Jeremiás pr.
◀︎ 
 május 1. 
 ▶︎
ApCsel 4,13-22

Azon időben, mikor a zsidók vezetőemberei látták Péternek és Jánosnak az állhatatosságát s megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, csodálkoztak és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak. Mivel azonban látták, hogy a meggyógyult ember is mellettük áll, semmiben sem mondhattak ellent. Megparancsolták tehát nekik, hogy menjenek ki a gyűlésből, azután így tanakodtak egymás között: »Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Mert hogy csakugyan Jeruzsálem összes lakói előtt ismeretes csodajelet műveltek: az nyilvánvaló, és nem tagadhatjuk. Nehogy azonban még tovább terjedjen a híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek se ennek a nevében.« Azután beszólították őket és megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek és ne tanítsanak Jézus nevében. Péter és János azonban azt felelték nekik: »Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e az Isten színe előtt inkább rátok hallgatni, mint az Istenre! Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk.« Azok erre újra megfenyegették, majd elbocsátották őket, mivel nem találtak módot arra, hogy megbüntessék őket, – a nép miatt, mert mindenki dicsőítette Istent azért, ami az emberrel történt. Hiszen több mint negyven éves volt az, akivel a gyógyulásnak ez a csodajele történt.

Jn 5,17-24

Mondta az Úr a hozzá jövő zsidóknak: „Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom.” Emiatt a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak hogy megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának nevezte, és így egyenlővé tette magát az Istennel. Jézus válaszul ezt mondta nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek, a Fiú magától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyától lát, mert amiket ő tesz, azokat a Fiú is éppúgy teszi. Az Atya ugyanis szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit cselekszik. De még nagyobb dolgokat is mutat neki, hogy csodálkozzatok rajta. Mert amint az Atya föltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya ugyanis nem ítél el senkit, hanem egészen a Fiúra bízta az ítéletet, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, aki őt küldötte. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hallja szavamat, és hisz annak, aki küldött, örök élete van, és nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életre.”

Jeremiás próféta

Egy Helkiász nevű papnak a fia. Anatót városából származott, s a Krisztus előtti VII. évszázadban több mint negyven éven át működött prófétaként (626 és 586 között).

Egészen fiatalon hívta meg őt prófétai szolgálatára Isten (Jozija uralkodásának 13. évében). Juda országának nemzeti tragédiája idején élt és működött, amikor Jozija vallási reformja egy időre még reményeket ébresztett, de aztán ezek 609-ben a király megiddói halálával megsemmisültek. 605-ben ugyanis Nabukodonozor kiterjesztette a káld birodalom uralmát Palesztinára is. 597-ben pedig a káld sereg végleg elfoglalta Jeruzsálemet, a templomot felgyújtotta, és száműzetésbe hurcolta a zsidó népet. Szedekiás (Cidkija) király idején már csak egészen kevés zsidó maradhatott hazájában, hogy a földet megművelje. Közöttük maradt Jeremiás is. De aztán egy kis népcsoport újra föllázadt, s Egyiptomba menekült, magával hurcolva a prófétát és tanítványát, a fiatal Bárukot. Jeremiás pedig továbbra is egyetemes emberszeretetét igazolta.

Igen ősi hagyomány úgy tartja, hogy Jeremiás saját honfitársai kövezték meg, akik már nem tudták tovább elviselni igazmondását és szemrehányásait.