A Kispesti Parókia zarándoklata Máriapócsra

A pandémia csendes hónapjai után vágytunk már az együtt töltött időre, hogy ismét KÖZÖSSÉG-ként tudjunk feltöltődni, élményeket megélni. Utunkon szó szerint az egyházközség apraja-nagyja képviseltette magát.

Péntek estére érkeztünk meg. A szobák elfoglalása és egy finom vacsora után jó volt újra kötetlenül beszélgetni, együtt nevetni, egymást bátorítani, vigasztalni. Szombat délelőtt Pindzsu István atya mutatta be nekünk a kegyhely történetét. A kis fatemplomban kezdtük az időutazást, ahol Pócs kialakulásról és a kegyképről tudtunk meg érdekes információkat, majd a rendház múzeumába látogattunk. Ismeretterjesztő sétánk végül a kegytemplomban zárult. Ebéd előtt még egy előadást is tartott nekünk István atya, melynek témája a családtagok – különösen a szülők – egymáshoz fűződő viszonya és a családon belüli kommunikáció volt. Az élvezetes előadásról minden korosztály magával vihetett valamit.

Délután parókusunk, Zuró Jozsef – Jozsó – atya apai szülőfalujába, Nyírderzsbe látogattunk. Felemelő volt a szépen felújított templomban együtt imádkozni a helyi közösséggel, látni fiataljainkat az oltárnál ministrálni. A Szent Liturgia utáni agapén megtapasztalhattuk vendéglátóink kedvességét, vendégszeretetét és nem utolsó sorban főzőtudományukat.

Jozsó atya így vall a hazaérkezés öröméről:

„Az ember sokszor izgatott, ha valakit hazavisz vendégként. Számtalanszor megéljük ezt. Amikor iskolásként egy barátot a szülők beleegyezésével elhívhatunk magunkhoz. Amikor a szerelmesek először viszik haza választottjukat, hogy megismerkedjenek a szülőkkel. Valami ehhez hasonló izgalom volt bennem is, amikor a parókia híveivel hazalátogattam Nyírderzsbe, gyermekkorom sokszor otthont adó falucskájába. Sokat, sokszor heteket, hónapokat töltöttünk itt a nagyszülők gondviselésében, s így mi is a nyírderzsi görögkatolikus hívek közösségéhez is tartoztunk testvéreimmel. Sajnos a nagyszülők már a temetőben nyugszanak, de az a varázs, amit ez a kicsi falucska önmagában hordoz, az továbbra is megmaradt. Ilyenkor hevesebben ver az ember szíve, az arcra kiül a mosoly, amikor meglátjuk a falutáblát. Amikor meglátjuk a derzsi templomot, akkor tudjuk, itthon vagyunk. Persze már másképpen vagyunk itt, mint akkor gyermekként. Odatekintek a kórusra, ahol mindig ültem nagyapámmal, keresztapámmal. Mennyi emlék, mennyi imádság. Kriskó Gyuri atya hangja még most is a fülembe cseng, de legtöbbjükkel együtt ő már a temetőben pihen.

Ezen a szombat délutánon azonban ismét megtöltöttük a templomot. Ünnepi liturgia volt ez mindenki számára: derzsieknek, kispestieknek egyaránt. Annak a két közösségnek, amelyek oly fontosak nekem. Különleges élmény volt hazaérkezni a rám bízott hívekkel. Ahogy egy papnak meg kell ismerni egy egyházközség hagyományát, szokásait, így volt lehetőség arra ezen a délutánon, hogy ők is kicsit betekintsenek lelkivezetőjük gyermekkorába. S hiszem, s tudom, hogy nem csalódtak. Ez a kicsi falu még ma is nagy dolgokra képes, ha összetartanak a jó szándékú emberek. Zolcsák István parókus atya, kedves felesége és a szorgos derzsi asszonyok már-már lakodalmas házat teremtettek a parókia épületéből a bőségesen terített asztal által. Pedig én csak szerényen, szolidan szerettem volna hazaérkezni, senkinek sem adva plusz feladatot. De ilyenek a szabolcsiak, a derzsiek. Tudom, hogy szeretetből vártak haza nemcsak engem, hanem híveimet is. Akik most már nagyon jól tudják, hogy a nyírderzsi káposztánál nincs jobb a világon! Köszönjük, hogy megélhettük a hazaérkezés örömét!”

Zarándok utunk a vasárnapi ünnepi liturgiával zárult. Ezt Atanáz püspök atya vezette, akit szórványban élve ritkán van alkalmunk látni, hallgatni.

Még egy búcsúzó ima az Istenszülő kegyképe előtt és irány Budapest. Bár az időjárás keményen próbára tett minket, feltöltődve és közös élményekkel gazdagodva indultunk haza.