2Kor 5,1-10a

Testvéreim! Tudjuk, hogy ha földi sátrunk összeomlik, Istentől kapunk örök hajlékot a mennyben, amelyet nem emberkéz alkotott. Ezért sóhajtozunk e földi sátorban arra vágyakozva, hogy felölthessük rá mennyből való hajlékunkat, feltéve, hogy amennyiben felöltöttük, többé nem leszünk mezítelenek. Mi is tehát, akik e sátorban vagyunk, mintegy teher alatt sóhajtozunk, mert ezt nem akarjuk levetni, hanem amazt fel akarjuk rá venni, hogy a halandót elnyelje az élet. Isten pedig, aki minket erre felkészített, foglalóul adta nekünk a Lelket. Ezért mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg e testben van otthonunk, távol vagyunk az Úrtól – azaz a hit irányítja lépteinket, nem a látás –, de bizakodunk, és jobban szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. Ezért arra törekszünk, hogy – akár itt lakunk még, akár elköltözünk – tetszésére legyünk. Mert mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt.

Lk 7,1b-10

Abban az időben Jézus betért Kafarnaumba. Egy százados egyik szolgája pedig, aki annak nagyon kedves volt, haldoklott. Mivel hallott Jézusról, elküldte hozzá a zsidók véneit, és kérte őt, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a szolgáját. Azok pedig, amikor odaértek Jézushoz, nagyon kérték: „Méltó arra, hogy megtedd ezt neki, mert szereti nemzetünket, és a zsinagógát is ő építtette nekünk.” Jézus tehát velük ment. Amikor már nem volt messze a háztól, a százados elküldte hozzá a barátait ezekkel a szavakkal: „Uram! Ne fáradj, mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj! Éppen ezért nem is tartottam magamat méltónak, hogy hozzád menjek; hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám! Mert én is alárendelt ember vagyok, és katonák szolgálnak alattam; és ha azt mondom az egyiknek: »Menj!«, akkor elmegy; vagy a másiknak: »Gyere!«, akkor odajön; és a szolgámnak: »Tedd meg!«, akkor megteszi.” Ennek hallatán Jézus elcsodálkozott. Megfordult, és így szólt az őt követő tömegnek: „Mondom nektek, még Izraelben sem találtam ekkora hitet.” Amikor a küldöttek hazatértek, a beteg szolgát gyógyultan találták.

Szent Joél próféta

Egyike a 12 kis prófétának. Petuel fia volt, Ruben törzséből származott. Nem tartozott a papi nemzetségek közé. A Megváltó születése előtt 800 évvel jövendölt. Előre megjövendölte Jeruzsálem pusztulását, megjövendölte, hogy a Szentlélek leszáll minden teremtményre, és jövendölt az utolsó ítéletről is.

Szent Várusz vértanú

Várusz katona volt, és Maximián császár uralkodása alatt élt Egyiptomban. Egy ideig titokban tartotta keresztény hitét. Abban az időben Maximián császár üldözést rendelt el a keresztények ellen. Az egyiptomi keresztények is sokat szenvedtek miatta. Várusz, éjszakánként elhaladva a börtön mellett, megvesztegetve az őröket, bement a vértanúkhoz, mosta sebeiket, segítette és bátorította őket a kitartásra. Abban az időben 7 rejtőzködő keresztényt hoztak Egyiptom helytartójához. Mindnyájan a börtönbe kerültek. Várusz velük is az irgalmasság tetteit yakorolta. A börtönbe reggel belépő őrök Őt is megfogták. Sokféle kínzást kellett elszenvednie. Fára függesztették, vassal kínozták, hátáról bőrt lenyúzták. Öt órát szenvedett kínok között míg végre meghalt. Kínzói levették testét és a városon kívülre dobták ételül a vadaknak. Halála után a 7 másik keresztényt karddal fejezték le. Kleopátra, egy istenfélő özvegy Palesztinából, elvitte Várusz testét Palesztinába, és a tiszteletére épült templomban helyezte nyugalomra. Várusz vértanúsága 307-ben történt.