Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenkettő meg hét? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Nem most keletkezett a problémám, amely miatt írok, de időről-időre foglalkoztat és bizony nagyon zavar. A gondom az, hogy amióta Istent jobban szeretem és fontosabb lett nekem, hogy igyekezzek a lehető legjobban krisztusi keresztény lenni, azóta azt figyeltem meg, hogy ahogyan egyre fontosabb lett nekem Isten, úgy lett egyre kevésbé fontos a szerelem, párkapcsolat, házasság, szexuális élet. Jelenleg van párkapcsolatom, de nem vagyunk házasok. Ha őszinte akarok lenni, meg kell mondjam, már nem érzem, hogy szerelmes lennék a páromba. Nem okoz egyáltalán örömet, hogy találkozzak vele. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nincs semmi kedvem, de nem érzek valami nagy örömet se. Szeretem, de nem érzek szerelmet. Más férfiakra sem vágyok igazán. Ezzel azt akarom mondani, hogy a szerelem-párkapcsolat-házasság-szexuális élet valahogy úgy összességében, úgy általában nem nagyon érdekel. Régebben, pontosabban pár hónapja még az önkielégítés is érdekelt, ami persze bűn, de már sikerült fokozatosan teljesen elhagynom ezt a bűnömet. A test már nekem nem valami kellemes, szeretni való dolog, hanem inkább akadály és inkább szeretek a lelkemmel foglalkozni. Fiatal felnőtt nő vagyok és az én koromban ez (elvileg) nem normális, a fiatalokat kifejezetten érdekelni szokta az ilyesmi, mindenki megy férjhez, költözik össze a párjával, szerelmes valakibe, randizik, sokan házasság nélkül is együtt élnek, házasság után gyerekük születik, de én szívem mélyén nem vágyok erre. Az lehet, hogy megállapítom magamban, hogy egy férfi milyen jól néz ki, de egyébként nem érzek arra különösebb vágyat, hogy nekem legyen egy szerelmem, hogy szexuális életem legyen, hogy házasodjak valakivel. Persze emiatt rossz érzésem van, mert van párom, de közben meg nem érdekel a párkapcsolat, férfiak, szerelem, együttélés, szexualitás. A párkapcsolatom elején még nem voltam hívő. Szokták azt mondani, hogy ha valaki szereti Istent, akkor az embereket is annál jobban tudja szeretni és akkor annál jobban élvezi a szerelmet, szexualitást, örömmel házasodik szóval épp az ellenkezőjét érzi annak, amit én. Én mégis azt érzem, amit érzek, hiába mondják nekem mások, hogy ennek elvileg nem így kellene lennie. Nekem már a legnagyobb örömet az jelenti ha krisztusi keresztény lehetnék, Istenhez hasonló, nekem Isten már felette áll mindennek és mindenkinek. Arra vágyok, hogy mindenkit úgy szeressek, ahogy Jézus teszi, de szerelemre, párkapcsolatra, szexre egyáltalán nem vágyok. Én csak arra vágyok, hogy szeretni tudjak mindenkit és megbocsátó lehessek meg hogy másokat jobb emberré tudjak tenni, amennyire tőlem telik, lehetőleg Jézussal, no meg hogy valamilyen szinten a világot tudjam jobbá tenni, hogy az én szintemen tegyek azért valamit, hogy jobb legyen. Egyik nap viszonylag nagy összegben adományoztam adománygyűjtés alkalmával és tudom, hogy sokan erre is azt mondanák, hogy én nem vagyok normális, annyi pénzért adakozni (egyházon keresztül történt), de akkor én arra gondoltam, hogy másokkal jót teszek és nem arra, hogy mennyi pénzzel lesz nekem kevesebb. Pedig nem kevés értékben vásároltam adományt, de nem kérkedni akarok. Nekem az akkor legalább akkora örömet okozott mint a párommal találkozni meg szórakozni járni, ahogy más normális fiatalok szoktak. Akkor én úgy éreztem, hogy ettől ér valamit az élet, hogy segítsek másoknak és Jézus tanításait kövessem, igyekezzek lehető legjobban olyan lenni mint ő. Én azt hiszem nagyon nem olyan vagyok, mint a kortársaim többsége, de nem is kell a fiatalokhoz hasonlítsam magam, hiszen az idősebbekről is ugyanazt mondhatnám, ők sem feltétlenül mások. Nekem valamiért Istennek megfelelni fontosabb mint másoknak megfelelni és a szívem mélyén arra vágyok, hogy azt csináljam, amit Jézus tanított. Szívesen beülök én is egy étterembe, megyek úszni, sportolni, beszélgetek másokkal, de nekem ezek mellékes dolgok, csak mellékes tartozékai az életnek. Az emberekkel meg szívesen barátkozok, ismerkedek, de a szex teljesen hidegen hagy és nekem már nem az a fontos, hogy pár ember legyen, akivel mindig elmegyek szórakozni és ők legyenek mellettem életem végéig, mint másoknak az igazi barátai, persze én is biztos örülnék ha lenne ilyen, de sajnos én mindig csalódtam másokban, mert mindig nekem voltak ők fontosak és nem én nekik, meg sajnos néha csak addig kellettem, amíg szükségük volt rám, de szóval én már inkább mindenkit szeretnék jézusi szeretettel szeretni és nem baráti társaságot magam köré meg párkapcsolatot, ahol az az egy ember olyan fontos nekem és mindig együtt vagyunk és ő különlegesebb nekem mint mások és leélem vele az életem, meg annyira hat rám a viselkedése, saját családja, érzelmei. Azért egy szerelmes kapcsolat mégis más ilyen téren mint egy baráti. Én fontosabbnak tartom azt, hogy az ember legyen inkább krisztusi keresztény és mindenkit szeressen, mindenkivel megbocsátó legyen, nem kell feltétlenül kiemelni bizonyos embereket a sok közül. Az jó ha vannak barátai az embernek, biztos én is örülnék neki, de nem egészen úgy gondolkodok, ahogy más emberek. Ezen kívül, ahogy említettem is a levelem elején, nekem valamiért Isten mondhatni minden és mindenki felett áll, különösképp azóta, hogy nagyon sok mindenért hálás lehetek neki. Szeretem a szüleimet is, a régi barátaimat is tudnám szeretni ha visszatérnének hozzám, a párkapcsolatra nem vágyok, de szeretettel nyilván tudnék szeretni férfiakat is, a páromat is, de ha arról van szó, hogy a mennybe kerülök vagy Jézus királyságában lesz örök életem, ha lesz egyáltalán, akkor én legalább annyira várom, hogy Jézust lássam, mint ahogy az elhunyt szeretteimet. Ami azt illeti, meg merem kockáztatni, hogy azt mondjam, őt még jobban is szeretném látni mint az elhunyt édesapámat, nagyszüleimet, nagynénémet. Őket is szeretném, de Jézus előttük van a sorban. Ebből is jól látszódik, hogy miként gondolkodok és mi nálam a fontossági sorrend, ilyen csúnyán mondva. Én abból indulok ki, hogy ha Jézus nem váltott volna meg a bűneimtől, ha Isten nem teremti meg a világot és nem bocsát meg, akkor mi sem lennénk és ha lennénk is, eleve egy szenvedés lenne az egész és akkor hiába lennének szeretteim, nem lehetne Örök élet, nem lenne kiben bízni, kire támaszkodni a földi életben, nem lehetnék együtt a szeretteimmel a halál után. Másokhoz képest bizonyára csodabogárnak tűnök, de ha belegondolok ebbe, akkor természetes dolog, hogy az ember, vagy bizonyos emberek jobban kötődnek Istenhez, mint más emberekhez. Ha rágondolok, hogy Jézus az életét adta értem, akkor hogyan is ne szeretném jobban mindenki másnál? Ő lesz akkor nekem a mindenek felett álló, közben szeretve más embereket is, de ő akkor is olyan lesz, mint senki más. Ha annyira szereti az ember Istent, akkor elkerülhetetlen, hogy megváltozzon, jól gondolom? Ha Jézus nekem annyira fontos, akkor természetes, hogy akaratlanul is hozzá kezdek hasonlítani, amibe nyilván az is beletartozik, hogy az lesz nekem fontos, ami neki is az volt és az lesz nekem kevésbé fontos, ami annyira neki sem volt fontos. Nem vetkőztem le teljesen a földi élet szeretetét, de látom sajnos a rossz dolgokat is benne és látom, hogy mi az, ami tényleg fontos és nem csak magamnak okoz örömet és nem csak átmeneti. Kissé tartok tőle, hogy félre fog érteni, ezért próbálom nagyon jól magyarázni. Ez szép és jó lenne, de mit tehet egy olyan ember mint én? A páromat hagyjam el? Ne legyen többé párkapcsolatom? Ha van/lesz és nem érdekel a szex, akkor erőltessem magamra vagy a páromat fosszam meg tőle? Nem túl nehéz úgy élni egy embernek, hogy nincs párja, szerelme, férje? És az, hogy nincsenek valakinek barátai? Én sajnos sok emberben csalódtam már, ennek ellenére tudnám szeretni az embereket és szívesen barátkoznék, de már részben hozzá is szoktam, hogy manapság ez nem könnyű, főleg a hozzám hasonlóknak, meg én már megtanultam, hogy csak Istenben bízhatok teljesen, nekem komolyan csak ő van, aki még soha nem bántott meg és mindig mellettem volt. Hiába voltak barátaim, rokonaim, párkapcsolatom. Az igazán nehéz időkben főleg Istenre támaszkodhattam, a barátaim addigra már rég elhagytak.A rokonaim még úgy-ahogy támogattak is, ha nem is mindig. A legnehezebb perceimben mégis csak Isten volt mellettem. Apáca nem szeretnék lenni, mert azért teljes mértékben nem akarom kivonni magam a hétköznapi életből, szeretnék dolgozni, szeretnék ismerkedni emberekkel, szeretném meghagyni az eddigi szokásaimat, de nem is vagyok olyan, mint mások és a megszokott földi életet, hétköznapokat sem akarom abban a szokásos formájában. Olyan ez, mintha a kettő között lennék valahol, a szokásos hétköznapi élet és a szerzetesi élet között, valami kettő közötti lenne talán a nekem való, de olyan nincsen. Vagy mégis? Olykor az az érzésem támad, hogy nem lehetek egyszerre egyik és másik oldalon is, de ez biztos nem igaz, mert akkor csak apácák,szerzetesek és hitetlen bűnösök lennének, márpedig hétköznapi keresztények is vannak. Ami a párkapcsolatot, házasságot, férfiakat illeti, magamnak olyat is mondtam már magamban, hogy nekem Jézus életem szerelme. Ez az érzés, amikor az ember azt mondja, nekem ő a fontos, fontosabb más embereknél, élvezeteknél, férfiaknál. Néha-néha olyan érzésem támad, hogy más nem fér bele a szívembe, csak Jézusnak (Istennek) van ott helye. Próbálom megfogalmazni, de nagyon nehéz. Én úgy hiszem, nem véletlenül nehéz nekem ezt megfogalmazni, ez túlmegy minden más érzelmen, ami létezik. Még az, hogy a barátokra sincs hatalmas igényem és az elhunyt szeretteimnél is jobban vágyok rá, hogy Jézust lássam, az még úgy tűrhető, na de a párkapcsolat, szexualitás és házasság kérdése eléggé kemény dió. Ez már hónapok óta így megy, ahogy ezt leírtam. Nem tudom fog-e ez még bármit is változni. Elhiszi nekem, hogy néha ez nagyon zavaró és elszomorító? Nem stimmel. Nem egészen jó ahogy van. Biztos lehetne jobb is, de nem tudom, hogy. A másik lehetőség, hogy elmebeteg vagyok, de csak nem. Még 30 éves sem vagyok, ilyen fiatalon ez nem könnyű. Ha egy nyugdíjas néni ezt érzi, neki még jó is lehet ez, de az én koromban én ezt egy nagy megpróbáltatásnak érzem. Ezt az egészet, hogy milyen a másokhoz való viszonyom, hogy megtaláljam mi tenne boldoggá, hogy hogyan maradjak mindkét oldalon, ha érti mire célzok, hogy mit tudjak kezdeni ezzel, hogy más vagyok. Egyébként a családban csak én vagyok ilyen, szüleim, nagyszüleim sem ilyenek voltak, hiába kereszténynek lettem nevelve és ők is azok voltak. Jó, az egyik nagymamám akart eleinte apáca lenni, végül nem lett az, vele sok időt is töltöttem gyerekkoromban, mert együtt lakott velem és szüleimmel, talán hozzá vagyok hasonlatos. Olvasva biztos egy semmiségnek tűnik a problémám, de engem mégis nyomaszt és ha egy ideig nem törődök vele, akkor sem oldódik meg, hanem csak tolódik időben és később fog nyomasztani. Még senkivel sem osztottam meg, mert aki ezt nem éli át, az úgysem képes megérteni. Még úgy sem, ha keresztény, de ha nem az, akkor meg egyenesen hülyének nézne.
Nagyon figyelemre méltó, amit leír ebben a hosszú levélben. Egyik részről szeretném Önt biztosítani, hogy amit Jézus iránt érez, ahogyan Jézus fontos az Ön életében, gondolataiban, az teljesen természetes. Ezzel egyáltalán nincs egyedül. Valójában így kellene mindannyiunknak élnünk, hogy Isten legyen a legfontosabb, mindennél és mindenki másnál fontosabb, s hogy a világ dolgai számunkra eltörpüljenek mellette. Ez az igazi keresztény élet. Tehát nem ez okoz Önnek olyan nagy, és megoldhatatlannak tűnő nehézséget. Hanem inkább az, hogy mellette mégis túl fontosnak tűnik Önnek az, amit általában az emberek gondolnak a világról (szerelem, párkapcsolat, házasság, szexuális élet). Valójában nem ezeket ütközteti a Jézushoz tartozással, hanem azt, amit az emberek ezekről gondolnak. Levelében többször erre utal, hogy más emberek hogyan kezelik ezeket a dolgokat, hogyan gondolnak rá. Ez az, ami az Ön gondolatait félreviszi. Pedig egyáltalán nem kellene törődnie azzal, hogy az emberek nagy általánosságban miként vélekednek ezekről a dolgokról. Ez ne foglalkoztassa Önt! A kereszténység, Jézushoz tartozás, természetesen teljesen összefér a világ dolgaival, a szerelemmel, párválasztással, szexualitással. De mindenkinél másként! Ezt írja: "Ha annyira szereti az ember Istent, akkor elkerülhetetlen, hogy megváltozzon, jól gondolom?" Igen, nagyon jól gondolja. Ha komolyan vesszük a keresztény életet, akkor ez mindenképpen meg kell, hogy változtassa az életünket. Ön most ebben a változásban van. Olyan életszakaszba ért, amikor erőteljesen megjelenik Ön előtt a keresztény értékek egyértelmű elsődlegessége. Ezt ne akarja visszafogni, ne akarja háttérbe szorítani vagy eltitkolni. Ezzel foglalkozzék őszintén és mélyen. Beszéljen erről a barátjával. Tárja föl előtte nagyon őszintén az érzéseit! Ez lehet, hogy most meglepőnek tűnik, holott ez a legtermészetesebb. Semmiképp se játsza meg előtte, hogy nem változott semmi, hiszen, igenis megváltozott. Lehet, hogy ennek az lesz az eredménye, hogy ez a párkapcsolat most megszűnik, mivel Ön mostanában sokkal mélyebben kezdett el gondolkodni a világról, önmagáról az életéről. Ezeket a gondolatokat vigye végig, ezekről beszélgessen a párjával, a barátaival, főként valamely gyóntató atyával. Önnek nem kell, nem szabad mást mutatnia, mint amit érez. Persze, lesznek, akik nem értik meg, akiktől netán gúnyolódást is kap emiatt. De akkor is sokkal fontosabb az őszinteség. Akkor fogja magát igazán jól érezni. Szóval, ne féljen a jövőtől, ne ábrándozzon ilyen vagy olyan következményekről. Ez úgyis félrevisz. Élje meg a jelent úgy, ahogy most a szíve diktálja, s akkor holnap és a későbbi napokban is tudni fogja, hogy mit kell tennie.
Kedves Lelkiatya! A túlvilággal kapcsolatos a kérdésem. Ha egy olyan ember aki életében nem gyakorolta a hitét, de meg volt keresztelve, mi "vár" rá a túlvilágon? Ha szentmisét ajánlanak fel érte, akkor az hogyan segíti Őt a túlvilágon? Válaszát előre is hálásan köszönöm, P
Le kell szögeznünk, hogy nem tudjuk, hogy s mint lesz odaát. Bizonyos dolgokat, persze, tudhatunk. Pl, hogy csak az kerül oda, aki oda akar jutni. S abban is bízhatunk, hogy aki oda akar jutni, az oda is juthat, ha az életének eredményeként meghozott utolsó döntése Krisztus mellé állítja. Tehát, ha valaki életében nem gyakorolta a hitét (ennek sok oka lehet, senki nem lát bele a másik emberbe), az még eljuthat a mennybe, ha élete végén bűnbánattal áll oda Krisztus elé. Ősi tudása az Egyházunknak, hogy Szent Liturgiát végeztetni a halottakért nagyon üdvös dolog. Hogy ez pontosan hogyan számít be neki, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy mindenképpen érdemes, jót tesz neki is, és nekünk is, akik a szentmisét érte végeztetjük. Fontos, hogy ezen mi magunk is részt vegyünk, lehetőség szerint áldozzunk. Az Eucharisztia köt össze bennünket a legerőteljesebben, mert Eucharisztia van itt, a földön is, és odaát az isteni boldogságban is.
Kedves Lelkiatya! 35 éves vagyok, több helyen dolgoztam már pedagógiai asszisztensként,ezek határozott idejű szerződések voltak óvodában. Szerettem volna határozatlan ideig egy munkahelyen lenni. Szeretek segíteni kollégáknak, szülőknek; gyermekeket fejleszteni. Félek, emiatt nem vesznek komolyan egy pályázatnál. Jelenleg közfoglalkoztatott adminisztrátor vagyok. Tudom,hogy sok helyen cserélgetik az oktatási asszisztenseket. Igaz, most szeretném végre! elkezdeni az óvónőképzőt(eddig élethelyzetem nem engedte) Áldott Nagyboldogasszony Ünnepét kívánok!
Bátorítom a tanulásra. Ez sokat fog segíteni Önnek. Nem csak azzal, hogy értékes diplomája lesz, hanem közben sok fontos részletet is meg fog tanulni. Nyilván, ha dolgozott már óvodában, akkor van gyakorlata, vannak gyakorlati tapasztalatai is, de az iskola, a képző megtanítja, hogy ezeket a tapasztalatokat hogyan lehet jól beépíteni a megszerzett tudásba. Az sohasem lehet hátrány, ha valaki segíteni akar a kollégáknak, szülőknek, gyermekeket akar fejleszteni. Hiszen, pont ez a feladata az óvodapedagógusnak. Majd meglátja, nagyobb tudást, bölcsességet szerez abban, hogy mindezeket a célokat még hatékonyabban, mások által is könnyebben elfogadható módon valósítsa meg. Sok erőt, isteni kegyelmet hozzá!
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Tisztelt Lelkiatya, kérdésem az lenne, hogy szabad-e és illik-e keresztény embernek különböző módokon sanyargatni magát? Az aszkézis wikipédia szócikkében azt találtam, hogy belső és külső aszkézis is létezik, utóbbihoz tartozik a böjt, tartózkodás bizonyos ételektől és italoktól, lemondás a világi javakról, virrasztás és a vezeklés, többek között " ciliciummal, vezeklőövvel, ostorral" (forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Aszk%C3%A9zis) Ha nem probléma, több kérdést is feltennék. Az egyik az lenne, hogy a vezeklés, melynek része a fizikai fájdalom okozása, nem mond-e ellent a Bibliának? Ha a testünkben a Szentlélek lakik, illetve a testünk nem a sajátunk hanem Istené, akkor ez nem lenne tiltott dolog, hogy valaki magának fizikai fájdalmat okozzon? Ha tegyük fel bűnbánat miatt teszi vagy az Istenhez képest alsóbbrendűségét, megalázkodását akarja kifejezni. Ha valaki ilyet tesz, számít-e Istennek, hogy milyen módon teszi? Szeretném még felhívni a figyelmet arra, amit Ferenc pápa mondott, ő ugyanis azt mondta, hogy nem az önsanyargatás kell a szent élethez. A cikkből idéznék egy részletet: ?Péter apostol a levelében hangsúlyt fektet egy negyedik szempontra is. Amikor a hallgatóit arra hívja, hogy ne alkalmazkodjanak ennek az időnek a vágyaihoz, valójában arra ösztönzi őket, hogy belül változtassák meg szívüket: folyamatos, benső, mindennapi, fáradságos munkával. Igen, a hétköznapok során való megtérésről van szó. Ha valaki most ellenvetné, hogy ahhoz böjt és önsanyargatás kell? Nem, nem, nem! Kicsi megtérések kellenek!? ? pontosított a pápa. ?De ha te képes vagy arra, hogy ne szóld meg a másikat, már jó úton jársz az életszentség felé. Tehát kicsi dolgok kellenek! Szeretnék beolvasni az egyik munkatársamnak ? nem, inkább leharapom a nyelvemet! Semmi nagy dolog, semmi önsanyargatás! Az életszentségre vezető út egyszerű. Ne fordulj vissza, hanem mindig csak előre, előre ? erővel!? ? zárta Ferenc pápa kedd reggeli homíliáját." (A teljes cikk itt található: https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-az-eletszentseghez-nem-onsanyargatas-hanem-kis-megteresek-kellenek ) Ez számomra nem fér össze azzal, amit szentek gyakran tettek, hogy ostorozták magukat vagy másképp okoztak maguknak fizikai fájdalmat. Most akkor kinek van igaza: a szenteknek, akik ezt tették vagy Ferenc pápának? Vegyük most a bűnbánat, bűntudat esetét. Ha mondjuk én, aki nem vagyok szent, sem szerzetesi életet nem élek, bűnbánatom kifejezésére fizikai fájdalmat okozok magamnak, akkor értékesebb lesz-e Isten számára az én bűnbánatom? Ha tényleg bánom a bűneim és tényleg van bennem valamiféle öngyűlölet, szomorúság, csalódás önmagamban, de közben Isten elismerése, szeretete és Isten minden felé helyezése? Az aszkézishez sorolt böjtről és virrasztásról is szeretnék kérdezni. Értékeli-e Isten a böjtöt? Bármikor böjtölhetek, amikor szeretnék? Az is elég ha akár csak egy hétig teszem? Kifejezhetem-e ezzel is bűnbánatomat és/vagy Isten iránti szeretetem? A virrasztással mi a helyzet, hogy kell ezt pontosan elképzelni? A hívő ember éjszaka nem alszik hanem imádkozik helyette? Ha nem imádkozik hanem csak ébren van, az is virrasztás? Ha csak ébren van és ül, elmélkedik? A virrasztással kifejezhető-e az Isten iránti tisztelet, szeretet, illetve bűnbánat? Ha valaki, aki nem szent, nem szerzetesként él, böjtöl, virraszt, közelebb kerülhet ezáltal Istenez? Ezen kívül valami másra is kíváncsi lennék, remélem nem tart majd nagyképűnek ha megkérdezem: értékeli-e Isten mindezeket? Kérdezhetném úgy, hogy jobban szereti-e az ilyen embert, de mindenkit ugyanúgy szeret, tehát ez így nem jó fogalmazás, inkább úgy kérdezem, hogy magához közelebb állónak érzi-e, jobban elhiszi-e, hogy szereti, elégedettebb-e vele mint egy olyan emberrel, aki "csak" imádkozik és heti egyszer elmegy a templomba? Szóval számít-e Istennek, hogy ki tesz kevesebbet és többet a hite kifejezésére? Sok kérdést tettem fel, de igencsak érdekelne a válasz, szeretnék eligazodni ebben.
Kiemelem az Ön egyik mondatát, hogy a válaszban jobban megvilágíthassam Önnek az aszkézis szerepét, a lelkiéletben. Azt kérdezi: "Ha nem imádkozik hanem csak ébren van, az is virrasztás?" Válaszom: nem. Legalábbis a lelkiélet szempontjából nem azt mondjuk virrasztásnak, amikor valaki éppen nem alszik és valami mást csinál. A virrasztás az imádságnak egyik fajtája. Miként a böjt is, és bármi más lemondás, amelyet az aszkézis valamely elemének tekinthetünk. Ez tehát a legfontosabb, hogy ez imádság legyen. Különben semmi értelme, vagy éppen más értelme, más célja van. Például, ha valaki fogyni szeretne, akkor nem eszik. De ez még nem böjt. Az a célja, hogy néhány kilogrammal kevesebbet nyomjon a mérlegen. Ezt fontosnak tartja, és ezért lemond bizonyos dolgokról. Az aszkézisnek minden válfaja csakis egy cél miatt lehet: közelebb kerülni Istenhöz, jobban szeretni őt. Azt is veszélyesnek, könnyen félrevezetőnek tartom, ha valaki más, egyébként nemes célból tűz ki magának aszketikus gyakorlatokat: például valaki meggyógyulásáért. Ez így önmagában értékes dolognak tűnik, mégis van benne valami üzleti jelleg: én adom a koplalást, Isten adjon érte, amit kérek. Ez így félrevisz. Minden aszketikus gyakorlatot Istennek ajánlok föl. Nem azért, mert kapni szeretnék érte valamit, hanem, mert szeretem őt. Mint amikor az édesanya lemond valamiről azért, hogy a gyermekének juttassa azt. Vagy amikor virraszt a beteg gyermeke mellett. Nem gondol arra, hogy ahány órát most nem alszik, annál hamarabb fog meggyógyulni a beteg, akit szeret. Egyszerűen csak arra indítja a szeretet, hogy ott virrasszon, még ha ezzel nem is tud közvetlenül segíteni. De a szeretete erre készteti. Aszkézist csak Isten iránti szeretetből lehet végezni. Különben semmi értelme. Ma már nem gyakorlat, hogy Isten iránti szeretetből valaki fizikai fájdalmat okozzon saját magának - bár azért ma is van erre példa, csak jóval kevesebb, mint régebben volt. Azt kell tenni, amire Isten Szentlelke indít. Csakis bölcsen, Istenre figyelve - a lelkiatya tanácsát meghallgatva! - érdemes aszkézist folytatni. Ez egyébként nem csak a szerzetesek kiváltsága. Sok olyan civil emberről tudok, férfiakról és nőkről, akik a világban élve is komolyan veszik a böjtöt és az aszkézis egyéb formáit. Tehát ma sem idejétmúlt. De okosan kell bánni vele. Ma az emberek fizikailag is, lelkileg is gyengébbek, mint korábbi társaik. Ezzel is számolni kell. Ugyanakkor nagy hiányosság, hogy a mai egyházban, főként Nyugaton szinte teljesen megfeledkeztek erről a nagyszerű lehetőségről. Amikor Ferenc pápa a testvéri cselekedetet hangsúlyozta az aszkézissel szemben, teljesen igaza van. Ha a kettő közül kell választani, nyilván fontosabb a segítés, mint az egyéni fizikai lemondás. De nem kell szembeállítani a kettőt. Az a tapasztalat, hogy a jól végzett aszkézis érzékenyebbé tesz mások iránt is, és nagyobb belső tisztánlátást lehet általa kapni, hogy jobban helyt lehessen állni a tevékeny életben.
Tisztelt Lelkiatya! Lehet-e helyhez kötött a szentéletűség? Meg tud-e maradni a szentségben máshol is, mint ahol a szentéletűségbe került valaki? Vajon átadható-e a szentség egy személy kisugárzásán, jelenlétén keresztül a nyelvi/kulturális különbségek ellenére is másnak? Kísértés, ha azt gondolom, hogyha helyhez kötött, akkor nem hiteles? Úgy értem hogy pl az életforma megmarad pl monasztikusnak, de nem Athosz a helyszíne hanem pl Magyarország vagy Nyugat-Európa.
A kérdés jóval összetettebb, semhogy egyszerű választ lehessen adni rá. Kétségtelen, hogy vannak helyek, ahol könnyebb szentté válni. Biztosan ilyen Athosz hegye vagy sok más hiteles életet élő monostor Keleten és Nyugaton egyaránt. S igazán nem mondanám hiteltelennek azt, ha valaki ott szentté válik, ámde ha onnan elkerül, nem tudja megélni azt a szent életet. Amikor hazánkban 49-ben föloszlatták a rendeket, voltak, akik hősökké váltak, s voltak, akik nem tudták tovább élni a szerzetesi életüket a keretek összeomlása miatt. Én úgy vélekedem, hogy ma Magyarországon nehezebb szentté válni, mint néhány keleti országban, ahol sokkal természetesebb a szerzetesség. Persze, azt is tegyük hozzá, hogy a szentség nem csak a szerzetesi közegben alakulhat ki, hanem a leghétköznapibb körülmények között is, de tény, hogy ott nehezebben. Legalábbis én így gondolom.
Kedves Lelkiatya! Az ördögűzésről szeretnék kérdezni. Van ilyen? Mikor, hogyan lehetséges? Kérek szépen egy kis tájékoztatást a témában. Köszönettel, E.
Igen, van. Sajnos, van is rá szükség. Még mindig sok ember fordul alvilági erőkhöz, amikor bajban vannak, vagy akár csak valami elképzelt eredmény megszerzése érdekében kérnek segítséget. Ahelyett, hogy Istenhöz fordulnának! Amikor valaki ilyet tesz (elmegy kártyavetőhöz, jóshoz, egyéb sarlatánságot űző emberekhöz), ezzel megnyitja magát az alvilági erőknek. Van, amikor egyszerű bűnbánattal, szentgyónással lehet szabadulni ezek káros és súlyos hatásaitól, de van, amikor az egyház ördögűző papját kell kérni, hogy segítsen. Minden egyházmegyében a püspöknek van meg erre fölhatalmazása, illetve annak a papnak, akinek ezt átadja, akit megbíz ezzel a szolgálattal.
Kedves Lelkiatya! Én vagyok az a levélíró,aki a héten kérdezte Öntől-egy Babits Mihály verssel bevezetve-,hogy létezik-e elhibázott élet. Én vagyok aki erre adott válaszát megköszönve leírtam néhány mozzanatát korábbi és jelenlegi élethelyzetemnek. Még csak nem is sejtheti,mennyire hálás vagyok azért,hogy soraimat olvasva úgy látja:?nagyon is értékes életet? élek. Áldás és kegyelem minden egyes szava. Azt írta,hogy nem biztos ,hogy jó döntés volt a szüleimnek feláldozni az életemet,érdemes majd felülbírálni. Igaza van,de lehet úgy segíteni,hogy közben magunknak ne ártsunk? Megoszthatjuk úgy az életünket,hogy a sajátunkat fel ne adnánk? Mit tehetnék atyám,anélkül,hogy nagyobb bajt okoznék? Köszönet,...
A segítésben mindig ott van az önfeláldozás. Ha csak kicsit is segítek, akkor is adok időt, figyelmet a saját életemből. Ha nagyobb léptékű segítséget adok, akkor nagyobb dolgokról kell lemondanom, hogy másoknak juttassak belőle. Ezekben mindig van önfeladás. Ez így van rendjén. Van, aki az egész életét föláldozza másokért. Krisztus is ezt tette. Ezt mindig a belső indíttatás szerint kell megtenni, a belső hangra figyelni. Van, akitől ezt, van, akitől azt kéri Isten. A gazdag ifjúnak mindenről le kellett volna mondania (Mt 19,21), Zakeus viszont vagyona felét adta oda, nála az is elég volt (Lk 19,8). Erre nincs recept, nincs képlet, hogy mit kell követni. Viszont az is igaz, hogy a belső indítékot meg kell vizsgálni. Van, aki félelemből, gyávaságból, hiúságból, lustaságból adakozik. Így egyszerűbb, nem akaródzik mélyebben átgondolni, hogy mit is kell tennem. Az Ön esetét, nyilván nem ismerem, nem tudok tanácsot adni, hogy mit kell tennie. De arra ügyeljen, hogy a lelke békéje meglegyen. Ha segít a szüleinek, ezt jó szívvel, Istenre tekintve, Istenben bízva tegye. Ha közben csak a neheztelés, a szemrehányás, a méltatlankodás ágaskodik a szívében, akkor alaposan meg kell vizsgálni, hogy valóban ez az Ön dolga-e. Nem mondom, hogy bizonyosan nem, de legalábbis vizsgálatra szorul. Persze, másoknak segíteni nem mindig lelkesítő, nem mindig könnyű, s ez nem jelenti azt, hogy akkor ne is segítsünk, szó sincs róla. Én a szív állapotáról beszélek, a lelkiismeret hangjáról, amely azzal tisztul, ha az ember sokat imádkozik, sokat beszélget a Jóistennel. Akkor a gondolatai kitisztázódnak. Ezt tanácsolom én is Önnek, mielőtt élete alapos mérlegelésébe fogna. Lehet, hogy arra a döntésre jut, hogy el kell költöznie a szüleitől, ettől se ijedjen meg. De az is lehet, hogy abban erősödik meg, hogy igenis, Önnek ott a helye. Ha ez így van, akkor viszont az ezzel járó feladatot is könnyebben fogja tudni végezni.
Tisztelt Lelkiatya! Vajon mitől függ az, hogy Isten kit részesít különleges élményekben? Eucharisztikus csodák, vagy amikor valakinek megjelenik Jézus vagy Szűz Mária, amikor valaki kap egy látomást, amikor stigmák jelennek meg valakinek a testén úgy ahogy Jézus sebei és bármi ilyesmi élmény, ami Istentől van és különleges. Bizonyára másfélék is vannak. Eucharisztikus csodák többször is előfordultak, több alkalommal amikor a hívek áldozni készültek, akkor valóban vérezni kezdett az ostya. Számos országban. Ami a stigmákat és a látomásokat illeti, különösképp a stigmákat, ezek csak szerzetesekkel és apácákkal történtek meg. Közülük sem mindenkivel. A látomásokról nem tudom mit mondjak, sok szentnek jelent meg Jézus vagy Szűz Mária, persze ők is szerzetesek vagy apácák voltak, kivéve amikor valamilyen csodálatos gyógyító helyről volt szó, tehát megjelent egy hétköznapi embernek Mária és onnantól kezdve aki oda járt, meggyógyult. Mária persze megjelent apácáknak is. Azt szeretném kérdezni, hogy mitől függhet ez, hogy Isten kit részesít ilyen élményekben? Az baj ha én is vágyok egy ilyenre? Ha így érzek, akkor azt honnan tudhatom, hogy ez az én saját érzésem, vagy Isten adja nekem ezt a vágyat? Amennyiben esetleg Isten ülteti belém ezt a vágyat, akkor miért nem adja meg amire vágyok? Én már régen vágyok erre, már nagyjából két éve és mivel ez nem történik meg, ezért elgondolkodtam, hogy Isten adja-e ezt nekem, vagy ha tényleg tőle van ez a vágy, kívánság, akkor miért nem elégíti ki tehát miért nem adja meg nekem. Én személy szerint egyébként is hiszek, nem ettől függ a hitem, csak azért vágyok erre, mert ezáltal még közelebb érezhetném magam Istenhez és nagyon örülnék neki. Nekem egy ilyen élmény többet jelentene, mint a világi dolgok, amikre az emberek nagy része áhítozik. Egyszer meg is fogalmaztam ezt Istennek, hogy én nem gazdagságra vágyok, nem sok pénzre, nem arra, hogy népszerű legyek az emberek között, nem ilyen földi dolgokra, hanem egy ilyen különleges élményre tőle. A legjobban annak örülnék, ha találkozhatnék vele szóval láthatnám például Jézust (az Atyát és a Szentlelket nem tudom lehet-e látni, de azért írtam Jézust, mert általában Jézus jelent meg embereknek az Újszövetség óta), de bárminek örülnék, bármilyen különleges élménynek, amelyet Istentől kapnék. Egy vérző Jézus-szobor csodájának is tudnék örülni. Tényleg bárminek. Lehet, hogy először megijednék vagy furcsa lenne ha valami nagyon hihetetlen dolog történne, de én annyira vágyok egy ilyenre, hogy én azt sem bánnám ha az első percben nagyon megijesztene. Egyébként is hiszek Istenben és igyekszem olyannak lenni, amilyennek ő szeretne engem, de ha egy ilyen csoda megtörténne velem, akkor még jobban hinnék és bátrabb is lennék a hitemben és azt hiszem útmutatásul is szolgálhatna számomra egy ilyen esemény. Az utóbbi időben bizonyos téren útmutatásra szorulnék és egy ilyen csoda sokkal jobban segítene rajtam, mint bármi. Beszélgetek más keresztényekkel és egyházi emberekkel is, imádkozok is, de vágyok egy nagyon egyértelmű, közvetlenül Istentől származó válaszra, segítségre, csodára. Ez a vágy bennem, ez honnan tudhatom, hogy Istentől származik-e? Hogy ő ülteti-e el bennem ezt? Bűnös dolog ilyenre vágyni? Az útmutatásra valóban szükségem lenne, de nem csupán ez az oka, hanem szeretném magam Istenhez még közelebb érezni. Ha történne egy ilyen csoda velem, az olyan lenne mintha találkozhatnék vele. Ezt úgy értem, hogy ha van valakinek látomása Jézusról, akkor Istennel találkozik, hiszen Jézus Isten, ha eucharisztikus csoda történik, akkor az a vér tényleg Jézus vére, ha egy szobor kezd el vérezni, akkor ott szintén erről van szó. Amikor Mózesnek megjelent az égő csipkebokor, akkor is Istennel találkozott, hiába egy csipkebokrot látott. Ha nem vagyok apáca vagy szerzetes, akkor én nem érdemlem meg, hogy részesüljek ilyenben? A megérdemlést úgy értem, hogy ez attól függ, hogy ki mennyire szenteli életét Istennek? Ha egy hétköznapi életet élő ember, aki tanul vagy dolgozik és nem közösségtől, világi dolgoktól elzárva él, de azért igyekszik krisztusi keresztény lenni és fejlődni, amikor lehet ezt bizonyítani, akkor ő ugyanolyan eséllyel kaphat egy ilyen csodát mint az apácák és szerzetesek? Probléma-e ha én szeretnék ilyet? Ellentétes-e ez Isten akaratával? Ha akarta volna, akkor már megtörtént volna, szóval mivel nem történik, ezért nem akarja, vagy nem biztos, hogy Isten akaratába ütközik, csak nagyon sokat kell várnom erre? Már két év várakozás is soknak tűnik. Esetleg egy harmadik lehetőség érvényes, vagyis azt szeretné, hogy vágyakozzak erre, de megadni már nem szeretné nekem, mert neki azzal okozok örömet, hogy vágyakozok és neki ez elég? Így, hogy vágyok rá, de nem történik meg, így ez csak tovább növeli bennem a kétségeket, hogy Isten akarata ellen való-e az én kívánságom. Ha megtörténne nagyon egyértelműen egy ilyen csoda velem is, akkor nyugodna meg teljesen a lelkem, hogy nem ellenkezik Isten akaratával mindaz, amit szeretnék. Meg kell mondjam, amikor arról olvasok, hogy valakinek megadatott egy ilyen csoda, például szenteknek, apácáknak, akár hétköznapi embereknek, akkor azon gondolkodok el, hogy én lehet azért nem részesülök ebben, mert nem vagyok apáca/szerzetes és ilyenkor gondolok arra, hogy ha mások részesültek ebben, akkor Isten ha akarná biztos megadná nekem is szóval ha nem teszi, akkor biztosan nem akarja megtenni szóval nem is akarja ő, hogy vágyjak erre. De ha belegondolok.... miért lenne az baj, ha valaki ilyenre vágyik? Nem inkább ilyenre vágyakozzon mint világi dolgokra? Inkább szeresse jobban Istent mintsem kevésbé? De aztán mégis gyötrődök ezen, hogy jó-e, amit érzek és amit szeretnék. Hogyan tudnék ebben eligazodni? Istentől kérjek választ erre? Hogyan kérjem a válaszát, mit mondjak neki? Azt mondjam, hogy ha tőle származik ez a vágy, akkor adja meg nekem, amit szeretnék és akkor bizonyos leszek benne, hogy ő (is) akarja? Vagy mit tegyek? Nagyon el vagyok bizonytalanodva, nem tudom, hogy jó-e ez, hogy én ezt szeretném. Sajnos ha megbeszélem különböző személyekkel, akkor mindenféle véleményeket és válaszokat kapok, még a keresztények is különbözőképp vélekednek a témáról, de az egyházi személyek is, én úgy gondolom. Szegény hívő ember honnan tudhatná, hogyan igazodhatna el? Én sokkal közelebb kerültem Istenhez ahhoz képest, hogy két évvel azelőtt és még azelőtt milyen voltam és sokat változtam, Jézust is nagyon szeretem, de nem hiszem, hogy a szeretet önmagában elég arra, hogy megkapjam amire vágyok, egy csodát kaphassak. Valami nagyon egyértelműt és személyre szólót. Azon is elmélkedtem, hogy még ha Isten nem is akar nekem ilyet adni, azért csak nem neheztelhet rám ha én vágyok erre, hiszen nem azért vágyok erre, mert eldöntöttem, hogy erre akarok vágyni, hanem ez kialakult. Tény, hogy a döntés, hogy valaki eldönti, hogy kér Istentől egy csodát, az az ő szabad akarata, de a vágy, aminek csak következménye, hogy ő ezt kéri, az nem szabad akarata, az csak kialakul, megtörténik. Teljesen össze vagyok zavarodva, ezért bátorkodtam írni, talán tud nekem segíteni.
Nyilván én is csak egy véleményt tudok Önnek leírni, azt, amit én gondolok erről. Hogy ezt hogyan értékeli, elhiszi-e, komolyan veszi-e vagy sem, ez már az Ön döntése. Egyértelmű a válaszom, hogy az ilyen vágy nem Istentől származik. Ha Isten valakinek ilyen rendkívüli ajándékot akar adni, akkor magát az ajándékot adja meg, nem pedig az arra való vágyat. Ez kísértés az Ön életében. Vagy még csak az ördögöt sem kell ebbe belekeverni, hanem egyszerűen egy emberi gondolat, amely szép elképzelésnek tűnik, de valójában nem viszi Önt közelebb Istenhöz. Aki a rendkívüliségekben keresi Istent, az valójában nem hisz benne, hanem a rendkívüliségekre vágyik. Isten megteremtett világa bőséges üzenet arról, hogy Isten mennyire és hogyan szeret minket. Ehhöz nem kell neki fölfüggesztenie az általa alkotott fizikai törvényeket. Az egyéni imaéletben - amelynek, persze, része a közösségi ima is - Isten megmutatja, hogy mit kell tennünk, merre kell mennünk. Nem kell különlegességekre vágynunk. Éljük a magunk életét, és mindent megkapunk ahhoz, hogy közben a hitben erősödjünk. Ezt kérni is lehet és érdemes, de ennek főként az az értelme, hogy az ilyen imádságokkal magunkat nyitjuk meg az isteni ajándékok felé. A hit erősödését, tehát szabad és érdemes is kérni, de hogy ezt milyen eszközökkel adja meg, ezt bízzuk teljesen őrá.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy mit tanácsol mit tegyek az alábbi helyzetben? Van egy központi idegrendszeri sérült nem beszélő autista kamasz fiam akinek gondja van a nemiség terén. A gyógypedagógiai suliban lévő osztályfőnök azt mondta hogy tanítsam meg neki az önkielégítést, de én nem értek egyet vele, mert bűnt tanítani még beteg embernek sem helyes. Mert véleményem szerint ha neki nem is lenne bűn, de szerintem nekem igen. Nagyon érdekelne az ön véleménye és tanácsa hogyan lehet egy ilyen kamaszt a helyes szexualitásról felvilágosítani...?
Az önkielégítés ugyanolyan káros a sérült gyermek számára, mint az egészségesnek. Torz fiziológiai és érzelmi kötődést alakít ki. Alapvetően nem azért kell kerülni ezt, mert bűn, hanem azért bűn, mert káros. Nagyon erős függést tud kialakítani. Erre épít a pornóipar. Nem tudom, mennyit fog föl a gyermeke a magyarázatból, melyek azok a pedagógiai eszközök, amelyekkel őt tanítani, vezetni lehet. Ezért nehéz tanácsot adni, hogy a szexualitásról milyen fölvilágosítást adjon. Ha egész életében nem fog nemi életet élni, vagyis, ha vélhetően nem lesz felesége, akkor semmit nem veszít azzal, ha nem széleskörű felvilágosítást kap arról, hogy mit is jelent a szexualitás. Annyit kell neki elmondani, elmagyarázni, ami segíti őt, hogy a megjelenő érzéki vágyakat kezelni tudja. Minél kevésbé serkenteni ennek kibontakozását. Ezért tartom éppen a józan ésszel ellentétesnek, ha valaki szexuális élvezetekkel akar lelkiállapotot csillapítani. Ez teljesen téves irány.
Kedves Lelkiatya! Nem fogom többé rabolni idejét a kérdéseimmel, már csak most írok, mert szeretnék valamit kérdezni. Válaszlevelében írta, hogy túl sok emberi dolog vegyül a Jézussal kapcsolatos érzelmeimbe. Még annyit jegyeznék meg, hogy sajnos lehet elég rosszul fogalmaztam, mert mikor a hiányáról írtam, hogy minden nap hiányolom, azt nem úgy értettem, hogy azt szeretném, hogy minden nap legyen velem mint ahogy másokkal a férje, felesége, gyermeke, szülei, lakótársa hanem úgy értettem, hogy egyszerűen csak a nagyon vágyom rá, hogy lássam őt. Persze ez nem változtat a helyzetemen, csak azt szerettem volna tisztázni, hogy nem arra gondoltam, hogy szeretném, hogy minden nap velem legyen. Lehet, hogy még most sem tudtam teljesen érthetően leírni, de már mindegy is. Arra gondoltam, hogy úgy szeretném látni, mint amikor valakinek van egy látomása, szóval egy alkalommal, de nem úgy, hogy mindig. Ezen kívül már csak azt szerettem volna megírni, pontosabban megkérdezni, hogy Ön szerint vajon hol ronthattam el? Mit csináltam rosszul? Legelső levelében azt írta, hogy a szeretet amit iránta érzek Isten ajándéka és azzal nincs semmi gond. Hol ronthattam el, hogy túl emberi lett a kapcsolatom vele és elromlott? Mit csinálhattam rosszul? Ha ezt tudnám, igyekeznék nem elkövetni ugyanazokat a hibákat még egyszer. Annyira örültem eleinte, hogy jó a kapcsolatom vele, nagyon tudom szeretni őt és most úgy érzem, hogy az én hibám, hogy az egész elromlott. Legelső levelemben, amikor azt írtam, hogy úgy érzem, Jézus iránt szerelmet érzek, akkor azt írtam, hogy ugyebár elmondtam a problémámat keresztény embereknek, hogy tanácsukat kérjem és jól is esett kibeszélni magamból, nos akkor ők nem a Jézus iránti őszinte, tiszta szeretetről beszéltek (ami Isten ajándéka), nem arról mondták, hogy másokkal is megtörténik, hanem (sajnos) pont a romantikus, erotikus szeretetről. Hogy ez másokkal is megtörténik, hogy nem is csoda, hogy így érzek, hiszen egy nehéz helyzetből húzott ki engem a Jézus iránti szeretetem, amit érzek az a hatalmas hála következménye, egyébként is állandóan meztelenül ábrázolják, biztos nagyon sokan belezúgtak, meg, hogy amiket az ember hall Jézusról, hogy milyen érzelmesen nyilatkoznak róla, meg sok mindent írt még, de a lényege az volt, hogy ő nem is csodálkozik rajta, hogy az érzelmeim így alakultak. Azt is mondta, idézem: "Szerintem nem az a baj, hogy mindez megtortenik, hanem az, hogy szegyent es buntudatot erzel miatta." illetve "Isten nem haragszik rad egyaltalan, hiszen tudja, mi van es miert, hogy nem tehetsz rola. Az ilyesminek kell egy lefutasi idot hagyni. A rossz erzesek nem mulnak majd el gyorsan, hanem fokozatosan." A másik keresztény illető kevésbé részletesen nyilatkozva azt írta, mással is előfordul ez és majd elmúlik. Persze nem azért idéztem ezeket a mondatokat, hogy amellett érveljek, hogy nekik van igazuk, én csak meg szerettem volna mutatni, hogy manapság hogy állnak hozzá emberek ehhez az egészhez, természetesen biztosan nem mindenki így gondolkodik, itt csak két emberről van szó. Természetesen szó sincs róla, hogy ha én meglátok egy meztelen vagy majdnem meztelen ábrázolást Jézusról, akkor erotikus gondolataim lesznek, mert egyébként ez nem igaz. Ezt csak ez az illető írta. Most, hogy idéztem ezt a gondolatot, hogy a rossz érzések fokozatosan múlnak el és nem azonnal, feltennék egy fontos kérdést. Kedves Lelkiatya, mit gondol, véleménye szerint az mennyire van rendben ha nem múlnak el azonnal az érzéseim? Mármint azok, amelyek nem helyesek jelen formájukban. Muszáj ennek azonnal elmúlni vagy az természetes dolog ha időbe telik az elmúlásuk? És amennyiben időbe telik, addig mit kezdjek az imádkozással? Szabad-e addig imádkozni míg nem múlnak el ezek? Azt feltételezem, hogy igen, mert azt írta, kérjem a Szentlelket, hogy segítsen nekem. Az igazság az, hogy már napok óta egyáltalán nem imádkoztam. A szégyenem miatt. Hogy én bűnös vagyok Isten szemében. Meg amiatt sem, mert reméltem, hogy akkor a rossz érzések elmúlnak,a bűnös érzések. Kicsit hasonlóan ahhoz, amikor valaki szerelmes valakibe és azt mondják neki, szakítsa meg vele a kapcsolatot legalább ideiglenesen és akkor könnyebb kiszeretni belőle. Tapasztaltam is, hogy a napokban erotikus gondolataim szinte egyáltalán nincsenek. Ennek ellenére azt gyanítom, hogy az sem egészen helyes, amit teszek, hogy nem imádkozok egyáltalán és nemhogy nem imádkozok, de Jézus személye és az én személyem közé igyekszem egy falat emelni, legalábbis átvitt értelemben. Nem imádkozok, próbálom elterelni a figyelmem róla, direkt mindig csinálok valamit, minél kevesebbet jusson eszembe, ha mégis eszembe jut, akkor is elterelem a gondolataim és az érzelmeimet meg igyekszem kontrollálni, elfojtani. Ahogy írtam is, ennek egyik oka a szégyenem, másik oka, hogy ez egy módszer részemről. Úgy tűnik, hogy működik, de azt hiszem, hogy ezzel meg lehet átesek a ló túloldalára. Nem tudom miért romlott el az egész, de nagyon sajnálom. Feltételezem, hogy mindezek fényében már nem érvényes az, amit először írt nekem, hogy a szeretetem iránta Isten ajándéka.
Megerősíthetem, amit korábban írtam: igen, ez a nagy fokú szeretet Isten ajándéka, amellyel élnie kell. Hogy hol romlott el, azt nem tudom megmondani, ahhoz az életéből sok részletetet kellene ismerni. De nem is ezt tartom igazán fontosnak. Az pszichológiai elemzés volna. Ez, persze, lehet jó is, sokszor segít is. Amit ezen a fórumon mondani tudok Önnek, hogy ne a múltat kutassa, hanem előre tekintsen. Igenis, nagyon jó az, hogy Ön szereti Jézust. Ami ebben rossz, az a gonosztól van. Becsempészi a kísértést még a legszentebb dolgokba is. Ez történt az Ön esetében is. (Hogy ebben Ön mennyire felelős, milyen elgyöngülései voltak, amelyekbe a sátán belekapaszkodott, ezt nem tudhatom, de ismétlem, nem is annyira fontos.) A szeretet jó, nagyszerű dolog, erre kell törekednünk. Ez az Ön érzelmeiben egyfajta gellert kapott, és amit felfokozott, néha önző, testi, emberi szeretettel érez, az valójában nem Jézusra irányul, hanem egy Ön által megrajzolt, kivetített alakra. Az levele végén leírt stratégia a legrosszabb. Pontosan ezt akarta elérni a kísértő, hogy inkább próbálja meg nem szeretni az Urat, nem őrá gondolni. Nem, épp ellenkezőleg, nagyon is hozzá kell fordulni, hozzá kell futni, tőle kérni a segítséget. Amit gyakorlati tanácsként mondhatok, hogy imádságaiban forduljon az Atyához és a Szentlélekhöz, helyezze magát a Szentháromságos egy Isten színe elé. Gondolataiban leginkább a Szentháromság legyen. Ezzel tisztíthatja ki érzelmeit a túlságosan emberinek elképzelt Jézus iránt. Amiket az illetők Önnek írtak, azokkal én is egyetértek. Ez fokozatosan fog elmúlni. (De nem úgy, hogy nem gondol Jézusra, hanem, hogy helyesen gondol Istenre!) Tanácsom még, hogy az imaéletében legyen erősebb, hangsúlyosabb a közösségi ima, a gyakori Szent Liturgia / szentmise, ha teheti, vegyen részt zsolozsma imádságon. Olvassa a zsoltárokat. Ezekkel a közösségi imákkal is tisztulni fog az Isten-képe.
Tisztelt Lelkiatya! Mintha ketté lenne szelve Magyarország ha a Görögkatolikus lelkiség intenzitását nézzük Budapesttől ha Debrecen és a Nyírség felé nézünk gazdag Görögkatolikus egyhazéletet látunk . Viszont ha a másik felét tekintjük nagyon gyenge a Görögkatolikus egyház működése. Valyon minek tudható be ez az egymástól nagyon eltérő állapot?
Ez alapvetően a történelmi helyzetre vezethető vissza. Egészen 1983-ig a Borsod-, Szabolcs- és Hajdú- megyéken kívül élő görögkatolikusok nem is tartoztak a hajdúdorogi egyházmegyéhöz, hanem az ottani latin ordinárius alá voltak besorolva. Akkor kerültek a más területen élők is a hajdúdorogi egyházfő joghatósági körébe, de az egyes közösségek még ekkor is nagyon elszórtan léteztek. Így is hívták ezt a területet (az ország nagy többségét), hogy görögkatolikus szórvány terület. Azóta, természetesen sok minden változott már. Főként 2015-ben, a két új egyházmegye és a metropólia létrejöttével. Ugyanakkor a hívek nagy száma még mindig az említett három közigazgatási területen él. De nem csak a számuk, hanem a történelmi örökségük is itt jóval jelentősebb, mint az új területeken, ahol azért már szintén születnek új közösségek, épülnek új templomok, mégis a görögkatolikusságnak kevés a történelmi gyökere, kulturális befogadottsága. Csak egy példát említek: amikor idén nyáron Bodajkon szervezték a szokásos - számunkra már teljesen természetes - Damján tábort, akkor a környékbeliek sokan azt mondták, még nem is hallottak a görögkatolikusok létezéséről. Tehát földrajzi és történelmi adottság, hogy a Dunántúlon, a Duna-Tisza közén kevésbé érezhető a görögkatolikus jelenlét. A fővárosban azért már sok szép megmozdulásunk volt. Sőt, hamarosan elkészül az új kulturális központ is Budapesten. Talán ez is, és az egyes parókiák további erősödése eredményezhet javulást ezen a téren.
Tisztelt Lelkiatya! Egyszer már megkerestem Önt a feleségem édesapjának az unokatestvére után kutattam, és segítségét kértem. Azóta megtudtam róla néhány adatot. A neve Orosz Jolán, az édesanyja vezetékneve Palincza születési helye Büdszentmihály (Tiszavasvári) és Budapesten volt apáca, majd Mezőkövesden élt egyházi öregotthonban. Valószínűleg már nem él de mi szeretnénk az emlékét ápolni, és minél többet megtudni róla. Kérem ha tud segítsen nekünk ebben. Kb. az 1930-as években született. üdvözlettel Komlósi Lajos
Legnagyobb sajnálatukra most sem tudunk segíteni. Orosz Jolán nevű nővérünk a kezdetektől fogva nem volt, nyilvántartásunkban nincs ilyen nevű nővér, és a legidősebb nővér sem emlékszik ilyen nevű nővérre, pedig ő 1946. októberétől itt volt már Máriapócson. Biztosan nem él már a nővér, mert a 2001-ben kiadott országos szerzetesi névtárban sem szerepel. Budapesten csak a kommunizmus alatt voltak nővéreink (civilben), de közöttük sem volt. Talán az a mezőkövesdi otthon tudna róla információt adni, hogy meddig volt náluk és mi lett a sorsa.
Tisztelt lelkiatya! Görög katolikus házaságunk érvényes e ha csak az egyik fél volt megkeresztelve???
Az ilyen házasságkötés érvényessége a püspök döntésétől függ. Alapvetően nem lehetséges nem keresztény emberrel összeházasodni. Hiszen nem jöhet létre szentségi kötelék. Mivel azonban az ilyen esetről maga Szent Pál nyilatkozott (1Kor 7,14), ezért ezt privilegium paulinumként kezeljük, amely helyi ordináriust ruházza fel ezzel az oldási hatalommal. Az emberek életének megsegítése érdekében, a püspök adhat fölmentést ez alól az érvényességi akadály alól. Ha tehát a házasságkötéskor kértek és kaptak engedélyt a püspöktől (ezt a parókus szokta továbbítani a püspök felé), akkor a házasságkötésük érvényes. Ha ez elmaradt, vagy a püspök nem adta volna meg az engedélyt, akkor nem érvényes.
Krisztusban szeretett Lelkiatya! Hogyan vezet az Isten? Hogyan fogja a gyeplőt úgy, hogy mégis közben a kezünkben hagyja a döntést? Hogyan simulhatunk bele úgy az Ő akaratába, hogy meg is maradjunk benne, ha kétségek györörnek is magunkkal vagy másokkal vagy akár Isten cselekvő szeretetével kapcsolatban? Tud esetleg mondani erre példát emberi sorsokból, amely elolvasva is tanulságos és útmutató lehet? Köszönve: Lívia
Kedves Lívia! Ez nagy kérdés a teológiában is, hogy hogyan nyilvánulhat meg Isten szabad döntése és az ember szabadakarata. Melyik az erősebb, melyik mikor hat, mikor érvényesül? Egymással szemben álló nagy teológiai iskolák jöttek létre egyik és a másik oldalt hangsúlyozva. Ebből (is) következtethetünk arra, hogy ez a kérdés megoldhatatlan. Nem tudjuk, hogy hogyan lehet összeegyeztetni a kettőt. Ezért aztán - szerintem - nagyon nem is érdemes töprengeni rajta. Jól alkalmazható az ősi tanács: cselekedj úgy, mint ha minden rajtad múlna, és imádkozz úgy, mint ha minden Istenen múlna. Nem érdemes sokat gyötrődni azon, hogy vajon mi Isten akarata. Tenni kell azt, amit a józan ész, a lelkiismeret diktál. Ha netán rosszul döntöttem, rosszul léptem, semmi vész, a Mindenható azt is át tudja fordítani a magam és mások javára. Nem aggódva, hanem békében kell élni.
Kedves Lelkiatya! Mit tegyek, ha misztikus élményeim vannak és szeretném megérteni ami történik velem illetve azt hogy mindez mit jelent számomra? Nagyon nehéz úgy megosztani az atyákkal, hogy érezzék nem kérkedni szeretnék velük, hanem pont hogy nagyon is segítségre van szükségem. Bizonyosan nagy veszély, ha hiúsághoz vezet vagy önteltséghez, de én tutira nem érdem szerint kapom, ezért hoz zavarba és gondolkoztat el az Úr, hogy miért épp én és épp most? Mit jelent? Van olyan atya, aki beszél a misztika nyelvén és segít megtanítani rá? Szeretném megtanulni felismerni Istent és a jeleit az életemben, kérem segítsen Lelkiatya, KÖSZÖNÖM
A misztikus dolgokra nem tekinthetünk úgy, mint valami rébuszra, amelynek, ha valaki ismeri a nyitját, akkor meg tudja fejteni, ha nem ismeri, akkor rejtve marad előtte. Akiket Isten rendkívüli élményekben részesít, azoknak megadja annak megértését is. Azt külső ember nem fogja tudni megmagyarázni, legyen bármilyen nagy lelkiatya. Ezért nem csak a hiúság elkerülése miatt nem kell róla beszélnie, hanem azért is, mert ez Önnek szól egyedül. Ha mégis szeretné megosztani, akkor azt csakis egyetlen egy atyának mondja el, aki segít Önnek a lelki haladásban. Fontos, hogy legyen benne bizalma, és akkor amit ez az atya tanácsol, azt kövesse, bármit mond is. De alapvetően legyen türelemmel. Ha nem azonnal, akkor majd idővel fölfedi Ön előtt az üzenetét.
  1 2 3 4 
5
  6 7 8 9 10 11 ...