Dox. Mennybemenetel ünnepzárása
Pol. Konstantin és Ilona társapk.
◀︎ 
 május 21. 
 ▶︎
ApCsel 27,1-28,1

Azon időben a határozat úgy szólt, hogy hajón elviszik őt Itáliába, Pált a többi fogollyal együtt átadták az Auguszta-zászlóalj Júliusz nevű századosának. Felszálltunk tehát egy adrumittiumi hajóra, s útnak indultunk, megkezdve a hajózást az ázsiai helységek felé. A Tesszalonikiből való makedóniai Arisztarchusz is velünk tartott. Másnap elérkeztünk Szidonba. Júliusz emberségesen bánt Pállal. Megengedte neki, hogy felkeresse barátait, s gondoskodjék magáról. Mikor onnan elindultunk, Ciprus alá hajóztunk, mert a szelek szembe fújtak. Áthajózva Kilíkia és Pamfília tengerén, elérkeztünk a líkiai Lisztrába. Mivel a százados talált ott egy Italiába induló alexandriai hajót, arra szállított át minket. Miután hajónk több napon át lassan haladt előre, nagynehezen eljutottunk Knídosz elé, de mert a szél gátolt bennünket, Szalmóné táján áthajóztunk Kréta alá. Nagy nehezen elhajóztunk mellette, s elérkeztünk egy Jókikötő nevű helyhez Thalassza város közelében. Mivel az idő igen előrehaldt, és a hajózás nem volt már biztonságos, hisz a böjt is elmúlt már, Pál figyelmeztette őket ezekkel a szavakkal: »Férfiak, látom, hogy a hajózás viszontagságai nemcsak a rakománynak és a hajónak, hanem az életünknek is nagy kárára kezd lenni.« A százados azonban inkább hitt a kormányosnak és a kapitánynak, mint Pál szavainak. S mivel a kikötő sem volt alkalmas a telelésre, a többség megállapodott abban a tervben, hogy elhajóznak onnan, és ha csak lehetséges, elérik Főnixet, és ott telelnek a krétai kikötőben, amely a délnyugati és északnyugati szélirányra tekint. Mivel a déli szél gyengén fújt, és úgy gondolták, hogy kitarthatnak szándékuk mellett. Leeresztették hát a horgonyt, és tovább haladtak szorosan Kréta mellett. De röviddel ezután az Északkeletinek nevezett orkán rájuk tört onnan. Mivel elkapta a hajót, és nem tudtunk a szél ellen haladni, elsodródtunk, átengedve a hajót a szélrohamoknak. Amikor elszáguldottunk egy Kauda nevű kis sziget alatt, alig tudtuk megmenteni a csónakot. Mikor végre sikerült felhúzni, védőintézkedéseket alkalmaztak: körülkötözték a hajót, és mivel attól tartottak, hogy a Szirtiszhez csapódnak, lebocsátották a lassítót, és így haladtak tovább. A hatalmas vihar úgy hányt-vetett bennünket, hogy másnap kidobálták a rakományt. Harmadnap pedig a hajó felszereléseit dobálták ki saját kezükkel. S mert több napon át sem a nap, sem a csillagok nem tűntek fel, és a rémséges vihar folyton dühöngött, oda volt már midnen reményünk, hogy megmenekülünk. Mikor már sokat éheztek, Pál közéjük állt, és azt mondta: »Férfiak, rám kellett volna hallgatnotok, nem kellett volna elindulni Kréta alól, s nem szenvednénk ezt a vesződséget és kárt. De most is arra biztatlak titeket, legyetek lelketek bizakodó, mert egy ember sem fog közületek elveszni, egyedül a hajó. Ezen az éjszakán ugyanis megállt mellettem Isten angyala, - én az övé vagyok és neki szolgálok -, s azt mondta: ‘Ne félj, Pál! A császár elé kell állnod; íme, Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled hajóznak.’ Azért férfiak, legyetek bizakodó lelkűek, mert én elhiszem Istennek, hogy úgy lesz, amint nekem megmondta. Ki kell vetődnünk valamelyik szigetre.« Amikor már a tizennegyedik éjszaka is beállott, amióta az Adrián hajóztunk, éjféltájban a hajósok azt gyanították, hogy valami tájféle tűnik fel előttük. Erre lebocsátották a mélységmérőt s húsz ölet mértek. Majd onnan kicsit tovább haladva már tizenöt ölet mértek. Ezért attól tartva, hogy sziklás helyekbe ütközünk, leeresztettek négy vasmacskát a hajó faráról, és aggódva várták, hogy kivilágosodjon. A hajósok azonban meg akartak szökni a hajóról. Azzal az ürüggyel, hogy a hajó orráról fognak horgonyokat kivetni, leeresztették a csónakot. Ekkor Pál azt mondta a századosnak és a katonáknak: »Ha ezek nem maradnak a hajón, ti nem menekültök meg.« Erre a katonák elvágták a csónak köteleit és hagyták kiesni. Mikor világosodni kezdett, Pál kérte mindnyájukat, hogy vegyenek magukhoz eledelt. »Ma - úgymond - tizennegyedik napja, hogy vártok, étlen vagytok, és semmit sem vesztek magatokhoz. Azért arra kérlek titeket, vegyetek táplálékot magatokhoz, ez javatokra lesz. Egyikteknek sem vész el egy hajaszála sem a fejéről.« Miután ezt elmondta, fogta a kenyeret, s mindnyájuk szeme láttára hálát adott Istennek. Aztán megtörte azt, és elkezdett enni. Erre mindnyájan megnyugodtak, és ők is vettek magukhoz eledelt. Összesen kétszázhetvenhatan voltunk a hajón, ami a lélekszámot illeti. Amikor jóllaktak az étellel, úgy könnyítettek a hajón, hogy a gabonát a tengerbe dobták. Bár ekkorra megvirradt, a szárazföldet ismerték fel, de észrevettek egy öblöt, amelynek lejtős partja volt. Azt gondolták, hogy erre vezetik ki a hajót, ha tudják. Miután a horgonyokat felszedték, a tengerre bízták magukat. Meglazították a kormányrudak köteleit is, és felvonták a vezérvitorlát a szél fújásának az irányában, így igyekeztek a part felé. Amikor végül egy olyan helyre jutottak, ahol két tenger találkozik, ráhajtották erre a hajót. A hajóorr megakadt ugyan, és mozdulatlan maradt, de a hátsó rész kezdett szétesni a tenger ereje miatt. A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valamelyik kiússzék és megszökjék. A százados azonban meg akarta menteni Pált, ezért megtiltotta, hogy ezt megtegyék. Megparancsolta tehát, hogy azok bocsátkozzanak le elsőként, akik úszni tudnak, jussanak ki és menjenek ki a szárazra. A többieket meg kivitték, kit deszkákon, kit a hajó roncsain. Így történt azután, hogy minden ember kimenekült a partra. Megmenekülésünk után tudtuk meg, hogy szigetet Melitának hívják.

ApCsel 26,1.12-20

Abban az időben Jézus útközben látott egy születésétől vak embert. Tanítványai pedig megkérdezték tőle: „Rabbi, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus így válaszolt: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell nyilvánvalóvá válniuk benne. Nekem addig kell végbevinnem annak tetteit, aki küldött, amíg nappal van. Eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg e világban vagyok, világossága vagyok a világnak.” Ezt mondva a földre köpött, sarat csinált a nyálból, a sarat pedig a vak szemére kente, és azt mondta neki: „Menj el, mosakodj meg a Siloe tavában”, ami annyit jelent: „küldött”. Elment tehát, megmosdott, és amikor visszatért, már látott. A szomszédok tehát, és akik azelőtt, mint vakot látták őt, megkérdezték: „Nem ez-e az, aki itt ült és koldult?” Némelyek azt állították, hogy ő az, mások pedig, hogy „hasonló hozzá.” Ő pedig azt mondta, hogy „Én vagyok”. Erre megkérdezték tőle: „Hogyan nyílt meg a szemed?” Elmondta nekik: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente a szememet, és azt mondta nekem: Menj a Siloe tavához, és mosakodj meg! Elmentem tehát, megmosdottam, és látok.” Erre megkérdezték tőle: „Hol van ő?” Azt felelte: „Nem tudom.” Elvitték a farizeusokhoz azt, aki egykor vak volt. Szombat volt pedig, amikor a sarat csinálta Jézus, és megnyitotta a szemét. Ismét megkérdezték tehát tőle a farizeusok, hogyan nyerte vissza a látását. Ő pedig elmondta nekik: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és látok.” Azt mondták erre a farizeusok közül némelyek: „Ez az ember nem Istentől való, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azt mondták: „Hogyan tehet bűnös ember ilyen csodajelet?” Így szakadás támadt közöttük. Azért hát tovább faggatták a vakot: „Mit tartasz arról, aki megnyitotta a szemedet?” Ő pedig azt felelte, hogy próféta. De a zsidók sehogy se hitték el róla, hogy vak volt, és hogy visszanyerte a szeme világát, amíg oda nem hívták az újra látó ember szüleit, és megkérdezték őket: „Ez-e a ti fiatok, akiről azt mondjátok, hogy vakon született? Hogyan lát tehát most?” A szülei ezt válaszolták: „Azt tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és hogy vakon született. Azt viszont, hogy most miképpen lát, nem tudjuk. Vagy, hogy ki nyitotta meg a szemét, azt sem tudjuk. Kérdezzétek meg őt, hisz megvan a kora, beszéljen ő magáról!” A szülők azért beszéltek így, mert féltek a zsidóktól. A zsidók ugyanis már elhatározták, hogy ha valaki Őt Krisztusnak vallja, ki kell zárni a zsinagógából. Ezért mondták a szülei: „Megvan a kora, őt kérdezzétek.” Másodszor is hívatták tehát azt az embert, aki vak volt, és azt mondták neki: „Adj dicsőséget az Istennek! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös.” Ő ezt felelte tehát nekik: „Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok, hogy vak voltam, és most látok.” Erre újra faggatni kezdték: „Mit csinált veled? Hogyan nyitotta meg a szemed?” Ezt válaszolta nekik: „Mondottam már nektek, de nem hallgattátok meg. Miért akarjátok újra hallani? Csak nem akartok ti is az ő tanítványai lenni?” Erre becsmérelték, és azt mondták neki: „Te vagy az ő tanítványa! Mi viszont Mózes tanítványai vagyunk. Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de hogy ez honnét való, nem tudjuk.” Az ember így felelt nekik: „Éppen az a csodálatos, hogy nem tudjátok, honnét való, mégis megnyitotta a szememet. Tudjuk viszont, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, hanem aki istenfélő és teljesíti akaratát, azt meghallgatja. A világ kezdetétől sem lehetett hallani, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon születettnek a szemét. Ha ő nem Istentől való volna, nem tehetett volna semmit.” Azt felelték neki: „Mindenestül bűnökben születtél, és te oktatsz ki minket?” És kitaszították őt. Jézus meghallotta, hogy kitaszították, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Isten Fiában?” Ő így felelt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Ezt mondta neki Jézus: „Hiszen láttad is őt, és aki beszél veled, ő az.” Ő pedig így szólt: „Hiszek, Uram!”, és leborult előtte.

Jn 10,1-9

Mondta az Úr a hozzá jövő zsidóknak: „Bizony, bizony, mondom nektek, aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshonnan hatol be, az tolvaj és rabló. Aki pedig az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Annak az őr ajtót nyit, és a juhok hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Amikor saját juhait kibocsátja, előttük megy, és a juhok követik őt, mert ismerik a hangját. Idegent viszont nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.” Ezt a példabeszédet mondta nekik Jézus, de nem értették, mit akart vele mondani. Jézus tehát ismét szólt: „Bizony, bizony, mondom nektek, hogy én vagyok a juhok számára az ajtó. Mindnyájan, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, kijár és bejár, és legelőt talál.”

Jn 17,18-26

Abban az időben Jézus az égre emelte szemét és így szólt: „Atyám, amint te küldtél engem a világba, én is elküldtem őket a világba, és értük szentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazságban. De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek. Amint te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy legyenek ők is egy bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. A dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amint engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mivel szerettél engem már a világ teremtése előtt. Én igazságos Atyám! A világ ugyan nem ismert meg téged, én viszont ismerlek, és ők is felismerték, hogy te küldtél engem. És megismertettem velük nevedet, és továbbra is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük.”

Szent Konstantin és Ilona társapostolok

Konstantin, Konstancius Chlorus római császár és Ilona fia volt. Atyja halála után ő lett az utóda. Kitűnt értelmével, testi szépségével és erejével. Alattvalóit bölcsességgel kormányozta, a keresztényeket nem üldözte. A birodalom másik részében az emberek kegyetlen uralkodók igája alatt éltek, A rómaiak kérték, hogy szabadítsa meg őket Maxencius uralmától, 312-ben, miután az égen látta a kereszt jelét megjelenni, szembeszállt Maxenciussal és a milviuszi ütközetben legyőzte őt, így az egész birodalom egyeduralkodója lett, miután 323-ban Liciniust is legyőzte. Konstantin Krisztusban hivővé lett, de a keresztséget halálos ágyáig halasztotta. Mindenképpen arra törekedett, hogy a pogányságot visszaszorítsa és a keresztény vallást tegye uralkodóvá. Templomokat épített, a keresztény papságnak jogokat adott és javakat és hogy az ariánus tévtanítástól felzaklatott Egyházban békét teremtsen, összehívta az I. egyetemes zsinatot Nikaiába, 325-ben. 65 eves korában hunyt el Nikomédiában, 387-ben.

Szent Ilona Bithiniában született, alacsony sorban, családja vendéglős volt. Konstancius Shlorus római hadvezér feleségül vette, így anyja lett Konstantin császárnak, aki a kereszténységnek a 300 éves üldözés után szabadságot adott. Férje elvált tőle, hogy előkelőbbet vegyen el, Konstantin azonban fiúhoz illően megbecsülte. Udvarába fogadta, császárné címmel tüntette ki. Mint keresztény, sok Jótéteménnyel ékesítette fel életét. Szeretett templomokat építeni. Fiának anyagi segítségével ásatásokat végeztetett a szent helyeken. Megtalálta ez Üdvözítő elrejtett keresztjét, eltávolította a pogány emlékek maradványait. Templomokat épített Betlehemben, az Olajfák hegyén és más szent helyeken. Elhunyt 80 éves korában, 327-ben.