Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenhét meg tizenkettő? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Sok megaláztatás éri a munkavállalókat a munkahelyen manapság. Rengeteg a jóravaló, dolgozni akaró közfoglalkoztatott. Hogyan lehetne a nyílt munkaerőpiacra kilépni? Képzettség, akaraterő van. Az anyagi háttér sajnos igenis kihat a viselkedésre. Nemrég kifiguráztak és megaláztak amiatt, amiért rosszkedvem volt. Vannak a munkahelyen mindig kisebb nézeteltérések, de azt lehet intelligens módon kezelni. Tanácstalan vagyok, megpróbáltam szeretettel odafordulva megbeszélni, aztán segítséget kérni a kollégáktól...
Keresztény életünk egyik sarokköve, hogy mindig Isten legyen az első. Akkor is, ha baj van, akkor is, ha valami jól sikerült. (Tudjuk, az előbbi gyakrabban működik.) Egy-egy ilyen helyzetben, amit leír, szintén nem szabad kihagyni az Urat. Az első dolga az legyen, hogy neki panaszokodja ki magát, tőle kér tanácsot és segítséget. Épp az imént írtam le egyik kérdező társának, hogy mennyire különbözőek vagyunk, s ebből a különbözőségből mennyi ütközés, sérülés származhat. Az már nagyon jó, hogy egy ilyen megalázó helyzetben próbál szeretettel fordulni a másikhoz. Ezt is kevesen teszik meg. Az tanácsolom Önnek, hogy ne lankadjon ebben a törekvésében. Idővel megjön ennek a gyümölcse. Kérjen Istentől még több türelmet, bölcsességet és erőt az ilyen helyzetek megfelelő kezeléséhöz.
Kedves Lelkiatya! Létezik olyan ,hogy a gonosz vagy egy démon egy másik emberen keresztül fusztrál dühít minket? Gondolok itt olyanra ,hogy az embernek valamit eszébe juttat amit ha ő megtesz ?n a plafonon leszek idegemben! köszönöm szépen
Az ilyet nem kell a démonra fogni. Vannak személyi ütközések, az egyik ember nehezen tudja elviselni a másikat. Pedig lehet, különösebben egyik sem okozója ennek, de nagyon mások vagyunk, nagyon különbözően tudunk viselkedni. Ilyenkor könnyen gondolhatjuk, hogy a másik gonosz, aljas vagy legalábbis lehetetlen alak. Holott csupán más jellemzői vannak, amelyek ütköznek a mieinkkel. Amikor a másik viselkedése vagy akárcsak a szavai miatt a plafonon vagyok, annak minden bizonnyal megvannak a lélektani összetevői. Sajnos, az is megtörténik, hogy valaki tudja, hogy idegesíti a másikat, és még tudatosan rá is tesz egy lapáttal. Ez az ő gyengéjének tekinthető, mondom, van ilyen. A kérdés mindig az, hogy én mit válaszolok, hogyan viselkedem az ilyen helyzetben. Azért nem kell a démonra fogni, mert akár ajándéknak is tekinthető, amelyben gyakorolhatom a türelmet, önlegyőzést, a másik megértését, és még sok más erényt. Ilyen értelemben akár Isten ajándékának is köszönhető egy-egy ilyen élethelyzet.
Krisztus Feltámadt! Tisztelt Lelkiatya! 22 éves egyetemista fiú vagyok. Már elvégeztem 3 évet az egyetemből, de még hátra van 2 év és ezzel kapcsolatban egyre türelmetlenebbnek érzem magam. Nagyon várom már a végét, szeretnék végre megházasodni, családot alapítani és elkezdeni a saját életemet. Terveim között van az is, hogy majd valamilyen formában az Egyházunk aktív, tevékenységével hasznos tagja legyek. A türelmetlenségem és a vágyott célok ellenére teljesen motivációvesztett vagyok az egyetemmel kapcsolatban és azt érzem, hogy utálom és nem is szeretnék azon a területen 1 percet sem dolgozni amit tanulok. (Józan ésszel azzal tisztában vagyok, hogy rossz döntés lenne befejezni, de nem érdekel a tanulás és nem szeretem azt amit tanulok.) Azt is nehézségként élem meg (és szintén demotivál), hogy az egyetemen nem sikerült barátokat szereznem. Ennek egyik oka, hogy nagyon nehezen ismerkedem, a másik pedig az, hogy az első másfél évben online oktatás volt a covid miatt és így esélyem sem volt megismerni másokat. Bár már egy ideje jelenléti oktatás van, ennek ellenére sem sikerült barátokat szereznem. Klikkesek és zártak a társaságok, és amikor sikerült magam rávennem a próbálkozásra, akkor mindig falnak ütköztem, mert nem akartak velem többet beszélgetni pár mondatnál. Sokat gondolok Krisztusra, hogy Ő is várt 30 évet amíg elkezdte volna nyilvános működését és ezért nekem is türelmesnek kell lennem mielőtt eljöhet az a fajta élet amire vágyom (remélem nem illetlen a hasonlatom), valamint arra, hogy talán nem véletlenül járom ezt a magányosabb utat, talán Isten ezzel akar valamit tanítani nekem. Kérdésem arra vonatkozna, hogy milyen egyházi olvasmányok, szentírási részek, zsoltárok és egyéb imák vannak, amelyek kifejezetten a türelemet és az Isten akaratának elfogadását tanítják? Ezekből szeretnék erőt nyerni, mert hiszem, hogy Isten valamilyen módon segít és nem hagy el. Válaszát köszönöm, imádkozom Önért és azokért akik itt az oldalon kérni szokták az imádságot!
Ha nem haragszik, nem pontosan a kérdésére válaszolok. Ugyanis szerintem nem ott van a megoldás, ahol keresi, vagy legalábbis amit ebben a levélben megfogalmazott. Természetesen lehet találni olyan szentírási és egyéb szövegeket, amelyek erősítenek minket a türelemben, de meglátásom szerint Önnek alapvetően nem erre van szüksége. Mélyebben kell értelmeznie az élethelyzetét. Egyrészt érdemes oda visszatérni, hogy miért hozta meg azt a rossz döntést, hogy ezt az egyetemet vagy ezt a szakot választotta. Ebből mindenképp tanulnia kell, hogy lehetőleg ne ismétlődjék ez meg. (Egy példát hozok. Ha valakit a szülei késztettek valamilyen irányba anélkül, hogy akarta volna, akkor vélhetően nem tőlük kell kérni tanácsot, hogy milyen lépést hozzon.) De elkezdte az egyetemet, és azt igen helyes döntésnek tartom, hogy nem akarja föladni, kész arra, hogy végigküzdje magát rajta. Ez sokat jelent. Ez megedzi Önt abban, hogy kész legyen nem tetsző dolgokat is megtenni, ez növeli az akaraterőt, az állhatatosságot. Amelyeknek máskor is még nagy hasznát fogja venni. Ugyanakkor azt tanácsolom, ne fogat összeszorítva, kínkeservvel végezze el ezt a kemény munkát, hanem kicsit állítsa át a gondolkodását erre. Ne a végét várja, hanem vesse bele magát a közepébe. Akkor fogja tudni igazán hasznát venni ezeknek a küzdelmes éveknek. Csinálja úgy, mintha szeretné, avagy keresse meg azokat az apró részleteket, amelyekkel mégis jólesik bíbelődni. Ezt az apró részletek keresését javaslom a társas kapcsolataiban is. Vélhetően azért is nem talál barátokat az egyetemen, mert nem olyan közegbe került, amit sajátjának érez, amelyben jól érzi magát. De bizonyosan nem mindenki utálatos ott, azon az egyetemen. Vannak személyek, akik vagy Önhöz hasonlóan, vagy esetleg más okból, más módon, de szintén nem a társaság középpontjai. Talán meglepődik, de elhiheti, az ilyenek vannak többen. Csak nem szoktuk őket észrevenni, illetve maguk is elrejtőznek azon magatartás mögé, amelyet - azt gondolják - a többiek elvárnak tőlük. Formálja élvezetessé, izgalmassá, tartalmassá a hátralevő két évet! Ugyanakkor azzal a gondolatával egyetértek, hogy ez a kicsit magányos, visszahúzódó magatartása mély értékeket is hordozhat magában. Ez mindenképp késztesse Önt arra, hogy az Úrral való kapcsolatát mélyítse, illetve adott esetben ne féljen erről másoknak is vallani. Ez is olyan rejtett kincs, amely ritkán kerül elő a fiatalok között, pedig nagyon sokan éheznek rá. Adjon hálát azért, hogy Ön ilyen, amilyen, és építse tovább az életét, hogy az minél értékesebb legyen!
Kedves Lelkiatya ! Olyan sűrűn jön nekem nyűgösség kedvetlenség olyan nehéz elűzni Hogy lehet? Köszönöm szépen
Az már nagy eredmény, ha az ember tudatosítja magában: most nyűgös vagyok. Ha szembesül ezzel, akkor már valamelyest kívül is került rajta, akkor tud vele kezdeni valamit. Még jobb, ha ezt meg is tudja osztani valakivel, a házastársával, gyermekével, barátjával. Ha ki tudja neki mondani, s együtt tudnak beszélgetni erről az állapotról. Ettől ugyan nem múlik el, de nincs bezárva, bezárkózva ezzel a rossz érzéssel. Mit lehet még tenni? Lehetőleg elterelni a figyelmet róla. Olyan tevékenységbe kezdeni, amit szeret, ami leköti a figyelmét. Ki kell tapasztalni, hogy ez mi lehet. Hiszen mindenkinek más és más ez az elterelő vagy kedvet csináló tevékenység. Annyira különböző, hogy van, akit éppen az idegesítene föl még jobban, ami mást meg lenyugtat. Úgyhogy ennél pontosabb tanácsot ezért is nem tudok adni. Arra is ügyelni kell, hogy vannak olyan tevékenységek, amelyek csak látszólag nyugtatják az embert. A mai világ különösen sok effélét kínál, s legtöbbjük hazugság. Az is okozhatja a kedvetlenség elhatalamasodását, fölgyarapodását, ha gyakran ilyen, nem valós kikapcsolódással butítja magát az ember. Azt hiszi, hogy most egy kicsit jobb, de hosszú távon csak egyre jobban kiüresíti. Ilyen a telefon kínálta tartalmak böngészése, a komoly tartalom nélküli filmek, szórakoztató(nak szánt) előadások, zenék, stb. Ha azt tapasztalja, hogy ez a kedvetlenség egy ideje gyakrabban meglátogatja, annak esetleg valós oka is lehet. Ezt is érdemes megvizsgálnia. Mi az, ami mostanában jobban aggaszt, amit nem tudok kezelni, amit nem tudok mással megosztani. Aztán tudvalevő, hogy nőknél egy bizonyos korban ez szinte élettani jelenség, amelyet át kell vészelni valahogyan. Szóval, sok oka lehet. Azt tanácsolom, hogy vegye komolyan ezt a jelenséget. Akarjon tudatosan gyógyulni belőle.
32 éves vagyok, komolyan veszem a hitemet, mégsem találok magamhoz hasonló lányt ebben az életkorban. Hiába járnak templomba egyesek, életüket sajnos a hedonizálás és a sikeres, kényelmes élet megteremtése vezérli inkább, mint Isten. Tényleg nincs más lehetősége ma egy olyan keresztény fiatalnak, aki komolyan veszi a hitét, mint a papnak menni? Párkapcsolatra és családra vágyok, de egyre inkább azt látom, hogy közösségeinkből kiürülnek a fiatal lányok, azért pedig, hogy valaki legyen, úgy gondolom nem érdemes, mert csak a kapcsolat fog szenvedni tőle. Világi lányt mégse választhatok magamnak, mégis akkor mi marad? a kereszt? és a lélek örökös magánya?
Higgye el, nem a lányokkal van baj! Ha böngészik az ide beírt levelek között, többet is találhat, amelyet olyan lányok írtak, akik szeretnének komoly kapcsolatot, de nem találnak megfelelő párt. Úgyhogy Önök egymást keresik. Nagy rejtély ez, a mai világ nagy betegsége, hogy nehezen találnak párt maguknak a fiatalok, illetve nehezen tudnak elköteleződni. De ha már a mai világ dolgairól beszélünk, annak egyik vívmánya is ugyanakkor, hogy nem csak az egy közösségbe tartozók ismerkedhetnek, hanem a világhálóval kiszélesül a kapcsolati lehetőség. Bevallom, korábban erősen ódzkodtam attól, hogy a fiataloknak ajánljam a társkereső oldalakat, de az a tapasztalatom, hogy ezen a módon több értékes, szép kapcsolat is született. Annyit mondhatok tehát, ne vonakodjék ennek a lehetőségétől sem. De ami ennél fontosabb, hogy Istentől kérjen párt magának, állhatatosan és hittel imádkozzék azért, hogy ő segítsen megtalálni az Igazit. Erre is számtalan példát láttam már, hogy akik hittel imádkoztak igazi jó házastársért, azok meg is kapták. Az bizonyos, hogy amiatt ne menjen el papnak vagy szerzetesnek, mert nem talált párt magának. E kettőnek nincs semmi köze egymáshoz. Illetve épp ellenkezőleg: abból lesz jó pap, jó szerzetes, aki jó családapa is lenne, ha úgy alakult volna az élete.
Kedves Lelkiatya! Évek óta házasok vagyunk a férjemmel, de még nincsen házunk. Én jelenleg a szüleimnél lakom, ő messze dolgozik, hogy pénzt keressen, ritkán találkozunk. Hónapok, évek óta ábrándozom egy szép családi házról. Sokszor az egész nap úgy telik el, ha ráérek, hogy böngészem az internetet és szebbnél szebb új építésű házakat nézegetek. De az olcsóbbak közül. Elképzelem, hogyan rendezném be, hol látnám vendégül a családot, hol innám a reggeli kávét. A szívem facsarodik, ha belegondolok, hogy milyen messze vagyunk attól, hogy összegyűljön a pénz rá. Szerintem nyugdíjra meglenne a háromnegyede. Közben egyre-másra építkeznek a városban a fiatal párok, egyik lakópark jön létre a másik után. Nekünk a szüleink is szegények, nem gyűjtöttek kiskorunk óta, hogy most könnyebb legyen. De nem őket hibáztatom. Férjemmel mindketten diplomások vagyunk, sokat dolgozunk, de mégsem telik egy szép házra. Amit meg tudnánk venni, az valami büdös, dohos százéves kicsi lakás volna. És nagyon elkeseredem ettől. Nem tudom, bűn-e a Jóistentől kérni, hogy alakuljon úgy az életünk, hogy egy új házra teljen. Amikor a szüleink fiatalok voltak, szinte mindenki építkezett az utcában. De nekünk sajnos, a mai világban majdhogynem elérhetetlen. És ettől szomorú vagyok és nem irigykedve, de sóvárogva nézem, hogy más fiatal párnak mire telik. Több baráti házaspárnak van háza és örülök a boldogságuknak, de amikor a vendégség után hazamegyünk, szinte sírni tudnék magamban. Lehet, hogy bűn, de lottón is veszek minden héten és alig várom a számsorsolást, hátha egyszer én leszek a szerencsés. Tényleg nem vágyom már másra, csak egy új házra, amiről évek óta álmodom. Biztosan el kell fogadnom a sorsomat, de úgy érzem, semmi nagyravágyó nincs abban, ha szeretnék egy szép otthont. Engem nem érdekel a pénz, a kocsi, az utazás, a drága ruhák...csak ez. Mit csináljak? Hogyan imádkozzam jól?
Ön alapvetően nem azért boldogtalan, mert nincsen házuk, hanem, mert nem a jelenben él. A férje nincs mellette, nem együtt élik a házasélet boldogságát. Gyűjtenek, hogy majd jobb legyen. Van egy álma, amelyet dédelget, de ez is csak elviszi a jelenből. Az a tanácsom, hogy egyáltalán ne nézegessen a világhálón otthonokat, mert ez csak a keserűségét növeli. Amíg álmodozik, az egy kicsit jó érzés, de valójában elviszi a valóságból. Nem tudom, hogy tervezték a férjével, hogy meddig fog távol dolgozni Öntől, de erre is azt tanácsolom, hogy ezen a helyzeten minél előbb változtassanak. Élvezze a férje jelenlétét, és azt, hogy körülveheti őt szeretetével. Az otthon nem falakból és bútorokból áll, hanem szeretetből, megélt, kimutatott és megtapasztalt szeretetből. Jó lenne, ha minél előbb gyermekeik születhetnének, s azok töltenék be az életét. (Ha esetleg ez nem lehetséges, akkor még fontosabb, hogy a férjével nagyon szoros szerelmi kapcsolatot ápoljanak.) El kell indulni szerény körülmények között, és a boldogságot a szeretett személyek fogják megadni, nem a távolról kergetett vágy. Természetesen kérheti Istentől, hogy legyen szép házuk, de tegye hozzá, hogy ha Te másként akarod, akkor elfogadom azt is. Ez a hittel való kérés feltétele. A lottót viszont egyáltalán nem javaslom. Ha arra gondol, hogy Isten így segíthetné meg, akkor előtte alaposan imádkozza meg, tegyen föl egyetlen lottószelvényt és kész. Ha Isten így akar Önnek segíteni, akkor neki elegendő egyetlen lottó is. A heti próbálkozások nem Istenben való bizalomról árulkodnak, hanem próbálkozásról. Erről mindenképpen lebeszélem. A jelenben akarjon élni, a jelen örömeit, de még inkább a jelen feladatait megtalálni! Ez fog megelégedettséget hozni, nem a távoli álom beteljesülése. Hozzáteszem, ha eljut majd oda, hogy lesz szép otthona, akkor újabb vágyak fognak megjelenni, és megint nem a jelenben fog élni, hanem a vágyaiban. Higgye el, a megoldást a szíve szándékában kell keresni, nem a sorsának alakulásában.
Kedves Lelkiatya! Miert vannak vírusok és betegségek a földön? Értem én, hogy a rossz javarészt a szabad akaratnak köszönhető, de az hogy minden télen elkapok legalább kétszer valami nyavalyát, azt miért akarta Isten?
Nem kell mindent Istenre fognunk. A világ működik a maga rendje szerint, Isten abba nem piszkál bele. Vannak jó és vannak rossz dolgok, amelyek érnek minket. Jó lenne, ha csupa jó dolog érne, de a világot mi rontottuk el. Persze, hogy a vírusok hatása pontosan hogyan függ össze az eredeti bűnnel, azt nem tudom, de nem is érdemes ezt feszegetni. A minket ért dolgokat mi értelmezzük, s az a feladatunk, hogy minden esetben jóra használjuk fel. A betegség általában arra jó gyakorlópálya, hogy a türelemben, az elfogadásban haladjunk előre. Azt tanácsolom, hogy imádságában köszönje meg ezeket a rossz dolgokat is, és kérdezzen rá, kérjen hozzá segítséget, hogy milyen jó dologra tudja ezt fölhasználni. "Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik." (Róm 8,28)
Kedves Lelkiatya! Ugyan nem tudjuk pontosan, hogy mikor halunk meg vagy mikor jön el Jézus (másodjára), de jó ha erre felkészülök lelkileg? Nem érdemes túl sokat aggódni miatta, az igaz, de nem is erre értem. A felkészülés lehet egy jó keresztény élet is, imádság, böjt, szeretet, Szentírás-olvasás, a hitünk megélése kinek milyen módon, de én a magam részéről ezt kiegészítem egy lelki-mentális felkészüléssel. Próbálom elfogadni a tényt, hogy találkozni fogok Jézussal, hogy egyszer ott leszek az ítélőszéke előtt, hogy talán kell szenvednem is miatta még mielőtt ez megtörténne, ez csak egy lehetőség, de ezt is próbálom elfogadni. Felkészülni lelkiekben az egészre, hogy ne váratlanul érjen hanem fokozatosan szokjak hozzá. Próbálok egyre alázatosabb, szerényebb lenni, egyre inkább egy olyan állapotba hozni a lelkemet, hogy minél kevesebb félnivalóm legyen mikor találkozok Jézussal. A lelki-mentális felkészülés tényleg fontos nekem. Az alapvető tény, hogy minden nappal közelebb kerülök a nagy találkozáshoz. Ha majd meghalok, akkor azért fogok vele találkozni, ha életben vagyok a második eljövetelekor, akkor azért. Ha valaha valamilyen oknál fogva egy látomást kapnék, amit úgysem kapok, de az is a találkozás egy formája ugyebár, akkor azért. Olyan események során, amikor ténylegesen van egy beszélgetés, társalgás, amikor Jézus ítéletet mond rólam, amikor úgy beszél velem mint azokkal akik a földi 33 éve alatt látták. Az eucharisztikus találkozás fontossága tagadhatatlan, a szentáldozás és a szentségimádás, minden egyes szentliturgia is találkozás, de azért készülök lélekben máshogyan a levél elején említett találkozásokra, mert szentliturgia, szentáldozás, szentségimádás közben nem hallom Jézus hangját a kenyérből, amint megszólít és valamit mond. Akkor nincs ítélet sem. Az még nem a vég, az még egy átmeneti időszak. A levelet azért írtam, mert a keresztények, akiket ismerek, nem így közelítenek ehhez mint én. Bennük nem kelt félelmet ez az egész helyzet. Az még a jobbik eset ha egyáltalán gondolnak erre, mert olyanokat is ismerek, katolikusokat, akik bolondnak néznek ha azt mondom, hogy lesz Jézusnak egy második eljövetele. Nem értik miért mondom ezt, honnan veszem, ez félreértelmezés, csak én mondom. Nem tudhatom életben leszek-e akkor, de bennem sokkal jobban tudatosul az, hogy egyszer lesz egy nagyon komoly találkozásom Jézussal. Az ismerőseimben, rokonaimban feleannyira sem. Szerintem pedig ez nagyon fontos. Ez van olyan fontos, mint hogy hiszünk benne, mert így lehet rá jobban felkészülni. A családom, ismerőseim egy része nem keresztény, a keresztények meg mint mondtam, bolondnak néznek mert nem értik miről beszélek, miért hiszek ebben. Ha lehetek őszinte, másokon nem is látom azt, amit én érzek Jézussal kapcsolatban. Mintha bennem több alázat, komolyság, félelem lenne. Mások várják a találkozást Jézussal és én is, de mások nagyon gyakran csak azt látják az egészben, hogy Jézus szeret, meghalt értünk, mennyire odáig vagyunk érte. Ez érthető is, de bennem ez kelt egy félelmet is. Jézusnak hatalma van, hozzá képest nekem semmi, dicsőséges, tökéletes és látom a saját magam kicsinységét, méltatlanságát vele szemben. Ez legjobban akkor mutatkozott meg, amikor görögkatolikus létemre tegnap elmentem egy szentségimádásra. Nem volt rossz élmény, de a katolikus ismerőseim bár kedvesen bátorítottak, csak annyit láttak az egészben, hogy Jézus vár, Jézus szeret, minél többen megyünk annál jobb, milyen jó lehetőség. Nem tagadom, hogy Jézus vár és szeret. Mások bár látták a jót, a csodát a szentségimádásban, mégis úgy beszéltek nekem róla mintha az egy természetes dolog lenne, hogy találkozok Jézussal. Nem mindenkivel, de ha az emberek egy részével erről beszélek, akkor szinte olyan érzetet kelt bennem a társalgás mintha nem is Jézushoz mennék hanem egy haveromhoz, barátomhoz, ismerőshöz. Jézus a barátom is, ez igaz, de szerintem túl természetesnek vesszük, az emberek egy része biztos. A szentségimádás nem volt nekem rossz élmény, de előtte amikor készültem menni, akkor egy napon keresztül félelem volt bennem. Azon a napon tudtam, hogy este elmegyek oda, de előtte napokon át szedtem össze a bátorságom, hogy egyáltalán meghozzam a végleges döntést. A szentségimádás napján pedig nagyon sírtam mielőtt elindultam és csak az imádság tudott megnyugtatni. Szűz Máriához imádkoztam, mert több bátorságom volt hozzá fordulni, nem is mertem máshoz, csak hozzá. A félelem miatt sírtam. Nem egy olyan félelem volt, hogy féltem, valaki bántani fog vagy tragédia történik, csak alig tudtam megemészteni, hogy Jézussal találkozok, hogy aki majd ott lesz az ostyában, az az a személy, aki meghalt az üdvösségemért. Márpedig a szentségimádásban is inkább jelenlét van, Jézus nem szól hozzám az Eucharisztiából hallható hangon, nem is jelenik meg nekem mint a szenteknek, de mégis nagyon féltem. Ha emiatt annyira féltem, akkor nem csoda, hogy egy másik találkozástól is félek. Nem beszélve az odáig vezető útról. Rossz dolog az ha próbálok lelkileg felkészülni? Nem baj ha félek Jézustól? Nem úgy félek, hogy azt hiszem, bántani fog és a szeretetében sem kételkedek, de sokkal jobban tudatosul bennem, hogy kicsoda, milyen vagyok hozzá képest. Még akkor is ha emberré lett és emberi életet élt, fizikai testben a mi üdvösségünkért. Annyira azért nem félek, hogy depressziós, pánikrohamot, betegséget okozna, de a szívemben van egy ilyen érzés, ami valamikor jobban, valamikor kevésbé érvényesül és látom, hogy mások ezt nem érzik át úgy, ahogyan én. Csak szerettem volna a véleményét kérni, egy kis megnyugtatást, hogy ez természetes dolog és nem kell aggódni ha ezt érzem. Nem tudom, igazam van-e, de nekem az a furcsa ha valaki nem ezt érzi, én azt nem tudom megérteni. Már arra is gondoltam, hogy lehet el kellene mennem rendszeresen szentségimádásra, hogy kicsit szokjam milyen Jézussal találkozni. Jó ötlet lenne ez? Ami azt illeti, pont én félek Jézustól jobban, vagy Jézust félem, én, akinek kifejezetten jó kapcsolata van vele és közel kerültem hozzá és az ismerőseim, akik nincsenek ilyen közel hozzá mint én, kevésbé félnek. Az ember azt hinné fordítva van. Beszéltünk sokat a hitünkről és Jézusról és ők maguk is megmondták nekem, hogy közelebb vagyok Jézushoz mint ők. Szégyellem és cikinek érzem ezt a félelmemet, mintha gyáva lennék másokhoz képest.
Istennel találkozni valóban félelmetes dolog. Van, amikor ezt át tudjuk élni, van, amikor nem. Ősi emberi érzés ez a kettősség: félelem és csodálat, rettegés és imádat. Igen, ez teljesen helyénvaló, megléte arra utal, hogy már van valami kevés tapasztalatom Isten közelségéről. A szentségimádás olyan vallási cselekmény, amely ezt fölerősítheti, amikor lehetőség van Isten jelenlétével szembesülni. Ugyanakkor ez a jelenlét mindig és mindenütt megélhető, s törekednünk is kell rá. De kétségtelenül az Eucharisztia jelenlétében érzelmileg, sőt, fizikailag is jobban föl vagyunk rá készülve. A keleti rítus azért nem él a szentségimádás gyakorlatával, mert sokkal jobban hangsúlyozza, hogy ennek a jelenlétnek a célja az egyesülés. Krisztus azért tette magát kenyérré, hogy ezzel tápláljon minket. A kenyeret nem nézni szoktuk, hanem megenni. Az Eucharisztia elsősorban táplálék, nem pedig látvány. Továbbá a keleti lelkiség nem is annyira a jelenlétet hangsúlyozza, hanem Istennek azt az odaadó szeretetét, amellyel fölkínálja magát nekünk. A jelenlét megélése az imádságban valósul meg, az Eucharisztia pedig "enni-innivaló" táplálék. Az Eucharisztia vételénél ugyanannyira át kellene élnünk a pillanat félelmetességét. Egyáltalán nem természetes az, hogy mi részesülhetünk Isten testében és vérében. Ez olyan fölfoghatatlan ajándék, hogy egész életünkön keresztül kell(ene) vele foglalkoznunk, e titokban elmélyülnünk. Tehát azt felelhetem Önnek, hogy ez a félelem helyénvaló. Viszont ezt a belső Istenhez tartozás élményét soha nem szabad másokéhoz hasonlítanunk. Ezzel mindig félrevisszük a gondolatot, az isteni ajándékot. Kinek-kinek megvan a saját Isten-kapcsolata. Nem láthatjuk azt, hogy ki hol tart ebben. Épp ezért nem is érdemes ezt vizsgálgatni. De a kérdése jogos, érdemes erről beszélni, ezért is írtam ezt a megerősítést. Igen, Krisztussal való találkozás az utolsó ítéleten félelmetes lesz. Erről nem volna szabad megfeledkeznünk. De ez a találkozás itt, a földi életünkben előkészíthető a minél rendszeresebb földi találkozásokkal, az imádsággal, a Szent Liturgiával, az Eucharisztiában való részesüléssel.
Kedves Lelkiatya! Köszönöm válaszát az életszentségről írott levelemre. Abban egyetértek, már magam is megtapasztaltam, hogy ha másokhoz hasonlítom magam, csak rosszat teszek vele magamnak. Akkor beleeshetek az irigység bűnébe, lehetek depressziós ha rosszabbnak érzem magam, a nekem adott kegyelmet nem tudom értékelni vagy jobbnak érezhetem magam másoknál szóval tapasztaltam, hogy nem jó hasonlítgatni. Igyekszek is elkerülni. Azért azt mégis szeretném megkérdezni, hogy azért ugye teljesen kiiktatni sem lehet ezt, sőt, valamikor jó is hasonlítani? Azért írom, hogy teljesen kiiktatni sem lehet, mert ha annyira szándékosan nem is gondolok erre, azért bizonyos helyzetekben átsuhanhat a gondolataimon pár pillanatra. Akaratom ellenére. Amikor olvasok egy keresztényről, aki küzd valamivel, amivel én már nem, Isten kegyelméből, akkor eszembe juthat, hogy én már nem küzdök ezzel. Nem nagyon hasonlítva, nem is büszkeséggel, nem öntelten, csak éppen átsuhan a fejemben ez a tény. Azt írtam, nekem úgy tűnik, valamikor nem árt az összehasonlítás. Egy ilyen helyzetben, többek közt mikor észlelem, hogy már nem küzdök valamivel amivel mások igen, hogy már kísértve sem vagyok rá, akkor jó észrevenni a különbséget köztünk, mert az motiválhat arra is, hogy hálás legyek. A farizeus Jézus példabeszédében így imádkozott: A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. (Lk 18,11) Én nem ilyen hasonlításra gondoltam. Amikor ráeszmélek, hogy de jó, hogy én nem küzdök már azzal, amivel a másik, akkor nem öntelten teszem, hanem rácsodálkozással és hálával. Istennek nem is mondom azt, mint ez a farizeus. Amikor van lehetőség, adok is tanácsokat más keresztényeknek, hogy mit tudnak tenni ha kísértésben vannak, én miket tettem és mondom nekik, nem kell feladni. Imádkozáshoz is adok nekik tippeket, amihez tudok. Szóval nem akarom azt elérni, hogy másnak ne legyen jó, ne sikerüljön. Arra viszont jó a hasonlítás, hogy jobban lássam, mekkora kegyelmet kaptam és mennyien lennének hálásak ha megkapnák, amit én. Segít látnom, hogy ez nem olyan természetes, nem magától értetődő, így könnyebb hálásnak lenni. Ön mit gondol erről, jó ez a megközelítés?
Úgy gondolom, hogy amikor átsuhan a fejében az, hogy milyen jó, hogy ezen én már túl vagyok, akkor ez egy kísértő gondolat, amellyel nem szabad foglalkozni. Óhatatlanul az rejlik mögötte, hogy én jobb vagyok nála, előrébb vagyok, mint ő - még ha Isten kegyelméből is. Talán azzal adhat gellert ennek a kísértő gondolatnak, hogy helyette inkább a saját bűneire gondol: én is elkövettem ezt a hibát, tehát semmivel sem vagyok jobb nála. Abban sem lehetek bizonyos, hogy többet nem fogom elkövetni ezt a hibát, tehát jobb, ha megmaradok annál az alázatos gondolatnál, hogy egyformán bűnösök vagyunk, én korábban követtem el hasonlót, ő most, de ez nem verseny, hogy ki hol tart. Éppen azért, mert olykor az Úr megengedi, hogy ugyanabba a hibába essünk, mint amiről már azt hittük, hogy régen magunk mögött hagytuk. Úgyhogy továbbra is azt tanácsolom Önnek, hessentse el ezeket az összehasonlító gondolatokat. Adjon hálát mindenért, a hitéért, a fejlődéséért, de ami az összehasonlítást illeti, mindig Krisztus legyen a mérce. Akkor nem téved.
Kedves Lelkiatya! Sokszor téma mostanában a munkahelyi légkör. Ha tudják, hogy a kollega csúnyán beszél -általában nem az első és nem egy emberrel - akkor a vezetőség miért nem lép? Imádkozom a szeretetlen kollegáért, viszont ez lelki terror.
Ne hagyja, hogy a lelki terror megfélemlítse! Legyen erősebb, mint az ellenfele. "Ne fizessetek a rosszért rosszal, se a szidalomért szidalommal. Mondjatok inkább áldást, mert arra kaptatok meghívást, hogy az áldás legyen az örökségetek." (1Pét 3,9) "Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok." (Róm 12,14) "Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok." (Mt 5,44) "Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért." (Lk 6,28) Nehéz igazságok ezek, de Isten ad hozzá erőt is, hogy tudjuk követni.
Ha az életet védeni kell, miért botránkozunk meg azon, ha valaki hazugsággal próbálja kimenteni magát gyilkosok kezei közül? Lásd Pétert, aki megtagadta Jézust, pedig csak az életét próbálta védte. Isten nem a szíveket vizsgálja? Csak tudja, hogy csupán az életünket védjük, és nem Krisztust tagadjuk meg.
Nem mindegy, hogy milyen áron védjük magunkat. Nemde, Péter korábban arról fogadkozott, hogy ha kell, meg is hal Jézusért (Jn 13,37). Igazából ekkor gondolkodott helyesen, mert a szeretete mondatta ezt vele. De ott, a szorult helyzetben a Jézus iránti szeretetét felülírta a saját életének a szeretete. Márpedig, bizony, Jézust jobban kell szeretnünk, mint a saját életünket. Hogy ez mennyire sikerül, az más kérdés, de erre kell törekedni. S ha Ön nagyobb megértésre bíztat Péter magatartásával szemben, megnyugtathatom: ezt Jézustól meg is kapta. Nem szemrehányással közeledett feléje, csak háromszor kimondatta vele: "Szeretlek!" Mindenesetre az eset több tanulsággal is jár. Egyrészt nem érdemes a saját erőnkre támaszkodni, bármilyen lelkesek is vagyunk. Másrészt van olyan helyzet, amikor nem lehet fontosabb az életünk, mint az Isten iránti szeretetünk. Ha Petőfi a haza szeretetét fontosabbnak tartotta, (...kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete), akkor még sokkal inkább elvárható, hogy Istent mindenekfölött, minden és mindenki másnál jobban szeressük, még a saját életünknél is.
Tisztelt egyház! Szeretnék egy problémámról írni. Nem vagyok vallásos, de remélem tudnak segíteni nekem. A gondom pedig: Mostanában fogok a tinédzser korba lépni, és eddig nem volt ilyen problémám, de 1-2 héttel ezelőtt elkezdtem furcsán, és kellemetlenül érezni magam a női családtagjaim körében. Különösen édesanyám körében. Nem tudom mi lehet az oka, mert nincsen rossz kapcsolatom vele. És amikor nem érzem kellemetlenül a családtagjaim körében, akkor is ezt érzem édesanyámmal kapcsolatban. Egy rokonom se tudja mi lehet ez. Van aki azt mondja csak a tinédzser kor velejárója, de egyik testvéremnél sem volt ilyen (Amennyire én tudom.) Remélem megtudnák mondani mi lehet az oka.
A tinédzser kor sajátosságai egészen különbözőek, nem egyformák mindenkinél. Én is azt mondom, hogy ez a felnőtté válás korszakával együttjáró jelenség. A fiatal ilyenkor egyre inkább elkülönül, fölfedezi saját magát, legszívesebben a kortársaival tölti együtt az időt, nem a családtagjaival, kivált nem a szüleivel. Ugyanis a szülők ilyenkor még óhatatlanul a kisgyermeküket látják, holott az a kisgyermek már szeretne egyre inkább felnőtt lenni - még ha öntudatlanul is. A nemi szerepek is elbizonytalanodnak ilyenkor. Ezért szörnyű sarlatán viselkedés ezt az életkori jelenséget arra használni, hogy szexuális irányváltásra, olykor egyenesen nem váltásra késztetik ezeket a fiatalokat. Nincs abban sem beteges, sem zavaró, ha az ember ilyenkor összezavarodottnak érzi magát sok tekintetben. Érdemes sokat olvasni, másokkal, akár idősebb emberekkel beszélgetni, hogy az ember minél többet tapasztaljon meg az életben. Sokat segít ilyenkor a sport, a természetjárás, a színház, a zene (a jó zene, lehetőleg klasszikus). Ezek mind jó irányban formálják az embert. Azt javaslom, ha valamelyest meg tudja fogalmazni ezt a rossz érzésését, akkor beszélje meg ezt az édesanyjával. Még ha nem is találnak rá megoldást - az idő fogja majd megoldani -, de fontos, hogy ez ne eltávolítsa tőle, hanem minél józanabbul, minél érettebben tudja kezelni az önmagában fölfedezett jelenségeket.
Kedves Lelkiatya! A keresztény ember elvileg arra lett teremtve, hogy szentté legyen. Ez elvileg mindenkinek feladata, de valami nem világos. Annak ellenére, hogy Istennek ez a célja mindenkivel, mindenki más életszentségre van teremtve, mindenkitől a szent élet más szintjét kéri Isten vagy mindenkitől teljesen ugyanazt várja? A talentumok példabeszédét alapul véve azt sejtem, hogy mindenkitől vár valamit Isten, valamennyit, de mindenkitől máshogy és nem is ugyanannyit. Nem csak arra gondolok, hogy valakit papnak szán, valakit házas embernek és valakit szerzetesnek hanem arra is, hogy valaki sok bűntől meg tud szabadulni, míg valaki kevéstől, valakinek ad akkora feladatokat mint Mózesnek és Keresztelő Jánosnak, valakinek nem, valakinek megadatik egy nagyon közeli kapcsolat Istennel, közelebb mint az átlagos, valakinek nem biztos. Isten kegyelméből sok bűntől megtisztultam, már szinte hihetetlen nekem is, hogy mennyitől. Nem is teljesen értem ezt, hogy Isten ezt miért tette nekem lehetővé. Küzdöttem érte nagyon, az biztos, az Isten iránti szeretetemből és Jézus példája alapján, de van abban valami különleges, amit kaptam. Másokat látva, akik szenvednek olyan bűnöktől, amiktől én szabad lettem, főleg elgondolkodok és nem értem, miért nekem jutott akkora kegyelem. Nem egyetlen bűnről van szó, nem is kettőről. Inkább nem is számolom. Próbálok segíteni másoknak, nyilván, de attól még nem érthető nekem ez. Ilyen az is, hogy sok keresztény mondta már, hogy mennyire inspirálóan hatok rá, a Jézus iránti szeretetem, a megtisztulásom, a buzgóságom, minden ilyen miatt és ezt is kegyelemként élem meg, de ez sem teljesen világos nekem, hogy ezt miért én kaptam és nem az, akit én inspirálok. A kapcsolatom Jézussal ugyanez. Nagyon közel jött hozzám és én is hozzá, kölcsönös volt, de mégsem értem, miért velem csinálta ezt és nem mással. Mármint, nem mindenkinek van azért szoros kapcsolata vele, attól még mert szeret mindenkit. Vannak, akik nem is szeretnék, de vannak akik igen és mégis nagyon nehezen sikerül nekik. Nekem is évek alatt alakult így, mint egy párkapcsolatban, ott sem azonnal van házasság, de már az elejétől viszonylag szoros, bizalmas, szeretettel teli, érzelmes volt és idővel csak egyre jobb és közelibb lett. Természetesen minden ilyennek örülök nagyon, de valami azért zavar is az egészben. Arról van szó, hogy kicsit szégyellem ezeket az emberek előtt és akár Isten előtt is. Az oka az, hogy ezek nem olyan természetes, magától értetődő dolgok és emiatt olyan furcsának tűnhet. Nem ez a természetes, hogy annyi kegyelemben részesül valaki, ez inkább természetellenesnek hathat. Túl lehet jutni ezen a szégyenérzeten? Az emberekkel meg érdekes tapasztalataim vannak. Dicsekedni nem szoktam semmivel, de ha tanácsra volt szükségem, szóba jött, segíteni akartam másnak vagy csak beszéltünk tapasztalatokról, akkor beszéltem ezekről és voltak pozitív reakciók, hogy segítek nekik, de voltak irigyek is és olyanok is, akik félreértettek és azt hitték, hogy dicsekszek, pedig nem ez volt a célom, őszintén tanácsot kértem magamnak/segíteni akartam másnak. Az ilyen tapasztalatok miatt jutottam arra, hogy jobb ha csak gyónáskor vagy lelki beszélgetéskor hozok fel egy atyának ilyet, de egyházon kívüli emberrel csak akkor beszéljek erről ha muszáj. Az irigységet illetően is szeretnék kérdezni. A katolikusok gyakran inspirálódnak szentek életéből, tetteiből. Megfigyeltem, hogy a korábban élt szenteket tisztelik, szeretik, a közbenjárásukat kérik, örülnek annak amit elértek és adtak, de ha egy keresztény embernek van egy szentéletű kortársa, akkor arra már nem tud ennyire nyitottan, szeretettel nézni. Különösen igaz ez akkor ha az illető szentéletű ember csak egy világban élő keresztény és nem pap, apáca, szerzetes és nem is híres ember. Amikor úgy jár a szentek útján, van szentélet-közeli állapotban vagy már abban benne, hogy máskülönben csak azok tudják, látják ahogyan él, akik ismerik, akikkel megosztja. Mondhatnám úgy is, egy olyan szent, aki lehet akárki, akárhol, egy szürke kisegér aki szent. Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg jobban. Erre igazán kíváncsi lennék, hogy az ilyen "szentekkel" miért bánnak máshogy a keresztény emberek. Az érthető, hogy nem neveznek el róluk templomot, nem készülnek róluk ikonok, nem írnak hozzájuk imákat, de miért irigyebbek rájuk mint korábbi szentekre, miért tiszteletlenek velük, akár még kevesebb tiszteletet adva nekik mint egy átlagos kereszténynek? Ezeket a mai kortárs szentekkel kapcsolatos kérdéseket általánosságban kérdezem, nem magamra vonatkoztatva, mert nem áll szándékomban szentnek nevezni magam. Nem mondanám annak magam, de ha az lennék, se mondanám.
Ha jól emlékszem, beszéltem már arról, hogy mindig téves úton járunk, ha másokhoz hasonlítjuk magunkat. Akkor is, ha jobbnak, akkor is, ha rosszabbnak tartjuk magunkat másoknál. Ez sohasem vezet sehová. Legalábbis nem előre. Ha valaki kegyelmi ajándékokban részesült - miként erről Ön is írt - ezt valóban nagyon helyes, ha pironkodva fogadja, mert érzi, hogy méltatlan rá. De ez a keresztény életünk része. Voltaképpen ez a pironkodásunk a bűnbánatunk. Az nem csupán a bűneink fölötti kesergés, sőt, inkább nem az, hanem a méltatlanságunk kifejeződése Isten jósága, nagysága, irántunk való szeretete láttán. Ez tehát egy természetes érzés, amely még jobban hozzáköt, még nagyobb hálára, örömre, hozzá való ragaszkodásra késztet. De ez csak akkor van így, ha végre teljesen megfeledkezem arról, hogy önmagamat és ezeket a kapott ajándékokat máshoz, máséhoz hasonlítsam. Ami az irígységet illeti, azt hiszem, ez állandó kísérő jelensége az emberi életnek. Nem kellene, de így van. Ettől a kanonizált szentek sem voltak megvédve. Általában a szentséget nem is vesszük észre az illető életében. Legalábbis ez a legritkábban történik meg. Például Kis Szent Teréz nővértársai még éltek, amikor őt szentté avatták, és azt mondták, nem is tudták, hogy ez a kis jelentéktelen leányka valójában szent. Szóval, nem kell szépíteni a dolgokat: Krisztus követése mindig küzdelmes, "kívül harcok, belül félelem" - ahogy Szent Pál is írja (2Kor 7,5). Ezen tehát igazán nem kell csodálkozni. Isten ajándékainak bűnbánó de ujjongó szívvel örülni kell. Az emberek viselkedésén meg nem érdemes csodálkozni.
Krisztusban szeretett Lelkiatya! Azt érzem, hogy a misztikus tapasztalataimmal elmagányosodom, hogy nem értenek meg és olykor én sem tudom kifejezni magamat, így a misztika amely Istenhez köt, mintha egyben el is távolítana másoktól, mert annyira nem evilági. Miért érzem úgy, hogy nem természetes a misztika az Egyházban, miért vannak kevesen, akik értik és beszélik ezt a nyelvet? Hogy ismerhetnék rájuk jobban? Köszönve: Réka
Kedves Réka! Attól függ, mint nevezünk misztikának. A keleti egyházban a misztika a legtermészetesebb, leghétköznapibb dolog. Mindenki meg van híva arra, hogy a misztériumokkal éljen. A misztériumok alapvetően a szentségek, de a misztika tárgykörébe beletartozik minden olyan jelenség vagy cselekmény, amely kegyelmet közvetít. Legfőképpen ilyen az imádság. Kell, hogy ez a keresztények leghétköznapibb tapasztalata legyen. Ha valakinek mély, belső tapasztalása van az imádságról, az Istennel való kapcsolatról, akkor az nem eltávolít az emberektől, hanem mégjobban érzékennyé, nyitottá tesz feléjük. Ha mégis van egyfajta magányosodó tapasztalat, az sokkal inkább meghívás. Az is örömteli folyamat. Az tény, hogy ma a keresztények legtöbbje nagyon keveset imádkozik, legtöbbször a felszínen maradunk ahhoz képest, ahová hív az Úr. Ez a mai világbetegsége. Ha ez kell a társasági léthöz, akkor ezt inkább kerülni érdemes. Az igazi imádság sohasem lehet szomorú tapasztalat. Persze, lehet küzdelmes, de akkor is mélyen, legalábbis hosszútávon örömteli.
Föltámadt Krisztus! Az egyik legjobb barátnőm anyukája súlyos rákos beteg. Református vallású. Számára ki lehet-e szolgáltatni a betegek kenet?t? Köszönöm!
A betegek szentségét nem. Abban csak katolikusok részesülhetnek. De lehet fölötte imádkozni azokat az imákat, amelyek ebben a szertartásban benne vannak, meg lehet kenni szentelt olajjal. A keleti egyházban a csak azok részesülhetnek a szentségekben, akik már bérmálkoztak.
  1 2 3 4 
5
  6 7 8 9 10 11 ...