Porfiriosz fp.
◀︎ 
 február 26. 
 ▶︎
Júd 1,1-10

Júdás, Jézus Krisztus szolgája és Jakab testvére, azoknak, akiket az Atya Isten szeret, és Jézus Krisztusnak megtartott és meghívott. Irgalom, béke és szeretet bőségesen adassék nektek. Szeretteim, mivel őszinte törekvésem, hogy közös üdvösségetekről írjak nektek, szükségesnek tartottam ebben az írásban kérni titeket, hogy harcoljatok a hitért, amelyet egyszer s mindenkorra átadtak a szenteknek. Mert alattomban bejöttek közénk bizonyos emberek, akik régóta ki vannak jelölve az ítéletre; istentelenek, akik a mi Istenünk kegyelmét érzékiségre fordítják, és az egyedül uralkodót, a mi Urunkat, Jézus Krisztust tagadják. Figyelmeztetni akarlak titeket, - bár mindezt jól tudjátok -, hogy az Úr, miután kiszabadította a népet Egyiptom földjéről, később azokat, akik nem hittek, elpusztította. Az angyalokat pedig, akik nem őrizték meg méltóságukat, hanem elhagyták lakhelyüket, a nagy nap ítéletére örök bilincseken, sötétségben tartja. Ugyanígy Szodoma és Gomorra is, és a szomszédos városok, amelyek paráznák voltak és más test után jártak, elszenvedték az örök tűz büntetését, és intő példaként állnak előttünk. Ezek is ugyanígy megfertőzik a testet, a felsőbbséget megvetik, a dicsőségeseket pedig káromolják. Pedig Mihály főangyal, amikor az ördöggel vitatkozott és viaskodott Mózes teste miatt, nem mert káromló ítéletet kimondani ellene, hanem azt mondta: »Parancsoljon neked az Úr!« Ezek pedig gyalázzák mindazt, amit nem értenek. Amit viszont a természet szerint, mint az oktalan állatok, tudnak, azáltal romlásba jutnak.

Lk 22,39-42.45-23,1

Azon időben Jézus szokása szerint elindult az Olajfák-hegyére. A tanítványok is elkísérték. Amikor odaért, kérte őket: „Imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek!” Aztán odébb ment, úgy egy kőhajításnyira, és térdre borulva imádkozott: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Aztán abbahagyta az imát, és visszament a tanítványokhoz. Azok közben elaludtak bánatukban. Rájuk szólt: „Miért alusztok? Keljetek fel és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek!” Mielőtt még befejezte volna szavait, egy csapat érkezett. Júdás vezette, egy a tizenkettő közül. Jézushoz közeledett, hogy megcsókolja. Jézus megkérdezte: „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” Amikor a tanítványok látták, hogy mi készül, megkérdezték: „Uram, kardot rántsunk ellenük?” Egyikük mindjárt le is sújtott a főpap szolgájára, s levágta a jobb fülét. De Jézus így szólt: „Hagyjátok, elég!” Aztán megérintette a szolga fülét és meggyógyította. Az ellene kivonult főpapoknak, a templomőrség tisztjeinek és a véneknek pedig ezt mondta: „Mint rabló ellen, úgy vonultatok ki, kardokkal és dorongokkal! Amikor naponta ott voltam a templomban veletek, nem vetettetek rám kezet. De ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé.” Elfogták és a főpap házába vitték. Péter messziről követte. Az udvar közepén tüzet raktak és körbe ülték. Péter is közéjük ült. Egy szolgáló meglátta, hogy ott ül a tűznél. Szemügyre vette, aztán megjegyezte: „Ez is vele volt.” De tagadta: „Asszony, nem is ismerem.” Nem sokkal ezután egy másik vette észre: „Te is közéjük tartozol” - szólt neki. Péter tiltakozott: „Ember, nem tartozom.” Alig telt el egy óra, más valaki bizonygatta: „De igen, ez is vele volt, hiszen galileai.” „Ember - tagadta újra Péter -, nem tudom, mit beszélsz.” Még ki sem mondta, máris megszólalt a kakas. Az Úr megfordult, s rátekintett Péterre. Péternek eszébe jutott, mit mondott neki az Úr: „Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor megtagadsz.” Kiment és keserves sírásra fakadt. Az emberek, akik őrizték, csúfot űztek belőle és bántalmazták. Befödték a fejét és kérdezgették: „Találd el, ki ütött meg?” És mindenféle szitkokat szórtak rá. Mihelyt megvirradt, összegyűltek a nép vénei, a főpapok meg az írástudók, és tanácsuk elé állították. „Ha te vagy a Messiás - szólították fel -, mondd meg nekünk.” Így válaszolt rá: „Ha megmondom is, nem hiszitek el. Ha pedig kérdezlek benneteket, nem feleltek. De az Emberfia mostantól fogva Isten hatalmának jobbján fog ülni.” Erre egyszerre közbevágtak: „Tehát te vagy az Isten Fia?” Ő pedig ezt mondta nekik: „Ti mondjátok, hogy én vagyok.” „Mi szükségünk van még tanúkra? - mondták erre. - Magunk hallottuk a saját szájából.” Ezzel fölkerekedett egész sokaságuk, és Pilátushoz kísérték.

Gázai Szent Porfiriosz püspök

347 körül született Tesszalonikiben, gazdag családból. Hazáját elhagyva az egyiptomi Szketi-sivatagba ment, ahol öt évig aszketikus életet élt. Aztán Palesztinába indult, újabb öt évet egy barlangban élt le a Jordán közelében. Meglátogatta a szent helyeket; vagyonát szétosztotta, s szegényen dolgozott. Jó hírét hallva Jeruzsálemi János püspök pappá szentelte őt, és „a Szent Kereszt őrének” nevezte ki. 395-ben lett Gáza püspöke. Ott aztán keményen föl kellett vennie a harcot a bálványimádó pogányokkal (Marnász bálvány istenítőivel) és a manicheusokkal. Aranyszájú szent János idejében elment Konstantinápolyba is, hogy ehhez a küzdelemhez megszerezze a császár támogatását is. Eudoxia császárnő dekrétumával megengedte neki, hogy leromboltassa a pogány templomokat, s helyükre egy nagy bazilikát építsen a dél-palesztinai székvárosában, Gázában. A pogányok megtérítéséhez legalább ennyire hozzájárult kiváló jelleme és az általa művelt csodák.. 420-ban halt meg. A tesszaloniki Szent György templomban őt ábrázoló mozaik majdnem az ő idejében készült, s még jobban biztosítja életrajzi adatainak hitelességét. Életét egyébként tanítványának, Márk diakónusnak az írásai alapján ismerjük, melyeket azonban a VI-VII. században a kései társszerzők átalakítottak.