Tékozló fiú vasárnapja
Nikéforosz vt.
◀︎ 
 február 9. 
 ▶︎
1Kor 6,12-20

Atyámfiai! Minden szabad nekem, de nem minden hasznos. Minden szabad, csak ne váljak semminek rabjává. Az étel a gyomorért van, a gyomor az ételért, de Isten mindkettőt elpusztítja. A test azonban nem a kicsapongásért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért. Isten ugyanis feltámasztotta az Urat, és hatalmával minket is feltámaszt. Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja? Leválasszam tehát Krisztus tagját, és a feslett nő tagjává tegyem? Isten mentsen! Nem tudjátok, hogy aki tisztátalannal egyesül, az egy testté lesz vele? Az Írásban ugyanis ez áll: Ketten egy testté lesznek. Aki azonban az Úrral egyesül, egy lélek vele. Kerüljétek az erkölcstelenséget! Minden bűn, amelyet az ember elkövet, a testén kívül van, de a kicsapongó a tulajdon teste ellen vét. Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!

Lk 15,11-32

Mondta az Úr ezt a példabeszédet: „Egy embernek volt két fia. A fiatalabb így szólt apjához: »Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét!« Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba és ott kicsapongó életet élve eltékozolta vagyonát. Miután mindenét elpazarolta, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte őt a tanyájára disznókat legeltetni. Szeretett volna jóllakni abból a vadgyümölcsből, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. Ekkor magába szállt, és ezt mondta: »Atyámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg éhen halok. Fölkelek, elmegyek atyámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak neveztessem, csak béreseid közé fogadj be engem!« Csakugyan felkelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje futott, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú ezt mondta neki: »Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.« Az apa azonban odaszólt a szolgáknak: »Hozzátok elő a legelső ruhát, és adjátok rá! Húzzatok gyűrűt az ujjára, és sarut a lábára! Hozzátok elő a hizlalt borjút, és vágjátok le! Együnk és vigadjunk, mert ez a fiam halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült.« Erre vigadozni kezdtek. Az idősebb fia pedig kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Odahívott egyet a szolgák közül, és megkérdezte, hogy mi történt. Ő pedig ezt mondta neki: »Megjött az öcséd, és apád levágatta a hizlalt borjút, mivel egészségben kapta őt vissza.« Erre megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. Ő azonban feleletül ezt mondta az apának: »Íme, hány éve szolgálok neked, és sohasem szegtem meg parancsodat, nekem mégsem adtál soha egy kecskét sem, hogy mulathassak a barátaimmal. De amikor megjött ez a te fiad, aki vagyonodat paráznákra pazarolta, levágattad neki a hizlalt borjút.« Ő azonban ezt mondta neki: »Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. De vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült.«”

Szent Nikéforosz vértanú

A III. század közepén élt Antiochiában. Szoros barátságban volt Szaprikiosszal, az antiochiai egyház egyik papjával. Barátságuk azonban megszakadt, és Szaprikiosz részéről kérlelhetetlen gyűlöletté alakult át. Nikéforosz minden békülési kísérlete csődöt mondott. A 260. évi keresztényüldözés idején Szaprikioszt mint papot halálra ítélték. Amikor a vesztőhelyre vitték, Nikéforosz ismét bocsánatát kérte, Szaprikiosz azonban még válaszra sem méltatta. Az utolsó pillanatban Szaprikiosz megtagadta Krisztust, és hódolt a bálványoknak. Ekkor Nikéforosz önmagát jelentette fel keresztényként Szaprikiosz helyett. A bírák Szaprikioszt szabadon bocsátották, Nikéforosznak pedig fejét vétették.(Vértanú-aktájuk olvasható az ókeresztény írók VII.-ben.)