Ter 22,1-18

A korábban elmondottak után Isten próbára tette Ábrahámot. Megszó­lította őt: „Ábrahám, Ábrahám!” Ő pedig felelt: „Itt vagyok.” Isten azt mondta: „Vedd szeretett fiadat, Izsákot, akit szeretsz, s menj el vele a fennsíkra, s ajánld fel őt egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megne­vezek néked”. Reggel tehát mihelyt fölkelt Ábrahám, fölnyergelte szamarát, maga mellé vette két szolgáját és fiát, Izsákot, s miután előkészítette a fát az égőáldozathoz, útnak eredt. Elindult arra a helyre, amelyet Isten kijelölt neki. Amikor aztán a harmadik napon Ábrahám föltekintett, messziről már meglátta ezt a helyet. Ezért azt mondta szolgáinak: „Várjatok itt a szamárral; én pedig a fiammal elmegyek oda imádkozni, aztán majd visszatérünk hozzátok.” Ábrahám tehát vette az áldozatra való fát, és fiának, Izsáknak a vállára rakta, ő maga pedig a tüzet és a kést vitte a kezében, s így mentek ketten együtt. Közben Izsák megszólította apját, Ábrahámot: „Atyám!” Az pedig megkérdezte: „Mit akarsz, fiam?” Ő erre így szólt: „Itt van a tűz és a fa, de hol van az áldozati bárány?” Ábrahám azt felelte: „Isten majd gondos­kodik magának áldozati bárányról, gyermekem.” S ahogy továbbmentek együtt, eljutottak arra a helyre, amelyet Isten jelölt ki neki. Ábrahám ott oltárt épített, és rárakta a fát, majd miután megkötözte Izsákot, föltette fiát az oltárra, és odahelyezte a fára. Ábrahám kinyújtotta a kezét, hogy a kést megmarkolva levágja áldozatul a fiát. De az Úr angyala megszólította őt az égből e szavakkal: .Ábrahám, Ábrahám!” Ő pedig így felelt: „Itt vagyok!” Erre így szólt hozzá: „Ne sújtson le a kezed a fiadra, és semmit ne tégy vele! Most ugyanis megtudhattam, hogy istenfélő vagy, és az én kedvemért még szere­tett fiadat sem kímélnéd.” Ábrahám erre föltekintve egy kost látott, mely szarvánál fogva fönnakadt egy szabekfán. Ábrahám tehát odament, fogta a kost, és azt ajánlotta fel egészen elégő áldozatul a fia, Izsák helyett. Annak a helynek pedig Ábrahám azt a nevet adta: „Az Úr látott!” És így is hívják azt a hegyet mindmáig: „Az a hegy, amelyen az Úr látszott!”
Aztán még egyszer megszólította Ábrahámot az Úr angyala az égből ezekkel a szavakkal: „Magamra esküszöm — mondja az Úr, — hogy mivel megtetted, amit mondtam, és kedvemért még szeretett fiadat sem kímélted, bizony, gazdagon megáldalak, és igen szaporán megsokasítom nemzetsége­det. Utódaid olyanok lesznek majd, mint az ég csillagai, s mint a tengerparti homokföveny, és elfoglalják majd az ellenség városait. Leszármazottadban nyer majd áldást a föld minden nemzete, mivel engedelmeskedtél szavam­nak.”

Péld 17,17-18,5

Testvéreid a szükségben legyenek hasznodra, hiszen erre születnek. Csak az esztelen ember tapsol és örül saját magának, mint aki kezességet vállalva jót áll barátaiért. Aki a bűnt kedveli, örül a perpatvarnak, s aki ajtaját magasra tárja, az összeomlást szerez magának; a keményszívű pedig nem találkozik jókkal. A könnyen véleményt változtató nyelv bajba juttatja az embert, s akinek romlott a szíve, az fájdalmat tapasztal. Neveletlen fiúnak nem örül az apja, az okos fiú pedig örömet szerez anyjának. A vidám szív jót tesz az egészségnek, a szomorú embernek pedig kiszáradnak a csontjai. Aki jogtalanul megvesztegető ajándékot vesz át az ölébe, annak nem vezetnek sikerre az útjai, a bűnös ember pedig letér az igazság útjáról. Értelmes tekintetű a bölcs férfiú, az ostoba tekintete ellenben a föld határáig kalan­dozik. Haragra gerjeszti apját az esztelen fiú, és keserűséget okoz szülőanyjának. Nem jó az igaz embernek kárt okozni, s nem tisztességes dolog a hatalommal rendelkező igazak életére törni. Aki visszatartja a kemény szavakat, az értelmes: s a türelmes ember igen okos. Bölcsnek tarthatják a balgát is, ha okosat kérdez, s aki némának teteti magát, az értelmesnek tűnhet. Kifogást keres az, aki szakítani akar barátaival, ám az ilyen ember mindig gyalázatos lesz. Nem érzi szükségét bölcsességnek az, aki értelem nélkül él, hanem inkább esztelenül cselekszik. Amikor a bűnös a gonoszság mélyére jut, mindent lenéz; de utol is éri őt a szégyen és a gyalázat. Olyan a szó az ember szívében, mint a mély víz, mint a kiáradó folyam, mely élet forrása. Nincs mit bámulni a gonosznak arcán, s nem tisztességes dolog ítélethozatalkor eltérni az igazságtól.

Szent Teodulosz és vértanútársai

Teodul jámbor keresztény szülők gyermeke volt, Fiatal volt, ékes tekintetű és szeplőtelen életet élt. A tesszalonikai egyházban volt felolvasó. Három fiútestvére szintén hasonló szép életet élt. Teodul egy álombéli látomás után reggel egy szent kereszt jelét viselő gyűrűt látott a kezén. Ezzel a gyűrűvel minden beteget meggyógyított, akivel csak találkozott.

Agatopod szintén a szaloniki egyházban szolgált, mint diakónus. Idős ember volt és tiszta életet élt.

Amikor, a császárok keresztényüldöző rendelete eljutott Szalonikibe, a hívek egy része elmenekült, mert gyengének érezte magát, más része visszatért a pogányságba, de a hűséges keresztények kitartottak. Köztük volt a két egyházi szolga is. Sem rejtőztek el, hanem állandóan a templomban voltak, imádkoztak és várták saját szenvedéseik kezdetét. A katonák, mihelyt tudomást szereztek róluk, Pausztin városparancsnok elé vitték őket. Először Teodult hallgatta ki, de nem tudta hitehagyásra rávenni. Azután az idős Agatopód következett, de ő is csak az igaz Istennek akart áldozatot bemutatni. Mindketten, a börtönbe kerültek, ott isteni látomás erősítette meg őket a rájuk váró kínzásokra. A börtönben imádkozókat hallgatták azok a rabtársak, akik valódi bűnökért várták büntetésüket vagy halálukat. Megbánták bűneiket és bocsánatot kértek Isten szentjeitől bűneikéit. Mivel félő volt, hogy sok pogány kereszténnyé lesz, a városparancsnok elrendelte, hogy Teodult fejezzék le. Ez nem történt meg. Újra börtönbe kerülve Agatopoddal együtt, másnap mindkettőjüket arra ítélték, hogy a tengerbe dobják. Követ kötve nyakukra a hajóról a tengerbe fullasztották őket. A tenger hullámai a partra vetették szent testüket, a keresztények pedig tisztelettel temették el őket 303 körül.