„Körülvetted magadat kendővel, és megmostad tanítványaid lábait, Krisztus Istenünk. Moss le a mi lelkünkről is minden bűnös gondolatot, és végy körül minket lelki kötelékkel, hogy megtegyük parancsolataidat, és magasztaljuk jóságodat! – utal a nagycsütörtöki szertartás sztihirája e nap egyik legfontosabb mozzanatára, amikor Jézus megmosta tanítványai lábát. E cselekedetet Fülöp metropolita atya is fel szokta idézni tizenkét kiválasztott hívővel, ám ezt idén sem tette lehetővé a koronavírus-járvány. S a papság nagy része is távol maradt a szertartástól, és csak lélekben emlékeztek meg az Egyház születéséről.
A járványügyi előírásokat betartva néhány hívő a templomban, de a legtöbben online követték a nagycsütörtöki Szent Liturgiát és hallgatták meg Lukács Imre atya prédikációját. A Hajdúdorogi Főegyházmegye hivatalának irodaigazgatója Krisztusnak azt a jellemvonását, tulajdonságát igyekezett kihangsúlyozni tanításában, amely az egész földi életét, de hangsúlyozottan a Szent Háromnap eseményeit, sőt magát a föltámadást is elkíséri és jellemzi.
„Ezen a Nagycsütörtökön, amelyet, ha akarjuk, ha nem tavalyhoz hasonlóan beárnyékol, még ha elhomályosítani most sem tud a járvány hangulata, próbáljuk meg összeszedetten a Húsvét és a Húsvéthoz vezető Szent Háromnap titkára, lényegére, üzenetére figyelni” – hívta fel a figyelmet Imre atya, és elmesélte egy tavalyi élményét, ami a feltámadás ünnepe után történt meg vele egy barkácsáruházban. A kereskedés féláron adta a húsvéti dísztárgyakat. Mondhatni halomban álltak ezek a kellékek, amik „végigrettegett húsvétok, meg nem tartott családi ebédek, elmaradt locsolkodások szomorú mementói lettek”. Ebből egyet, egy porcelánbárányt kiválasztott magának egy hölgy, aki fizetés után szembesült azzal, hogy teljes árat fizetett a dísztárgyért. Mi ennek az oka, hiszen minden akciós? – kérdezte a vásároló. Válaszul azt kapta, hogy igaz ez a „drótcsibére, a művirágra, a gipsz hímes tojásra, a cserép nyuszira, de a bárány nem az a kategória.”
Imre atya számára ott, akkor valami kézzelfoghatóvá vált és mintegy manifesztálódtak a húsvéti események értéktelenné vált divatholmijai; és a bárány, ami egy másik kategória.
„Nagyheti énekeink egy szót sem szólnak cserépnyusziról, fatojásról vagy műcsibéről. Annál inkább, legalább negyvenszer a bárányról, a megjövendölt, a bűnöket elvevő Isten bárányáról, Jézus Krisztusról” – hangsúlyozta Imre atya. Majd felidézte, hogy Keresztelő Szent Jánosnak az volt a küldetése, hogy előkészítse az utat az Úrnak, és amikor eljött élete nagy pillanata és végre „felkonferálhatta Jézust az üdvösség történet színpadára” azt mondta: nézzétek, az Isten báránya, Ő veszi el a világ bűneit. (vö Jn1,29-34)
Miért pont ez jutott eszébe? – tette fel a kérdést Imre atya. Hiszen annyi minden mást is mondhatott volna János Jézus Krisztusról. Például, nézzétek itt az Isten igéje; itt van Dávid fia, Izrael királya; itt van Isten főpapja; nézzétek Ő a világ világossága. De ő úgy gondolta Jézus Krisztusról azt kell első sorban tudnunk, hogy ő az Isten báránya, Isten vérző áldozata.
Izrael a bárány védelme alatt menekülhetett meg a fogságból, így szabadult ki Egyiptomból is. Hiszen abban a családban maradt életben az első szülött fiú, ahol hittek az angyal szavának és feláldoztak egy bárányt s annak vérét izsóppal fölkenték az ajtófélfára – emlékeztetett Imre atya és rávilágított arra, hogy az egyiptomi csapások után másfél ezer évvel Jézus a tanítványait titkos vacsorán vendégelte meg, ahol az a hagyomány szerint az Ő feladata lett volna felvágni a bárányt, de ekkor Ő maga volt a bárány. Ahogy a nagyszerdai kánon IX. ódája mondja: „Krisztus a nagy és tiszteletreméltó pászka. Eszik, mint kenyeret, feláldozzák, mint bárányt, bemutatják értünk áldozatul, s mi az ő testét és vérét mindnyájan buzgón és titokzatosan magunkhoz vesszük.”
Imre atya szerint tehát, a bárány nemcsak a halálra emlékeztet minket, hanem a halál felett aratott győzelemre is!