A lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre írhat bátran.

Ne rémüljön meg. Imádkozzék érte, és bízhat benne, hogy hazajön. A tékozló fiú apja élhetett át hasonlót. Hasonló lelkülettel várja vissza őt.

Kedves Márti!
Általában az a jó, ha valaki havonta gyónik, vasárnaponként áldozik és naponta olvassa a Szentírást. Van, aki ennél még gyakrabban szeretne gyónni. Lehet akár hetente is, ha a lelkiatyja ezt jónak látja. Ennél gyakrabban semmiképp sem. Van, akinek a rendszeres gyónás azt jelenti, hogy két-három havonta jut el oda. Vannak - főként férfiak - akik évente 2-3 alkalommal gyónnak, de valóban rendszeresen, összeszedetten, fölkészülve. Ez is lehet jó. Különbözőek vagyunk tehát. Az általános tanácsom mégis ez, amit legelőször mondtam.

Kedves Z!
Mint talán látja, néhány szót kihagytam a leveléből, hogy senki se vegye személyesen magára a panaszt. Így én is könnyebben tudok választ adni a lelki kérdésére.
Meglepőnek tűnhet mai világunkban Jézusnak az a szava, amellyel ellenségeink szeretetére buzdít bennünket. Ma nincsenek is ellenségek - vélhetnénk. Lám, vannak. Akiket nehezen tudunk szeretni, akiktől bántást, sebeket kaptunk, azokat nyugodtan tekinthetjük ellenségeinknek, legalábbis olyan ellenségeinknek, akikről Jézus beszél, és akiket szeretnünk kell.
Jól teszi, hogy nem hagyja magát és nem hagyja abba a köszönést. Ne unja meg mindvégig! De ennél többet is kell tennie. Imádkozzék érte, és imáiban kérje azt is Istentől, hogy tudja ezt az illetőt szeretni. Nem kis dolog ez, főként nem könnyű. De azzal teszi a legnagyobbat az egyházközségében, ha lelkében le tudja győzni ezt az ellenérzést.
Ha elindul feléje a szeretet útján - amely nem vár viszonzást! - akkor könnyebb lesz őt elfogadni, akár világi elnökként is. A többit pedig bízza a Gondviselőre. Mindig kegyelmi megoldást kell keresnünk és találnunk, annak lesz meg a kegyelmi gyümölcse.

Kedves Attila!
Köszönöm a kiigazítását. Valóban nem lehet darabra, centire mérni a lelkiélet, az imaszándék mennyiségét, mértékét. Így van, az Istenszülőről alig esik szó a Szentírásban, mégis az Egyház hite annál gazdagabb tanítást bont ki belőle.
Mivel ma nagy divatja van az angyalok tiszteletének, ezért vagyok kénytelen inkább visszafogottságra inteni e téren. Sokan hiszik az angyalok létét, segítségét, de nem vagy alig törődnek a szentekkel, vagy még inkább azzal, Akinek a szentségét minden értelmes teremtmény köszönheti.
Ezért továbbra is az a tanácsom, hogy legyünk buzgók az Istennel való együttlét keresésében, és ez a buzgóság majd elvezet a helyes ismeretre az Isten egyéb titkaiban is.

Kedves Péter!
Az okozza a kérdés látszólagos megoldhatatlanságát, hogy míg itt a földön időben élünk, odaát már nem lesz idő. Az idő ugyanis teremtett dolog, vagy pontosabban a megteremtett anyag köre, rendje, szabálya. Nehéz összehasonlítani a két világot. Ezért egyáltalán nem téves azt mondani, hogy mindenkinek a halála pillanatában érkezik el az utolsó ítélet. Az ítélet napját, a "Harag napját", Krisztus második eljövetelét valóban várnunk kell, tudnunk kell a létéről. De aki meghal, aki átlép az időtlenségbe, annak számára már nincs várakozás. Számára az egyetemes ítélet és a személyes ítélet egy és ugyanaz. Persze, sok titok is van ebben, amit nem érthetünk, földies értelmünk nem foghat föl.
A második kérdésre viszont könnyebb felelni. Az evangéliumok nem tudósítások, hanem tanítást tartalmaznak. Igen erőltetett magyarázat, hogy Jézus a latornak adott biztatásában azt hangsúlyozta volna, hogy mikor mondja ezt a kijelentést. Mi értelme lett volna azt kiemelni, hogy még ma mondja, holott nyilvánvaló, hogy előtte nap nem mondott ilyet, utána pedig szintén nem, hisz nem sokkal később meghalnak. A kijelentés teológiai tanítása éppen az, hogy elegendő a bűnösnek őszinte bánattal Krisztushoz fordulni, s azon nyomban üdvözülhet. Mint az előbbi okfejtésben, itt is segít megérteni az efféle okoskodás
helytelenségét, ha meggondoljuk, hogy odaát nincs idő. Még ha Krisztus Urunk pénteken halt is meg, és vasárnap támadt fel, ez a Mennyben nyilvánvalóan nem három napi különbséget jelent.
Ellen G. White valóban rendkívüli személyiség lehetett, az írásaiban sok megfontolandó dolog van. Elméletei azonban nem mindenben egyeznek meg a Katolikus Egyház tanításával. A világvégét meghatározott naphoz kötötte, igaz, később módosított ezen a tanításán.
Leginkább olyan lelki könyveket érdemes olvasnunk, amelyeket szentek írtak, akkor nem csalódunk, és biztosak lehetünk abban, hogy nem vezetnek félre.

Kedves Márta!
Szavai alapján arra következtetek, hogy Ön a helyén van az életében. Helyes, hogy sok akar tenni. Alighanem ez alkatából is következik. Fontos, hogy eközben mindig a szolgálatkészség vezérelje, a mások iránti szeretet, és ne hamis indítékok (pl. cselekvési kényszer, bizonyítani vagy megfelelni akarás, hiúság, mások lenézése, akik nem tudnak annyit tenni, stb.). Akkor lesz hosszú távon ereje és kitartása, rendíthetetlen szeretete, ha az imádságban legalább annyit fejlődik, mint a tevékenységei közben. Gondoljon arra, mennyi mindent tanult, megtanult sok területen az elmúlt években! Lehet hagyni, hogy az Istennel való kapcsolatában ne fejlődjék?
A zsákszámra továbbított imádságok nem föltétlen a hitet erősítik. Én sem hiszek sok Mária-jelenésben, ezek nem tartoznak a kinyilatkoztatás körébe. Még csak továbbadnia sem kell, ha Önnek (sem) jelent semmit.
Második kérdésére kicsit nehezebb válaszolni. Az egészséges emberi élethez hozzátartozik a nemiség. Tény azonban, hogy nem vagyunk egyformák, s különböző életkorokban és helyzetekben mi magunk is másként viszonyulunk ehhez az emberi adottsághoz. Amiről ír, az lehet személyiségzavar, de lehet természetéből fakadó adottság is, s lehet isteni kegyelem, hogy hosszabb időre elkerülik ezek a kísértések. Érdemes erről a lelkiatyjával elbeszélgetni. Ám ami igazán fontos, az nem az ok, hanem a cél. Ha Ön ezt tapasztalja az életében, akkor arra figyeljen, hogyan tudja ezt mások szolgálatába állítani. Valószínű, összefügg ez a természete a tenni akarással. Ez helyes, de ne feledje, hogy saját erejéből ez csak ideig-óráig tart. Rendszeressé kell tennie az imaéletét, hogy a cselekvései is hosszú távon hatékonnyá válhassanak.

A házasság szentségében egy férfi és egy nő életre szólóan elkötelezik egymást, ezt a szentségi kötelék véglegessé teszi. Jézus szava világos: amit Isten összekötött, ember ne válassza szét (Mt 19,6). Ezért kell nagyon alaposan meggondolni, hogy kivel kötjük össze az életünket egy egész örökéletre. Ha tönkremegy a házasság, akkor sem szabad elválni, hanem küzdeni kell a szeretetben a szeretetért, a szeretettért. Mai világunk sajnos arra készteti a házasokat, hogy amikor a kapcsolat nehézsége jelentkezik - ami elkerülhetetlen, hisz minden házassági kapcsolatban vannak krízisek! - akkor váljanak el. Holott éppen ezek a nehézségek erősíthetnék meg a kapcsolatokat.
Nos, az Ön életében másként történt. Az Egyház "úgy tudja", hogy Önnek érvényes házassági kapcsolata van az első feleségével. Tehát nem lehet más szerelmi kapcsolata mással, hiszen az házasságtörés. A református egyház a házasságot nem tekinti szentségnek, így a katolikus egyház sem tekintheti annak a református esküvőt. Ez az oka, hogy Ön nem részesülhet szentségekben, hiszen bármennyire is szereti mostani feleségét, nem szentségi kötelékben, nem házasságban él vele.
Mit tehet? Nagyon nehéz a válasz. Épp a mai világ e hazugsága miatt sokan szenvednek ettől. Egyrészt azért, mert meggondolatlanul kötnek házasságot, másrészt azért, mert ha jelentkezik a nehézség, akkor elválnak.
Sok esetben lehet javasolni, hogy vizsgálják meg a házasság megkötésének körülményeit. Éppen, mivel felelőtlenül kötnek ma sokan házasságot, sok esetben annak nincsenek meg a szükséges feltételei. Ilyenkor az Egyház alaposan megvizsgálva, visszamenően kijelenti, hogy nem volt érvényes az első kötelék megkötése. Talán érdemes ezt a vizsgálatot kezdeményezni - egyszerűen a görkat. parókusán keresztül. Ha kiderül, hogy a házasságkötés nem volt érvényes, akkor Ön szabad állapotú, és van lehetősége arra, hogy szentségi házasságot kössön mostani társával.
Javaslom és kérem, tegyen meg mindent ennek érdekében, hiszen Krisztusnak és az Ő Egyházának is az a célja, hogy nyújthassa Önnek is a szentségi kegyelmet.

Gyakran esünk abba a hibába, hogy azt véljük, mi jobban tudnánk irányítani az emberek életét, mint a Jóisten. Mi igazságosabbak tudnánk lenni, mint Ő. Ilyenkor nem az Úristen döntéseivel van baj, hanem a mi igazságérzetünkkel.
A lelki látással élő ember előbb-utóbb fölismeri, hogy mégis az Úrnak volt igaza. Mi másként szerettük volna, de utóbb belátjuk, jobb, hogy úgy alakult.
Amit leírt, abban már emberi értelemmel nézve is van csúsztatás, tehát nem hordoz abszolút igazságot. Igaza van abban, hogy vannak keresztény családok, ahol a gyermekáldás elmarad, vagy egészen másként alakul, mint fiatal házasokként tervezték. De mondhatja azonban senki, hogy mindig azok a családok, vagy házaspárok viselik ezt a keresztet, akik felelősen gondolkodnak. Éppen azért tudunk a Család-Éve kapcsán szép nagy családokat bemutatni, mert van belőlük. Hála Istennek. S bizony, van gyermektelen magány azoknál az embereknél is, akik felelőtlenül élnek. Ezt az ellentétes párhuzamot nem lehet fölállítani, erről aligha készíthető efféle statisztika.
Van, hogy keresztet ad az Úr, s nem ritkán azoknak, akik erősek hozzá, akik hisznek benne. Mi, hívők, sokszor nem is gondolunk arra, hogy mennyire kegyetlenül nehéz lehet Isten nélkül élni!
A Család-Éve ahhoz segített bennünket, hogy a család értékét, lényegét újra átgondoljuk. Azok is, akiknek esetleg ez eddig eszükbe sem jutott. Ugyanakkor ne feledjük, hogy sokkal nagyobb erővel harsogja a világ ennek ellenkezőjét, csak már annyira hozzászoktunk - ha ehhez lehet! - hogy észre sem vesszük. Noha ennek ellenére hat ránk is, nem csak azokra, akik Isten parancsait semmibe veszik.
Mindig félrevezet, ha embereket, sorsokat összehasonlítunk, és annak alapján értékelünk. Mindenki számára az élete Istentől kapott ajándék. Köszönjük meg neki annak minden részletét, s annak bölcsességét, hogy mindnyájunknak pontosan azt adja, amire szükségünk van. Hinnünk kell ebben, s akkor meglátjuk a keresztek mögött az isteni áldást is.

A szentgyónást csak fölszentelt pap előtt végezhetjük, lelkivezető viszont nem pap is lehet. A gyónásban az Isten megbocsátja a bűneinket, a lelkivezetés során ez a szentségi cselekmény nem történik meg. Ezek a fő különbségek.
Mégis nagyon szoros kapcsolat is van a kettő között. A mai gyakorlat azt mutatja, hogy mégis legtöbb esetben egy-egy pap a lelkivezető, még ha ez nem is szükségszerű, és a lelkivezetés is sok esetben szentgyónás keretében történik, tehát így a bűnök alóli feloldozás is megtörténik.
Jó, ha a szentgyónás egyben bizonyos fokú lelkivezetés is, de legalábbis lelki tanácsadás. Ilyenkor nem csak elégtételt szab ki és a feloldozást mondja el a pap, hanem lelki tanácsokat is ad. Ha valaki rendszeresen ugyanahhoz a paphoz jár gyónni, aki pedig emiatt egyre jobban ismeri a gyónót, és rendszeresen ellátja lelki tanácsokkal, akkor önkéntelenül is kialakulhat a lelki vezetés, még ha kifejezetten nem is úgy indult a lelki kapcsolat.
A lelkivezetésben az ember átbeszélheti a gondjait, gondolatait a lelkiatyával. Azért jó, ha ezt gyónás keretében teszi, mert akkor nagyobb az esélye annak, hogy bűnbánattal keresi a gyógyulást, kész az önvizsgálatra, kész arra, hogy ha szükséges, akkor bocsánatot is kérjen.
Tehát lehet a kettő egy, de külön-külön is megállja a helyét az életünkben. Fontos, hogy rendszeresen gyónjunk, s az is fontos, hogy legyen lelkivezetőnk.

A nyugati erkölcsteológia a XVI. századtól kezdve használja ezt a megkülönböztető jelzőt. Négy ilyen bűnt ismerünk. Ezek a Bibliában úgy szerepelnek, hogy valóságosan ott áll mellettük: ez az bűn az "égbe kiált". A következőkről van szó: gyilkosság (Ter 4,10), homoszexualitás (Ter 19,13) özvegyek és árvák sanyargatása (Kiv 22,22), a munkás bérének megtagadása (MTörv 24,14; Jak 5,4).
Ha ilyen eset a tudomásomra jut, első gondolatom, hogy próbáljam megvigasztalni az ilyen bűnnel megsértettet, csillapítsam jogos haragját, ne engedjem, hogy bosszút forraljon. Az a rendőrség vagy bíróság dolga, hogy ilyen esetekben jogvédő módon föllépjen. Még Jézus is visszautasította, amikor valami döntőbírónak akarta őt fökérni (Lk 12,14).
A Szentlélek keresztsége valóban a bérmálás. A bizánci hagyományban a keresztelés szentségének része is a Lélek keresztsége, a bérmálás.
Kétségtelen, az utóbbi évtizedekben elterjedt a karizmatikus mozgalmak szóhasználatában - katolikus és protestáns csoportokban egyaránt - s ez valóban félrevezető. Alighanem a megtérés élményét nevezik annak. Nem szabad összekeverni. Az a megvilágosodás, amikor az ember egész lényével megérti, megéli, mennyire szereti az Isten, mennyire közel van hozzá, ez csodálatos átalakulást eredményezhet a gondolkodásában, cselekedeteiben egyaránt. DE ez még csak a kezdeti lelkesedés. Vannak, akik kitartanak ebben a változásban, vannak, akik nem. A Lélek ajándékát, működését, jelenlétét nem szabad ezekhez a külső megnyilvánulásokhoz kötni. A Lélek akkor is működik, akkor is erővel bír, amikor "kerüli a látványosságot". Sőt, ilyenkor vezet mélyebbre.

A Nagy Figyelmeztetés alatt - gondolom - a végidő hamari bekövetkeztét kell érteni. Ha erre kérdez, akkor a válaszom világos és egyértelmű. Krisztus Urunk megmondta a második eljöveteléről: "Nem tudjátok sem a napot, sem az órát..."(Mt 25,13; Mk 13,32). A balga erre azt mondja: No, de a hónapot meg az évet azért lehet tudni... Krisztusnak ezek a szavai egyértelműen arra figyelmeztetnek, hogy ne ezt az időpontot fürkésszük. Úgy éljünk, hogy bármely pillanatban megérkezhet. "Legyetek éberek...(Mk 13,32). Micsoda méltatlan és hálátlan keresztény magatartás, amely megváltoztatja a tetteit, ha úgy tudja, hogy közel van a vég? Akkor mit és miért tesz másként? Nem úgy kell élnünk, hogy egész életünk állandó készenlét legyen?
Ne is vesződjék azzal, hogy bizonygatni próbálja ennek helytelenségét. A józan hitérzéke jól jelzi, hogy ezeket nem szabad komolyan venni.

E szavakkal kezdődő kérdésére a Szerkesztő válaszol.

A Nagyböjt a görögkatolikusoknál Vajhagyó vasárnap utáni hétfőn kezdődik. Az idén február 20-án. A római katolikusoknál két nappal később, ugyanazon hét szerdája a Hamvazószerda. A két rítus nem egyformán számolja a negyven napot. Nálunk az említett hétfőtől, február 20-ól Lázár szombat előtti péntekig, március 30-ig tart. Ez kereken 40 nap. Ha van lehetősége beszerezni Görögkatolikus Falinaptárt, javaslom, az ugyanis igen szemléletesen mutatja ezt. Az említett Szertartáskönyv többféle számolási módot is megemlít, de közöttük ezt is.
Nem létezik mindenki számára érvényes egységes "előírás". Törekedni kell minél odaadóbb böjtre, de fontos a helyes mérték megtalálása is. Legjobb, ha a lelkivezetővel megbeszéljük, s utána hűségesen megtartjuk azt.

Akkor érdemes beszélni neki erről, amikor már kezdi fölfogni, érzékelni az emberi kapcsolatokat. Amikor fölismeri, hogy vannak más családok is, más szülők. Ez elég hamar megtörténik a gyermek lélektani fejlődése során. Nem kell félni attól, hogy tudja, ő örökbefogadott gyermek. Ha bármit elhallgatnánk előtte, az egyrészt nem is volna tisztességes, de nem is szolgálna a javára. Az a legborzasztóbb, amikor a gyermek nem a szüleitől tudja meg ezt a tényt. Ezt semmiképp sem szabad engedni kialakulni.
A gyermek számára az a természetes, ami őt közvetlenül körülveszi. Ha úgy nő föl, hogy tudja, vannak nevelőszülei és vannak édesszülei, akkor is azokhoz vonzódik, akik igazán szeretik őt. Majd kamasz korban óhatatlanul jelentkezik az a fajta második öntudatra ébredés, amikor elkezdi mélyebben is keresni a gyökereit. Ez szinte elkerülhetetlenül fájdalmas a nevelt, örökbefogadott gyermekek esetében, de ne feledjük, ugyanezt az elfordulást élik meg az édesszülők is.
Az a legfontosabb, hogy nagy-nagy szeretet vegye körül a gyermeket, ebben a szeretetközegben nőjön föl. Ennek a szeretetnek a része az igényesség (következetesség, szigorúság) és az igazság is.