Az utolsó offline matematika órát február 24-én tartotta Tóthné Magyar Erika (36), amikor háború ide vagy oda, a karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban még megtartották a tanítást. Ötödikes osztálya minden trükköt bevetett. De Tanárnő, ez egy csendes farsangi buli lesz. De Tanárnő, jók leszünk és semmi hangoskodás. De Tanárnő, csak ez az egy a kívánságunk, aztán tanulunk online, mint a kisangyal!
De mire elérkezett a délután, már tátogtak a padsorok, sok szülő eljött a gyerekért Karácsfalvára, és hazavitte. “Egész nap az járt a fejemben: vajon mikor látom újra személyesen az osztályomat”.
Aztán lassan kiürült minden, a sulik, a templomok, az utcák. Majd újra megteltek, menekültekkel.
Habár férjével, Tóth Jenő atyával azonnal és intenzíven bekapcsolódtak a menekültek fogadásába és segítésébe, és a Líceumot gyerekek helyett kisgyermekes édesanyák töltötték meg újra élettel, az idő megállni látszott.
“Minden nap egy örökkévalóságnak tűnik február 24. óta. Már ébredeskor van egy teher rajtad. Minden szomorú és szürke. A nap csak húzódik, se eleje, se vége. Segítesz a rászorulókon, de az is csak egy ideig foglalja le a gondolataidat”. Volt egy reggel, amikor Erika úgy ébredt, hogy vagy tíz percre kiesett a háború. Derűs volt és nyugodt. Nagyon jó tíz perc volt.
Március végén aztán az jutott eszébe: kapcsoljuk ki az egészet egy napra. Menjünk át Nyíregyházára, ahol a két nagyobbik lány tanul, üljünk be egy moziba, együnk egy hamburgert. “Julcsi miatt egy rajzfilmet néztünk meg, de így is tökéletes volt. Imitáltuk, hogy nincs háború. Az a nap más volt, mint az eddigi 68.”
Erika szerencsés, hogy három gyermeke bentlakásos iskolákban (Nyíregyháza + Pannonhalma) tanul Magyarországon. A nyolcéves Julcsi viszont két hónapja telibe kapja a traumákat, másról se hall, csak a háborúról. Apának folyton el kell ugrania a határra tolmácsolni, vagy menekülteknek segíteni. Anya a papír-, vagy egyéb ügyeiket intézi. Korábban nyugodt otthonukban egymásnak adják a kilincset segélyszervezetek képviselői, külföldi támogatók, vagy egyéb magyarországi lábatlankodók, mint mi. Erika aggódik Julcsiért.
Az egyetemen alkalmazott matematikusnak tanult, de nagyon szereti tanítani is a matematikát. Az online oktatás viszont neki sem lett a szíve csücske az elmúlt évek után. Nehéz differenciálni tudás szerint, bonyolult számon kérni. A gyerekek szanaszét vannak, van, aki Magyarországon, van, aki nem jut mindig géphez. És ezerféle durva családi ok van, amiért nem tudnak részt venni a tanulásban.
Az órákon igyekszik finoman terelni, ha a gyerekek a háborút hozzák szóba. Mindig azt kérdezi: és milyen pozitív dolgokat éltetek meg a héten? Eleget hallanak otthon és egymástól a háborúról, nem is tudják feldolgozni. Az online együttlétekben meséljék el, hogy bringáztak, barátokkal találkoztak, házat festettek, pászkát sütöttek. Örüljenek az egyszerű, mindennapi dolgoknak. Most inkább ezt tanítja, mint a matematikát.
“A COVID volt a főpróbánk a háború előtt. Akkor megtanultuk, hogy számíthatunk belső tartalékainkra és hogyan tanítsuk meg erre a gyerekeket is. Hogyan szakadjunk ki a valóságból az imában, a családdal való együttlétben, például társasjátékban. Hogyan választjuk le magunkat az állandó hírdömpingről.”
Ezért volt többszörös ünnepnap számára a húsvét is: kizökkenni a mindennapokból.
Erre vágyik virág helyett Anyák napján is.