott jobban tolerálják ha az anya gyerek betegsége miatt nem megy be mesèlték!Beadtam önèletrajzom de halogadtam is és kiderült vettek fel embert!Isten tud segíteni hogy legyen ebben még álláslehetőségem?
Amikor amott felmondtam meghoztam ezt a döntést megmyugodtam!Köszönöm szépen a válaszát!
Én úgy látom, bátor és helyes döntést hozott azzal, hogy otthagyta azt a munkahelyet, amely nem okozott Önnek örömet. Persze, ideális munkahely nincs, de vannak olyan pontok, amikor nem az a feladat, hogy csak tűrjük a megaláztatást. Van, amikor igen, de nem minden esetben. Ezért ítélem úgy, hogy Ön ebben jól döntött. S ezt az Úristen meg is fogja áldani. Azt tanácsolom, továbbra is legyen bátor. A keresztény bátorság másik neve: a bizalom. Nem vakmerően kell beleugrani ismeretlen dolgokba, hanem felelősen átgondolva, mégis félelem, félszegség nélkül kell meghozni a döntéseinket. Közben bízva abban, hogy ha mi magunk megtettünk minden tőlünk telhetőt a jó döntés érdekében, akkor a Mindenható Istenünk ki is segít minket, még akkor is, ha esetleg rosszul döntöttünk. Igen, egészen bizonyos az, hogy Önre új állás vár. Keresse meg, imádkozza meg, hogy mi az, amit az Úr tartogat az Ön és családja számára, és meg fogja találni.
Tisztelt Lelkiatya! Ha egy katolikus ember polgári szertartásal van eltemetve pl saját kérésre Akkor az a személy elkárhozik??? Illetve milyen jelentősége van egy Katolikus temetésnek az elhunytra???
Az Egyház senkiről sem jelenti ki, hogy biztosan elkárhozott. Még Júdásról vagy a történelem nyilvánvaló nagy bűnöseiről sem. Ezt nem tudhatjuk, ez nagy titok. Azokról tesz tanúságot, akik bizonyosan a mennybe jutottak, ők a szentek. Tehát nem csupán a kárhozat elkerülése miatt fontos, hogy legyen imádsággal kísért, az egyház által megszentelt temetési szertartás. Azt nem tudjuk, hogy a temetés és minden más imádság, például az elhunytért fölajánlott Szent Liturgia (szentmise) hogyan számít be az üdvösségébe. A "hogyan"-t nem tudjuk, de a miértet igen. Az egyházunk ősi, kétezer éves hagyománya, hogy imádkoznunk kell elhunytjainkért. Valamiképpen beszámít nekik az üdvösségbe - ennyit tudhatunk. Tehát az érte végzett Szent Liturgia / szentmise az egyik legfontosabb lelki forrás, de a második pedig talán a temetési szertartás. Egy leegyszerűsített hasonlattal azt mondhatom, hogy lehet úgy is nekiindulni az érettségi vizsgáknak, hogy az ember nem kér rá áldást, nem kér támogató imádságokat. Így is sikerülhet az érettségi. De - ha nem is számszerűsíthető módon, mégis - nagy jelentősége van annak, hogy kérjük-e az Égiek segítségét az emberi munkánkhoz vagy sem. Ez nem csak az élőkre, hanem az elhunytakra is vonatkozik.
Fontos tehát, hogy imádsággal, az egyház által megszentelt módon búcsúzzunk el halottainktól. Amely imádság nem csupán az elhunytnak, hanem a gyászolóknak is nagyon fontos, erőt adó, jelentős támasz. Ezzel nem élni, ezt elutasítani egész egyszerűen balgaság.
