Kedves Lelkiatya!
Az Újszövetségben számos egymásnak ellent mondani tűnő kijelentést olvashatunk Jézustól, amire Lelkiatya is sokszor kitért már. Szeretném megérteni az Urat s hogy miként lehetnek az ilyen állításai is követhetők, ezért kérem a segítségét.
1., Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket. (Mt 9,13)
2., Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, (Jn 17,10)
Hogy kell mindezt jól érteni?
Köszönve:
Lívia
Kedves Lívia!
Ha pusztán racionálisan akarjuk értelmezni ezt a két kijelentést, akkor is szépen összefésülhető. Illetve pontosítható, hogy nem egymással szembenálló csoportokról van szó. Hogy kire gondol Jézus a főpapi imában, ezt nem tudhatjuk egészen pontosan. Mindenesetre bizonyosan nem az "igazakra" utal, hiszen az a kategória nehezen is volna értelmezhető. De ezzel valójában a lényegesebb szemponthoz is érkeztünk. Jézus, amikor szembeállítja az igazakat a bűnösökkel, akkor valójában leleplezi azokat, akik magukat igaznak tartják. Velük nem tud mit kezdeni az Úr. Őket is hívná, de ők a hívásra nem felelnek, vagy nemmel felelnek. Ezekről másutt is beszél Jézus néhány példabeszédében. Ez a kijelentés inkább azt rejti magában, hogy senkise tartsa magát igaznak. Aki követni akarja Jézust, annak be kell látnia, hogy rászorul Isten irgalmára. Ez a belátás, ez a bűnbánó magatartás teszi őt képessé arra, hogy befogadja Isten szeretetét, Isten hívását. Jobban erre vonatkozik Jézusnak ez a kijelentése.
A János evangéliumában szereplő mondat is többféleképpen értelmezhető. Ahogy utaltam is rá, nem tudjuk, kikre gondol Jézus, kik azok, akiket az Atya neki adott. Lehetséges, hogy minden üdvözülő emberre, de az is lehet, hogy itt kifejezetten csak az apostolokra. S ez sem kizáró, hisz a mi imánkban is van, hogy egyszer ezért, másszor másért imádkozunk. Jézus is imádkozhatott külön a választott apostolokért, mint ahogyan imádkozhatott a betegekért, hitetlenekért, az őt bántalmazókért, stb.
Mindezek alapján én nem látok ellentétet a két kijelentés között.
Kedves Lelkiatya!
40 éves házas ,édesanya vagyok!
Miért van az,hogy másként érint lelkileg ha valaki meghal,mint mondjuk 20 éves lányként?
Emlékszem kb 15 éves lehettem,amikor egyik lány osztálytársam mesélte,hogy neki az apukája nem él,sajnáltam,szomorú lettem,hogy milyen nehéz ,rossz lehet neki.
Kb ennyi is volt az érzelmi reakcióm.
Ma megtudtam,hogy az utcánkban lakó néni fia meghalt rákban ( nem volt még 50 éves,nem tudom pontosan negyvenvalahány éves) és az a néni Kedves velünk,a fiát is ismertem ,köszöntünk is mindig egymásnak.
Ma mikor megtudtam meghalt,elsírtam magam,hogy milyen nagy fájdalom lehet ez az anyukának, özvegy is lett idén.
Nagyon sajnáltam,utána azt éreztem ,hogy elszeretnék mondani egy imát a fillért,és azt mondtam Istennek kissé hangosan ,hogy fogadd el ezt az imám ,légy irgalmas hozzá,nyugodjék békében.
Mik ezek az érzelmi változások bennem,könny,ima....
Nem rosszallóag értem,csak olyan más minden mostanában velem...
Köszönöm szépen!
Ezt én jó irányú folyamatnak látom. Van, aki épp ellenkezőleg, az élet viszontagságai közben megedződve egyre keményebbé válik, egyre kevésbé hatják meg az ilyen helyzetek. Akár az együttérzés mélyülése, akár a világ dolgainak érzékenyebb felfogása vezeti Önt ebben, azt mondom, hálát adhat a Mindenhatónak. Fontos dolgoznunk is azon, hogy minél együttérzőbbek legyünk, erre tudatosan figyeljünk. De az is igaz, hogy a lélek fejlődésével ez szépen együttjár. Hasonlóan a világ dolgainak megértése, az érzékelés kifinomulása is olyan dolog, amely az ember lelki fejlődésének egyik gyümölcse. Köszönje meg ezt Istennek és keresse is tovább, hogyan tud a lelke tovább fejlődni, tovább mélyülni!
Kedves Lelkiatya! A testvérem autista és gondja van az evangéliomos könyv csókolással. Milyen gesztus legyen helyette? Furcsa szokás az, ha csak a homlokát érinti hozzá?
Más is tesz ilyet, hogy csupán homlokával érinti az evangéliumos könyvet, vagy keresztcsókolással a keresztet. Ez is teljesen jó megoldás, szépen kifejezi a hódolatunkat, alázatunkat, szeretetünket.
Kedves Lelkiatya!
Az alábbi családi jelenséggel kapcsolatban lennék kíváncsi a véleményére.
Olyan családban nőttem fel,ahol apukám sokat dolgozott,és ha fáradt feszült volt leginkább akkor ,de kiabált velünk.
Ő olyan családban nőtt fel,ahol az apukája ivott,és kiabált.
Én anyuka vagyok, de sajnos egyre inkább én is kezdem átvenni ezt,ha értetlenek,nem fogadnak szót kiabálok!Van amikor már saját magamon meglepődök,hogy nézd már ,hogy ordítok!Ha eldöntöm,már Kedves leszek,sem mindig sikerül,nem értem,de sokszor már majdnem mindenen képes vagyok robbanni!
Ez ilyen ilyen generációkon átívelő valami?Bűn? Ez a családi hangos szó,kiabálás?
Hogy lehet ebböl kigyógyulni,én nem szeretnék kiabálós anyuka lenni!!
Kisfiam múltkor pityergett,hogy a tanító néni is mindig kiabál az osztállyal,idegbeteg..
Köszönöm a segítséget!!
Számolnunk kell azzal, hogy sokmindent átvettünk a szüleinktől, jó és rossz tulajdonságokat egyaránt. Van, amit valóban a génjeinkben örököltünk, s van, amit inkább eltanultunk tőlük, mintegy belenőttünk ugyanabba a magatartásmintába. Úgy gondolom, nem sok jelentősége van annak, hogy melyek az öröklött s melyek a szerzett tulajdonságaink, ugyanis ezzel is, azzal is van dolgunk. Egyikre sem mondhatjuk, hogy nem tehetünk róla. Mindenről tehetünk, mert minden a kezünkben van. Persze, van, amit könnyebb, van, amit nehezebb kezelni. Ezzel nem azt mondom, hogy ne fogadjuk el saját magunkat. Dehogynem. Az az alap. Onnan lehet indulni. Ha van olyan tulajdonságom, amit utálok magamban, nem akarom, nem bírom elfogadni, akkor addig azzal nem is tudok mit kezdeni. Az alap a fölismerés és az elfogadás. Ez nem azonos a belenyugvással. Ezért roppant fontos a keresztény életben, a bölcs életvezetésben az önismeret. Lássam, ki vagyok, milyen vagyok, mire vagyok képes és mire nem, stb. Ráadásul ez az önmegismerés egy egész életen át tartó folyamat, csak a koporsóval zárul le.
Ha Ön fölismerte, hogy képes "mindenen robbanni", akkor ebben nem azt kell vizsgálnia, hogy az édesapja is ilyen volt, hanem azt, hogy mit kezdjen vele. Persze, ha jó viszonyban vannak, megkérdezheti, hogy ő annak idején vagy akár most is mit kezdett vele. Ez esetleg tanulságos lehet Önnek is. A gyógyulásban sokat számít, ha erről a rossz tulajdonságáról beszél a férjének, a gyermekeinek. Hogy fölismerte magában ezt a rossz dolgot, és szeretne küzdeni ellene, segítsenek neki. Ez többszörös haszon. Amikor kibeszélünk valamit, az már nem marad rejtekben, jobban kezelhető, esetleg a gyermekek szólnak, hogy "anya, már megint kezded", akkor hamarabb ráébredhet, hogy megjelent a kísértés, vigyázni kell. De ennél még fontosabb, hogy a gyermekek is megtanulják, hogy lehet és kell is a rossz tulajdonságainkkal bánni.
Tisztelt Lelkiatya!
Ahhoz hogy valakit felvegyenek a pap nevelő intézetbe milyen feltételei vannak? Milyen szabályok vannak az intézetbe amit ott mindig be kell tartani ? És minden kispap betartsa azt hogy megőrzik a szüzességét a hazassagig? Esetleg nem tudna olyan oldalt vagbkonyvet ajánlani ahol olvashatók a pappá válásról?
Mindenképpen azt tanácsolom Önnek, hogy vegye föl a kapcsolatot egy görögkatolikus atyával. Olyan sok és sokirányú kérdést tett föl, amelyekre lehetetlen ebben a formában válaszolni. Nem tudok olyan könyvről amely mindezt egyben összefoglalja, de nehezen is tudok ilyet elképzelni, hisz maga a kérdéskör is roppant szerteágazó. De azért is javaslom a személyes kapcsoltfelvételt, mert a hivatás alakulása is mindig személyes, nem lehet csupán könyvekből összeolvasni a hozzávalókat. Kérdezzen egy vagy több atyát is ezekről, ha van lehetősége, és a vele, velük való személyes kapcsolatnak köszönhetően még több kérdés is fölvetődik. Nyilván fontos és érdemes ezekkel foglalkoznia, biztatom is erre, de mindenképp valamilyen személyes kapcsolat alapján.
Kedves Lelkiatya!
Kis Szent Teréz mondotta:
Most már egész életemen át szívesen vagyok beteg,ha ezzel a jó Istennek örömet szerezhetek!
Van egy ismerősöm aki mindig én úgy érzem " már-már panaszkodik is " ,hogy jaj de betegek ,szegények vagyunk.
Egész életünk ilyen,jobb lenne már meghalni.
Minek így élni....
Ezt a mondatot Kis Szent Terézével összehasonlítva ég és föld.
Terézke úgy tűnik szerette a szenvedést,mert így közel érezhette magát az Úrhoz.
Míg az ismerősömnek mintha ez egy borzasztó nagy baj lenne...
De ez miért van?
Mert az egyik Szent a másik " sima ember" aki nem tudja milyen értékes Isten szemében jól szenvedni?
Köszönöm szépen!!
Azt hiszem, pontosítani kell. Nem hiszem, hogy Szent Teréz szerette volna a szenvedést. Viszont jobban szerette az Urat, mint amennyire nem szerette a szenvedést. Mondhatjuk, hogy ez teszi a szentet szentté, hogy annyira szereti az Úr Jézust. De azért itt nincs határvonal, hanem fokozatok vannak. Törekednünk kell arra, hogy minél jobban szeressük Istent. Kérni kell a Szentlelket, hogy tanítson meg jól szeretni, és gyakorolni is kell a szeretetet, hogy belejöjjünk. A szenvedéstől az egészséges ember vonakodik. Ez teljesen természetes. Még Jézus is szerette volna elkerülni a szenvedést és a halált. A Getszemáni kertben azért imádkozott, hogy hacsak lehetséges, elkerülhesse azt, ami rá vár. De fontosabb volt neki az Atya akarata. Erre kell nekünk is törekednünk, hogy Isten mindennél fontosabb legyen nekünk, még a saját jólétünknél, kényelmünknél, biztonságunknál is. Meg kell tanulnunk ezt az önzetlen szemléletet. Ez a keresztény élet, hogy ebben folyamatosan fejlődünk.
Kedves Lelkiatya!
Anyukámmal rengeteget vitatkozunk ,máshogy látunk dolgokat,jót akarna ő ,de nem jön jól át,nem ért meg engem,sosem éreztem igazán ,hogy feltétel nélkül szeretne,inkább úgy mondanám örömet okoztam neki ha ügyes voltam,de hatalmas fájdalomnak élte éli meg ha nem ,és visszaszólok, hogy én Milyen hálátlan vagyok, van egy olyan szokása,hogy mindent percekig mond,akár kiabálva de ettől nem lesz jobb,tudom apa szerint is ez rossz szokása körül ír valamit 2 percig ami másnak 20 másodperc csak.Nem tudom ez miért van nála.
Nem érzem ,hogy szeretne és én sem őt úgy ,a sok kiabálás mintha ezt rombolná
Milyen egy jó szülő gyerek kapcsolat?
Mi mit rontunk el?
Köszönöm.
B.
Kicsit olyan ez, mint amikor a kamasz gyerek a másik oldalról mondja el, hogy a szülei miért nem értik meg. Persze, felnőtt korban ezt már egészen másként, bölcsen, türelemmel kell kezelni. Azt mindenképpen érdemes fölmérni, hogy a gyermekkorukban mit rontottak el a szüleink, mi az, amit érdemes másként tenni. Már csak azért is, mert nagyon gyakori jelenség, hogy az ember, noha fölismeri a szülei hibáit, szépen ugyanazokat ő maga is elköveti. Nagyon tudatos önvizsgálat, önnevelés kell ahhoz, hogy ezeket az ismétlődő hibákat elkerüljük. Felnőttként már azt mondom, ne legyenek elvárásai a szüleivel szemben. Örüljön annak, amit kapott tőlük. Hogy a jó dolgokat is fölismerje és elismerje, ez legalább annyira fontos. Ezeket pedig érdemes megköszönni, felhozni nekik, hogy ezekért milyen hálás. Már semmilyen szemrehányást nem érdemes tenni a múltért. Azt már helyrehozni úgysem lehet. Ha nehéz elviselni a szülők, vagy bárki más, rokon vagy idegen ember magatartását, akkor ez jó lehetőség a türelem, az elfogadás, az igazán önzetlen szeretet gyakorlására. Hozzáteszem, sok esetben épp azért nehéz elviselni a szüleink gyengéit, mert azok bennünk is ott vannak. Valójában saját magunkban nem tudjuk ezt elfogadni, nem tudunk vele kibékülni, s ezért annyira taszító, ha kívülről találkozunk vele. Bölcsesség, türelem, a szeretet gyakorlása - ez gyógyítja, ez teszi helyre a gyermek-szülő kapcsolatot. S persze, az egymásért való imádság.
Kedves Lelkiatya!
Lehet furcsa lesz amit felvetek.
Ha valaki fiatalon volt római katolikusként elsőáldozó,bérmálkozó, és mindennap imádkozik ,szentségi házasságban is él már ,tudja,hogy mennyi mindent kapott a jó Istentől ,hálás is ,és meg köszöni.Gyermekeket is kapott!
Felvállalva mint cselekedetet ,hogy 12 éven át imádkozza a 7 miatyánk, 7 üdvözlégy imát Krisztus urunk szent sebei és drágalátos vére tiszteletére ,tehát ezen elvek mentén élek,de még magam sem tudom a pontos okát ,de anyukaként kb ennyi a hitéletem ,mármint szentmisére nem sűrűn járunk,a gyerekek meg vannak keresztelve ,aki korban olyan ,volt elsőáldozó is már ,szoktak imádkozni.
Próbáltam vissza gondolni a gyerek koromra ,engem is megkereszteltettek voltam ugye elsőáldozó is de hogy is fogalmazzak jól,tehát mindezek ellenére mi nem voltunk egy templomba járó család ,ha mentünk is csak ritkán,sőt nagyon ritkán.
Nem tudom, hogy lélektanilag hogy van ez de biztos ragadt rám formált mégis pár dolog,mert csak azért is maradt meg az imádkozás,sőt bővült,hatott valamilyen szintem,de mivel nem voltunk templomba járó család így ez nem is rögzült bennem , a Szentmise iránti tisztelet,szeretet és felnőttként is ezt érzem látom,hogy nem különösebben igénylem ,olyan semleges ,de amikor meg eljutok mégis jó!!
Én rokonságomban sok mindenki meg van keresztelve ,de egy olyan embert sem tudok felmutatni,aki járt volna rendszeresen minden vasárnap misére....helyette pl munka.
Létezik olyan, hogy pl én olyan életet élek, hogy tudta Isten vállalom ezt az imát mint anya,de kb ennyi,és más oldal meg hiányos....
Lehet ilyen elfogadás is Isten részéről ,hogy tudja én ilyen formában szeretem ,adok neki imákat lelkekért?
Nagyon régen olvastam valamilyen Mária nevű szentről,furcsa elö ,vezetékneve volt nem maradt meg aki a sivatagban bolyongott ott imádkozott ,ő így élt,úgy szerette az urat.De előtte hajón is volt és volt,hogy paráználkodott,de abbahagyta.
A gyermekeink sem igazán szeretnek misére menni ,nagyon unják,énekelni pláne,de sajnos tudom milyen, mert én is így voltam ezzel anno....
Köszönöm a válaszát.
Mindenképpen azt tanácsolom Önnek, hogy lépjen tovább, ne elégedjék meg az eddigi vallási gyakorlatával. Ezt nem csak Önnek, hanem mindenkinek mondom. Mindig fejlődnünk kell a hitben. Ami nem fejlődik, az nem él. Márpedig a hitünknek élnie kell. Főként a vasárnapi szentmisén való részvétel terén buzdítom előre lépésre. Sajnos, ha ez nem volt természetes gyakorlat az életükben, akkor bizony, nehezen lesznek rávehetők a gyermekek, főként kamaszkortól kezdve, hogy ők is járjanak el rendszeresen templomba. Számolni kell azzal is hogy ma a világ sokkal erőteljesebben próbálja az embereket eltávolítani a hittől, Istentől. Ha Önök a férjével nem adnak kellő alapot a gyermekeiknek, akkor ne csodálkozzanak azon, hogy a világ elviszi, eltéríti őket. Régen is fontos volt a gyermekekkel rendszeresen templomba járni, de ez ma sokszorosan fontosabb tényező a hit megőrzése szempontjából. Persze, ezt azzal kell kezdeni, hogy Önnek fontossá válik a templom, hogy Ön saját maga számára fedezze föl, hogy milyen sokat adhat a rendszeres szentségi élet, gyónás, gyakori áldozás, a templomi szertartásokban való megmerítkezés. Amíg ez nem saját meggyőződése, addig nyilván a gyermekeinek sem tudja tovább adni. Önnek sokkal erősebb kötődést kell adni a gyermekei számára, mert nagyon megváltozott a világ.
Alighanem egyiptomi Máriára utalhat, aki évente egyszer vette magához az Eucharisztiát, éveken át egyedül élt a pusztában. Ám az ő életét igazán nem hozhatjuk föl követendő példaként. Utcanő volt, és egy templomi élmény kapcsán megtért. Akkor beismerte súlyosan bűnös életét, és ezért határozta el, hogy a hátralevő részt kemény böjtöléssel és aszkézissel tölti. Ez, bizony, meglehetősen távol van a mai életünk gyakorlatától. Javaslom inkább, ismerje meg pl. Carlo Acutis életét, aki 15 évesen lett szent. Érdemes a gyermekeivel is megismertetni ezt a példát.
Kedves Lelkiatya!
Meg szeretném kérdezni, kíváncsiságból ,hogy Római katolikus gyónhat görögkatolikus templomban,és görögkatolikus papnál egyébként?
Vagy csak római katolikusnál?
Köszönöm!!
Igen, természetesen. Teljes szentségi közösségben vagyunk a katolikus egyházzal. Lehet gyónni, áldozni, adott esetben más szentségben is részesülni egymás rítusa szerint. Persze, ajánlatos a saját rítust követni, de sok olyan helyzet lehet, ahol szabad és érdemes is élni ezzel a lehetőséggel. Mindenesetre semmilyen egyházjogi akadálya nincs.
Kedves Lelkiatya!
Négy gyermekünk van ,és sajnos mindkét részről 1-1 nagyszülő él már csak egy nagypapa, és egy nagymama 65 évesek.
Nyugdíjasok ,de dolgoznak még.
Ami zavar,hogy nem foglalkoznak úgy a kisunokákkal,van,hogy hetekig,hónapokig nem látják ,q nagymamával egy városban lakunk, nagypapa aki az én apukám 15 km távolságra szomszéd városban él.
Apukám világ életében sokat dolgozott ,de m?r m?r inkább már átmegy ez munkafüggőségbe inkább azt látjuk.
Mindig a munka munka ,de a család a legfontosabb pedig.
Volt mikor mi vittük a gyerekeket mert ha nem ,még annyit se látták volna őket.
De miért ilyenek?
Vagy én ezt,hogy kezeljem jól mert nagyon rosszul esik elszomorító.
Köszönöm szépen!
Valóban, nagy kincs, ha a gyermekek a nagyszüleikkel szoros kapcsolatban lehetnek. Ez mindenkinek nagyon jót tesz. Érdemes úgy kialakítani a családi életet, hogy meglegyen ennek a rendszeressége. Persze, az adottságokat, lehetőségeket figyelembe kell venni. Ha a nagyszülők még dolgoznak, főként, ha sokat dolgoznak, akkor nem tud úgy megvalósulni az a felhőtlen és felelőtlen szeretetkapcsolat, amelyet annyira fontos megtapasztalni gyermeknek és felnőttnek egyaránt. Hogy miért ilyenek az Önök családjában a nagyszülők, ezen nem érdemes nagyon töprengeni. Annyi tanulságot levonhat, hogy majd az Ön esetében ez ne így legyen. Most pedig kell egy kicsit ügyeskedni, hogy a gyermekek minél többet lehessenek a nagyszülőkkel. Kell hozzá egy kis ötletesség, néha ravaszság, persze, szeretetből. Úgy értem, érdemes kitalálni olyan programokat, amelyben kézenfekvő, hogy a gyermekek és a nagyszüleik együtt lehetnek. No persze, ha ez erőltetett, akkor senkinek sem jó. Fontos, hogy a gyermekeinek továbbadja az élet szeretetét, a család szeretetét. Segíteni kell a gyermekeinknek megérteni, hogy az élet nem a munka meg a pénz, nem is az iskolai teljesítmény. Hanem a szeretetkapcsolatok építése, megélése.
Kedves Lelkiatya!
A gyermek Isten ajándéka.
Pont írt egy apuka,hogy már nem szeretnének többet.Feleség sincs olyan állapotban.
Meg mondom őszintén én nagyon örülök, hogy anyuka lehetek ,minden nehézségeivel együtt,de már én is érzem pszichésen is,hogy már nagyon nem szeretnék újabb kisbabát.
Ötödiket.
Ezért mi a férjemmel használunk óvszert is,vagy megszakításos aktus a legjellemzőbb.Tudom ez nem a leghelyesebb mód,de azt sem tartom jónak,hogy úgy jöjjön egy baba,hogy nem várják.
Amiért ez a gondolkodás alakult ki bennem elkárhozhatok?
Nagyon nagy bűn,hogy nem szeretnénk már kisbabát, korilag is már nem annyira fiatalok vagyunk
40 és 46 év.
Köszönöm szépen válaszát!
Ebben a helyzetben, az Önök esetében ez nem bűn. Az fontos, hogy a kölcsönös szeretet kifejezése legyen.
Kedves Lelkiatya ! A minap azon tunodtem el hogy vajon miert is oly nagy a karizmaja Asziszi Szent Ferencnek ? Tobb helyen halottam hogy a Katolikus egyhaz eggyik ha nem a legnagyobb szentjenek tartjak . Vagy lehet hogy en tudok rolla keveset ? On jelenlegi tudasa alapjan hogyan rajzolna korbe e szent alakjat ? Vajon vannak e csodai napjainkban is ami akar valahol olvashato? Tudom hogy Romai katolikus szent viszont az megdobbentett hogy meg az Ortodox egyhaz eggyik nagy karizmaja es szentje Arenie Boca is tiszteloje volt sot a Templomba ahol a profetikus festmenyeit keszittte feltuntette Szent Ferenc alakjat is festmenyeiben !
Alighanem azért is ilyen közkedvelt szent, mert az alakja is nagyon rokonszenves. Hirdette és megélte a szegénységet, beszélgetett a madarakkal, stb. Nem csak az Isten iránti szeretet lángolt benne, hanem ez párosult a természet, az állatok szeretetével is. Keleten egyébként hasonló alak Szárovi Szent Szerafim, akit gyakran egy medvével ábrázolnak. Persze, más összetevője is lehet annak, hogy a Poverello, Isten Szegénykéje ilyen népszerű még a nem katolikusok körében is. Valóban, az ortodox egyházakban is megjelenik az ő tisztelete. Ebben viszont az is szerepet játszhat, hogy nem sokkal a nagy és végleges (eddig véglegesnek tűnő) szakadás után élt, amikor még nem rögzült az egyházi emberekben ez a fájdalmas esemény.
Milyen egy mai szent? Akiből sugárzik a szeretet. Aki, miközben szeret, tud alázatos lenni, ezzel aztán még könnyebben elfogadják őt az emberek. Egyáltalán nem szükséges, hogy a szent csodákat műveljen. Az a nagyobb szent, akinek az egyetlen ismérve ez a hatalmas szeretet, amely egyértelműen Isten végtelen és irgalmas szeretetét közvetíti.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
A Debreceni főszékesegyház felújításával kapcsolatban szerepel az egyik cikkben a következő: "a berendezési tárgyak felújítása, szükség szerinti helyrehozatala, illetve néhány bútorzat új liturgia szerinti áthelyezése". Mit takar az "új liturgia" megnevezés, melyik liturgia változott és miben, hogy ahhoz át kell helyezni egyes bútorokat?
Válaszát köszönöm!
Köszönjük a jelzést. Úgy látom, azóta javították is a szöveget. Ugyanis egy vessző kimaradt a jelzők felsorolása közben: új, liturgia szerinti... és ez valóban megváltoztatta a szöveg értelmét. Természetesen semmiféle új liturgiáról nincsen szó, hanem új helyére kerülő bútorokról.
Kedves Lelkiatya!
Egyik ismerős bácsi ma azt mondta nekem,hogy kérni akart pár dolgot egy nénitől ( étel) aki templomba jár.
De az lett a vége,hogy nem vitte el amit megbeszéltek,és ez a bácsi azt mondta nekem,hogy mondta is az illetőnek,hogy nagy baj ,hogy ha valaki nem segít egy szegény emberen,azt megveri az Isten ,aki ad meg megáldja.
Hát én szerintem ez elég komoly kijelentés,mert nem tudni miért nem ad valaki a másiknak,sokan kuncsorognak is ,dolgozni meg óckodnak...
Ön szerint mi az igazság e téren,tényleg megbosszulja Isten ha valakinek nem adunk ételt?
Azt is mondta a bácsi a néni anyukája meg is halt másnap,de mondtam biztos nem azért mert nem adott Önnek pár dolgot.
Isten ezért nem veszi el az anyukáját,kiderült közben,hogy beteg is volt.
Köszönöm válaszát!
Isten soha nem bosszul meg, nem torol meg semmit. Bár az ószövetség használja Istenre a "bosszúálló" jelzőt, de ezzel inkább a hatalmát akarja kifejezni, nem pedig azt, hogy Isten valóban bosszút állna. Az is igaz, hogy amikor ez íródott, akkor a bosszú még teljesen elfogadott volt az akkori társadalmakban. Szóval, Isten nem áll bosszút, nem törleszt, de még csak nem is büntet. A tetteinknek megvan a következménye, ezzel számolni kell, meg Isten sokszor nevelő szándékkal megengedi a rosszat, de nem büntet. A bűneinket leginkább megbocsátani, feloldozni akarja, mint büntetni. Hogy ki mit miért tesz, azt megint csak egyedül ő tudja. Az ilyen szavak inkább annak az embernek a bosszúja, aki bosszus, mert elesett valami támogatástól. Ezek nem komoly szavak, ezek leginkább azt sértik, annak tesznek rosszat, aki kimondja.
Kedves Lelkiatya!
Mit gondol arról, ha egy pap elveszti a hitelességét a hívők szemében? Ön mit tenne, ha tudomására jutna egy ilyen eset?
Egyik legsúlyosabb bajok közül való. Nem szabad lemondani róla. Minden ember megmenthető. Ezen kell dolgozni. Egyrészt érdemes eljárni az evangélium szellemében: "Ha pedig vétkezik ellened a testvéred, menj el hozzá, fedd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted a testvéredet. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek! Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt!" (Mt 18,15-17) Tehát elsőként szembesíteni kell, hogy mi az, ami miatt hitelét vesztette. Ne csak a háta mögött történjék áskálódás! De ha nem hallgat a személyes, vagy kis csoportos figyelmeztetésre, akkor lehet szólni az elöljáróinak. De nagyon fontos, hogy mindezt nem haragból, nem haraggal, hanem a gyógyulás érdekében, imádsággal.
