Kedves Atya!
Kíváncsi vagyok az önök ördögűző szertartására írott formában, továbbá, hogy az ördögűzésről hol mikor, milyen állásra jutott a görög katolikus egyház.
Vannak ilyen elérhető anyagok magyar nyelven?
Megvan ennek a szertartásnak a magyar fordítása. Ritkán szoktuk alkalmazni, de van rá példa. Csak a püspök által kijelölt személy végezheti vagy maga a püspök. A gyakorlat az, hogy mielőtt alkalmaznánk, egy pszichológus bevonásával vizsgáljuk meg a helyzetet. A vizsgálat eredménye a legtöbb esetben (több mint 90%), hogy a tapasztalt zavarok nem alvilági, hanem pszichés eredetűek. Nyilván az imádság mindig segít, de az önmagában nem oldja meg a helyzetet, ha annak pszichés okai továbbra is fennmaradnak.
A szöveget nem adjuk közre, az szigorú értelemben egyházi használatra van.
Kedves lelkiatya!
Miért baj az hogy nem járok templomba és azt vallom hogy nem vagyok hívő? Meg vagyok keresztelve voltam elsőáldozó és 12 évig jártam egyházi iskolába de 6 éve meghalt édesapám és azóta nem szeretek templomba járni, mert hirtelen meghalt és azóta haragszok a Jóistenre mert igazságtalanságnak tartom ezt a tragédiát.
Leginkább Önnek rossz, mert nem talál a lelke békét. Furcsa ellenmondás van a szavaiban, mert ha nem tartja magát hívőnek, ha nem hisz Istenben, akkor hogyan tudna haragudni rá? Ha viszont haragszik a Jóistenre, akkor mégiscsak hisz benne, legföljebb nem hiszi el, hogy ő szereti Önt. Ez azonban már egy egészen más fölállás. Ha ezt ki tudja mondani magának, akkor már azon kell dolgoznia, hogy jobban megismerje a Jóistent, hogy miért engedi meg a halált, miért engedte meg ezt az Ön nagy szomorúságát. Higgye el, érdemes ennek a végére járni. Olvasson erről könyveket, töprengjen róla! Kérdezze meg magát a Jóistent, hogy hogy is áll ez a helyzet. Ha foglalkozik ezzel a kérdéssel, akkor sokat fog alakulni nem csak a gondolkodása, de a lelke is. Ennek a folyamatnak a része lehet az is, hogy eljár rendszeresen a templomba, hiszen ott többnyire a Jóistenről hall mindenféle tanítást. Illetve ott is megbeszélheti vele ezeket a kérdéseket. Mindenképpen javaslom, hogy járjon utána.
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném megkérdezni, hogy templomi esküvőn tényleg nem szabad annak a menyasszonynak fátylat viselnie aki már nem szűz?
Válaszát előre is köszönöm.
Ez íratlan szabály, de ma már nemigen tartják. Inkább arra szoktak figyelni, hogy ha már a gyermek is érkezőben - kivált, ha már az esküvőn is jelen - van, akkor a menyasszony nem szokott fehérbe öltözni.
Egyébként szerintem szép volna visszavezetni, hogy csak a szűz leányok vehessenek fátylat az esküvőn. Hátha ennek is lenne egy kis visszatartó hatása, hogy a lányok ne adják oda testüket a párjuknak idő előtt, vagyis az esküvő előtt.
Egy kiegészítő gondolat. Sokszor halljuk manapság azt a panaszt, hogy a fiú nemigen szánja rá magát az esküvőre, halogatja a dolgot. Már sok év óta együtt vannak, de csak nem akarja megkérni a leány kezét. Nos, ha az igazán szerető leány minden ráhatás ellenére megőrizné a szüzességét, nem adná oda magát a fiúnak, akkor ez utóbbi bolondulna meg, hogy legyen már esküvő. Ezen is érdemes elgondolkodni.
Kedves atya! Mit jelent a konzultor szó? Mi a konzultor feladata, kötelessége és joga a mai magyarországi görögkatolikus egyházban? Kik a konzultorok név szerint a hajdúdorogi, a miskolci és a nyíregyházi egyházmegyében? Megtisztelő válaszát köszönöm!
A konzultor szó tanácsadót, tanácsost jelent. Az egyházi törvénykönyv 271. kánonja szól a konzultorokról, akik a püspök legközvetlenebb tanácsadói. A papok által választott és a püspök által kinevezett papi szenátus tagjai közül a püspök szabadon választja ki a konzultorokat, akik egy 6-12 tagú testületet alkotnak. Megbízatásuk öt évre szól. Vannak olyan kérdések, amelyekben a püspök csak a konzultori testület jóváhagyásával dönthet, és van, amikor döntése előtt meg kell kérdeznie a testület véleményét. Az egyházmegyét érintő fontosabb kérdéseket a püspök atyák rendszerint megbeszélik (konzultálják) konzultoraikkal. A testületek tagságát az egyházmegyék honlapjain találjuk meg.
DJK!
Azt szeretném megkérdezni, hogy ebben az évben nem lesznek Böjti falatkák, amire sms-ben lehet regisztrálni, mert még sehol nem látok róla semmilyen információt. Áldott vasárnapot kívánok: Ági
Kedves Ági!
Sajnos technikai okok miatt nem sikerült az idén elindítanunk az sms-ben küldött böjti üzenetek sorát. A honlapjainkon megtalálhatók a böjti falatkák, illetve egyéb lehetőségeket is kínálunk az alábbi cikkünkben:
https://hd.gorogkatolikus.hu/Hogyan-keszuljunk-a-szent-negyven-napra-2019-marcius-03
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném megkérdezni, hogy a földi halált követően létezik-e valamiféle köztes állapot, mielőtt az elhunyt lelke a mennybe/purgatóriumba/pokolba kerülne?
Nemrég meghalt egy közeli hozzátartozóm. A halála napján és a következő 3-4 nap folyamán különös dolgok történtek a lakásunkban: tárgyak estek le vagy dőltek fel, éjszakánként pedig különös félelem fogott el, szinte éreztem, hogy itt van a lakásban (hozzáteszem, nem félek a halottaktól). Amiket leírtam, azokat a családom többi tagja is érzékelte, így nem mondható, hogy én képzelődtem volna. Ezek a dolgok csak 3-4 napig történtek nálunk, utána már nem. Az elhunyt családtagom egyébként szentségekkel megerősítve hunyt el. Sokat szenvedett élete utolsó szakaszában, de végig bízott az Úristenben és a Szűzanyában. A plébánosunk jól ismerte, s szerinte majdnem biztosak lehetünk abban, hogy már üdvözült. De ha üdvözült, akkor mi történhetett a halála utáni 4 napban? Ezalatt hol volt a lelke? Létezhet olyan, hogy először ebben az anyagi világban bolyongott, aztán csak 4 nap után "kelt át"?
Válaszát előre is köszönöm!
Nem tudom megmondani, hogy létezik-e ilyen köztes állapot. Egyes teológusok azt mondják, igen, mások meg azt, hogy nem. Még csak el sem tudjuk képzelni. Mindjárt ott az első nehézség, hogy ott nincs idő. Azt tehát nemigen lehet mondani, hogy a léleknek bizonyos ideig még ott kell tartózkodnia, netán bolyongania, mígnem bebocsáttatást nyer. Ez igen meseszerű, s inkább a mi elképzeléseink szerinti kép, mint teológiai valóság. Arról sem tudok mit mondani, hogy halála után még jelez a lélek, vagy úgy tűnik, hogy visszajár. Tény, hogy mások is beszámolnak hasonlókról. Egyesek szerint ez nem más, mint a gyászolók emlékének a képződménye. Nehéz ezt igazolni, de épp olyan nehéz cáfolni is. Szerintem jobb, ha belátjuk, hogy ezekről nem tudunk biztos tudást szerezni. Az viszont nyilvánvaló tény, hogy imádkozhatunk és imádkoznunk is kell értük. Valami módon beszámít. Még ha nem is tudjuk, hogyan. Ezt az Egyház jól érthetően tanítja. Illetve, hogy ők is imádkoznak értünk. Ha nem kárhoztak el, akkor egészen bizonyosan. Hiszen továbbra is összetartozunk, csak számunkra már nem érzékelhető módon. S legjobb, ha el is engedjük ezeket a képzeteket, nem tulajdonítunk nagy jelentőséget nekik, mert szélsőséges következtetésekre juthatnánk. Illetve, ha elengedjük elhunyt szeretteinket, mivel ez az élet rendje, igazodnunk kell hozzá. Bölcs, tapasztalt emberek azt szokták mondani, hogy amikor elhunyt szeretteink felől ilyen "jelzéseket" kapunk, akkor érdemes értük szent misét végeztetni. Ez akkor is hasznos és kegyelmet termő, ha valóban valami rejtélyes módon tőlük jön a jelzés, és akkor is, ha ezek a jelenségek csak a mi lelkünk, lelkiismeretünk szüleményei. Nekik is, nekünk is jót tesz, ha imádkozunk értük, s ennek legmagasztosabb, leghatékonyabb módja az Eucharisztikus imádság.
Kedves Lelkiatya! Kérem, adjon tanácsot. 24 éves fiatalember vagyok, van egy barátnőm, akivel nagyon szeretjük egymást. A probléma ott kezdődik, hogy a barátnőm néha elejt kifejezetten dicsérő megjegyzéseket egyes színészek, ritkán más férfiak szépségére hol nekem, hol a legjobb barátnőjének. Mivel én magamat már azelőtt sem tartottam jóképűnek, mielőtt összejöttünk, és ez azóta sem változott, emiatt sokat veszekedtünk, kétszer majdnem a kapcsolatunkba is került ez az egész. Többek közt az én hibám is, mert hagytam, hogy elhatalmasodjon rajtam a féltékenység, holott tudom, hogy nincs okom rá, egyedül ezek a megjegyzései váltják ki belőlem. Ő állítja nekem, hogy szerinte jóképű vagyok, de sokszor felmerül bennem a gyanú, hogy vajon nem csak vigasztalásként mondja-e ezt. Ami viszont megduplázza az elkeseredettségemet, szöget ütött a fejemben a kérdés: Ha nem szeretem a saját arcomat, akkor Isten arcát nem szeretem? (mivel az Ő képmására lettem teremtve)
Kedves fiatal barátom!
Mit számít az, hogy önnek milyen az arcberendezése, ha a kedvese így szereti Önt! Ráadásul ennek a kedves leánynak van szeme, mert észrevesz más szépségeket is, és őszintén, természetesen ezt szóba is hozza. Nagyon erősen tanácsolom, hogy ne akarja őt bezárni abba a tiltásba, hogy nem szabad neki észrevennie a szépet, a vonzót, kivált ne kényszerítse abba a meghasonlott helyzetbe, hogy máskor esetleg kimondhatja ezt, de az Ön jelenlétében nem. Örüljön annak, hogy ilyen kedvese van. Pontosan ez a kedvesség, az ő szeretete segítse Önt abban, hogy megszeresse saját magát, saját fizimiskáját. Hát ki másnak akarna Ön tetszeni a szebbnek gondolt kivitellel? Nem, barátom, ez akkora butaság! Örüljön, hogy van, aki szereti Önt, és viszonozza is ezt a szeretetet amennyire csak tudja. Például azzal, hogy engedi őt szabadnak lennie.
A záró mondata elgondolkodtató. Igen, van kapcsolat a kettő között. Csakugyan az tudja szeretni Istent és az embertársait is, aki tudja szeretni önmagát. Lám, kettős, hármas ok is van arra, hogy végre elfogadja, szeresse önmagát, ahogyan az Úr Isten is elfogadja és szereti Önt úgy, amint van.
Krisztusban szeretett Lelkiatya!
A tanácsát szeretném kérni, mert nem lelek orvosságot a szégyenérzetre, amely mindannyiszor elfog, ha idegen közegben (családomon, hívő közösségemen kívűl) kell megvallanom a hitemet akár csak egy keresztvetéssel is. Amikor a menzán étkezem vagy a busszal elmegyek egy templom előtt vagy mentőt látok magamban mondok el imát vagy gondolok mennyei Atyára, de nem tudok keresztet vetni, mert magamutogatásnak érzem, mintha a legbensőbb érzéseimet kellene kikiabálnom a világba. Ugyanígy ha az Urat említik napközben munkahelyen vagy bárhol én szinte elnémulok, s nem tudok a védelmére kelni sem, csak a szívemben kezdek imádkozni. A munkahelyemen érzem, hogy mintha sejtenék mennyire szent nekem mindez és van, mikor ezért hozzák szóba vagy káromkodást rám nézve hagynak el, de de kérdezni nem szoktak a hitemről. A családi példa sem segít ebben, mert keresztszüleim meghaltak, s a szülők nem gyakorolják a vallást, így egyedül imádkozom pl az ebédnél is. Annyit fogadtak el, hogy a német evangélikus ismerőseimtől tanult módon meg fogjuk egymás kezét ebéd előtt és kimondjuk együtt németül: Áldott étkezést!
Segítségét szívből köszönve:
Rita
Kedves Rita!
Minden bizonnyal Ön visszahúzódó, csöndes természet. Legalábbis a leírása alapján így gondolom. Ebből nem kell kilépnie, ez is áldott személyiségvonás. S mint mondja, ezzel a csöndes magatartással is tud hatni, tehát anélkül, hogy szóba hozná a hitét, a munkatársai tudnak róla, sőt, hatással van rájuk. Ugyanakkor mégis biztatom, hogy ne féljen ezektől az apró mozdulatoktól. Valójában az említett érv csak önmaga előtti magyarázkodás, hogy nem akar ezzel hivalkodó lenni. A keresztvetés egyáltalán nem hivalkodás, sokkal inkább hitvallás. Gondoljon arra, hogy ha ezt megteszi, lehet, hogy egyesekből rosszallást vált ki, netán gúnyt, értetlenséget, de egészen biztos, hogy olyanok is lesznek, akiket ez megerősít a hitében. Ha másért nem, őmiattuk is érdemes vállalni ezt a helyzetet. Nekem nagyon épületes volt látnom, amikor egy ukrajnai nagy városban a villamoson, ahogy az kanyargott az utcákon, az utasok jó része a maga természetességével keresztet vetett, amikor elmentünk egy-egy templom előtt. Milyen szép lenne, ha a magyar városokban is ez volna a természetes!
Kedves Lelkiatya!
A megbocsájtás és kinegesztelődés közötti összefüggés illetve különbség érdekelne érdekelne?
Ézsau és Jákob történetében láthatjuk, hogy a két testvér bár kibékül egymással ezt követően mégis külön úton járnak annak ellenére, hogy Ézsau felajánlotta öccsének, hogy társa lesz .A történetnek ezt a részét a békülés szempontjából, hogyan kell értelmezni?
Válaszát előre is köszönöm!
Tina
Kedves Tina!
Egyszerűen talán úgy lehet kifejezni, hogy a megbocsátás egyszeri cselekedet, a kiengesztelődés pedig hosszan tartó folyamat. Nyilván összefügg a kettő, mégsem ugyanaz. Talán azt is ki lehet mondani, hogy mi, emberek teljes kiengesztelődésre képtelenek vagyunk. Számos példa van arra, hogy az ember már teljesen megbocsátott, azt gondolja, hogy el is felejtette a korábbi sérelmeket, nem is akarja fölhánytorgatni egyáltalán, aztán egyszer csak, egy váratlan helyzetben, netán a korábbi sérelem megújulása vagy bármi más esemény kapcsán újra ott találja az ember a szívében a régi neheztelést. Ezt azért fontos tudnunk magunkról, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt az emberi gyöngeségünket az Istenre is kivetítsük, s azt gondoljuk, hogy ő sem tudja ezt másként. Emiatt pedig nem tudjuk, nem merjük elhinni, hogy ő ezt egészen másként kezelni. Ő egyedül képes arra, hogy a megbánás, a bocsánatkérés pillanatában meg is semmisül a vétkünk, arra már ő többé soha nem emlékezik. Mi igen, emiatt mi magunk is sokáig nem tudunk megbocsátani még saját magunknak sem, de hinnünk, hitünkkel tudnunk kell, hogy az Isten viszont tud végérvényesen megbocsátani. Ez a kiengesztelődés. Mondom, erre teljes egészében csak az Isten képes. De azért nekünk is törekednünk kell rá. Csak nem kell csodálkozni azon sem, ha egyetlen elhatározásra azért nem sikerül.
Kedves Lelkiatya!
A kérdésem az lenne ha valaki árt nekünk a viselkedésével pl. titokban iszik és azt mondjuik neki ha azt csinálta legyen átkozott.Az átoknak számít-e? Ilyet mondtam egy családtagomnak, persze nem gondoltam komolyan csak indulatos voltam és mély megvetést, ellenszenvet vált ki bennem a tette,arra gondoltam hátha változtat.Az sem biztos,hogy akkor tényleg azt csinálta de annyira bizalmatlan vagyok vele szemben,hogy nem tudok hinni neki és sajnos okot szolgáltatott rá számtalanszor,hogy ne higgyek neki.Sebeket ejtett a bizalmamon.Néha már minden tette,mozdulata gyanút kelt bennem.
Köszönöm a válaszát!
Az indulatból kimondott szitok nem számít átoknak, még ha formálisan azt a szót használta is. Persze, ezzel együtt is óvakodnunk kell az ilyen szélsőségektől. Ugyanakkor érthető is az Ön indulatossága, elkeseredettsége. Javaslom, hogy túl azon, hogy ezt meggyónja, vagyis az Úr elé viszi, hogy ő gyógyítsa meg ezt a helyzetet, még mondjon el az illetőért egy imádságot. Ezen a módon máskor is lehet átkozódást "kiváltani". Még akkor is, ha az átokszót valaki más mondta, de mi imánkkal kisegíthetjük a helyzetet, az illetőt.
Minden bizonnyal alkoholfüggő betegről van szó az Ön esetében. Tudom, hogy ezt nagyon nehéz elviselni, de meg kell értenünk, hogy ez betegség. Még ha nagy felelőssége van is az illetőnek abban, hogy ide jutott. De hát az esetek nagy többségében más betegségeknél is ez a helyzet. Akaratbénultságról van szó, s az illető, még ha akarna is nem inni, képtelen rá. Az alkohol hatása alatt aztán egyéb szörnyűségeket is művelhet. Az ilyen alkohol betegeknek nagy megértésre van szükségük, és jelentős külső segítségre, hogy szabadulni tudjanak. De ezek között egyáltalán nem számítanak hatékony eszköznek az erőszak, a dühből mondott szitokszavak.
DJK! Kedves Lelkiatya! Az lenne a kérdésem, hogyan lehetséges az, hogy Milan Sasik és Jan Babjak püspök atyák római katolikusok, Milan atya lazarista, Jan Babjak pedig jezsuita szerzetes, de tudtommal Cyril Vasil is jezsuita szerzetes. Tehát hogyan lehet az, hogy ők végül görögkatolikus püspökök lettek, miközben nem görögkatolikus rítus szerint lettek pappá szentelve. Köszönettel.
Milan Sasik püspök atya valóban eredetileg római katolikus volt, de korábbi szolgálatai során nagyon közel került az ukrajnai görögkatolikus egyházhoz, így lett ő a Munkácsi Egyházmegye püspöke. Viszont Jan Babják és Cyril Vasil atyák eredetileg görögkatolikusok voltak, s így léptek be a jezsuita rendbe. Utána jezsuita szerzetesként lettek püspökké kinevezve és a keleti rítus szerint fölszentelve. A jezsuita rendben, de más rendekben is vannak eredetileg görögkatolikusok. Mint ahogyan a római katolikus papok között is vannak többen is, akik eredetileg görögkatolikusok voltak. Illetve fordítva is előfordul. Klerikusok esetében ezekre a váltásokra a Keleti Kongregációnak van joga engedélyt adni.
Tisztelt Lelkiatya!
Szeretném kérdezni, hogy ha egy szentmisére később érek oda, mikor lehet áldozni? Úgy emlékszem, a szentleckére odaérve még lehet!? A következő volt a helyzet: munkából hazamenet bementem az esti misére, könyörgéseknél tarthattak már, gyóntam, és épp mikor ezt befejeztem, volt az áldozás. Nem mentem ki áldozni, kimehettem volna ilyen esetben a gyónás miatt? Köszönöm szépen válaszát.
Igen, ilyen esetben mindenképpen menjen áldozni is. Kivált, ha önhibáján kívül ér késve a szentmisére. De még ha hibázott is, későn indult el, öltöztetni kellett a gyermekeket, előtte hosszasan mással foglalkozott, stb. Ezek azonban nem halálos bűnök, amelyek miatt távol kellene maradnia az Eucharisztiától. Nyilván törekedjék arra, hogy minél kevesebbszer legyen ilyen helyzet. De áldozni akkor is menjen. Az inkább csak mankó a lelkiismeretnek, hogy a katolikus egyház, vagy inkább a szokásjog meghatároz egy bizonyos rendet, hogy legalább az Evangélium olvasásakor legyen ott. Ez jó törekvés, de ha ez sem sikerülne, én akkor is arra biztatom, ne maradjon el a szentáldozástól, ne fossza meg magát ekkora hatalmas ajándéktól.
Dicsőség Lelki Atya!
Szoktam bölcs válaszait olvasni, remélem nekem is tud hasznos tanácsot adni.
Sajnos testvérem nem hívő, holott szüleim is azok. A bajban nem is tud mibe kapaszkodni, alkoholista lett, közel 10 eve. Nem is dolgozik. Kényszergyógykezelés nincs. Nem hajlandó változni, ill.nem megy neki, elvonón volt, pár hónapos terápián is, de nincs eredmény. Már nem próbálkozik. Súlyos eset. Egyedül rég meghalt volna. Szüleim lelkileg, idegileg, anyagilag rámentek. Lévén gyermekük, erő fölött küzdenek érte. Én hathatósan nem tudok segíteni a javaslataimon és imádságaimon túl. Saját családom is van a magunk nehézségeivel. A sajnálat és düh váltakozva kinoz. Végig kell néznem szenvedésüket, mely miatt magam is szenvedek. Mivel segíthetnék a helyzeten?
Az egyik tanácsom, hogy ne adják föl a gyógyulás, a szabadulás lehetőségét. Az Istennél minden lehetséges. Továbbra is nagyon erősen imádkozzék a testvéréért, és keresse az alkalmat, hátha tehet is érte valamit. Újra és újra próbálkozni kell a lehetséges terápiákkal. Máriapócson évente négyszer van lelkigyakorlat a testvére sorstársai számára. Nagyon szép siker százalékkal dolgoznak. Ez mindenképpen a csodatevő Istenszülő erejének köszönhető. De másutt is vannak eredményes terápiák: Kék csillag, Hivatásőrző ház, RÉV, Szigetvári intézet, Minnesota-program.
Sejtem, hogy az alkoholista testvére a szüleivel egy háztartásban él. Ez természetesnek is tűnhet, de szerintem nem az. Igenis, a szülei megérdemlik, hogy amennyire lehet, békés öregkorban éljenek. Ha nem lehetséges, hogy az alkoholista testvére külön költözzék, akkor is érdemes valahogyan megoldani a külön háztartást. Tudom, hogy ez veszélyes próbálkozás, mert esetleg a testvére még mélyebbre is süllyedhet. De beszámolójából azt érzékelem, hogy már nem nagyon van lejjebb. A jelenlegi helyzet pedig nem tudott neki segíteni, csak a szülei rokkannak bele. Általában nem merik megtenni ezt a drasztikus lépést, a jóérzésű ember úgy gondolja, hogy lelkiismereti kötelessége segíteni. Igen, amennyire tud. De azon túl nem okos dolog, mert se segítség nem lesz, sem a segíteni akaró nem tud józan, derűs, boldog életet élni. Persze, hordoznunk is kell egymás terhét, de nem mindegy, hogy hogyan. Ön eleve messzebb van tőlük. Onnan, a messzebbre lévő helyzetből hordozza ezt a terhet. De, ugye, hordozza, a lelke sajog bele. Valahogy ehhöz hasonlóan kellene a szüleit is eltávolítani ettől a helyzettől. Az ilyen drasztikus változás akár jó hatással is lehet a szenvedélybetegre, kijózanítólag is hathat. Legyenek bátrak ebben a lépésben. A megoldást ugyanakkor csak az Istentől várhatják. Kérjék tőle bátor bizalommal!
Tisztelt Lelkiatya!
Régóta munkanélküli vagyok, nemrég elkezdtem egy új szakmát tanulni, amit nagyon szeretek, úgy tűnik, sikeres is lehetek benne. Ma volt egy pillanat, nem tudom pontosan felidézni, de úgy éreztem, hogy megfogadom Istennek, hogy ha sikerül az új szakmámban elhelyezkednem, akkor az első fizetésemet teljes egészében valamilyen egyházi szervezetnek fogom felajánlani. Rögtön úgy éreztem, hogy ez könnyelmű fogadalom volt, nem tudom, szüleim mit szólnának hozzá, ha ezt megtenném, hiszen régóta az ő pénzükből élek, pedig már jócskán túl vagyok a 20-on. Ha lesz állandó jövedelmem, szeretnék rendszeresen adakozni egyházi, és jó célokat szolgáló világi szervezeteknek is, de most nagyon nyugtalanít ez a magamban talán kimondott, könnyelmű fogadalom, amit nem tudom, be tudok e tartani.
Előre is köszönöm válaszát!
Bevezetésül csak annyit, hogy ez régi szokás, talán a környező országokban még itt-ott megvan a nyoma, hogy az ember az első fizetését teljes egészében az Istennek ajánlja. Ez tehát az Ön részéről sem felelőtlen gondolat. Biztatom, hogy teljesítse. A szülei talán megértik. Ugyanakkor ne érezze ezt lelkiismereti kötelességének. Az Istennek adott ígéret akkor kötelező érvényű, ha az más személy, lehetőleg lelki atya bevonásával, annak jelenlétében - lelkiatya esetében annak jóváhagyásával - történt. Ez pontosan azt hivatott szolgálni, hogy az ember ne legyen lelkiismereti kétségek között a fogadalmát illetően. Tehát csak a "nyilvános" fogadalom kötelez. Ugyanakkor ki kell mondani, hogy szép dolog a fölajánlás, és az itt említett segítő óvatosság nem akarja lebeszélni a hívőt a fölajánlása, az elhatározása teljesítéséről. Tegyen tehát belátása szerint. Nem követ el bűnt, ha nem teljesíti ezt a lelkesen tett vagy gondolt ajánlatát, de ha megteszi, az talán még jobb. Bátorítom, tehát rá.
Kedves Lelkiatya!
Mit lehet tenni a kétszínű emberekkel? Az olyan emberekkel akiknek csak egy darab kell belőlünk, nem a személyiségünk miatt szeretnének velünk találkozni,hanmem azért mert remélnek tőlünk valamit legyen az akár egy beszélgetés, mert szükségük van a füleinkre, hogy meghallgassuk őket,amivel az a gond,hogy nem tudnak megadni egy alaptiszteletet sem.Gondolok itt arra feltesznek egy kérdést, de csak azért,hogy utána a saját modókájukat folytathassák.Ha a másik emberről kell megemlékezni pl.születésnapja van,bár tudják hogy az van semmibe veszik cinikus megjegyzéseket is tesznek elég gyakran.Ha összejövetelt rendeznek olyankor nem tartanak barátnak bennünket,de szeretik hangoztatni a köztünk lévő nagy barátságot.Másokhoz viszonyítva nem tartanak barátnak bennünket vagyis inkább másodrendű barátnak tartanak.Amikor távolodunk tőlük, akkor igyekszenek "visszaszerezni"bennünket, hogy újra a kegyeinkbe fogadjuk őket.Ha ez megtörténik folytatják újra a játszmáikat, minden visszatér a régi kerékvágásba,már nem igyekeznek,mert újból lovon érzik magukat.Saját tapsztalatból írom egy konkrét személlyel éltem meg ilyen dolgokat és ez még csak egy töredéke annak.Eltávolodtam az illetőtől ,ő időnként próbálkozik, szeretne találkozni, mert hiányolja a "beszélgetéseinket" ezt mondta is,de elszólta magát,hogy hiányoznak a beszélgetéseink , persze te is, de a beszélgetéseink azok nagyon.Ezt pont ezekkel a szavakkal mondta.Az a helyzet vele már nem akarom tartani a kapcsolatot, nem érzem úgy,hogy kellene valamit mondanom.Ha mondanék is neki valamit kíméletlenül az igazságot nem hinném, hogy helyes lenne a szemébe mondani ,hogy kétszínűnek tartom,aki úgy próbálja erősíteni az önbizalmát, hogy a másikat maga alá rendeli.Bizalmam sincs benne.Túl jól nem állnak a dolgaim inkább arra lenne szükségem,hogy valaki előre terelgessen nem arra, hogy a földre terítsen. Egy lelkigyakorlaton egyszer azt hallottam az iylen emberek olyanok mint a cemernt elszívják más éltető nedveit.A cementnek van ilyen tulajdonsága és minél több nedvességet magába szív annál keményebbé válik és nem ad vissza semmit abból. Akkor a lekigyakorlat vezető azt mondta valaki ezt eltúri egy ideig, de az öntudatos ember elhatárlódik tőlük.
Válaszát előre is köszönöm!
Anni
Kedves Anni!
Én is azt tanácsolom Önnek, hogy jobb, ha nem keresi a kapcsolatot ezzel az illetővel, illetve nem is hagyja magát újra a szíve közelébe férkőzni. Különösebben nem is érdemes azon töprengeni, hogy miért viselkedik így ez a személy, miért ilyen. Nyilván sok érdekes lélektani részletet ki lehet mutatni, de jobb, ha Önt nem ez érdekli, hanem a saját élete, saját személyiségének továbbépítése. Keressen, építsen más kapcsolatokat, új barátságokat. Ez talán nem is volt annak nevezhető. Viszont Ön is ügyeljen arra, hogy a kapcsolatokat ne a maga érdekében keresse. Ahogy írja, most arra lenne szüksége, "hogy valaki előre terelgesse". Ne ilyen embert keressen, mert akkor óhatatlanul Ön is beleeshet abba a hibába, hogy a másik személy eszköz a saját életének az érdekében. Törekedjék az önzetlenségre, keresse, hol tehet jót, kinek segíthet, kinek van szüksége arra, hogy meghallgassák, s legyen készséges ebben! Ez egyébként Önnek is segíthet, hogy a személyisége ne csak másoktól függjön, hanem legyen tapasztalata arról, hogy Ön is segíthet, hogy van, aki Önre szeretne támaszkodni, persze, anélkül, hogy ezzel Önt taszítsa mélyebbre, Ez az emberi játék mindig méltatlan, hogy ki a nagyobb, ki az erősebb. A juhok, kecskék között szokott lejátszódni ez az érdekes versengés. Mi emberek vagyunk. Aki első akar lenni, legyen az utolsó - tanított minket Jézus.
