2Kor 4,6-15

Testvéreim! Isten, aki azt mondta: „A világosság felragyog a sötétségből”, világosságot gyújtott a szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán. Ez a kincsünk azonban cserépedényben van, hogy látható legyen, hogy ez a rendkívüli erő Istené, és nem a miénk. Mindenféle szorongatás ér, de mégsem szorítanak sarokba bennünket. Kétségeskedünk, de kétségbe nem esünk. Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak. Letipornak, de el nem pusztulunk. Mindenkor Jézus halálát hordozzuk testünkben, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Életünk folyamán ugyanis szüntelen halálra adatunk Jézusért, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon halandó testünkben. Így tehát bennünk a halál munkálkodhat, bennetek pedig az élet. Mivel pedig bennünk a hitnek ugyanaz a Lelke van, ahogy meg van írva – hittem, azért szóltam –, mi is hiszünk, és azért szólunk: tudjuk, hogy aki az Úr Jézust feltámasztotta, Jézussal együtt minket is feltámaszt, és veletek együtt maga elé állít. Hiszen minden értetek történik – amint a kegyelem terjed –, hogy egyre többen és többen adjanak hálát Isten dicsőségére.

Lk 6,17-23a

Abban az időben Jézus megállt egy sík helyen. Vele volt tanítványainak nagy csoportja és hatalmas népsokaság egész Júdeából és Jeruzsálemből, valamint Tírusz és Szidón tengermellékéről, akik eljöttek, hogy hallgassák őt, és meggyógyuljanak betegségeikből; és akiket tisztátalan lelkek gyötörtek, meggyógyultak. Az egész tömeg igyekezett megérinteni őt, mert erő áradt ki belőle, és mindenkit meggyógyított. Ekkor tanítványaira emelte tekintetét, és így szólt: „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert majd megelégíttettek. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok. Boldogok lesztek, amikor gyűlölnek titeket az emberek, amikor kirekesztenek és szidalmaznak, és kivetik neveteket mint gonoszat az Emberfia miatt. Örüljetek azon a napon, és ujjongjatok, mert íme, bőséges a jutalmatok a mennyben!”

Nagy Szent Eutim atya

Eutim atya a nagy örményországi Melitinében született. Keresztény szülei előkelőek voltak és jámbor emberek. Amikor a fiatal Eutim megtanulta a szent könyvek olvasását, a püspök felolvasóvá tette. Végigjárva az egyházi alsóbb fokozatokat, már mint szerzetest áldozópappá szentelték. Megszeretve a szerzetesi életet, 29 éves korában titokban elment Jeruzsálembe, felkereste a szent helyeket, és a Fáre kolostor közelében egy barlangban telepedett le. Itt teljesen átadta magát Istennek. Idejét imádságban, munkában és szigorú önmegtagadásban töltötte. Öt év elmúltával eltávozott a pusztába és letelepedett egy hegyi barlangban a jerikói út jobb oldalánál. Szent élete, szelídsége és alázatossága, együttérzése a többiek iránt sok embert vonzott hozzá, és így nagy szerzetestelep keletkezett, amit később Eutim laurának neveztek. Szigorú életet élt, nem feküdt ágyba, hanem ülve vagy állva aludt. Isten megajándékozta őt a csodatevés és jövőbelátás adományával. Imádságára eső esett az égből, gyógyíthatatlan betegeket gyógyított, ördögöket űzött ki, és belelátott emberek lelkébe. Egy héttel előre megtudván halálát, békében hunyt el 473-ban, 97 éves korában.