A nikápolyi 45 vt., Barlanglakó Antal szé.
◀︎ 
 július 10. 
 ▶︎
Korábbi hangos útmutatók >
 
Korábbi zsolozsma szövegek >
1Kor 10,12-22

Testvéreim! Aki azt gondolja, hogy szilárdan áll, vigyázzon, hogy el ne essék! Emberi erőt meghaladó kísértés nem ért benneteket. Isten hűséges, és nem hagyja, hogy erőtökön felül kísértést szenvedjetek; sőt a szabadulás útjáról is gondoskodik a kísértéssel együtt, hogy el tudjátok viselni.
Ezért, szeretteim, meneküljetek a bálványimádástól! Úgy beszélek hozzátok, mint értelmes emberekhez. Ítéljétek meg magatok, amit mondok! Ugye az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, Krisztus vérével való közösségünk? Ugye a kenyér, amelyet megtörünk, Krisztus testével való közösségünk? Mivel egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk. Nézzétek Izrael népét! Akik esznek az áldozatokból, nincsenek közösségben az oltárral? Mit akarok ezzel mondani? Talán azt, hogy a bálványáldozat vagy a bálvány ér valamit? Nem, hanem azt, hogy amit a pogányok áldoznak, démonoknak áldozzák, nem Istennek. Azt pedig nem akarom, hogy démonokkal legyetek közösségben. Nem ihattok az Úr kelyhéből is, meg a démonok kelyhéből is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg a démonok asztalának is. Vagy féltékenységre ingereljük az Urat? Talán erősebbek vagyunk nála?

Mt 16,20-24

Abban az időben Jézus megparancsolta tanítványainak, ne mondják el senkinek, hogy ő, Jézus, a Krisztus. Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, de harmadnap föl kell támadnia. Erre Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: „Isten mentsen, Uram! Ez nem történhet meg veled!” Ő azonban megfordult, és rászólt Péterre: „Te, sátán, menj csak mögém! Botránkoztatsz, mert nem az Isten szerint gondolkodsz, hanem az emberek szerint.” Akkor Jézus így szólt tanítványaihoz: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem.”

A nikápolyi 45 szent vértanú

Licinius császár, aki a római birodalom keleti felét kormányozta, rendeletet adott ki a keresztények megkínzására sőt megölésére, ha nem akarnak áldozni a bálványok előtt. Vagyonukat el kellett kobozni és pogány templomok építésére kellett fordítani. Amikor ez a rendelet eljutott az Örményországi Nikápolyba, negyvennél több keresztény elhatározta, hogy önként mennek az ítélőszék elé, és megvalják Krisztusban való hitüket. Vezetőik voltak: Leontin, Móric, Dániel, Antal és Sándor. Kihallgatásuk után a helytartó mindnyájukat vasbilincsekbe verette és a börtönbe záratta őket. Az éjszakát imádságban és zsoltáréneklésben töltötték. Másnap megkínozták és a börtönbe zárták újra őket. Két börtönőr általuk a keresztény hitre tért. Sokat szenvedtek a sebektől, hőségtől, némelyikük meg is halt. A szolgák eközben hatalmas máglyát raktak, hogy azon elégessék a vértanúkat. Egymásután dobálták bele a szentek testét, az élőket és a már halottakét is, 319 körül haltak vértanúi halált. Csontjaikat a Likosz folyóba dobták, melyeket az magába fogadott, és egy sekély helyen összegyűjtötte. Istenfélő emberek fáradság nélkül összeszedték és Licinius császár haláláig illő helyen eltemették.